21. Újra a szállodában, Charlotte története

  Visszaértünk a szállodába, ahol a többiek kíváncsian vártak minket. Az ebédlőben ültünk le, Charlotte és Naima hozták nekünk az ételt, aztán leültek hozzánk, és várták a beszámolót az eseményekről. Én még kissé kába voltam, túl sok minden történt velem ezen a délelőttön. Szerencsére Ingrid beszélt helyettem is. Elmesélte a lányoknak a Leon boltjában történteket, Draco indulatát, és a végén a találkozást is Daviddel. A többiek persze azonnal kérdezősködni kezdtek, hogy ki volt az a jóképű fiú, de nem volt nagy kedvem válaszolni. Inkább azt mondtam, hogy dolgom van, és elmentem, hogy segítsek a takarításban, ahogy tegnap megbeszéltük mamma Giuliával. De kiderült, hogy Maria már megcsinált mindent délelőtt.

   Úgyhogy visszamentem a szobámba, és kezdtem elpakolni a vásárolt holmikat. Szerencsére egyedül voltam, így megengedhettem magamnak, hogy előjöjjenek belőlem az érzelmek.

Mert azok persze megjelentek. Nem akartam Davidre gondolni, ezért a ruhákra koncentráltam, ahogy sorra összehajtogattam őket, és beraktam a polcra. És közben minden újabb darab egy-egy régi fájdalmat hozott fel bennem. De a régi sebek mellett itt volt a biztató jelen is. Még sosem volt egyszerre ennyi új ruhám. Még sosem volt ilyen nyugodt szoba, ahol alhattam. Mintha ez egy másik élet lenne, nem az a régi.

Oké, ez eddig jó. Hálás is vagyok érte. De vajon megérdemlem én ezt?

Mi van, ha az egész csak tévedés? Valaki másnak szól ez a figyelem, ez a törődés, akivel összekevernek engem. És aztán majd az egyik pillanatról a másikra minden megváltozik, ugyanúgy, ahogy David arca is hirtelen ellenségessé vált.  

Igen, már megint Davidnél jártak a gondolataim. Gyorsan visszatereltem magam a másik problémához.

Éjjel, az álmomban nagyon biztos voltam magamban, biztosan tudtam a jó választ. Meg tudtam ragadni Hermész botját. A jó életet választottam. Döntöttem.

De akkor miért romlik el ez az élet? Miért bizonytalanodom el, ha Draco keményen rám néz, vagy ha David érthetetlenül dühös lesz rám?

Leroskadtam az ágyra, a kezemben összegyűrődött a póló, amit a helyére akartam tenni. A válasz keményen csattant a fejemben:

– Nem vagyok méltó rá.  

A szavak hidegen és könyörtelenül visszhangoztak bennem. És tudtam, hogy ez az igazság. Hogyan lehetnék az, aminek engem látnak, egy ilyen múlt után? Minek áltatom magam hiú reményekkel? Persze, választhatok én bármit a képzeletemben, majd az élet úgyis ki fog józanítani a rózsaszín légvárakból. Az álomban minden egyszerű. De az élet nem álom. A múltamat nem tudom megváltoztatni.

Összerezzentem, mert ebben a pillanatban eldőlt a Leontól kapott poszter, ami eddig ott állt a falhoz támasztva. Egy gumigyűrű fogta össze, de az most elszakadt, és az összecsavart kép kinyílt a padlón. Előttem nyújtózott tehetetlenül, üres kézzel az a férfialak. 

Draco is megmondta, hogy reménytelen. Ha ő nem tud bízni, akkor hogyan hihetnék én egy jobb világban? De Leon hisz a jövőben. És éjjel, álmomban én is tudtam hinni.

Na, akkor most mi legyen?

  Felvettem a képet a földről, felakasztottam az ágyam feletti kampóra, eléje álltam, és néztem.

Az a férfi elbukott, nem tudta véghezvinni a feladatot, nem ért célba az üzenettel. Én megláttam a botot, és át is tudtam venni tőle. Ezzel az enyém lett a feladata is. Ha ezt meg tudtam tenni, akkor többet is tehetnék. Úgy, ahogy Draco mondta az obeliszk mellett. Át tudnám hozni most azt az Üzenetet, kinyithatnám a Kaput. A fenébe is, most akkor képes vagyok rá, vagy sem?

– Képes vagy rá. De nem vagy méltó rá. Nem jár neked a szebb jövő, nem érdemled meg.

  Dühös lettem erre a belső hangra, és tudtam magamról, hogy ez már jó jel. Dühösnek jobb lenni, mint szomorúnak és elkeseredettnek. A dühben erő van, azzal már tudok kezdeni valamit. Igenis dühös vagyok!

– Oké, nem érdemlem meg a szebb jövőt. Rendben. De attól még a feladatot megcsinálhatom, ha már képes vagyok rá! Csakazértis áthozom azt az Üzenetet, bár még fogalmam sincs, hogyan kell. De majdcsak rájövök, ha már eddig eljutottam. És lehet, hogy nem lesz boldog az a jövő, de legalább valami eredmény lesz benne. Az én eredményem!

  Nagyot fújtam a végén, aztán egy kicsit megilletődtem a saját nagy hangomtól, és gyorsan visszaültem az ágyra. Hallottam a hangokat a folyosóról, a lányok jöttek vissza a szobába. Jó, hogy nem volt a tanúja senki annak, hogy nagy hangon szónokolok itt egy falon függő képnek.

A három lány nagy vidáman bezúdult a szobába. Megcsodálták a képet az ágyam fölötti falon, kérdezgettek róla, de aztán tudomásul vették, hogy nem vagyok különösebben beszédes kedvemben, és nem nyaggattak tovább. Átmentünk a másik szobába. Most néztem csak meg, hogy Ingridnél a már Leontól hallott rézkígyós poszter volt, Charlotte részén pedig az Özönvíz képe. Kíváncsi lettem az ő történetére.

– Draco szerint ez a kép nagyon sok embernek tud kapu lenni – mutatott a falra Charlotte. –  Ezen a legegyszerűbb felismerni, hogy más a szöveg, és más a valóság. Most már, hogy én is látom, mi van rajta, nem értem, hogyhogy nem veszi ezt észre mindenki. Időnként kedvem volna bemenni a Sixtus-kápolnába, és a bámészkodó turisták képébe ordítani, hogy: Hé, emberek, ébresztő! Lássátok már meg azt, amit néztek! 

De biztosan kivezetnének az őrök, az emberek meg inkább engem bámulnának, és továbbra sem vennék észre, hogy milyen csodás titkot ismerhetnének fel, ha lenne rá szemük. És magamról is tudom, hogy könnyebb vaknak lenni, ha az igazság túl kemény és túl fájdalmas. –  Charlotte sóhajtott egy aprót, aztán könnyedén megvonta a vállát. – Pár hónappal ezelőtt még nem tudtam volna ilyen nyugodtan beszélni erről, de már túl vagyok rajta. Elmondjam a történetemet, érdekel?

– Persze – bólintottam lelkesen.

– Ingrid és Naíma már hallották ezt, Ingrid több változatban is, ugye?

– Persze, de ez is a gyógyulás része. Mamma Giulia azt mondja, hogy ki kell beszélni magunkból, ami fáj. Eleinte nagy tragédiának hangzik, ami aztán egy szomorú történetté módosul, és egyre kevesebbszer bőgi el magát közben az ember. Utána egy hétköznapi eset lesz, végül pedig egy tanmese. És ha már igazán beérett a dolog, akkor nevetni is tudunk rajta. 

  Mind a négyen felkuporodtunk Charlotte ágyára, ő meg mesélő hangsúllyal belekezdett:

– Hol volt, hol nem volt… – elnevettük magunkat. Charlotte vidáman folytatta –,… volt egyszer egy jó házból való, jól nevelt, szófogadó kislány, úgy hívták, Charlotte. De akár Piroskának is nevezhették volna, mert pontosan azt a mesét játszotta el ő is a saját szőrös farkasával.

Szóval voltam egykor én, a tipikus jókislány. Tényleg minden rendben volt körülöttem. Szerető család, normális szülők, jó iskolák, kiváló előmenetel. Huszonhat éves koromban már jó állásom volt közgazdászként egy neves cégnél. A saját, otthonos kis lakásomban éltem Párizsban, és egy összetartó, jó baráti társasághoz tartoztam, akikkel együtt szórakoztunk, élveztük az életet, szívtuk magunkba a kultúra minden fajtáját. Voltak rövidebb kapcsolataim is, amik egy idő után békésen befejeződtek, de utána is jó barátságban maradtunk egymással.  

Aztán az egyik tengerparti nyaralásnál találkoztam Louis-zal. Tökéletes férfinak tűnt. Kedves volt, sármos, kicsit kisfiús arccal. De azért nem annyira jóképű, hogy attól kellett volna tartanom, hogy minden nő meg akarja majd szerezni. Olyan „biztonságos pasi” volt az én besorolásom szerint. Lehet benne bízni, nem kell félteni mástól, biztonságos érzés mellette lenni.

Voltak ilyen saját kategóriáim. Az első a „magas léc-pasi” volt, akihez össze kellett szednem magamat, hogy partner tudjak lenni mellette, és tartanom kellett a szintet, nehogy más elhódítsa. Aztán voltak a „pihentető-pasik”, akikhez lazán odaállhattam, és ők oda voltak az örömtől, hogy velem lehetnek. A többség persze a „jó barát-jó szex” kapcsolat volt, akikkel együtt jártunk a közös baráti társaságba, és akikkel általában csak rövidebb, futó kapcsolat alakult ki.  

A „biztonságos pasi” kategóriában már a lehetséges férj-jelöltek tartoztak. Azok, akikre lehetne hosszabb távon is számítani, akik mellett évtizedekre biztonságot, állandóságot lehet találni. Ilyen partnerem korábban nem volt, ez addig csak egy elméleti lehetőségnek számított, és senki sem fért bele ebbe a kategóriába.

És akkor megjelent Louis. Minden passzolt benne. Harminckét éves volt, pénzügyi tanácsadóként dolgozott Marseille-ben, de éppen azt tervezte, hogy váltani fog, és Párizsba költözik. Pár hónapja ért véget egy kapcsolata, és új életre vágyott. Szinte azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Figyelmes volt, szórakoztató, és minden érdekelte, amit magamról mondtam. A második találkozásunkkor már kérdés nélkül rendelte nekem az a koktélt, amit az első alkalommal is ittam.  

Utólag sokat gondolkoztam azon, mikor kellett volna észrevennem, hogy valami nem stimmel. De Louis nagyon profin játszotta a szerepét, mint egy pók, úgy szőtte körém a hálóját. Vagy mint a mesebeli farkas, aki Piroska minden kérdésére meg tudja adni a logikus választ.

Mert persze a kapcsolat végén kiderült, hogy az öt év alatt én szép lassan hagytam magam felfalni. Megsemmisíteni. Eltűntem a saját életemből. És ennek a legelső morzsája az volt, amikor azon az estén hagytam, hogy megrendelje helyettem az italomat. De udvariatlanság lett volna beleszólni, kijavítani, hogy ma nem azt innék. Hiszen ő csak a kedvemben akart járni. Ugyanúgy, ahogy később is döntött helyettem minden kérdésben.

Az ő elővezetésében minden dolog olyan természetesnek tűnt, hogy nem illett volna akadékoskodnom. A kéthetes  nyaralás után csak egy kis kérés volt, hogy had lakjon nálam addig, amíg talál magának lakást Párizsban. Azt mondta, majd beszáll a költségekbe. De közben a kapcsolatunk egyre szorosabbá vált, kellemetlen lett volna, ha a villanyszámlával hozakodom elő két hónap múlva. Mert persze nem talált lakást, ugyanis előbb állást kellett keresnie. És az időbe telik, nem sürgethettem. Ha pedig úgyis ráért, miközben én egész nap dolgoztam, ő vásárolta meg az új, közös ágyunkat, mert az én régi fekhelyem neki nem volt kényelmes. Szerinte a kemény matrac az egészséges. Ezért egy japán stílusú ágyat vett, ami egyáltalán nem illett a bútoraimhoz, és amin nekem volt kellemetlen az alvás. De szerinte csak szokás kérdése, és ez jó az ember gerincének, és majd hálás leszek neki ezért évek múlva. Mivel ráért, ő vásárolt, és a csekkeket is ő adta fel, természetes volt a kérése, hogy legyen közös bankszámlánk, amiről fizethet. Lett hát, de neki továbbra sem volt munkája, tehát azon a számlán csak az én pénzem volt. Louis állította, hogy ha meglesz az új állása, egy jó üzletkötés után azonnal többet fog kapni, mint én egy fél év alatt. Később tényleg keresett pénzt, és időnként tőle is érkezett a számlára egy-egy nagyobb összeg, de valójában a kapcsolatunkat az én fizetésem tartotta el.  

Közben végig nagyon kedves volt. A barátnőim csodálták őt, és irigyeltek érte, hogy egy ilyen álompasit találtam, aki a tenyerén hordoz engem. Ugyanis állandóan meglepett valamivel. Vett nekem új ruhákat, mert meglátta a boltban, és azonnal rám gondolt, hogy milyen jól állna nekem. Vett ékszereket, amik passzoltak az új ruhákhoz. Vett új bútorokat a lakásba, amik illettek a japán ágyhoz. Mindezeket a közös pénzünkből vette, ami valójában az én pénzem volt, és az én véleményemet előzőleg sosem nem kérdezte meg. Csak állt, a kezében az új ruhával, vagy a háta mögött az új bútorral, és kedvesen mosolyogva azt mondta:

– Ugye, neked is tetszik! Nézd, milyen jól illik hozzád.

És a bennem levő, jólnevelt Piroska ilyenkor udvariasan bólintott, és igyekezett jó képet vágni hozzá. Amikor néha fel mertem vetni, hogy ez a blúz vagy szoknya nem az én stílusom, azonnal megvolt a válasz, hogy dehogynem, éppen ez való nekem, ő ezt kívülről jobban látja. Aztán jöttek a meglepetés-partik és a meglepetés-utazások. Titokban szervezte meg a bulikat a lakásunkra. Amikor fáradtan hazaértem a munkából, ott várt egy csapat idegen ember, ugyanis időközben a baráti körünk is fokozatosan kicserélődött Louis új ismerőseire. És a hosszú nap után még jókedvűnek kellett látszanom, hiszen az egészet az én kedvemért rendezte, hogy lazítsak végre a sok munka után, nehogy besavanyodjak. És ha nem voltam elég hálás, akkor sértődötten szóvá tette, hogy nekem semmi sem jó, más nőt milyen boldoggá tenne az, ha ilyen figyelmes és gondoskodó párja lenne.

A nyaralásaink is ilyen meglepetés-utak voltak.  Ő eldöntötte, hogy hova megyünk, még be is csomagolt helyettem, nekem csak fel kellett szállnom vele a repülőre, és megérkezni oda, amit ő kiválasztott. Olyan koncertekre mentünk, amit ő szeretett, olyan kiállításokra, amik neki voltak érdekesek.

És az egészben az volt a legrosszabb, hogy mindez egy kedves, figyelmes, gondoskodó partner viselkedésének látszott. Mindenki szerint tökéletes pár voltunk, mesés élettel. Én is ezt akartam hinni. Nem akartam észrevenni, hogy ebbe az életbe nekem szinte semmilyen beleszólásom sincs. Csak egy dróton rángatott bábu vagyok, akit visznek ide-oda.

A szüleim időnként aggódva megkérdezték, hogy tényleg jó-e ez nekem, boldog vagyok-e? De akkoriban még nem fogtam fel, hogy most etetem meg magamat az udvarias farkassal, aki minden harapás előtt kedvesen biztosít arról, hogy ez nekem is jó.  

Közben eltelt öt év. Már szóba került a házasság, a gyerek, elkezdtünk tervezgetni. Pontosabban Louis tervezgetett, de nekem akkorra már fel sem tűnt, hogy minden kérdésben ő dönt. Hiszen minden alkalommal megkérdezte, hogy ez szerintem is jó lesz-e? De ha bármilyen kis változtatást is javasoltam, azt ő azonnal megcáfolta, és lesöpörte az asztalról. Így nem is volt vita köztünk, mert ő kijelentette, hogy az ésszerűtlen, amit mondok, és az ő elképzelése sokkal kivitelezhetőbb. Sosem volt konkrét ellenérve, csak annyi, hogy az ő terve jobb. Hiába volt közgazdász diplomám, ezzel nem tudtam vitába szállni.  

Aztán egy napon arra értem haza, hogy összepakolta a ruháit. Leültetett, és azt mondta, végiggondolta a kapcsolatunkat, és rájött, hogy nem tudunk tovább fejlődni egymás mellett. Tehát mindkettőnknek az a jobb, ha ezt most befejezzük. Csináljuk civilizált módon, váljunk el barátként. Ő bérelt egy másik lakást, ma már ott fog aludni, és holnap átszállíttatja a többi holmiját is. Azzal felállt, és elment. Én meg ott maradtam elhagyva, lefagyva, kiürülve. Semmit sem értettem, és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek az életemmel.

Nem tudtam ott aludni egyedül a lakásban, felhívtam egy régi barátnőmet, akivel Louis miatt már évek óta nem találkoztam. Rendes volt, megértő, és átmehettem hozzá éjszakára. Másnap olyan voltam a munkahelyemen, mint egy alvajáró. Aztán munka után hazamentem. Haza? Egy szinte teljesen üres lakás fogadott. Hiányoztak a bútorok, a japán ágy, a tévé, a konyhából az edények, a szekrényben alig pár ruhám maradt, és egy kis maroknyi ékszer.

Még volt annyi erőm, hogy felhívtam Louist, és megkérdeztem, mi ez az egész. Azt mondta, ez így természetes. Elvitte a holmiját, csakis a saját részét. Ezeket a bútorokat, ruhákat, ékszereket mind ő vette nekem. Ne legyek olyan gyerekes, nehogy elkezdjek vitatkozni ezen, az méltatlan lenne hozzánk. Megvannak a számlák is, ha kell, bizonyítani is tudja, ha netán nem emlékeznék rá.

Azt akartam mondani, hogy de ezeket mind a közös pénzünkből vette, ami valójában az én pénzem volt. De már nem jött ki a hang a torkomon. Elájultam. Louis küldte ki a mentőket, amikor elnémult a telefon, és aztán felhívta a barátainkat is, hogy nagyon aggódik miattam, biztosan megviselt engem a szakítás. Pedig be kellene látnom, hogy így a jó nekem is, el kell tudnom engedni őt, nem pedig kicsinyes bosszúként az anyagiakon vitázni. Azt mondta, hogy ő igyekezett ezt az egészet minél gyorsabban és fájdalommenetesebben intézni, az én érzéseimet kímélve, de lehet, hogy én nem vagyok még elég érett egy kapcsolat felnőtt lezárásához.   

A barátok, ismerősök persze Louis változatát ismerték a történetnek, vele értettek egyet. Én ott álltam egy kirabolt, elvesztett élet közepén. Kiborultam, idegösszeomlásom lett, a szüleim bevittek egy szanatóriumba, ahol három hónap után nagyjából összeszedtem magam. Aztán eladtam a lakásomat, vettem egy újat, de nem volt erőm rendesen berendezni, csak a legszükségesebb bútorok álltak benne. Visszamentem dolgozni. A barátok eltűntek mellőlem, mert ekkorra már mindegyikük inkább Louishoz tartozott, nem hozzám. Időbe telt, mire sikerült visszaszereznem pár régi ismerőst a Louis előtti életemből.  

De a szívem, az érzéseim még sokáig lefagyott állapotban maradtak. Aztán egyszer anya összehozott az egyik idős rokonunkkal, Theresa nénivel. Ő olyan igazi, bölcs öregasszony, három férjét temette már el, de ma is életvidám, pedig már elmúlt nyolcvan éves. Neki tudtam először elmondani ezt az egész történetet. És amikor a végére értem, ő válaszul a Piroska és a farkas meséjébe kezdett bele. Csak mondta, mondta mosolyogva, és egyszer csak rájöttem, hogy ez a mese rólam szól. És elkezdtem nevetni. Meg sírni végre. Megsirattam azt az ártatlanul hülye, jólnevelt Piroskát, aki voltam.

Aztán még sokat beszélgettem Theresa nénivel. Elmondta, hogy az igazi tanulság az, hogy az élet nem mese. Ezért ha a naiv Piroska nem hisz a szemének, és önként besétál a jó dumájú farkas szájába, akkor a valódi világban nem fog jönni a vadász, mint hős megmentő. Nincs külső szabadító. Ha az embert felfalja a farkas, akkor vagy ott marad a fenevad sötét gyomrában, elzárva az élettől, vagy pedig megemésztve, kellemetlen állagú és szagú körítéssel a farkas túlsó végén fog kipottyanni.

Na, ezen a hasonlaton megint lehetett nevetni. Szóval megegyeztünk abban, hogy én hagytam magam, hogy ez velem megtörténjen. Ez már megvolt, a múlton felesleges rágódni. De lemostam magamról a bűzt, felálltam, és ez egy komoly tapasztalat a jövőre nézve, hogy többé ne menjek bele ilyen játszmákba.