25. Naima története

Ingrid elhallgatott, és megtörölte a szemét. Nekem is szükségem lett a zsebkendőre. És közben arra gondoltam, hogy milyen jó Ingridnek, mennyi ember indította őt az élete útján. Nekem bezzeg sose mondta senki azt, hogy éljek boldogan. Ő áldást kapott a múltjától. Én meg mintha egy átkot cipelnék még most is.

A másik két lány is a könnyeit törölgette, aztán egymásra nevettünk. Jó kis történeteink vannak, az biztos. Aztán Charlotte szólalt meg:

– Na, a múltad akkor rendben van. De hogyan lesz ebből homeopátia?

– Az csak az előbb kristályosodott ki bennem – mondta vidáman Ingrid. – Akkor, ott a Szent Péter téren csak az volt egyértelmű, hogy nekem is a gyógyítás a feladatom. A dédapám, a nagyapám, az apám útján akarok menni tovább. Ebben teljesen biztos voltam. És úgy éreztem, ehhez adták az útravalót az emberek a látomásomban is.

De a korábbi blokk ott maradt bennem. Fogalmam sem volt, hogy milyen gyógyítási mód lenne a nekem való. Tudom, hogy sokféle alternatív gyógymód van, de ami eszembe jutott, ahhoz azonnal megjelentek az ellenérvek is a fejemben. Választanom kellett volna valamit, de nem tudtam döntést hozni. Valami kapaszkodót kerestem, valamilyen biztos jelet vártam. De hiába néztem korábban a képet, eddig csak azt láttam benne, hogy mindegyik gyógymódnak megvan a másik fele, a másik kígyó is, ami árthat az embereknek.

Aztán az előbb egy szempillantás alatt egyértelművé vált minden. És nem is értem, eddig miért nem láttam meg a választ, hiszen ott volt a szemem előtt.  Dehát ez az, amiről Leon beszélt, hogy nagyon sokféle kód van a freskón, mindenkinek mást jelenthetnek a képek. És mást vehet észre rajta az ember ma, mint amit tegnap látott.

Szóval itt van a válasz, ez az a gyógymód, amit kerestem. A homeopátia. – Ingrid a póznán levő rézkígyóra mutatott. – És itt van a sebesült nő, amint feléje emeli a karját. Itt vagyok én.

Lehet, hogy ez nektek nem sokat mond, de számomra olyan, mintha konkrétan leírták volna nekem a választ a kérdésemre. A homeopátia alapelve az, hogy similia similibus curantur, vagyis „hasonló hasonlót gyógyít”.

Én tanultam az egyetemen a homeopátiáról, de nem sokat, mert a professzorunk nagyon ellenezte. Azt állította, hogy az egész elmélet irracionális, ez nem gyógyítás, hanem kuruzslás, és ami eredményt fel tud mutatni, az csak a placebohatástól van. Pedig egy német orvos, Samuel Hahnemann dolgozta ki ezt a módszert még az 1800-asévek elején. Az alapelve szerint a betegség attól a szertől fog meggyógyulni, ami az egészséges embereknél olyan tüneteket produkál, mint az eredeti baj. De ezeket a szereket nagyon nagy hígításban használják, olyan oldatokban vagy tablettákban, amiben az eredeti anyag már ki sem mutatható. Azt mondják, hogy ilyenkor csak az információt viszik be a szervezetbe, és aztán az ember öngyógyító képessége tudja korrigálni a saját működését.

Ebben a gyógymódban tényleg minimális a kockázat. Itt nem kell a mellékhatásoktól félnem. Valójában olyan ez, mintha üzeneteket küldenék a szervezetnek, mintha beszélgetnék vele. Nem erőszakolom meg, nem avatkozom bele durván a működésébe, csak segítek neki a saját áthangolásában.

És nekem ez akkor is tökéletes módszer, ha azt mondják, hogy a placebohatás működik benne. Sőt, akkor még nagyszerűbb az egész. Mert engem mindig lenyűgözött az az eredmény, amire a professzorom csak legyintett, hogy ugyan, csak azért gyógyul a beteg attól a hatástalan gyógyszertől, mert hisz benne. De hiszen ez csodálatos! Ha a hit tud gyógyítani, akkor miért a mellékhatásokkal teli gyógyszereket fejlesztjük, és miért nem ezt az elképesztő lehetőséget kutatjuk? Persze, nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudnám a választ is. A gyógyszereken hatalmas haszon van, sokmilliárdos iparág ez. És ha kiderülne, hogy az emberek önmagukat is meg tudnák gyógyítani, akkor mi lenne ezzel a rengeteg céggel?

Na, de én nem is akarok valami forradalmat kirobbantani, az nem az én dolgom. Én csak a nekem való gyógyítási módszert kerestem, és azt most megtaláltam.

A kép is azt mondja, hogy a kígyómarást a kígyó látásával lehet gyógyítani. Hasonlót a hasonlóval. És azt is üzenheti, hogy a hit meggyógyít, a vakhit pedig megöl. Az emberek felnéznek, és látják azt, amit kell, vagy pedig vakon belevesznek a dogmákba, belezavarodnak az elméletekbe. Lekötözik és tönkreteszik magukat az irányítatlan tudással, a rájuk zúduló, mindenféle irányból jövő információtömeggel, vagy pedig képesek józanul megállni a lábukon ebben a káoszban, és tisztán látni a valóságot.

Ó, te jó ég, annyi mindent megértettem végre!    

  Ingrid elégedetten hátradőlt, fejét a képnek támasztotta, és boldogan mosolygott. Jó volt látni az örömét. Lám, az ő feladata is megvan, utazhat haza, folytathatja az életét. Vajon nekem is lesz ilyen biztosnak látszó utam?

– Jó titeket hallgatni – szólalt meg Naima, és most sokkal élettelibb volt a hangja, mint korábban. – Ezek után már én sem látom olyan reménytelennek a saját történetemet. Ez, amit az előbb mondtál, Ingrid, most sokat segített nekem. Tényleg, azok az emberek a kígyók szorításban a saját gondolataiktól is le vannak kötözve, meg attól, hogy nem néznek fel, nem látnak ki a saját szenvedésükből. De én most már képes vagyok felemelni a fejem. Érdekes felfedezni, hogy pár régi képrészlet többet tud segíteni nekem, mint a több éves pszichoterápia. – Elmosolyodott azzal a szégyenlős mosolyával, de aztán bátrabban folytatta. – Ha van még türelmetek, akkor én is elmesélném az egész történetemet, nemcsak azt, amit eddig mondtam magamról.

  Bólogattunk mind a hárman. Úgy látszik, a mai egy ilyen szembenézős, felismerésekkel teli délután.  Szívesen hallgattam a lányok történetét, de nem éreztem azt, hogy a magamét is el akarom mondani. Ingrid nagy levegőt vett, és belekezdett:

– Eddig nem mondtam el, mert szégyelltem, de én évekig jártam pszichiáterhez. A gyerekkori szexuális zaklatásom emlékét kellett volna feldolgoznom, de nem sikerült, csak egyre mélyebbre csúsztam bele a depresszióba, önvádba, önpusztító viselkedésbe. A Rómába vezető utam hasonló volt, mint a tiétek. Öngyilkos akartam lenni. Már többször próbálkoztam, de most nagyon elszántam magam. A gyógyszereket készítettem ki magam elé, amikor jött Draco a repülőjegyével. Nem is tudom, miért bólintottam rá, nem érdekelt különösebben a dolog. Nem vártam semmit az utazástól, fásultan hagytam, hogy Draco végigvezessen a múzeumon. Nem tetszettek a túldíszített folyosók, az aranyozott freskók, a szobrok, legszívesebben lekapartam, összetörtem volna mindet. Egy ostoba múlt fennhéjázó emlékei, amiket a turisták csodálnak. Minek ez az egész, az élet úgyis értelmetlen.

A Sixtus-kápolnában is csak a tömeget láttam. A birkanyájként terelhető, idegesítő, bámészkodó tömeget. És az őrök csendre intő üvöltözése, a No foto-kiabálása is nagyon zavart. És az jutott eszembe, milyen arcot vágnának, ha előrántanék egy géppisztolyt, és halomra lőnék itt mindenkit. Ettől a gondolattól egészen elégedettnek kezdtem érezni magam, és körbenéztem. Láttam a sok képet körben a falon meg a mennyezeten is, de egyik se kötött le különösebben. Körbefordultam, elindultam, hogy kimenjek, és akkor vettem észre az ajtó fölötti két sarokfestményt. Az egyiken Dávid vágja le Góliát fejét, a másikon meg két nő van, és egy halott férfi az ágyon.  Ez volt Judit története.

Akkor persze nem tudtam, hogy miről szól a kép, csak valami megmozdult bennem mélyen, nagyon mélyen. Földbe gyökerezett lábbal álltam egy ideig, bámultam felfelé, pont a kápolnát kettéválasztó kőkorlát nyílásában. Ezzel megakasztottam a tömeg haladását.  Jött egy turistacsoport, elkezdtek lökdösni, ahogy mentek el mellettem, aztán rám szólt az egyik teremőr is, hogy lépjek már arrébb. Ettől magamhoz tértem, és újra elöntött a düh.  Jó lett volna akkor egy kard, azzal is szívesen lekaszaboltam volna őket. De mivel semmi nem volt nálam, csak kirohantam az ajtón, Draco alig tudott követni. 

A téren megint ott volt az a rengeteg turista, akik csak idegesítettek. Aztán megláttam az egyik szökőkút mellett egy családot, apa, anya meg két szőke kislány. A gyerekek a kezükkel a vízben pancsoltak, a szüleik nézték őket, a férfi gyengéden átkarolta a nőt. És belőlem akkor tört ki a sírás.

Aztán… – Naima elakadt, lehajtotta a fejét, újra a takarót kezdte gyűrögetni. Nyelt egyet, megköszörülte a torkát, és folytatta. ­– Arról az élményről, az emlékekről mégsem tudok most beszélni. De megpróbálom a történetem lényegét összefoglalni.  

Szóval én is egy jónak tűnő, értelmiségi családba érkeztem. A szüleim mindketten a jogi egyetemre jártak, ott ismerkedtek meg. Aztán összeházasodtak, megszülettem én, két év múlva pedig a húgom. Akkortól anyám otthon maradt velünk, apámnak pedig beindult a karrierje. Anyám tökéletes volt. Mindenben. Tökéletes feleség, háziasszony és anya. De valami mégsem működött közte és az apám között. Anyám tiszta otthonnal, jól nevelt gyerekekkel várta haza a férjét, istenítette őt, de apám egyre többször túlórázott, kiküldetésekre utazott, egyre ritkábban láttuk. Anyám azzal próbálta pótolni őt, hogy állandóan dicshimnuszokat zengett róla, egy hősnek állította be, aki csak a családjárt dolgozik, aki annyira szeret minket, hogy minden munkát elvállal értünk. Ezért nekünk kötelességünk szeretni, és nagyon szófogadó kislányoknak lennünk, amikor majd hazajön. Mindig felajzva, felfokozott állapotban vártuk apámat, mint egy istent, és mindig csalódtunk, mert csak egy fáradt, gyakran rosszkedvű ember érkezett meg.

Nyolcéves voltam, amikor apám bejelentette, hogy elválik, mert beleszeretett egy kolléganőjébe. Anyám számára az a nap volt a világvége. Először összeomlott, majd ellentámadásba lendült. Meg akarta semmisíteni az ellenfelét, azt a másik nőt. Egy újabb, nagy csapás volt a számára, amikor kiderült, hogy apám nem egy szebbre és fiatalabbra cserélte le őt. A másik egy elvált asszony volt, aki régóta egyedül nevelte a tízéves fiát, és naponta együtt dolgozott az apámmal. És megvolt, egyértelműen látszott köztük az az összhang, ami anyámmal nem volt meg köztük.

Anyám pedig ettől kezdve minden energiáját arra fordította, hogy bosszút álljon mindkettőjükön, a hűtlen férjén és a csábító nőn. Minden eszközzel akadályozta, hogy az apám találkozhasson velünk. Pedig mi a húgommal azonnal nagyon jól éreztük magunkat náluk. Az a család olyan normálisan működött. Örültünk annak is, hogy lett egy bátyánk, Gunnar. Abban a házban nem kellett állandóan jól viselkednünk, lehettünk koszosak, amikor az udvaron játszottunk, és fürödhettünk meztelenül a kinti kis medencében.

De anyám nem fogadta el ezt a helyzetet. Folyamatosan szidta az apámat, tüzetesen átnézte a ruhánkat, a testünket, amikor megjöttünk tőle. Felelőtlennek nevezte a másik nőt, leltárt vezetett a jelentéktelen, játékból adódó horzsolásainkról, a ruháink szakadásról, le is fényképezett minden kis részletet. Aztán egyre furcsább dolgokat kezdett kérdezgetni tőlünk, és később videóra vette a válaszainkat. – Naima sóhajtott, újra elhallgatott. Aztán halkabban folytatta. – Az lett a vége, hogy anyám feljelentette az apámat a lányai szexuális zaklatásáért. Többek között az ártatlan, meztelen fürdéseket is bűnnek bélyegezte. Minden simogatást, ölelést, apai puszit úgy állított be, hogy az erkölcstelen. Sikerült olyan szinten meggyőzni minket, hogy a húgommal elhittük, mindannyian bűnösök vagyunk. A bíróság eltiltott minket az apánktól.

Nekem leromlott az iskolai eredményem, mindenfajta pszichés problémáim lettek, amik természetesen újabb érvek voltak arra, hogy biztosan molesztált az apám. Bűnösnek és szennyesnek éreztem magam. Aztán persze lázadtam is, vadul, őrülten. Pár év múlva kollégiumba költöztem, értelmetlen és megalázó szexuális kapcsolatokba menekültem. Közben, kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan jártam pszichiátriai kezelésekre, de csak egyre jobban csúsztam bele az önpusztításba.

Aztán négy évvel ezelőtt meghalt az apám egy autóbalesetben. Az anyám pedig újra váltott. Az addig démonizált apámból rövid időn belül ártatlan áldozat lett, akit az álnok csábító, az a másik nő magába bolondított és tönkretett. Én pedig teljesen összezavarodtam. A húgom sem tudta kezelni a helyzetet, de ő Ausztráliába ment tanulni, és egyszerűen megszakította a kapcsolatot anyámmal, és aztán velem is. Azt remélem, neki sikerült új életet kezdenie. Én nem találtam kiutat a saját poklomból. Már semmi sem volt biztos, a saját gondolataim megőrjítettek, a fejemben hallottam üvöltözni az egymással feleselő hangokat.    

Akkor döntöttem úgy, hogy véget vetek az egésznek. Aztán jött Draco, a Sixtus-kápolna, és aztán a Szent Péter tér. Ott, egy hatalmas belső hurrikán után kitisztult bennem minden. Rájöttem, hogy sosem zaklatott engem az apám. Azért nem használt a pszichoterápia, mert minél mélyebben merültem bele ebbe a kitalált mocsokba, annál nagyobb lett az öngyűlöletem. Rádöbbentem, hogy az anyám ölte meg az apámat, többször is. Először akkor, amikor túl nagynak, elérhetetlennek állította be nekünk, amikor istenítette. Aztán, amikor a válás után minket is bevont a gyilkos játszmába, már bűntársai lettünk, minket használt fegyverként. Akkor nem csak az apámat ölte meg kegyetlenül, hanem az én és a húgom ártatlanságát is. Olyan lett, mint Médea, aki a saját gyerekeit is feláldozta a bosszúvágya érdekében.

És az apám halála után anyám újra ölt, a régi helyett már megint egy újabb, idegen képet alkotott a valódi apám helyett, és azóta is ezt az általa teremtett kísértetet gyászolja, ezért nem tud túllépni a veszteségen. És eddig én is ott szenvedtem ebben a sokfenekű pokolban mellette.

De itt Rómában, a téren végre megláttam a valóságot. A valódi apámat, aki csak boldog akart lenni, és bűnök nélkül szerette a lányait, és a valódi anyámat, aki nem mert önmaga lenni. Önmaga helyett is egy ideálképet gyártott, ezért nem tudott apám sem kötődni hozzá. És aztán anyám újra és újra létrehozott a képzeletéből olyan alakokat, akik nem voltak valóságosak. Most úgy gondolom, ezekkel a nagy, teremtő energiákkal az anyám valójában sikeres művész is lehetett volna. Csak nem mert rálépni a saját útjára.  

Ezek a felismerések tehát megszülettek bennem ott a téren. Csak a bűntudatommal nem tudtam mit kezdeni, hiszen az én szavaim bélyegezték meg az apámat. De ahogy az előbb néztem ezeket a kígyók által fojtogatott embereket, rájöttem, hogy a saját gondolataimat és a szavaimat én irányítom. Nem hagyom, hogy kicsússzanak az irányításom alól. Tudom, hogy megsebezhetnének, engem is, és másokat is, de meg is tudom velük gyógyítani magamat, ha szembenézek az igazsággal.

Hát, akkor szembenéztem. Ez volt a múltam. És most elhatároztam, hogy írok az interneten Gunnarnak, a mostohatestvéremnek. Ugyanis a múlt héten bejelölt a facebookon, és eddig nem reagáltam rá. De most már kész vagyok élni az életemet. A valódi életemet.