Draco visszaült a fotelba, és a mennyezetre nézett.
– Melyik képnél tart az idegenvezetés?
– A rézkígyónál – mondta Leon nyugodtan.
– Ó, hát akkor pont jókor érkeztem, ugye, Ingrid?
Ingrid újra
elpirult, és nem válaszolt. Helyette Leon folytatta a magyarázatot ott, ahol az
előbb abbahagyta:
– Igen, a gyógyítókról is szól ez a sarokfestmény. Az
egyik, a zöld kígyó az a hit, ami elszabadulva megkötözi, megfojtja az
embereket, merev vallássá, dogmává vagy babonává válik. A másik, az aranysárga
kígyó felemelve, az ég és a föld közé stabilan rögzítve pedig gyógyító hit,
gyógyító tudás lesz. Ha megnézitek, a képen alul is tekergőzik egy zöld kígyó,
hasonlóan fonódva rá egy emberre, mint közvetlenül fölötte a rúdon a sárga
kígyó. Ezek a képek mind jelentenek valamit annak, aki valóban látni tud.
Csakhogy a magyarázattal az a gond, hogy azzal egy
síkban, egy értelmezésben rögzítem a látványt, ami pedig ennél jóval többet
jelent. Ez, amit mondhatok, csak az egyik olvasata a képeknek. Úgyhogy a
szavaim helyett inkább nézzétek meg jól. Például azt, hogy hol támadják a
kígyók az embereket. Aztán meg a festmény bal oldalán egy gyermek nyúl a kígyó
felé, ártatlanul érdeklődve és barátkozóan. Alatta pedig egy sebesült nő keze
emelkedik a jel felé. Bár egy férfi tartja a karját, de de a női kéz az, ami
kapcsolatot teremt a gyógyító erővel. Egy ártatlan gyermek és egy sebzett nő.
Ők tudnak érintkezni ezzel az aranysárga kígyóval. A többiek csak nézik. És
eleve jóval kevesebben vannak, mint a gyilkos szorításban vergődő, jobb oldali
embercsoport.
És a jelről szólva, ez a botra tekergőző kígyó a
gyógyítás ősi jelképe, ókori görög szimbólum. Ez Aszklépiosz botja. Ez van a
gyógyszertárak felett, az orvosok vagy kórházak címerében, vagy a WHO logójában
is.
Gyakran összekeverik a másik jelképpel, Hermész botjával,
pedig az egészen másról szól. Azon két kígyó fonódik össze nyolcas alakban, és
a bot tetején van két szárny is. Ez az isteni hírnök, Hermész pálcája, a
caduceus.
Ebben együtt van az égi és földi tudás, a jó és a rossz tudásának a
képessége. A caduceus valójában a Tudás fájának a jelképe. És ezzel együtt jelenti
a teljességet, a férfi és női energiák összefonódását, a hermetikus tudást, az
emberi energiarendszert, az ellentétek kiegyenlítődését. Meg amit csak akartok
– tárta szét a karját Leon. – A caduceusban egymást erősíti a két kígyó
energiája. Benne van a Mindenség.
– És ezt vesztettük el – tette hozzá Draco keserűen. – A
Mindenséget, az Egységet. Itt maradt nekünk ez az elszabadult, vadul pusztító
kígyó, ami felfalja az emberek agyát, lelkét, és zombit csinál belőlük. Az
emberek meg hagyják magukat felzabálni, pedig csak fel kellene nézniük, fel
kellene ébredniük. De nem teszik meg, nem akarnak szabadon cselekedni, mert
akkor döntéseket kellene hozniuk, és az felelősséggel járna. Inkább rabok
maradnak.
Draco újra
felugrott, és járkálni kezdett a szobában. A hangjában megint indulat volt.
– Hányszor eljátszottuk ezt már az évezredek alatt!
Lehoztuk a Tudást, aztán az valahol félrecsúszott, az egyik fele elveszett, a
maradék pedig pusztítóvá vált. Olyan régi játszma ez, és mégis mindig
újraindul. Pedig annyira jónak születnek ezek az eszmék, bennük van a Teljesség
csírája. Aztán beszűkülnek, változnak, dogmává merevednek, üres szavakká
válnak, és egyszer csak már pont az ellenkezőjét jelentik, mint ahogy indultak.
A tiszta hírnökökből meg hatalommániás őrültek lesznek, akiket a tömeg elkezd
vakon követni és szentként tisztelni. Minél nagyobb hülyeséget hirdet, annál
jobban csodálják. Ez egy bolond világ, és nem tudom, mit a nyavalyában
reménykedem még. Az emberek nem fognak megváltozni. És én is bolond vagyok,
hogy itt küszködöm velük.
Draco
elhallgatott, Leonra nézett, de ő békésen mosolygott, nem zökkent ki a
nyugalmából.
– Igen, tudom, hogy bolond vagy. Ezért vagy itt, köztük.
Ezért vagyunk mindannyian itt, mert mi is olyan makacsok vagyunk, mint azok a
testvéreink, akik a vakságukhoz ragaszkodnak. Egyformák vagyunk. És én hiszem,
hogy egyszer újra egymásra találunk.
Draco dühösen
fordult egyet, a talpa alatt megcsikordultak a törött kristálypohár darabjai. Leon
folytatta:
– Tudod, miért több most az a pohár, mint korábban,
amikor egyben volt? Mert most ott van mindenhol, a szoba minden szegletében.
Bárhova nézel, ott csillognak a szilánkjai a szemed előtt. Mi is, sok apró
kristálydarabkaként jóval több helyen képviselhetjük a Fényt, mint korábban. És
ha egyikünk-másikunk kudarcot is vall, mindig lesz más, aki helyette is
felragyoghat. Ezért most nagyobb az esélyünk, mint régen. Én hiszem, hogy
sikerülni fog. És benned is él még a remény, különben nem dühöngenél itt, és
nem törnéd a poharakat.
Megint megcsendült
a bejárat kis harangja. Most viszont Leon abbahagyta a beszédet, felállt, és
kiment a boltba. Üdvözölte a vevőt, és beszélgetni kezdett vele. Mi hárman ott
maradtunk a szobában. Egyikünk se szólalt meg. Draco úgy állt a szoba közepén,
mint egy kőszobor, és a semmibe meredt. Most is Mózeshez hasonlított, akkor,
amikor az a Sinai hegyről lejőve dühösen nézi a bálványimádóvá lett népét. Már
összetörte a kőtáblákat, elege van az egészből, és a pokolra kívánja az egész bandát,
meg ezt az égből rárakott feladatot is.
Odakint Leon kiszolgálta a vevőt, elköszönt tőle, hallatszott,
hogy becsukódott az ajtó. Aztán visszajött a szobába, elgondolkodva végignézett
minket, és bocsánatkérően széttárta a karjait:
– Igazán sajnálom, de úgy tűnik, ma eddig tartott a
beszélgetésünk. Az idő halad, az energiák változnak. Most már nem megfelelő a
helyzet a freskó elemezgetéséhez. Mindegyikőtökben más érzelmek kavarognak. Menjetek
hát vissza, mamma Giulia biztosan finom ebéddel vár titeket. Angele, holnap
délután szeretettel várlak, hogy megbeszéljük a te képedet is.
Leon levette a
tartóról a sarokfestményről készült posztert, összetekerte és a kezembe nyomta.
Gyorsan elköszöntünk, és Ingriddel megkönnyebbülve léptünk ki a napsütötte kis
utcára. Úgy éreztem, mintha eddig egy szigorú vizsgabizottság előtt álltam
volna, és most kaptam még egy kis haladékot, hogy felidézzem a leckét, és
legközelebb jól feleljek a kérdésekre. Pedig Leon nagyon kedves volt, és eddig
Dracotól sem tartottam. De most megéreztem valamit azokból az energiákból, amik
bennük, mögöttük tornyosultak, és örültem, hogy távolabb kerültem Leon
mindentudó szemétől, és Draco számonkérő kérdéseitől.
– Huhh, ez kemény volt – tört ki Ingridből egy nagy sóhaj,
miközben siettünk vissza a hotelbe. – Még sosem láttam Dracot ilyen feldúltnak.
Attól tartottam, hogy egyszer csak a szoba bútorait kezdi el összetörni.
Félelmetes, hogy ekkora indulat van benne. Azt hittem, őt semmi sem hozza ki a
sodrából, hogy ő a megtestesült nyugalom.
Tudod, amikor együtt jöttem vele Berlinből ide, Rómába,
egy részeg társaság botrányt csinált a repülőgépen. Úgy tűnt, le kell szállnunk
valahol, mert a légikísérők nem tudták lecsendesíteni őket. Valamilyen
legénybúcsún lehettek, tucatnyian énekeltek, üvöltöztek, zaklatták az utasokat,
és erőszakoskodni kezdtek. Draco ingét is leöntötték sörrel. De akkor nem látszott
rajta semmilyen indulat. Nyugodtan felállt, sorra odament a részeg srácokhoz,
mindegyiknek mondott valamit halkan, amitől azok azonnal lecsillapodtak, és
elhallgattak. Percek alatt béke és nyugalom lett a gépen. Az utasok meg is tapsolták,
olyan volt az egész, mint egy oroszlánszelídítő mutatványa. Én meg nagyon
büszke voltam arra, hogy egy ilyen szuperképességű, békés ember útitársa
lehetek. Biztos voltam abban, hogy ez valami titkos indiai bölcsesség, vagy
valami hasonló ősi tudás, a nyugodt erő hatalma.
De ezek után már elképzelhetőnek tartom, hogy Draco csak
rájuk nézett azzal a kemény tekintettel, amivel az előbb a szobában is a falat
bámulta, és azok a srácok frászt kaptak a belőle áradó erőtől és fenyegetéstől,
és emiatt húzták be a farkukat, és lapultak bele az ülésükbe.
Huhh, örülök, hogy Leon közbeszólt, és nem kellett tovább
magyarázkodnom amiatt, hogy még mindig nem iratkoztam be egy tanfolyamra se,
pedig azért maradtam itt Rómában, hogy megtanuljak valamit. Csak hát még
fogalmam sincs, hogy mit is szeretnék, és mi lenne a nekem való dolog.
Én csak
hallgattam Ingridet, és kissé aggódva gondoltam arra, hogy nekem holnap délután
vissza kell mennem Leonhoz. Vajon Draco akkor is ott lesz? És ha igen, akkor
milyen hangulatban?
Közben gyorsan lépegettünk, hogy az ebéd végére még
visszaérjünk. Egy sarkon fordultunk be, amikor teljes lendülettel nekiütköztem
a szembejövő férfinak. A poszter kiesett a kezemből. A férfi lehajolt érte,
felvette, odanyújtotta, és ekkor néztünk egymásra.
David volt az.
Nem volt időm meglepődni, annyira lekötött a látvány, ahogy
David arcán áthullámoztak az érzelmek. Olyan volt, mint egy felgyorsított
filmtekercs, pár pillanat alatt egy egész történet lejátszódott rajta.
Először döbbent, kikerekedett szemmel bámult rám, mint
aki kísértetet lát. Aztán elömlött az arcán az egyértelmű öröm, a szája a jól
ismert, széles mosolyra kezdett húzódni, de félúton megakadt, összeszűkült a
szeme, keskenyre záródtak az ajkai, és gyanakodva nézett.
– Angele! Hogy kerülsz ide? – A szavak is ugyanezt az
ívet járták be, a meglepetés, az öröm után hidegen, keményen fejezte be: – Mi
van, Draco visszahozott? Ő küldött hozzám?
Csak álltam, és hirtelen
nem is tudtam mit válaszolni. A mondat végén olyan vádló volt a hangsúly,
mintha bérgyilkosnak nézne, akit az ő megölésére szerződtettek. Úgy éreztem,
hogy egy simogatásnak induló érintés kemény pofonnal zárult, és nagyot csattant
az arcomon. Mi van? Mi baja van Davidnek?
Ingrid felelt helyettem, őt nem hozta zavarba a kérdés.
– Helló, én Ingrid vagyok. Angele repülőgépe visszafordult,
azért nem utazott el New Yorkba, és most itt lakik velünk. Te ki vagy?
David olyan
lassan fordult Ingrid felé, mintha nehezére esne levenni rólam a szemét.
– Itt laktok a környéken?
– Igen, és ha Angele úgy gondolja, majd megmondja neked a
pontos címet. De lehet, hogy nem is akarja, hogy ilyen bunkó alakok tudják, hol
lakik. És most sietnünk kell, dolgunk van. Ne gyere utánunk, mert hívom a
testőreinket. Gyere, Angele! – Azzal karon ragadott, és húzott magával.
Jólesett a határozottsága, és szükségem is volt az erejére, mert úgy éreztem,
David szavai lassan ható méregként eljutottak a lábamba, és lebénították az
izmaimat. Az a két utolsó mondat sistergett a gyűlölettől. Draco iránt, és irántam
is.
Nem értettem, mi lett abból a kedves srácból, akinek egy
napja még a ruháját viseltem, az ágyában aludtam, aki aggódva cipelt el este az
orvosi ügyeletre, aki éjjel omlettet sütött nekem.
Mi van, az egész világ megbolondult?
A bölcs öregemberek dühöngővé válnak, a segítőkész
férfiakból paranoiás fickók lesznek?
Hé, nem erről szólt az éjszakai álmom! Én nem ezt a
világot választottam!
Hol az a szárnyas bot a két kígyóval! Valami
félrecsúszott a varázslatban, módosítani akarom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése