2014. augusztus 4., hétfő

23b Még mindig az Özönvíz






Tehát ez a rész elvileg az Özönvízről szól. A hivatalos nézőpont szerint Isten éppen eltörli a bűnös emberiséget és velük együtt minden élőt a Föld színéről, és csak a szent életű Noénak és családjának kegyelmez meg. Ezen a képen reménytelen, halálra ítélt embereket kellene látnunk életük utolsó pillanatában, és a diadalmas bárkát, ami természetesen a szent egyház szimbóluma.
De ha valaki hajlandó igazán megnézni ezt a képet, akkor azt láthatja rajta, amit az előbb te is, Angela. Megmenekülést, új világot az előtérben. Az a híres bárka egy távoli, jelentéktelen kis folt leghátul. Egyáltalán nem hajónak tűnik, hanem egy épületnek, ami a vízen lebeg. Több régi templomnak van ehhez hasonló formája itt Rómában is. Csak hiányzik a torony csúcsa, és főleg hiányzik a kapu róla. Ez egy bezárkózó, rideg, könyörtelen vallás. 



Noé, aki elvileg a főszereplője a történetnek, csak egy szakállas kis alak, aki bambán integet az üres látóhatár felé, miközben pontosan alatta egymást gyilkolják a menekülők, de ő tudomást se vesz róluk. És ha Noé a keresztény ember mintapéldánya, aki egyedül lenne méltó a túlélésre egy elvetemült és gonosz világban, akkor miért néz valahova a távolba, miközben a bárkája peremén emberek küzdenek a bebocsáttatásért? 
Ha pedig a bárka az egyház szimbóluma, akkor ez lenne az a jóságos Anyaszentegyház, a Krisztusi könyörülettel?
Hát, igen, ott gyilkolják az emberek egymást, ott ostromolják kétségbeesetten a teljesen zárt falakat. Ott nincs könyörület, nincs együttérzés. Noé, "a szent ember" elzárkózott a szenvedő világtól, és a semmibe bámul. 



Ott van középtájon egy csónak, abban is elveszett, kétségbeesett emberek vannak, akik szintén egymást ölik, és a bárka felé haladnának, de még evezőjük sincs hozzá. 



Aztán a jobb szélen emelkedik ki a vízből az elsőnek megfestett, kopár szikla. Azon is szomorú emberek üldögélnek a sátor alatt, de ott már segítően nyújtják ki a társuk felé a kezüket. Egy öregember a halott fiát hozza ki a vízből. Na, ha őket jobban megnézzük, akkor elég érdekes dolgot fedezhetünk fel. Az a halott fiú nagyon hasonlít az alvó Ádámhoz azon a részleten, ami elvileg Éva teremtéséről szól, az öregember arca pedig az előző képeken levő Teremtőhöz. Ez itt Isten a halott fiával. 



Ez a részlet Tadeusznak, a lengyel fiúnak lett a Kapu, aki most is itt van velünk mamma Giuliánál. Ő ebben a sátor alatti kis népcsoportban a saját zsidóságát látta meg, és a mereven vallásos apját, aki kitagadta őt, amikor megmondta neki, hogy meleg. Az apja hidegen kijelentette, hogy „akkor nem vagy a fiam, tűnj el a szemem elől”. És az ismerősöknek azt mondta, hogy a fia külföldre ment, és ott egy szerencsétlenségben meghalt.
Ebben a csoportban az a zöldköpenyes, kopasz és nagyszakállú férfi úgy néz ki, mint a bejárat fölötti képen Zakariás próféta. Ő az, aki úgy lapozgatja a könyvét, mint aki nem is hiszi, hogy megtalálja benne a választ.
Tadeusz eldöntötte, hogy neki nem ez a kis sziget az élete. Ő itt csak halott lehetne. És most keresi a saját új világát, ahova majd megérkezhet.
És az az új világ is itt látható a képen. Az előtérben a legnagyobb méretű alakokkal, a magaslati, zöld tájon életerős, nyugodt, megmenekült emberek csoportja van. Ha valaki tiszta szemmel néz rá, akkor egyértelmű, hogy ez a kép valódi mondanivalója. Ez a lényeg, Michelangelo ezt emelte ki. Ez itt elöl egy új föld. Nem egy bizonytalanul lebegő hajó a semmi közepén, nem egy kis sziget, hanem a biztonságot nyújtó, nagy szárazföld.
És nézzétek, olyan tökéletes íve van az egész elrendezésnek! Annyira zseniális! Annyira nagy művész Michelangelo, hogy már itt, a legelső képen megfestette mindazt, ami igazán fontos volt. És olyan döbbenetes, hogy ezt az emberek nem látják!  



Ha a víz felől nézzük, akkor fokozatosan egyre értékesebb dolog van az embereknél. A leghátul haladó, piros köpenyes nő egy csirkecombot töm magába. Előtte az a színesbőrű asszony a konyhaasztalt hozza, edényekkel. Előttük egy nagy zsákot cipelő alak, a sor legelején pedig a párját hozza a hátán egy férfi. A második sorban, kissé rejtve, az asztalt tartó nő mellett egy apáca és egy pap arca látszik, érdekes módon ők lefelé néznek, talán bűntudatosan. De azért itt vannak ők is a megmenekültek között, hozzák a hitet, és az arcuk sokkal emberibb és finomabb, mint a bárkából bámuló Noénak. Aztán a zsákot hozó ember karja mögött látható egy érdekes arc, egy barna szakállas férfié, aki épp olyan, mint Michelangelo! Tehát itt van ő is, de hátrafelé néz, a halott fiát tartó Teremtő felé. 



És legelöl, a fennsíkon vannak a legnagyobb alakok. Az előtérben a földön elnyúlva az az asszony a síró gyerekével, akit te láttál meg, Naima. Ők túl fáradtak és elkeseredettek ahhoz, hogy örüljenek az új világnak. De a többiek életerősek. A központi alak az anya a két gyerekével, aki körül úgy lebeg a köpenye, ahogy Isten körül Ádám teremtésénél. Ő itt a Nő, az Anya, aki biztosan megveti a lábát ebben az új világban. Az Új világ Teremtője. A halott Ádám az öreg Teremtő karjaiban a sziklás kis szigeten maradt, de a túlélő Nő a gyermekeivel megérkezett ide. 



Előtte az egymást átkaroló, bizakodó emberpár, mint egy második Ádám és Éva, felettük a fára kapaszkodó fiatal, akinek pedig a köpenye akár a szárnya is lehetne. Olyan, mint aki az új kilátásról mond éppen híreket. A fára csavaródó lába, a köpenye, az egész testtartása olyan, mint az édenkerti képen az angyalnak a Tudás fáján. Mert persze ott sem a bűnbeesés történt Michelangelo szerint, hanem a Tudás megszerzése.
És most itt sem a kiűzetés zajlik a Paradicsomból, hanem éppen a Paradicsom meghódítása. A megérkezés. Mert mi más lehetett ez az Új Világ, mint az akkori új felfedezés: Amerika!
Ugye értitek?  Kolumbusz 1492-ben felfedezte Amerikát, bár ő azt hitte, Indiába érkezett meg. Michelangelo 1508-ban kezdi el a festést, és ezt az Új Világot ábrázolja, ahova nem a magába záródott, Noé-féle kirekesztő vallás hajója tud megérkezni, hanem a szabad emberek csoportja. Vagyis Michelangelo ezt szerette volna hinni, de sajnos nem minden úgy történt, ahogy ő remélte.
De a képen még ez a remény van. Az is jellemző, hogy a csónakban és a sziklán felnőttek vannak, és csak itt, a megmenekültek között láthatóak gyerekek. A legszélén pedig ott van a teljes család is. Érdekes, hogy a képnek ez a széle sok reprodukcióról lemarad, persze lehet, hogy csak véletlenül. De ez lehet a legzavaróbb részlet, mert ez aztán végképp ellentmond a képről hitt témának, a megsemmisítésre szánt, bűnös emberiségnek, a pusztulást hozó Özönvíznek.
Ez itt a sor vége. Indul az eszegető nénikétől, aztán háziasszony, dolgos férfi, pap, apáca, festő, utána férfi-nő együtt, erős, teremtő anya a gyermekeivel, hírnök és új emberpár. És a végén: egy szakállas férfi, egy szép arcú nő, egy csecsemő és egy szamár. 



Ha ezt a részt kiemelnénk, és bárkit megkérdeznénk, hogy szerinte mit ábrázol, biztosan azt válaszolná: egyértelmű, hogy ez József, Mária és a gyermek Jézus. Ez itt a Szent Család.
És össze is hasonlíthatjuk Michelangelo Doni Tondo képével, amit előző évben, 1507-ben festett. Azon a kerek képen is a Szent Család van. Hasonlóak az alakok és az elrendezés is. 



Szóval ez az Új Világ, Új Család van a képen. A kezdet.
És ezt jelenthetné mindenki számára, aki képes látni a valóságot. De az emberek tömegei nem akarnak látni. A Leonnal való hosszú beszélgetések és a felismerések után  muszáj volt elgondolkodnom, hogy vajon a hétköznapokban is ennyire mást látunk a világból, és elhisszük a mások által mondottakat ahelyett, amit a saját szemünkkel látunk? És általában vajon tudjuk azt, hogy mit látunk? 
Világvégét vagy új élet kezdetét? 



És én mit láttam eddig az életből, az életemből? Vajon mennyi volt belőle valóság, és mennyi az, amit csak odaképzeltem?
Nem tudom. De nagyon remélem, hogy mostantól tisztábban fogok látni mindenhol. Kívül és belül is. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése