23a Még mindig az Özönvíz

Nagy csönd lett Charlotte szavai után. Valószínűleg mindannyian a saját, új életünk lehetőségeit latolgattuk. Előttem David arca jelent meg, azzal a mosollyal, ahogy reggel kilépett a fürdőszobából. De gyorsan kijózanítottam magamat. A fenébe is, ez nem a jövő, ez a múlt. Egy régi kép csak, amit már felülírt annyi másik. Raffaella megjelenése, a csókjuk, a búcsúzásunk a pályaudvaron. És ha mindez nem volna elég, ott volt Davidről a legutolsó képem, arcán azzal a meglepetésből gyűlöletté váltó kifejezéssel. Maradjak csak józan. Az új élet-új világ tervembe nem tartozhat bele David.  

Charlotte közben felnyúlt, és megsimította a fejünk fölött lógó képet.

– Beszélhetek még róla, van türelmetek hallgatni? – kérdezte. Buzgón bólogattunk. Én azért, mert amíg Charlotte meséli a saját élményeit, legalább nem Davidre gondolok. A másik két lány hasonlóan heves bólintásaiból valószínűnek tűnt, hogy egyelőre ők is szívesebben hallgatnak, mint hogy a saját új életüket kelljen tervezni.

Charlotte viszont láthatóan örült, hogy beszélhet.

– Annyira szeretem ezt a képet! Szerintem ez a legjobb részlete az egész freskónak, de persze elfogult vagyok. És másnak hiába is áradoznék erről, úgysem értenék meg. De ti legalább tudjátok, hogy miért ilyen fontos ez nekem. És most még van kinek mondanom. Mert a jövő héten visszautazom Párizsba. – Elmosolyodott, maga elé nézett, és zavartan a bal kezén levő gyűrűt kezdte forgatni. – Még mamma Giuliának sem mondtam, tegnap este döntöttem csak el. Pár napja kaptam egy emailt. Francois írt, akivel a régi munkahelyemen dolgoztam. Egy új vállalkozást szervez, és rám is gondolt. Szerinte nagyszerűen illenék a kezdőcsapatba. Nagy kihívás, egy teljesen új területen kell kiépíteni az alapokat. Azt írta, ő mindig úgy látta, hogy többre lennék képes. Ha van kedvem, most kipróbálhatom magam. És… – Charlotte kicsit elpirult –… amúgy Francois mindig nagyon kedves volt velem. Amikor Louis elhagyott, párszor írt is, érdeklődött, hogy mi van velem, de nem válaszoltam az emailjeire. És most újra együtt fogunk dolgozni…  egy új világban. – Ki csönd után Charlotte nagy levegőt vett, és felemelte a fejét. – Na, majd meglátjuk mi lesz. Mostantól pedig a freskóról fogok beszélni végre, és nem magamról.

   Nevettünk. Charlotte a mennyezeten levő, az egész freskósort ábrázoló kép felé mutatott.

– Figyeljetek, kezdődik az idegenvezetés! Tehát Michelangelo 1508-ban kezdte el kifesteni a Sixtus-kápolna mennyezetét, és négy év alatt, 1512-re készült el vele. Egyáltalán nem volt kedve ehhez a munkához, ő szobrásznak tartotta magát. Huszonnégy éves korában, 1499-ben megalkotta a Pietát, amivel azonnal a leghíresebb művészek sorába került. Aztán 1504-re elkészült a Dávid szobor is Firenzében.

Istenem, még csak huszonkilenc éves volt, és már beírta magát a halhatatlan művészek közé! Ha belegondolok, hogy én meg itt állok harminckét évesen, és mit tudnék felmutatni… na, vissza Michelangelóhoz. Szóval ő egy zseni volt. II. Gyula pápa ki is találta, hogy vele készítteti el az óriás méretű síremlékét. Michelangelo lelkesen kezdte tervezni az alakokat, de aztán a pápa háborúzni kezdett, és halogatni kezdte a kivitelezést, mert nem volt rá pénze. Sőt közben kitalálta, hogy előbb a Sixtus-kápolna mennyezetére fessen valamit Michelangelo. Ő ezen persze megsértődött, hogy nem ilyen munkát akar. Az első tervek amúgy is valami egyszerű díszítésről szóltak csak, oldalra a tizenkét apostol, felül meg pár festett oszlop került volna. Ezen jól össze is vitatkoztak, és a makacs pápa meg a dacos művész csatájából Michelangelo került ki győztesen. A pápa azt mondta neki, hogy csináljon, amit akar, csak legyen meg a freskó.

Na, tehát a hagyomány alapján, sőt Michelangelo egyik levele szerint is ő dönthette el, hogy milyen jelenetek kerülnek a falakra. De a nagyokos művészettörténészek ezt nem akarják elhinni, szerintük biztos, hogy egyházi szaktekintélyeknek választották ki azt, hogy melyik bibliai esemény kerüljön a falra, mert mindegyiknek a nagy szent üdvtörténetre kellett utalnia. Egyébként is alul már ott voltak a korábbi képek Jézus életéről. De nézzenek már rá, azok lent körben csak festmények, a mennyezet meg él, vibrál, az egy egészen más dimenzió!

És ezek a nagyokosok persze meg is tudják magyarázni a kapcsolatot, hogy itt mindegyik kép valójában Krisztus eljöveteléről szól. Na, én ezen tudok leginkább kiakadni. Amikor Michelangelo odavágja a szemük elé az ő igazságát, mutat valami fontosat, Kapukat nyit meg, és ők azt mantrázzák, hogy igen, ez is Krisztusról szól, meg az is, semmi más nincs benne, csak az egyház felmagasztalása. Ja, persze! Nézzék már meg azt a dicsőségesnek nevezett bárkát meg a nagy megmentő Noét ezen a képen! Ők a legkisebbek az egész jelenetben! Miért nem akarják már látni a valóságot?

Ó, bocs, túlságosan előre ugrottan. Szóval Michelangelo harminchárom évesen elkezdte festeni a mennyezetet a saját egyéni elképzelése szerint. De lelkiismeretes művész volt, és mivel a freskófestéshez nem nagyon értett, firenzei szakembereket hívott. A bejárat felől kezdte a munkát, de a mostani sorban a második kép, az Özönvíz volt az, amit először megfestett. Amikor 1979-ben elkezdték restaurálni a kápolnát, közelről láthatták és dokumentálhatták az eredeti alkotói folyamatot. A vakolaton látszik, hogy melyik részeket készítették el egy-egy nap alatt. Ez az első kép még huszonnyolc kis részből áll össze, az utolsót, a Fény és a Sötétség szétválasztását pedig már egyetlen nap alatt megfestette Michelangelo. Ezen, az Özönvízen kísérletezte ki a technikát is. A legelső variáción penész ütött ki, módosítani kellett a vakolat összetételén. Egyébként ezen a részen van egy kisebb sérülés is, amikor egy közeli robbanás miatt lehullott a vakolat egy darabon. De a mennyezet többi része jól bírta az évszázadokat. Aztán Michelangelo is belejött a munkába, elküldte a szakemberek nagy részét, és pár segéddel négy év alatt elkészült az alkotással.

Tehát először elkezdte festeni az Özönvizet. Aztán a mű egy részét lekaparta, csak az a sziklás kis sziget maradt meg az eredeti változatból. Szerintem az első vázlat valóban a bibliai történet lett volna, de közben jött az ihlet, sugallat vagy üzenet, bárminek is nevezzük, és akkortól csak a felszín volt a vallási téma. Michelangelo eretnek, valódi üzeneteket, kapukat teremtett a pápák orra elé, a Vatikán legszentebb helyére, oda, ahol a pápaválasztások zajlanak, ahol a legerősebb lehetne a kapcsolat az éggel. Szerintem ő kaput nyitott az egyháznak a megújuláshoz, egy új világhoz, csak a pápák meg a püspökök nem voltak hajlandók meglátni. És persze azóta se akarnak tudni róla.

És valószínűleg Michelangelo se tudta pontosan, hogy mit is fest. Mert több részlet sem stimmel, például a Noé áldozatának nevezett jelenet nem jó helyen van. Korábban azt mondták rá, hogy az Káin és Ábel áldozata, de ahhoz nem illenek a szereplők. És a teremtés résznél sem egyértelmű, hogy melyik miről szól. De Michelangelo hallgatott, nem mondta, hogy „hé, emberek, ennek a résznek az a címe, hogy…” Nem magyarázta meg, mit festett, akkor sem, amikor hülyeségeket láttak bele az emberek.

 

Virtuális látogatás a Sixtus-kápolnában: 

http://www.vatican.va/various/cappelle/sistina_vr/index.html 

 

22. Az Özönvíz

– Szóval éppen ebben a gyógyuló állapotomban voltam, amikor átszervezés kezdődött a cégnél, és pár emberrel együtt engem is elküldtek. Ott álltam, és fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal. A lelki sebeim még alig gyógyultak, nem éreztem magamat elég erősnek, hogy megint elkezdjek állás után járni, energikusnak és tetterősnek látszani. Egy este lementem a Szajna partjára, hogy egy kis friss levegőt szívjak, és gondolkozzak a jövőmről. Nem volt jó ötlet, mert megláttam a kézenfogva sétáló szerelmespárokat, és újra belém hasított a csalódottság és a kudarc érzése. Arra gondoltam, hogy egyszerűbb lenne befejezni ezt az egész életet. Csak akkor lehetnék biztos abban, hogy többé nem esek bele ilyen csapdába, ha most meghalok. Leroskadtam az egyik padra, néztem a folyót, és tudtam, hogy a szüleim miatt nem dobhatom el az életemet. Hiszen akkor én is ugyanúgy cserbenhagynám őket, mint ahogy Louis tette velem. 

Ott ültem elveszetten a folyóparton, amikor váratlanul megjelent mellettem Draco, és felém nyújtott egy repülőjegyet. Azt mondta, ezt nekem küldték, és úgy látja, valóban rám férne egy római kirándulás. Megnézhetném a Sixtus-kápolnát. A jegyet letette mellém a padra, és ment tovább. Nem várt választ sem. Ha fiatalabb lett volna, vagy megpróbált volna rábeszélni az útra, biztosan gyanakodva visszautasítom, attól tartva, hátha egy újabb farkas akar megkörnyékezni. De így csak ott maradtunk kettesben a padon, én meg a repülőjegy. Az enyém volt a döntés. És úgy gondoltam, miért is ne, még nem jártam Rómában. Jó lesz elutazni innen, kiszakadni az emlékek pókhálójából. És időm az bőven van.

Utána láttam meg, hogy a jegy az én nevemre szól. Azt hittem, Theresa néni titkos ajándéka ez, amit egy ilyen nyári Mikulással juttatott el hozzám. Persze később kiderült, hogy nem ő küldte, de akkor ez a gondolat megkönnyítette a döntést. Azóta már tudom, hogy ez is Draco titkai közé tartozik. Hogy a repülőjegyei mindig névre szólóak.    

Úgyhogy gyorsan hazamentem, bepakoltam néhány holmit egy kis táskába, felhívtam a szüleimet, hogy pár napra Rómába utazom kikapcsolódni, és indultam a repülőtérre. Egész jókedvűen érkeztem meg ide. Nem volt semmi konkrét elképzelésem, hát fogtam egy taxit, és elmentem a Vatikánba, úgy, ahogy Draco javasolta. Kicsit meghökkentem, amikor megláttam a hosszú sort a múzeum bejáratánál, de úgy gondoltam, ha már itt vagyok, kivárom. Pár perce álltam ott, amikor legnagyobb csodálkozásomra megjelent mellettem Draco. Pedig nem utazott velem együtt a repülőgéppel, megnéztem minden utast, mert arra számítottam, hogy ő is ott lesz. De nem volt köztük, és aznap este ez az egy gép jött Párizsból Rómába.

Szóval valamilyen különös módon Draco már itt volt. Magával hívott, és soron kívül bevitt a múzeumba. Végigrobogott velem a hosszú folyosókon, alig tudtam követni. Aztán beléptünk a kápolnába, felnéztem… és tudom, mindegyikünknek hasonló, nehezen megfogalmazható ez az élmény. Valami megérint, valami kinyílik, és telibe kapja az ember az energiát… meg a szavak nélküli felismerést, amitől elkábul. Csak álltam ott egy ideig, aztán Draco belém karolt, és kivezetett a térre.

Ott lassan magamhoz tértem a sokk után, és kezdtek a képek gondolatokká formálódni a fejemben. Ott ragyogott bennem a festmény, mintha beleégett volna az agyamba, tisztán láttam minden kis részletét. És az alakok közt megtaláltam azt, akivel azonosulni tudtam. És így már egyértelmű volt, hogy hol vagyok az életemben, mit teszek, és mi a dolgom. Sok év után végre visszaérkeztem önmagamhoz. Ezzel együtt pedig visszaszereztem az erőmet is. 

– És melyik alak adta neked ezt a felismerést? – kérdeztem kicsit irigykedve Charlotte-t. Jó neki, hogy ilyen egyszerű volt a feladata. Nem kellett elveszett üzeneteket keresnie, elég volt önmagát megtalálnia.   

– Ez a kis pufók arcú, vicces kis emberke, aki itt középen úszik – mutatott a képre. – Őt egyébként fizikailag szinte nem is lehet látni a kápolnában, olyan magas a mennyezet, és ő csak egy kis mellékszereplő a képen. De én mégis szinte azonnal őt vettem észre, mintha kinagyítva láttam volna. 

Aztán persze Leon odaadta a posztert, és ezen most nyugodtan nézegethetem. Leon egyébként órákat tudna beszélni csak erről az egy képről, annyiféle kód és üzenet van rajta. Azért is tudna olyan sok embernek kapu lenni, persze csak akkor, ha hajlandóak lennének látni is. De mielőtt elkezdeném magyarázni, mondd el, hogy neked miről szól?

  Meghökkentem a váratlan kérdéstől, mert attól tartottam, hogy valami vizsgaféle lesz ez, és jól kellene felelnem. Ingrid láthatta rajtam az érzést, mert gyorsan közbeszólt:

– Csak azért kérdezi Charlotte, hogy magadnak megfogalmazhasd, amit látsz, és ne az befolyásoljon, amit majd mond. Mindig nagyobb öröm, ha az ember maga talál meg valamit, mintha csak rábólint a kész válaszra. És ez úgysem a te kapud, úgyhogy bármit mondhatsz róla. Szerinted mi a lényege?

  Újra ránéztem a képre. Tudtam, hogy ez az Özönvíz című részlet. De amit láttam rajta, az egyáltalán nem a pusztulásról szólt.

– Megmenekülés – mondtam ki az első szót, ami eszembe jutott. – És partot érés, új part, új élet, új világ. Az új kezdet.

– Na ugye, hogy ez van rajta – bólogatott elégedetten Charlotte. – Ha bárki ránéz, ezt kellene, hogy lássa. Egyértelműen erről szól, a megmenekülésről. De hát akkor nem lehet a bibliai özönvíz ábrázolása! Miért nem képesek az emberek a saját szemüknek hinni?

– Mert akkor kérdéseket kellene feltenniük – szólalt meg most Naima, aki eddig csöndesen ült köztünk. A hangjában indulat nélküli keserűség volt. – Ha más a címke, és más a valóság, akkor meg kellene kérdőjelezni a korábbi felcímkézést. Döntést hozni, felelősséget vállalni a saját nézetükért, véleményükért. Akkor új címet kellene találniuk, de ettől a kép is mást jelentene, más helyre kerülne, megkavarva az addigi szokásrendet. És akkor ütköznének a tömegtudattal, a korábbi közös megegyezéssel, felborulna a stabilnak látszó rendszer. Az kellemetlenséget okozna. Mindenkinek újra kellene gondolnia a helyét. Kiderülne, hogy mások, mint amit eddig mutattak magukról. És azért is veszélyes felismerni kívül a valóságot, mert akkor a tükörben is önmagukat látnák, a valódi arcukat, nem pedig a társadalmi címke szerinti képet. – Naima halványan elmosolyodott. – Svédországban, ahol én élek, látszólag nagy az elfogadás. Tudatos meg törvényes szinten nagyon törekszünk arra, hogy mindenki önmaga lehessen, ne korlátozzon senkit egy társadalmi címke. Látszólag nagyon toleráns a társadalmunk. De én azt gondolom, hogy ez főként kompenzáció. Mert valójában önmagunkat nem merjük elfogadni. A saját érzéseinket, a saját belső világunkat. És aztán hiába fogad el minket a külvilág, nem leszünk tőle boldogok, ha önmagunktól elválaszt a saját elvárásunk, a saját magunkra ragasztott címkénk. – A képre mutatott. 

– Ezért én ezzel a bekötött fejű, köpenyes, síró kisgyerekkel tudok azonosulni, a fáradt és szomorú anyja mögött. Ott vannak a megmenekültek csoportjában, ahol rajtuk kívül mindenki elégedett, megkönnyebbült. Csak ők ketten ragadtak bele a veszteségbe. Az anya nem is figyel a gyerekére, nem őt öleli, a keze a saját dereka körül van, mintha csak a hiányt fogná magához. Szerintem a gyerek apja hiányzik mellőlük, és ők magukba záródtak a fájdalmukkal, nem tudnak összekapaszkodni, egymásban vigaszt találni. Ott van pont felettük a képen a teljes család, apa, anya, gyerek, arrébb egy erős, védelmező anya a mosolygó, egészséges két gyerekét ölelve, pedig mellettük sincs férfi. Meg az az összekapaszkodó, háttal álló pár, vagy a többiek mind. Azok a kezek fogják a másikat. Vagy az a fiatal alak ott a fán, ő legalább az ágakba kapaszkodik. Nekem ez a szomorú anya és a síró gyerek azt mutatja, hogy a megmenekülés nem hoz törvényszerűen boldogságot is. Az új világban is lehet valaki magányos és boldogtalan, ha a múlt veszteségein kesereg. Pont úgy, ahogy az anyám tette, és teszi még ma is, négy évvel az apám halála után.

  Naima elhallgatott, nagy csönd lett az utolsó, keserűen hangzó mondata után. Vártunk, hogy akar-e még többet mondani önmagáról, de csak lehajtott fejjel a takarót gyűrögette. Aztán felnézett, a szeme könnyes volt.

– Ezt most hagyjuk – mondta. – Inkább folytasd te, Charlotte, nálam ezek még elég rendezetlen felismerések. Az én múltamban annyiféle veszteség kavarodott össze, hogy csak itt, Rómában láttam meg igazán, mi történt velem valójában. De még nem tudom, mit kezdjek azzal, amim van.  Úgyhogy beszélj inkább a te részletedről, te már jobban érted, hogy mi a dolgod.  

 

– Hát attól, hogy értem, még én sem csinálom valami jól – mondta Charlotte vidámabb hangon, hogy oldja a szomorúvá vált hangulatot. – Azt hiszem, még mindig csak úszkálok a vízben, de nagyon remélem, hogy már jó irányba, és hamarosan partot érek. Draco időnként rám néz azzal a fürkésző tekintetével, de szerencsére még nem kérdezte meg, hogy hol tartok, mert nem nagyon tudnék válaszolni rá.

Na szóval nekem ez a kép adta azt a felismerést, hogy mit kezdjek magammal. Ha megnézitek, ti is láthatjátok, hogy mire jöttem rá. Itt van ez az úszó alak. Pufók az arca, mert éppen nagy levegőt vesz, hogy ússzon tovább a sziklaszirt felé, ahol a szomorú, reménytelen túlélők vannak a sátor alatt. Már majdnem odaér, hozzájuk társulna, pedig ott nincs esély a boldog életre. És ekkor veszi észre, hogy itt elől zöldellő partra érkezik a többi ember. Hogy nem csupán egy sivár túlélés lehetséges, hanem egy szebb, jobb világban is partot lehet érni. Az én nagy felismerésem az volt, hogy van új világ. A nagy vízözön után, ha minden elveszik, akkor is lehetséges az új élet, boldog élet.

Tudom, hogy ez most elég hülyén hangzik. Minek kellett ehhez nekem egy Sixtus-kápolna, amikor ezt mondogatta nekem mindenki, rokon, ismerős és pszichológus is. De azok csak üres szavak voltak, ez viszont felismerés. A saját felismerésem.

A Piroska-mese segített rájönni a játszmára, ami csapdába ejtett, és megértettem, mit csináltam rosszul. Az tanulságnak jó volt, de nem tudott erőt adni az élethez. Ez a kép viszont a Kaput nyitotta ki, amin át megtaláltam az energiát, amivel folytatni tudom az életemet. És ez nem annyiból áll, amennyit a szavakkal meg tudok fogalmazni belőle.

Leon is mindig elmondja, hogy a látás a lényeg, a felismerés. A valóság meglátása adja az áttörést. Aztán utána úgyis rájövünk, hogy hiába próbáljuk szavakba önteni, az már messze van a valódi hatástól, azt úgysem érti meg más, csak az, aki hozzánk hasonlót tapasztalt. Ha ez szavakkal elmondható lenne, akkor nem kellett volna hozzá egy Michelangelo, hogy megfesse.

A freskósor ott van több, mint ötszáz éve. De még mindig csak kevesen merik meglátni rajta a valóságot, pedig már nincs inkvizíció, ami megtorolná a másként gondolkodást. Helyette ott van az emberi lustaság meg vakság. Csak nézzük ezt is, mint a tévét meg a mozivásznat, és belealszunk a készen kapott illúziókba. Tudom, mert én is sokáig lubickoltam az önsajnálatom özönvízében. Ha nem jön Draco, valószínűleg most is ott siratnám magamat a Szajna partján. De szerencsére itt vagyok, látom az új horizontot, és határozott karcsapásokkal úszom feléje. És bízom benne, hogy hamarosan partot fogok érni. Új part, új világ, új élet.

21. Újra a szállodában, Charlotte története

  Visszaértünk a szállodába, ahol a többiek kíváncsian vártak minket. Az ebédlőben ültünk le, Charlotte és Naima hozták nekünk az ételt, aztán leültek hozzánk, és várták a beszámolót az eseményekről. Én még kissé kába voltam, túl sok minden történt velem ezen a délelőttön. Szerencsére Ingrid beszélt helyettem is. Elmesélte a lányoknak a Leon boltjában történteket, Draco indulatát, és a végén a találkozást is Daviddel. A többiek persze azonnal kérdezősködni kezdtek, hogy ki volt az a jóképű fiú, de nem volt nagy kedvem válaszolni. Inkább azt mondtam, hogy dolgom van, és elmentem, hogy segítsek a takarításban, ahogy tegnap megbeszéltük mamma Giuliával. De kiderült, hogy Maria már megcsinált mindent délelőtt.

   Úgyhogy visszamentem a szobámba, és kezdtem elpakolni a vásárolt holmikat. Szerencsére egyedül voltam, így megengedhettem magamnak, hogy előjöjjenek belőlem az érzelmek.

Mert azok persze megjelentek. Nem akartam Davidre gondolni, ezért a ruhákra koncentráltam, ahogy sorra összehajtogattam őket, és beraktam a polcra. És közben minden újabb darab egy-egy régi fájdalmat hozott fel bennem. De a régi sebek mellett itt volt a biztató jelen is. Még sosem volt egyszerre ennyi új ruhám. Még sosem volt ilyen nyugodt szoba, ahol alhattam. Mintha ez egy másik élet lenne, nem az a régi.

Oké, ez eddig jó. Hálás is vagyok érte. De vajon megérdemlem én ezt?

Mi van, ha az egész csak tévedés? Valaki másnak szól ez a figyelem, ez a törődés, akivel összekevernek engem. És aztán majd az egyik pillanatról a másikra minden megváltozik, ugyanúgy, ahogy David arca is hirtelen ellenségessé vált.  

Igen, már megint Davidnél jártak a gondolataim. Gyorsan visszatereltem magam a másik problémához.

Éjjel, az álmomban nagyon biztos voltam magamban, biztosan tudtam a jó választ. Meg tudtam ragadni Hermész botját. A jó életet választottam. Döntöttem.

De akkor miért romlik el ez az élet? Miért bizonytalanodom el, ha Draco keményen rám néz, vagy ha David érthetetlenül dühös lesz rám?

Leroskadtam az ágyra, a kezemben összegyűrődött a póló, amit a helyére akartam tenni. A válasz keményen csattant a fejemben:

– Nem vagyok méltó rá.  

A szavak hidegen és könyörtelenül visszhangoztak bennem. És tudtam, hogy ez az igazság. Hogyan lehetnék az, aminek engem látnak, egy ilyen múlt után? Minek áltatom magam hiú reményekkel? Persze, választhatok én bármit a képzeletemben, majd az élet úgyis ki fog józanítani a rózsaszín légvárakból. Az álomban minden egyszerű. De az élet nem álom. A múltamat nem tudom megváltoztatni.

Összerezzentem, mert ebben a pillanatban eldőlt a Leontól kapott poszter, ami eddig ott állt a falhoz támasztva. Egy gumigyűrű fogta össze, de az most elszakadt, és az összecsavart kép kinyílt a padlón. Előttem nyújtózott tehetetlenül, üres kézzel az a férfialak. 

Draco is megmondta, hogy reménytelen. Ha ő nem tud bízni, akkor hogyan hihetnék én egy jobb világban? De Leon hisz a jövőben. És éjjel, álmomban én is tudtam hinni.

Na, akkor most mi legyen?

  Felvettem a képet a földről, felakasztottam az ágyam feletti kampóra, eléje álltam, és néztem.

Az a férfi elbukott, nem tudta véghezvinni a feladatot, nem ért célba az üzenettel. Én megláttam a botot, és át is tudtam venni tőle. Ezzel az enyém lett a feladata is. Ha ezt meg tudtam tenni, akkor többet is tehetnék. Úgy, ahogy Draco mondta az obeliszk mellett. Át tudnám hozni most azt az Üzenetet, kinyithatnám a Kaput. A fenébe is, most akkor képes vagyok rá, vagy sem?

– Képes vagy rá. De nem vagy méltó rá. Nem jár neked a szebb jövő, nem érdemled meg.

  Dühös lettem erre a belső hangra, és tudtam magamról, hogy ez már jó jel. Dühösnek jobb lenni, mint szomorúnak és elkeseredettnek. A dühben erő van, azzal már tudok kezdeni valamit. Igenis dühös vagyok!

– Oké, nem érdemlem meg a szebb jövőt. Rendben. De attól még a feladatot megcsinálhatom, ha már képes vagyok rá! Csakazértis áthozom azt az Üzenetet, bár még fogalmam sincs, hogyan kell. De majdcsak rájövök, ha már eddig eljutottam. És lehet, hogy nem lesz boldog az a jövő, de legalább valami eredmény lesz benne. Az én eredményem!

  Nagyot fújtam a végén, aztán egy kicsit megilletődtem a saját nagy hangomtól, és gyorsan visszaültem az ágyra. Hallottam a hangokat a folyosóról, a lányok jöttek vissza a szobába. Jó, hogy nem volt a tanúja senki annak, hogy nagy hangon szónokolok itt egy falon függő képnek.

A három lány nagy vidáman bezúdult a szobába. Megcsodálták a képet az ágyam fölötti falon, kérdezgettek róla, de aztán tudomásul vették, hogy nem vagyok különösebben beszédes kedvemben, és nem nyaggattak tovább. Átmentünk a másik szobába. Most néztem csak meg, hogy Ingridnél a már Leontól hallott rézkígyós poszter volt, Charlotte részén pedig az Özönvíz képe. Kíváncsi lettem az ő történetére.

– Draco szerint ez a kép nagyon sok embernek tud kapu lenni – mutatott a falra Charlotte. –  Ezen a legegyszerűbb felismerni, hogy más a szöveg, és más a valóság. Most már, hogy én is látom, mi van rajta, nem értem, hogyhogy nem veszi ezt észre mindenki. Időnként kedvem volna bemenni a Sixtus-kápolnába, és a bámészkodó turisták képébe ordítani, hogy: Hé, emberek, ébresztő! Lássátok már meg azt, amit néztek! 

De biztosan kivezetnének az őrök, az emberek meg inkább engem bámulnának, és továbbra sem vennék észre, hogy milyen csodás titkot ismerhetnének fel, ha lenne rá szemük. És magamról is tudom, hogy könnyebb vaknak lenni, ha az igazság túl kemény és túl fájdalmas. –  Charlotte sóhajtott egy aprót, aztán könnyedén megvonta a vállát. – Pár hónappal ezelőtt még nem tudtam volna ilyen nyugodtan beszélni erről, de már túl vagyok rajta. Elmondjam a történetemet, érdekel?

– Persze – bólintottam lelkesen.

– Ingrid és Naíma már hallották ezt, Ingrid több változatban is, ugye?

– Persze, de ez is a gyógyulás része. Mamma Giulia azt mondja, hogy ki kell beszélni magunkból, ami fáj. Eleinte nagy tragédiának hangzik, ami aztán egy szomorú történetté módosul, és egyre kevesebbszer bőgi el magát közben az ember. Utána egy hétköznapi eset lesz, végül pedig egy tanmese. És ha már igazán beérett a dolog, akkor nevetni is tudunk rajta. 

  Mind a négyen felkuporodtunk Charlotte ágyára, ő meg mesélő hangsúllyal belekezdett:

– Hol volt, hol nem volt… – elnevettük magunkat. Charlotte vidáman folytatta –,… volt egyszer egy jó házból való, jól nevelt, szófogadó kislány, úgy hívták, Charlotte. De akár Piroskának is nevezhették volna, mert pontosan azt a mesét játszotta el ő is a saját szőrös farkasával.

Szóval voltam egykor én, a tipikus jókislány. Tényleg minden rendben volt körülöttem. Szerető család, normális szülők, jó iskolák, kiváló előmenetel. Huszonhat éves koromban már jó állásom volt közgazdászként egy neves cégnél. A saját, otthonos kis lakásomban éltem Párizsban, és egy összetartó, jó baráti társasághoz tartoztam, akikkel együtt szórakoztunk, élveztük az életet, szívtuk magunkba a kultúra minden fajtáját. Voltak rövidebb kapcsolataim is, amik egy idő után békésen befejeződtek, de utána is jó barátságban maradtunk egymással.  

Aztán az egyik tengerparti nyaralásnál találkoztam Louis-zal. Tökéletes férfinak tűnt. Kedves volt, sármos, kicsit kisfiús arccal. De azért nem annyira jóképű, hogy attól kellett volna tartanom, hogy minden nő meg akarja majd szerezni. Olyan „biztonságos pasi” volt az én besorolásom szerint. Lehet benne bízni, nem kell félteni mástól, biztonságos érzés mellette lenni.

Voltak ilyen saját kategóriáim. Az első a „magas léc-pasi” volt, akihez össze kellett szednem magamat, hogy partner tudjak lenni mellette, és tartanom kellett a szintet, nehogy más elhódítsa. Aztán voltak a „pihentető-pasik”, akikhez lazán odaállhattam, és ők oda voltak az örömtől, hogy velem lehetnek. A többség persze a „jó barát-jó szex” kapcsolat volt, akikkel együtt jártunk a közös baráti társaságba, és akikkel általában csak rövidebb, futó kapcsolat alakult ki.  

A „biztonságos pasi” kategóriában már a lehetséges férj-jelöltek tartoztak. Azok, akikre lehetne hosszabb távon is számítani, akik mellett évtizedekre biztonságot, állandóságot lehet találni. Ilyen partnerem korábban nem volt, ez addig csak egy elméleti lehetőségnek számított, és senki sem fért bele ebbe a kategóriába.

És akkor megjelent Louis. Minden passzolt benne. Harminckét éves volt, pénzügyi tanácsadóként dolgozott Marseille-ben, de éppen azt tervezte, hogy váltani fog, és Párizsba költözik. Pár hónapja ért véget egy kapcsolata, és új életre vágyott. Szinte azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Figyelmes volt, szórakoztató, és minden érdekelte, amit magamról mondtam. A második találkozásunkkor már kérdés nélkül rendelte nekem az a koktélt, amit az első alkalommal is ittam.  

Utólag sokat gondolkoztam azon, mikor kellett volna észrevennem, hogy valami nem stimmel. De Louis nagyon profin játszotta a szerepét, mint egy pók, úgy szőtte körém a hálóját. Vagy mint a mesebeli farkas, aki Piroska minden kérdésére meg tudja adni a logikus választ.

Mert persze a kapcsolat végén kiderült, hogy az öt év alatt én szép lassan hagytam magam felfalni. Megsemmisíteni. Eltűntem a saját életemből. És ennek a legelső morzsája az volt, amikor azon az estén hagytam, hogy megrendelje helyettem az italomat. De udvariatlanság lett volna beleszólni, kijavítani, hogy ma nem azt innék. Hiszen ő csak a kedvemben akart járni. Ugyanúgy, ahogy később is döntött helyettem minden kérdésben.

Az ő elővezetésében minden dolog olyan természetesnek tűnt, hogy nem illett volna akadékoskodnom. A kéthetes  nyaralás után csak egy kis kérés volt, hogy had lakjon nálam addig, amíg talál magának lakást Párizsban. Azt mondta, majd beszáll a költségekbe. De közben a kapcsolatunk egyre szorosabbá vált, kellemetlen lett volna, ha a villanyszámlával hozakodom elő két hónap múlva. Mert persze nem talált lakást, ugyanis előbb állást kellett keresnie. És az időbe telik, nem sürgethettem. Ha pedig úgyis ráért, miközben én egész nap dolgoztam, ő vásárolta meg az új, közös ágyunkat, mert az én régi fekhelyem neki nem volt kényelmes. Szerinte a kemény matrac az egészséges. Ezért egy japán stílusú ágyat vett, ami egyáltalán nem illett a bútoraimhoz, és amin nekem volt kellemetlen az alvás. De szerinte csak szokás kérdése, és ez jó az ember gerincének, és majd hálás leszek neki ezért évek múlva. Mivel ráért, ő vásárolt, és a csekkeket is ő adta fel, természetes volt a kérése, hogy legyen közös bankszámlánk, amiről fizethet. Lett hát, de neki továbbra sem volt munkája, tehát azon a számlán csak az én pénzem volt. Louis állította, hogy ha meglesz az új állása, egy jó üzletkötés után azonnal többet fog kapni, mint én egy fél év alatt. Később tényleg keresett pénzt, és időnként tőle is érkezett a számlára egy-egy nagyobb összeg, de valójában a kapcsolatunkat az én fizetésem tartotta el.  

Közben végig nagyon kedves volt. A barátnőim csodálták őt, és irigyeltek érte, hogy egy ilyen álompasit találtam, aki a tenyerén hordoz engem. Ugyanis állandóan meglepett valamivel. Vett nekem új ruhákat, mert meglátta a boltban, és azonnal rám gondolt, hogy milyen jól állna nekem. Vett ékszereket, amik passzoltak az új ruhákhoz. Vett új bútorokat a lakásba, amik illettek a japán ágyhoz. Mindezeket a közös pénzünkből vette, ami valójában az én pénzem volt, és az én véleményemet előzőleg sosem nem kérdezte meg. Csak állt, a kezében az új ruhával, vagy a háta mögött az új bútorral, és kedvesen mosolyogva azt mondta:

– Ugye, neked is tetszik! Nézd, milyen jól illik hozzád.

És a bennem levő, jólnevelt Piroska ilyenkor udvariasan bólintott, és igyekezett jó képet vágni hozzá. Amikor néha fel mertem vetni, hogy ez a blúz vagy szoknya nem az én stílusom, azonnal megvolt a válasz, hogy dehogynem, éppen ez való nekem, ő ezt kívülről jobban látja. Aztán jöttek a meglepetés-partik és a meglepetés-utazások. Titokban szervezte meg a bulikat a lakásunkra. Amikor fáradtan hazaértem a munkából, ott várt egy csapat idegen ember, ugyanis időközben a baráti körünk is fokozatosan kicserélődött Louis új ismerőseire. És a hosszú nap után még jókedvűnek kellett látszanom, hiszen az egészet az én kedvemért rendezte, hogy lazítsak végre a sok munka után, nehogy besavanyodjak. És ha nem voltam elég hálás, akkor sértődötten szóvá tette, hogy nekem semmi sem jó, más nőt milyen boldoggá tenne az, ha ilyen figyelmes és gondoskodó párja lenne.

A nyaralásaink is ilyen meglepetés-utak voltak.  Ő eldöntötte, hogy hova megyünk, még be is csomagolt helyettem, nekem csak fel kellett szállnom vele a repülőre, és megérkezni oda, amit ő kiválasztott. Olyan koncertekre mentünk, amit ő szeretett, olyan kiállításokra, amik neki voltak érdekesek.

És az egészben az volt a legrosszabb, hogy mindez egy kedves, figyelmes, gondoskodó partner viselkedésének látszott. Mindenki szerint tökéletes pár voltunk, mesés élettel. Én is ezt akartam hinni. Nem akartam észrevenni, hogy ebbe az életbe nekem szinte semmilyen beleszólásom sincs. Csak egy dróton rángatott bábu vagyok, akit visznek ide-oda.

A szüleim időnként aggódva megkérdezték, hogy tényleg jó-e ez nekem, boldog vagyok-e? De akkoriban még nem fogtam fel, hogy most etetem meg magamat az udvarias farkassal, aki minden harapás előtt kedvesen biztosít arról, hogy ez nekem is jó.  

Közben eltelt öt év. Már szóba került a házasság, a gyerek, elkezdtünk tervezgetni. Pontosabban Louis tervezgetett, de nekem akkorra már fel sem tűnt, hogy minden kérdésben ő dönt. Hiszen minden alkalommal megkérdezte, hogy ez szerintem is jó lesz-e? De ha bármilyen kis változtatást is javasoltam, azt ő azonnal megcáfolta, és lesöpörte az asztalról. Így nem is volt vita köztünk, mert ő kijelentette, hogy az ésszerűtlen, amit mondok, és az ő elképzelése sokkal kivitelezhetőbb. Sosem volt konkrét ellenérve, csak annyi, hogy az ő terve jobb. Hiába volt közgazdász diplomám, ezzel nem tudtam vitába szállni.  

Aztán egy napon arra értem haza, hogy összepakolta a ruháit. Leültetett, és azt mondta, végiggondolta a kapcsolatunkat, és rájött, hogy nem tudunk tovább fejlődni egymás mellett. Tehát mindkettőnknek az a jobb, ha ezt most befejezzük. Csináljuk civilizált módon, váljunk el barátként. Ő bérelt egy másik lakást, ma már ott fog aludni, és holnap átszállíttatja a többi holmiját is. Azzal felállt, és elment. Én meg ott maradtam elhagyva, lefagyva, kiürülve. Semmit sem értettem, és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek az életemmel.

Nem tudtam ott aludni egyedül a lakásban, felhívtam egy régi barátnőmet, akivel Louis miatt már évek óta nem találkoztam. Rendes volt, megértő, és átmehettem hozzá éjszakára. Másnap olyan voltam a munkahelyemen, mint egy alvajáró. Aztán munka után hazamentem. Haza? Egy szinte teljesen üres lakás fogadott. Hiányoztak a bútorok, a japán ágy, a tévé, a konyhából az edények, a szekrényben alig pár ruhám maradt, és egy kis maroknyi ékszer.

Még volt annyi erőm, hogy felhívtam Louist, és megkérdeztem, mi ez az egész. Azt mondta, ez így természetes. Elvitte a holmiját, csakis a saját részét. Ezeket a bútorokat, ruhákat, ékszereket mind ő vette nekem. Ne legyek olyan gyerekes, nehogy elkezdjek vitatkozni ezen, az méltatlan lenne hozzánk. Megvannak a számlák is, ha kell, bizonyítani is tudja, ha netán nem emlékeznék rá.

Azt akartam mondani, hogy de ezeket mind a közös pénzünkből vette, ami valójában az én pénzem volt. De már nem jött ki a hang a torkomon. Elájultam. Louis küldte ki a mentőket, amikor elnémult a telefon, és aztán felhívta a barátainkat is, hogy nagyon aggódik miattam, biztosan megviselt engem a szakítás. Pedig be kellene látnom, hogy így a jó nekem is, el kell tudnom engedni őt, nem pedig kicsinyes bosszúként az anyagiakon vitázni. Azt mondta, hogy ő igyekezett ezt az egészet minél gyorsabban és fájdalommenetesebben intézni, az én érzéseimet kímélve, de lehet, hogy én nem vagyok még elég érett egy kapcsolat felnőtt lezárásához.   

A barátok, ismerősök persze Louis változatát ismerték a történetnek, vele értettek egyet. Én ott álltam egy kirabolt, elvesztett élet közepén. Kiborultam, idegösszeomlásom lett, a szüleim bevittek egy szanatóriumba, ahol három hónap után nagyjából összeszedtem magam. Aztán eladtam a lakásomat, vettem egy újat, de nem volt erőm rendesen berendezni, csak a legszükségesebb bútorok álltak benne. Visszamentem dolgozni. A barátok eltűntek mellőlem, mert ekkorra már mindegyikük inkább Louishoz tartozott, nem hozzám. Időbe telt, mire sikerült visszaszereznem pár régi ismerőst a Louis előtti életemből.  

De a szívem, az érzéseim még sokáig lefagyott állapotban maradtak. Aztán egyszer anya összehozott az egyik idős rokonunkkal, Theresa nénivel. Ő olyan igazi, bölcs öregasszony, három férjét temette már el, de ma is életvidám, pedig már elmúlt nyolcvan éves. Neki tudtam először elmondani ezt az egész történetet. És amikor a végére értem, ő válaszul a Piroska és a farkas meséjébe kezdett bele. Csak mondta, mondta mosolyogva, és egyszer csak rájöttem, hogy ez a mese rólam szól. És elkezdtem nevetni. Meg sírni végre. Megsirattam azt az ártatlanul hülye, jólnevelt Piroskát, aki voltam.

Aztán még sokat beszélgettem Theresa nénivel. Elmondta, hogy az igazi tanulság az, hogy az élet nem mese. Ezért ha a naiv Piroska nem hisz a szemének, és önként besétál a jó dumájú farkas szájába, akkor a valódi világban nem fog jönni a vadász, mint hős megmentő. Nincs külső szabadító. Ha az embert felfalja a farkas, akkor vagy ott marad a fenevad sötét gyomrában, elzárva az élettől, vagy pedig megemésztve, kellemetlen állagú és szagú körítéssel a farkas túlsó végén fog kipottyanni.

Na, ezen a hasonlaton megint lehetett nevetni. Szóval megegyeztünk abban, hogy én hagytam magam, hogy ez velem megtörténjen. Ez már megvolt, a múlton felesleges rágódni. De lemostam magamról a bűzt, felálltam, és ez egy komoly tapasztalat a jövőre nézve, hogy többé ne menjek bele ilyen játszmákba.