22. Az Özönvíz

– Szóval éppen ebben a gyógyuló állapotomban voltam, amikor átszervezés kezdődött a cégnél, és pár emberrel együtt engem is elküldtek. Ott álltam, és fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal. A lelki sebeim még alig gyógyultak, nem éreztem magamat elég erősnek, hogy megint elkezdjek állás után járni, energikusnak és tetterősnek látszani. Egy este lementem a Szajna partjára, hogy egy kis friss levegőt szívjak, és gondolkozzak a jövőmről. Nem volt jó ötlet, mert megláttam a kézenfogva sétáló szerelmespárokat, és újra belém hasított a csalódottság és a kudarc érzése. Arra gondoltam, hogy egyszerűbb lenne befejezni ezt az egész életet. Csak akkor lehetnék biztos abban, hogy többé nem esek bele ilyen csapdába, ha most meghalok. Leroskadtam az egyik padra, néztem a folyót, és tudtam, hogy a szüleim miatt nem dobhatom el az életemet. Hiszen akkor én is ugyanúgy cserbenhagynám őket, mint ahogy Louis tette velem. 

Ott ültem elveszetten a folyóparton, amikor váratlanul megjelent mellettem Draco, és felém nyújtott egy repülőjegyet. Azt mondta, ezt nekem küldték, és úgy látja, valóban rám férne egy római kirándulás. Megnézhetném a Sixtus-kápolnát. A jegyet letette mellém a padra, és ment tovább. Nem várt választ sem. Ha fiatalabb lett volna, vagy megpróbált volna rábeszélni az útra, biztosan gyanakodva visszautasítom, attól tartva, hátha egy újabb farkas akar megkörnyékezni. De így csak ott maradtunk kettesben a padon, én meg a repülőjegy. Az enyém volt a döntés. És úgy gondoltam, miért is ne, még nem jártam Rómában. Jó lesz elutazni innen, kiszakadni az emlékek pókhálójából. És időm az bőven van.

Utána láttam meg, hogy a jegy az én nevemre szól. Azt hittem, Theresa néni titkos ajándéka ez, amit egy ilyen nyári Mikulással juttatott el hozzám. Persze később kiderült, hogy nem ő küldte, de akkor ez a gondolat megkönnyítette a döntést. Azóta már tudom, hogy ez is Draco titkai közé tartozik. Hogy a repülőjegyei mindig névre szólóak.    

Úgyhogy gyorsan hazamentem, bepakoltam néhány holmit egy kis táskába, felhívtam a szüleimet, hogy pár napra Rómába utazom kikapcsolódni, és indultam a repülőtérre. Egész jókedvűen érkeztem meg ide. Nem volt semmi konkrét elképzelésem, hát fogtam egy taxit, és elmentem a Vatikánba, úgy, ahogy Draco javasolta. Kicsit meghökkentem, amikor megláttam a hosszú sort a múzeum bejáratánál, de úgy gondoltam, ha már itt vagyok, kivárom. Pár perce álltam ott, amikor legnagyobb csodálkozásomra megjelent mellettem Draco. Pedig nem utazott velem együtt a repülőgéppel, megnéztem minden utast, mert arra számítottam, hogy ő is ott lesz. De nem volt köztük, és aznap este ez az egy gép jött Párizsból Rómába.

Szóval valamilyen különös módon Draco már itt volt. Magával hívott, és soron kívül bevitt a múzeumba. Végigrobogott velem a hosszú folyosókon, alig tudtam követni. Aztán beléptünk a kápolnába, felnéztem… és tudom, mindegyikünknek hasonló, nehezen megfogalmazható ez az élmény. Valami megérint, valami kinyílik, és telibe kapja az ember az energiát… meg a szavak nélküli felismerést, amitől elkábul. Csak álltam ott egy ideig, aztán Draco belém karolt, és kivezetett a térre.

Ott lassan magamhoz tértem a sokk után, és kezdtek a képek gondolatokká formálódni a fejemben. Ott ragyogott bennem a festmény, mintha beleégett volna az agyamba, tisztán láttam minden kis részletét. És az alakok közt megtaláltam azt, akivel azonosulni tudtam. És így már egyértelmű volt, hogy hol vagyok az életemben, mit teszek, és mi a dolgom. Sok év után végre visszaérkeztem önmagamhoz. Ezzel együtt pedig visszaszereztem az erőmet is. 

– És melyik alak adta neked ezt a felismerést? – kérdeztem kicsit irigykedve Charlotte-t. Jó neki, hogy ilyen egyszerű volt a feladata. Nem kellett elveszett üzeneteket keresnie, elég volt önmagát megtalálnia.   

– Ez a kis pufók arcú, vicces kis emberke, aki itt középen úszik – mutatott a képre. – Őt egyébként fizikailag szinte nem is lehet látni a kápolnában, olyan magas a mennyezet, és ő csak egy kis mellékszereplő a képen. De én mégis szinte azonnal őt vettem észre, mintha kinagyítva láttam volna. 

Aztán persze Leon odaadta a posztert, és ezen most nyugodtan nézegethetem. Leon egyébként órákat tudna beszélni csak erről az egy képről, annyiféle kód és üzenet van rajta. Azért is tudna olyan sok embernek kapu lenni, persze csak akkor, ha hajlandóak lennének látni is. De mielőtt elkezdeném magyarázni, mondd el, hogy neked miről szól?

  Meghökkentem a váratlan kérdéstől, mert attól tartottam, hogy valami vizsgaféle lesz ez, és jól kellene felelnem. Ingrid láthatta rajtam az érzést, mert gyorsan közbeszólt:

– Csak azért kérdezi Charlotte, hogy magadnak megfogalmazhasd, amit látsz, és ne az befolyásoljon, amit majd mond. Mindig nagyobb öröm, ha az ember maga talál meg valamit, mintha csak rábólint a kész válaszra. És ez úgysem a te kapud, úgyhogy bármit mondhatsz róla. Szerinted mi a lényege?

  Újra ránéztem a képre. Tudtam, hogy ez az Özönvíz című részlet. De amit láttam rajta, az egyáltalán nem a pusztulásról szólt.

– Megmenekülés – mondtam ki az első szót, ami eszembe jutott. – És partot érés, új part, új élet, új világ. Az új kezdet.

– Na ugye, hogy ez van rajta – bólogatott elégedetten Charlotte. – Ha bárki ránéz, ezt kellene, hogy lássa. Egyértelműen erről szól, a megmenekülésről. De hát akkor nem lehet a bibliai özönvíz ábrázolása! Miért nem képesek az emberek a saját szemüknek hinni?

– Mert akkor kérdéseket kellene feltenniük – szólalt meg most Naima, aki eddig csöndesen ült köztünk. A hangjában indulat nélküli keserűség volt. – Ha más a címke, és más a valóság, akkor meg kellene kérdőjelezni a korábbi felcímkézést. Döntést hozni, felelősséget vállalni a saját nézetükért, véleményükért. Akkor új címet kellene találniuk, de ettől a kép is mást jelentene, más helyre kerülne, megkavarva az addigi szokásrendet. És akkor ütköznének a tömegtudattal, a korábbi közös megegyezéssel, felborulna a stabilnak látszó rendszer. Az kellemetlenséget okozna. Mindenkinek újra kellene gondolnia a helyét. Kiderülne, hogy mások, mint amit eddig mutattak magukról. És azért is veszélyes felismerni kívül a valóságot, mert akkor a tükörben is önmagukat látnák, a valódi arcukat, nem pedig a társadalmi címke szerinti képet. – Naima halványan elmosolyodott. – Svédországban, ahol én élek, látszólag nagy az elfogadás. Tudatos meg törvényes szinten nagyon törekszünk arra, hogy mindenki önmaga lehessen, ne korlátozzon senkit egy társadalmi címke. Látszólag nagyon toleráns a társadalmunk. De én azt gondolom, hogy ez főként kompenzáció. Mert valójában önmagunkat nem merjük elfogadni. A saját érzéseinket, a saját belső világunkat. És aztán hiába fogad el minket a külvilág, nem leszünk tőle boldogok, ha önmagunktól elválaszt a saját elvárásunk, a saját magunkra ragasztott címkénk. – A képre mutatott. 

– Ezért én ezzel a bekötött fejű, köpenyes, síró kisgyerekkel tudok azonosulni, a fáradt és szomorú anyja mögött. Ott vannak a megmenekültek csoportjában, ahol rajtuk kívül mindenki elégedett, megkönnyebbült. Csak ők ketten ragadtak bele a veszteségbe. Az anya nem is figyel a gyerekére, nem őt öleli, a keze a saját dereka körül van, mintha csak a hiányt fogná magához. Szerintem a gyerek apja hiányzik mellőlük, és ők magukba záródtak a fájdalmukkal, nem tudnak összekapaszkodni, egymásban vigaszt találni. Ott van pont felettük a képen a teljes család, apa, anya, gyerek, arrébb egy erős, védelmező anya a mosolygó, egészséges két gyerekét ölelve, pedig mellettük sincs férfi. Meg az az összekapaszkodó, háttal álló pár, vagy a többiek mind. Azok a kezek fogják a másikat. Vagy az a fiatal alak ott a fán, ő legalább az ágakba kapaszkodik. Nekem ez a szomorú anya és a síró gyerek azt mutatja, hogy a megmenekülés nem hoz törvényszerűen boldogságot is. Az új világban is lehet valaki magányos és boldogtalan, ha a múlt veszteségein kesereg. Pont úgy, ahogy az anyám tette, és teszi még ma is, négy évvel az apám halála után.

  Naima elhallgatott, nagy csönd lett az utolsó, keserűen hangzó mondata után. Vártunk, hogy akar-e még többet mondani önmagáról, de csak lehajtott fejjel a takarót gyűrögette. Aztán felnézett, a szeme könnyes volt.

– Ezt most hagyjuk – mondta. – Inkább folytasd te, Charlotte, nálam ezek még elég rendezetlen felismerések. Az én múltamban annyiféle veszteség kavarodott össze, hogy csak itt, Rómában láttam meg igazán, mi történt velem valójában. De még nem tudom, mit kezdjek azzal, amim van.  Úgyhogy beszélj inkább a te részletedről, te már jobban érted, hogy mi a dolgod.  

 

– Hát attól, hogy értem, még én sem csinálom valami jól – mondta Charlotte vidámabb hangon, hogy oldja a szomorúvá vált hangulatot. – Azt hiszem, még mindig csak úszkálok a vízben, de nagyon remélem, hogy már jó irányba, és hamarosan partot érek. Draco időnként rám néz azzal a fürkésző tekintetével, de szerencsére még nem kérdezte meg, hogy hol tartok, mert nem nagyon tudnék válaszolni rá.

Na szóval nekem ez a kép adta azt a felismerést, hogy mit kezdjek magammal. Ha megnézitek, ti is láthatjátok, hogy mire jöttem rá. Itt van ez az úszó alak. Pufók az arca, mert éppen nagy levegőt vesz, hogy ússzon tovább a sziklaszirt felé, ahol a szomorú, reménytelen túlélők vannak a sátor alatt. Már majdnem odaér, hozzájuk társulna, pedig ott nincs esély a boldog életre. És ekkor veszi észre, hogy itt elől zöldellő partra érkezik a többi ember. Hogy nem csupán egy sivár túlélés lehetséges, hanem egy szebb, jobb világban is partot lehet érni. Az én nagy felismerésem az volt, hogy van új világ. A nagy vízözön után, ha minden elveszik, akkor is lehetséges az új élet, boldog élet.

Tudom, hogy ez most elég hülyén hangzik. Minek kellett ehhez nekem egy Sixtus-kápolna, amikor ezt mondogatta nekem mindenki, rokon, ismerős és pszichológus is. De azok csak üres szavak voltak, ez viszont felismerés. A saját felismerésem.

A Piroska-mese segített rájönni a játszmára, ami csapdába ejtett, és megértettem, mit csináltam rosszul. Az tanulságnak jó volt, de nem tudott erőt adni az élethez. Ez a kép viszont a Kaput nyitotta ki, amin át megtaláltam az energiát, amivel folytatni tudom az életemet. És ez nem annyiból áll, amennyit a szavakkal meg tudok fogalmazni belőle.

Leon is mindig elmondja, hogy a látás a lényeg, a felismerés. A valóság meglátása adja az áttörést. Aztán utána úgyis rájövünk, hogy hiába próbáljuk szavakba önteni, az már messze van a valódi hatástól, azt úgysem érti meg más, csak az, aki hozzánk hasonlót tapasztalt. Ha ez szavakkal elmondható lenne, akkor nem kellett volna hozzá egy Michelangelo, hogy megfesse.

A freskósor ott van több, mint ötszáz éve. De még mindig csak kevesen merik meglátni rajta a valóságot, pedig már nincs inkvizíció, ami megtorolná a másként gondolkodást. Helyette ott van az emberi lustaság meg vakság. Csak nézzük ezt is, mint a tévét meg a mozivásznat, és belealszunk a készen kapott illúziókba. Tudom, mert én is sokáig lubickoltam az önsajnálatom özönvízében. Ha nem jön Draco, valószínűleg most is ott siratnám magamat a Szajna partján. De szerencsére itt vagyok, látom az új horizontot, és határozott karcsapásokkal úszom feléje. És bízom benne, hogy hamarosan partot fogok érni. Új part, új világ, új élet.