Naima is
befejezte a történetét. Az ő életének is meglett a megoldása. Én meg ültem csak
csöndben a három lány között, és újra idegennek éreztem magam. Na, szerencsére azért
nem annyira, mint korábban. Nem voltam teljesen elveszve, csak megint felismertem
azt, hogy az én világom mégsem azonos az övékkel. Bár itt ülünk együtt egy kis
olasz pensionéban, együtt cipeljük a tányérokat az ebédlőben, és közösen
cseréljük az ágyneműt a vendégszobákban, de azért más múlt van mögöttünk.
Egyikük élete sem volt könnyű, a fájdalmak meg a lelki zűrök pedig úgysem
összehasonlíthatók, hiszen mindenkinek a maga baja tűnik a legnagyobbnak, és ez
rendben is van. De azért nekik volt valahol egy normális életük, ami nekem
sosem. És nagyon más társadalmi háttér van mögöttünk.
Azt éreztem, hogy itt nem kezdhetem el mesélni azt a
múltamat, amiben nincstelenség van, erőszak és mocskos szex, bandaháborúban
lelőtt drogkereskedő társ, aki prostit és drogfutárt csinált belőlem, menekülések
és csalódások, utcasarkok és hajléktalanszállók… Az én életem nagyon más volt.
Nem elmesélhető. Talán, ha így utólag belegondolok, nem is lehetett volna
túlélni. Már régen meg kellett volna halnom, vagy drogossá válnom, és aztán
abba belepusztulnom. Lelőhettek volna engem is Maxszal együtt abban az
elszámolási vitában, hiszen valójában tőlem lopták el a droggal teli bőröndöt,
én voltam a hibás. Vagy lebukhattam volna a csomaggal a mexikói vámnál, és
akkor egy ottani börtönben halhattam volna meg. Benn éghettem volna abban a kigyulladt
szállóban, ahogy több szobatársam is. Annyiszor
megölhettek volna a koszos sikátorokban vagy a sötét szobákban a szex után.
Furcsa így visszagondolni, mert most tűnt csak fel, hogy milyen
sokan haltak meg körülöttem. Nekem meg sosem sikerült. Miután elköltöztem abból
a rozzant lakókocsiból, ahol az utolsó időben éltünk anyámékkal, pár hónap
múlva meghalt George. Halálra itta magát. Kár, hogy nem előbb tette. És utána
anyám talált munkát, és egy normális kis lakást, ahol a húgaimmal élt. De akkor
én már Maxszal voltam, egyre sötétebb ügyekbe keveredve, egyre több hullával
magam körül. Aztán a menekülés után is, ha megpróbáltam valahol dolgozni, abból
csak bukás lett, rendőrségi ügyek, zűrös cégek, törvénytelenség. Ez volt az a
mélybe vezető út, aminek a Brooklyn-híd lett volna az utolsó állomása.
Ezzel a múlttal nem illek bele ebbe a társaságba. És nem
értem, mit lát bennem Draco, Leon és David is… Az egy másik ember lehet, amit
ők képzelnek rólam. Az nem lehetek én.
Egészen
elmerültem a gondolataimban, és meglepődtem, amikor Ingrid felpattant a
szemközti ágyról, átült mellém, és átölelt.
– Ne vágj már olyan gyászos képet! – mondta kedvesen. – Nem
gond, ha te még nem érted az életedet. Nézzél rám, a Sixtus-kápolnás élmény
után még két hónapot töltöttem el meddő gondolkozással, fogalmam sem volt, hogy
mit kezdjek magammal, aztán tessék, egy pillanat alatt megvan a megoldás. De
ehhez a pillanathoz kellett az előző két hónap! És Clara kereken egy évig
kereste önmagát, aztán egyszer csak, hipp-hopp, megtalálta. Egy év után! Te meg
csak most érkeztél. Az csak véletlen, hogy nekünk, mind a hármunknak pont most
jött el a megvilágosodás szent pillanata. Emiatt ne keseredj el, hiszen mi is
megjártuk a magunk köreit, hogy eljussunk ehhez az eredményhez, csak azt nem
láthattad, mert akkor még nem voltál itt. Tekintsd inkább bíztatónak, hogy úgy
tűnik, gyorsul a folyamat. Látod, Naima két hét után már tudja, merre akarja
folytatni az életét. Lehet, hogy neked már egy hét is elég lesz.
A másik két lány
is buzgón helyeselt, és erősítgették, hogy mennyi kétség és kusza gondolat után
találták meg ezeket a válaszokat. Hagytam, hogy vigasztaljanak, hiszen tényleg
kedvesek voltak. Nem akartam elmondani nekik, hogy nem az előttem levő bizonytalan
jövő aggaszt, hanem a kemény és biztos múlt a hátam mögött.
Aztán szerencsére
jött a vacsoraidő, mehettünk segíteni az ebédlőbe. Az jó volt, lehetett dolgozni
megint. A munka mindig boldoggá tudott tenni, mert éreztem végre, hogy része
vagyok a világnak, alakíthatok rajta. Szerettem bármit csinálni, a mosogatás is
élvezetes volt, mert a kezem alatt tisztultak meg a tányérok. Akkor, amikor nem
volt munkám, a pénztelenség mellett az volt a legszörnyűbb érzés, hogy nem
kellek ennek a világnak. Senkinek sincs szüksége arra, amit tenni tudnék, amit
adni tudnék. Felesleges vagyok, egy nem idevaló, használhatatlan alkotóelem.
Mit keresek akkor itt? Ha nem vagyok a része, akkor jogom sincs itt élni, nem
járna nekem ebből a világból még a levegő sem.
Most viszont benne foroghattam a rendszerben, mint egy pontosan
illeszkedő fogaskerék, és része lehettem az eredménynek. És Mamma Giulia
szállodájában valóban gyakorlottan, olajozottan mentek a dolgok, tényleg
élvezet volt együtt dolgozni a többiekkel.
Az este is eltelt, a lányok mind nagyon boldogok voltak a
saját felismerésük miatt, nevettek, viháncoltak, mint a gyerekek. Velük
nevettem én is, akár egy öreg nagymama a vidám unokák között. Örültem annak,
hogy ők örülnek, és nem akartam a saját életemen gondolkodni. Lefekvéskor most nem
akartam álmodni, vagy legalábbis nem akartam rá emlékezni. Aludni vágytam csak,
egy mély, álomtalan sötétségben.
De valamit nem jól fogalmazhattam meg a kívánságomból,
mert csak a sötétség jött be. És ehhez a sötéthez folyamatos álmok társultak,
amikben vakon tapogatózva próbáltam rájönni, hogy hol vagyok, és merre
mehetnék, hogyan szabadulhatnék a feketeségből. De sehol sem volt kijárat, nem
volt fény. Az egyik álom tele volt fenyegető hangokkal, morgással,
sziszegéssel, zúgással, mintha a sötétség el akart volna nyelni, és egy fenevad
torkából kellett volna szabadulnom. De valószínűleg csukva volt a szája, mert
hiába tapogattam körbe a nyálkás, bűzös falakat, csak egyre mélyebbre csúsztam,
merültem bele abban a nyúlós folyadékba, fuldokoltam és nem találtam
kapaszkodót. Egy másik álomban rideg és nyirkos kőfalak között bolyongtam
valami útvesztőben, aztán meredek sziklafalak közé zuhantam le egy szakadékba,
és onnan próbáltam kikapaszkodni.
Úgyhogy amikor
kora reggel megint felharsant az ablakunk alatt a Mamma mia slágere
nagyon megörültem azoknak a harsány hangoknak.
"Voulez-vous
Take it now or leave it
Now is all we get
Nothing promised, no regrets…"
Már tudtam, hogy ez a szomszéd utcában levő pékség szállítófiúja,
aki a friss kenyeret hozza, és ezzel jelzi az érkezését.
Kinyitottam a szemem, és élveztem, hogy újra látok. Látom
a szobát, a fényt, és a mennyezeten a freskósort. Olyan egyértelmű volt ez az
igazság, ami annyira hiányzott az éjszakai rémálmokból. Ott nem láttam semmit,
és most visszagondolva lehet, hogy végig csukva volt a szemem. Lehet, hogy csak
ezért volt sötét azokban az álmokban?
Bevillant megint egy régi emlék, a sötétséghez társult a
lakókocsi szaga és George testének a súlya felettem. Eszembe jutott, hogy egy idő után már
szorosan becsuktam a szememet, amíg rajtam feküdt, és próbáltam valami másra
gondolni. Szép dolgokra nem tudtam, ahhoz nem volt elég erős a képzeletem. Olyanokat
találtam ki, hogy egy fal dőlt rám, de hamarosan jönnek az emberek, és
kimentenek majd. Vagy hogy egy medve támadott meg, de én lelőttem puskával, és
csak a halott teste zuhant rám, az alatt fekszem, de mindjárt mordul egy
utolsót, és le fog gördülni rólam. Meg azt, hogy elsodort a lavina, és a hótömeg
van felettem, de jönni fog a tavasz, és úgyis el fog olvadni. Csak ki kell
addig bírnom. Ezt a lavinát képzeltem el a legtöbbször, hogy ne legyenek se szagok,
se hangok, hogy csak a hideget érezzem, a megfagyott, érzéketlen testemet,
amivel nem is történik semmi, csak fekszik mozdulatlanul a tiszta fehér hóréteg
alatt, a mélyben. Nincs semmi körülöttem, semmi szag, semmi érzés, semmi fény. Senki se tudja, hogy itt vagyok. Senki se fog
megmenteni. De lesz majd tavasz, biztosan lesz majd egyszer hóolvadás. Csak ki
kell addig bírnom. A hideget meg a sötétséget is.
Ezek az emlékek most újra itt voltak velem. Nem örültem
nekik, annyiszor próbáltam már elfelejteni azt a múltat, de mindig jött valami
kis szilánk, amiről felidéződtek. Mint ahogy most is. De most hoztak valami
pluszt is, nemcsak a régi fájdalmat, megalázottságot. Azt a felismerést, hogy
már nem abban a régi sötétségben vagyok. Már nem az a tehetetlen kislány
vagyok. Néztem az ágyam felett a freskósort, és az a mondat ismétlődött a
fejemben, hogy „ha kinyitom a szemem, akkor látok”.
Oké, nem tűnik valami eget rengető felfedezésnek, de
mégis volt benne valami erő, valami olyan energia, ami elkezdte bennem szítani
a lelkesedés tüzét. Igen, ilyen költői képpel, azt éreztem, hogy egy apró kis
szikrából lassan egyre nagyobb láng lesz ott belül, valami növekszik bennem,
valami meleg, jó érzés, talán valami hit is. Vagy inkább bizonyosság, igen,
inkább annak nevezhető.
Ha kinyitom a szemem, akkor látok.
Olyan egyszerű ez. És olyan felszabadító.
Láttam a freskósort. Láttam a napfényt.
És mivel láttam, hogy a szomszéd ágyban Naima is
felébredt, halkan én is énekelni kezdtem. Egyszerűen muszáj volt kiadni
magamból azt a boldogító érzést. De én nem azt a kintről hallott slágert
folytattam, hanem egy másik, jóval lágyabb dalt a filmből.
"I have a dream
A song to sing
To help me cope
With anything"
Naima kissé álmos hangon, de nevetve csatlakozott hozzám.
Aztán átjöttek a szomszéd szobából a lányok is, és már négyen énekeltük a
reggeli fényben, pizsamásan és nagyon boldogan azt, hogy "van egy álmunk".
És így kezdődött el a nap.
Mamma Mia: I have a dream - a You tube-on:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése