A reggel meg a délelőtt gyorsan eltelt, munkával, új
feladatokkal, pörgősen, vidáman. Éreztem, hogy élek, és a világgal együtt
lüktetek. Ez egy értelmes élet volt, értelmet adó tettekkel. Aztán ebéd után ezzel
a nagy lendülettel indultam el Leonhoz, a találkozóra. Ingrid elmagyarázta,
hogyan jutok el a bolthoz, mert a tegnapi sok élmény után már alig emlékeztem
az útra.
Aztán, már a buszon utazva kissé elbizonytalanodtam. Leon
azt mondta, ma délután vár a boltban. De nem volt szó arról, hogy ez nagyjából
hány órát jelent. Nem tudtam, hogy az olaszok vajon milyen tágan értelmezik a délután
fogalmát. Lehet, hogy ez most még a szieszta ideje, és én udvariatlanul túl
korán érkezem. Végül is a délután még elég sokáig tart, és érdemes volna inkább
várnom egy kicsit. Így aztán nem szálltam le a buszról Leon boltjánál, hanem
tovább utaztam, a Szent Péter térig. Gyönyörű napsütéses idő volt. A téren
sétálgattak a turisták. Én meg mentem, egyenesen a hívogató középpontba, az
obeliszkhez, és leültem a tövébe, a hátamat a meleg kőhöz támasztva.
Hát itt voltam újra. A fényben, békében, biztonságban.
Most nem akartam elszállni, elmenekülni innen. Most jó
volt itt lenni, békésen szemlélni a világot ezzel a védelmező, nyugalmat árasztó
oszloptömbbel a hátam mögött. A napfény simogatóan melengette az arcomat, enyhe
szél fújt, és azt éreztem, a világ közepén ücsörgök. Lassan szinte beleolvadtam
a márványlapba, eggyé váltam az oszlopból sugárzó energiával, és egyszerre
érezni kezdtem a hangokat. Nem a fülemmel hallottam őket, hanem valahogy belül
érzékeltem a sokfrekvenciájú zizegést, ami a kőoszlopban áramlott, pezsgett. Rájöttem,
hogy ez egy hatalmas antenna. Olyan, mint egy rádióadó-torony. Begyűjti és
szétsugározza az információkat, szét a földön, a többi kőoszlopnak, meredek
hegycsúcsnak, és aztán kifelé, a világűr felé, a nagyvilágnak is. És veszi is
az adást, hozza le, és azt is teríti széjjel a földön. Csak mintha már nem
használnánk azokat a vevőkészülékeket, amikkel ezeket a jeleket érzékelhetnénk.
De ezek nem is voltak konkrét gondolatok bennem, csak
valami mély megértés. Nem elemezgettem őket, csak befogadtam ezt, ugyanúgy, ahogy
a Nap melegét is. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy értem, amit körülöttem
beszélnek az emberek. Először azt hittem, egy amerikai turistacsoport érkezett,
és mindenki angolul beszél. De aztán a hangok között felismertem az olasz szavakat,
a franciát, a németet, a magyart. És mindegyiket értettem. Úgy, mintha ez lenne
a természetes. Mintha csak különböző hangon beszélnénk, de ugyanúgy megértjük
egymást, a mély hangú dörmögést vagy a vékony gyerekhangot is.
Különös élmény volt, és a mélyben mégis nagyon érthető és
megnyugtató. Mindenki egy nyelven beszél. Hát persze, hiszen mindannyian
emberek vagyunk. Ugyanazok vagyunk. És én sem vagyok idegen.
Ebben a megértő, békés nyugalomban ücsörögtem, amikor
észrevettem egy siető, karcsú nőalakot a tömegben. Egyenesen az obeliszkhez
tartott, piros szoknyája tűznyelvként lobogott a gyors lépteitől, fekete haja
is repkedett a feje körül. Ahogy közelebb ért, felismertem, hogy ő Raffaella. Feldúlt
arccal érkezett az oszlop elé, itt megtorpant, felnézett a csúcsra, és kitört
belőle az indulatos szóáradat. Felfelé beszélt, az égnek, talán éppen ezt a
kőantennát használva az üzenetközvetítésre. Értettem a heves gesztikulálással
kísért, számonkérő olasz szavakat.
– Miért nem mondta el ezt senki? Hogyan takarhatjátok el
az igazságot? Miért nem tudják ezt mások? Mi ez itt, valami régi összeesküvés?
Hova rejtettétek a mi erőnket? Hova lett a Nő? Mit tettetek velünk? Hol az
igazság? Tudni akarom! Választ akarok! Ez így nem tisztességes!
Az emberek
meghökkenten nézték, hátrébb húzódtak, és lehet, hogy kissé bolondnak tartották.
De nem szólt rá senki. Raffaellából lassan kifogyott a lendület, a hangja
elcsuklott, aztán lerogyott az obeliszk lépcsőjére, a kezébe temette az arcát,
és zokogni kezdett.
Ismerős viselkedés volt, a Stendhal-szindrómának tűnt.
Ezek szerint Draco ma őt kísérte be a Sixtus-kápolnába. Meg is láttam az
ismerős, magas alakot a fekete kabátjában. Draco kényelmes léptekkel ballagott
az oszlophoz, és nagyon elégedettnek tűnt. Rám mosolygott, aztán ő is leült a lépcsőre.
Hallgattunk. Raffaella kisírta magát, és felnézett. Megismert, egy halk
hellóval tudomásul vette a jelenlétemet, de nem kérdezősködött, gondolom, tele
volt a feje más problémával. Dracohoz fordult:
– Mi az igazság? Mit takar el az a középső kép? Maga
biztosan tudja, mondja el. Tudnom kell!
Draco csak
mosolygott továbbra is. Most tényleg egy nagyon békés öregembernek tűnt, akiben
ott rejlik a világ összes bölcsessége. Nagyon más volt, mint a tegnapi,
pohártörős, indulattal teli Mózes.
– Amit én tudok, az nem lenne a te saját válaszod. Az van
a kép mögött, amit te hinni tudsz. Az a válasz lesz a tiéd, amit te adsz meg
magadnak. Se istenek, se szentek, se angyalok nem adhatnak neked igazságot. Azt
neked kell megteremtened, önmagadnak. Akkor lesz valóban a tiéd. Azt nem
vehetik el tőled, és nem takarhatja el többé semmilyen külső illúzió. – Draco felemelte
a kezét, és a Napra mutatott. A kinyújtott karja olyan stabilnak tűnt, mint az
obeliszk oszlopa. – Nézz a Fénybe, Raffaella. Ott van az a látvány, amit
keresel. Ott van a te saját képed, amit eltakart eddig a külvilág színes
festékrétege. Ott ragyog a te igazságod.
Raffaella felnézett
az égre. Az arca megváltozott, átszellemült, szinte fényleni kezdett. Elömlött
rajta valami éteri öröm. A szája elnyílt, egy boldog mosollyal nézte a kéklő
égen ragyogó Napot. Én is arra néztem, amerre ő, de az én szemem gyorsan
könnyes lett az erős fénytől, és csak szivárványos csillámokat láttam. Raffaella
viszont percekig nézte hunyorgás nélkül az eget, és egyértelmű volt, hogy ő lát
valamit, ami boldoggá teszi.
Aztán pislogott párat, és úgy pillantott körül, mint aki
most érkezik vissza ebbe a világba. A boldog ragyogás ott maradt az arcán. Megölelte
Dracot, két oldalról meg is puszilta, és azt mondta:
– Grazie, mille grazie. Eddig azt hittem, maga csak egy fura,
mániákus öregember, aki megbolondítja az embereket. De most már tudom, hogy én
voltam a bolond egészen idáig. De most kijózanodtam. Megtaláltam a saját
igazságomat. Még nem tudom, mit kezdek vele, de az biztos, hogy az életem más lesz
mostantól. Köszönöm. Nagyon köszönöm.
Azzal felállt,
rám mosolygott, és egy vidám arrivedercivel elköszönt mind a kettőnktől. Gyors
léptekkel indult el, a piros szoknyája megint ott lobogott a körülötte, de most
már nem a felháborodás, hanem az öröm lángjával.
Jó neki, gondoltam magamban, ahogy figyeltem a távolodó
alakját. Ezek szerint neki ilyen egyszerű és gyors volt a megoldás. Boldog,
elégedett és magabiztos. Bár eddig is annak tűnt, de most ez a téren
lendületesen áthaladó nő mégis egy új Raffaella volt. Valahogy igazibb,
valóságosabb, mint az, akit Davidnél láttam.
Erről eszembe jutott David. Vajon ő mit fog szólni ehhez
az új lányhoz? Tetszeni fog neki? Biztosan, hiszen Raffaellából sugárzik a boldogság.
Így még jobban egymáshoz illenek majd.
Mivel nem volt kedvem ezt a gondolatmenetet tovább
folytatni, inkább Dracohoz fordultam:
– Melyik képet látta meg Raffaella? Miért lett tőle ilyen
feldúlt?
– A középső képkockán, Éva teremtésén akadt meg a
tekintete – felelte Draco, és elégedetten simogatta a szakállát. – Felismerte,
hogy az az egyetlen részlet, ami csak egy vacak festmény. Egy átlagos,
hétköznapi freskó. Egy tapéta, ami eltakarja a valódi Kaput. És rájött, hogy ami
azon a képen van, az nem az igazság. Tehát Éva teremtésének a története
hazugság. És akkor az, amit eddig gondolt a női-férfi szerepekről, egy hazug
elméletre épült. Ez helyett kellett egy új igazságot teremtenie magának, és úgy
láttam, hogy a Fényben meg is találta. És szerintem ez meg fogja zavarni a Daviddel
való idillikus kapcsolatát is. – Ezt az utolsó mondatot Draco egy olyan sokatmondó
mosollyal kísérte, hogy zavarba jöttem tőle. Úgyhogy megkönnyebbülve követtem, amikor
felállt, és témát váltott. – Ha jól tudom, téged most délután vár Leon. Hát
akkor befejezhetjük itt a napozást, és meglátogathatjuk őt.
Azzal elindultunk
együtt, át a téren, és mentünk Leon boltjához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése