28. Újra Leon boltjában

Leon a szokásos örömmel és kedvességgel fogadott minket. Engem most is megölelt, aztán egymásra mosolyogtak Dracoval.

– Sikerült Raffaellának? – kérdezte Leon.

– Igen, tökéletesen – bólintott Draco. – És remélem, ez elég nagy lökés lesz végre ennek a makacs kölyöknek, Davidnek is. Most már nem ücsöröghet nyugodtan, becsukott szemmel a lány mellett. Raffaella a maga tüzes módján robbanni fog, és ez nagy változást jelent.

  Bementünk a hátsó szobába, Leon kitöltötte a teát. Most Draco is békésen ezt itta a finom kis porceláncsészéből. Az egész szoba hangulata nagyon más volt, mint tegnap. Most béke volt, nyugalom, és valami megérkezés-féle biztonság. Most jó volt itt lenni, a két fehérszakállú öreggel együtt üldögélve, a könyvekkel teli polcok között, és a mennyezeti, ismerős freskósor alatt.   

Felnéztem, és eszembe jutott, amit Draco mondott a téren a Raffaella által választott festményrészletről. Nem igazi? Lehet, hogy azt nem Michelangelo festette?

– De, azt is ő csinálta – felelt Draco a ki sem mondott kérdésemre. Már nem csodálkoztam el rajta. Követtem a szememmel, ahogy felfelé mutatott. – Nézd csak azt a középső képet. Azt Michelangelo, az ember festette a falra, szakértelemmel, de ihlet nélkül. Az csak tapéta. Egy ügyes kis képecske.

A többit viszont Michelangelo, a művész alkotta, lélekkel, szellemi energiákkal, teremtő képességgel. Azok Kapuk. Azokban ott van a Titok. Ennél a képnél viszont a tapéta eltakarja a titkot. Azt mindenkinek önmagának kell megtalálnia. Azt kell meglátni, ami nincs ott.  

Pedig a nagyokosok szerint nem véletlenül került pont középre, mert az a csúcspont, Éva teremtése. Ezt a kápolnát eredetileg Szűz Máriának szentelték, ő az, aki eltörli az első nő, Éva állítólagos bűnét, és ő az egyház megtestesítője. Meg mondhatnék még pár ilyen szenteskedő, hangzatos szófüzért, de nem akarom elrontani a hangulatomat. A lényeg az, hogy ennek a középső képnek kellene leginkább hirdetnie az egyház dicsőségét. Hát, ahogy az a kis vacak Noé bárkája sem a dicsőségről szól, ezen a képen sem a nagy anyaszentegyház bújik ki Ádám oldalából. Hanem csak egy ájtatos, bamba nőszemély botladozik egy behúzott nyakú, bánatos öregember előtt. 

Nézd csak meg alaposan. Ott fekszik egy esetlen Ádám, ájultan elomolva a szikla mellett. Egy gyerekképű kis mamlasz, épp hogy a nyál nem csorog a szája sarkán. Az oldalából lép ki a vastag combú, kissé debil leányzó, és olyan mozdulattal hajol az öregember felé, mint aki cukorkát koldul a Mikulástól. 

És az az alak egyáltalán nem tűnik valami nagy hatalommal rendelkező Teremtőnek. Csak egy fáradt, csalódott öregúr, aki rezignáltan tárja szét az üres tenyerét a lány felé: sajnálom, de elfogyott a mikuláscsomag. És feltűnően, rikítóan szőke a szakálla és a haja. Ez még a kápolnában, lentről nézve is jól látható. A többi Teremtőnek mind ősz szakálla van, de ez az alak nem tartozik közéjük. Ő csak egy színész, álszakállal és parókával.  

És figyeld csak meg, milyen rosszul lett megfestve az öregember. Túl kicsi a feje, nem fér el rendesen a képen. A köpenye aránytalanul bő, és ezzel a görnyedt testtartással leginkább egy óriás kabócához hasonlít. Az egész kép olyan, mintha egy kezdő festő műve lenne. És Michelangelo fiatal korában valóban készített egy ehhez hasonló ceruzarajzot, Masaccio Az adógaras című freskójáról. Azon van egy hasonló testtartású alak, de a köpeny még azon a vázlaton is jobban néz ki, mint ezen a képen. Akkoriban tanulgatta a mesterséget, és van abból az időből egy másik vázlatrajza is egy görnyedt nőalakkal, Giotto freskójáról másolva.   

És most nézd meg a mennyezeten a környező festményeket! Ez előtt festi Michelangelo az Édenkerti jelenetet, gyönyörű, élő emberpárral, és ezután jön Ádám teremtése, a lendületes, energikus teremtővel. De a kép körül ücsörgő meztelen ifjak is sokkal elevenebbek, hát még az alattuk levő Ezékiel próféta. Csak a vak nem látja, hogy ezek mennyire más energiát hordoznak!

De persze az emberek szeretnek vakok lenni, mert akkor nem kell kényelmetlen kérdéseket feltenniük, és nem kell saját válaszokat találniuk a készen tálaltak helyett. Szerencsére Raffaella ma meg merte látni a valóságot. Azt, hogy ez a kép lepel, eltakarja az igazságot. És hogy ott vannak a jelek, csak észre kell venni őket. Te látod?

  Draco olyan hirtelen szegezte nekem a kérdést, hogy először nem is fogtam fel, hogy válaszolnom kellene. Nem szeretem ezeket a vizsgáztató kérdéseket. A mesét szívesen hallgatom, mások történetét is, de ne kelljen rejtvényeket fejtenem.

– Csak játék, nem vizsga – mondta kedvesen Leon. – Ne félj tőle. Csak nyisd ki a szemed, és meglátod.

  Ez a mondat felidézte a reggeli varázsigémet. Nem tudom, hogy Leon ezt is a fejemből olvasta-e ki, vagy csak véletlenül mondta pont így. De a mondat megnyugtatott. Ha kinyitom a szemem, akkor látok. Na jó, nézzük csak, mit láthatnék?  

Összehúzott szemmel néztem a mennyezetet, koncentráltam arra a középső részre, és egyszer csak mozdult a kép. Annyira meglepődtem, hogy kizökkentem a nyugodt állapotból, és ettől összefolytak a színek a szemem előtt. De gyorsan pislogtam párat, és újra láttam azt, ami az előbb olyan meghökkentő volt. Az a középső képkocka elhalványult, mintha kifakultak volna rajta a színek. Igen, az csak egy tapéta. Viszont a körülötte levő alakok élőbbé váltak, és az arcuk kiemelkedett a fal síkjából. Csodálkozva vettem észre, hogy a felső sarkon ülő meztelen ifjú arca pontosan olyan, mint a fekvő Ádámé a következő képen. 

A túloldalon levő alak pedig férfi lenne a teste alapján, de az arca nőies, és egyértelműen az édenkerti Éva vonásait viseli. Tehát megvan Ádám és Éva, de nem a képen, hanem a kereten kívül. Az ábrázolt történet keretein kívül. Hűha! Ez tényleg olyan, mint egy rejtvényfejtés! 

Kinek is kellene még ott lennie az eredeti képen? A harmadik szereplőnek, a Teremtőnek, és nem egy bánatos, lila kabócának helyette. Egy olyan energikus Teremtő kellene, mint aki a következő képen Ádámot kelti életre.

És ott is van! Alatta, a próféták között ott lendül előre Ezékiel a vörös köpenyében, indulatosan, számonkérően, mint aki fel van háborodva, hogy ilyen nagy hazugságot mernek állítani egyes emberek. Előtte egy nőalak mutat felfelé, hogy a gyengébb felfogóképességűeknek is egyértelmű legyen, hogy az miatt a jelenet miatt van kiakadva a próféta. Mögötte meg egy ijedt angyalka feje látszik. Húha! Hiszen ez a két alak majdnem ugyanígy szerepel a Teremtő mellett odafent is. A fiatal nő és az angyal. És Ezékiel köpenyét olyan energia mozgatja, mint azon a másik képen a Teremtőét. 

Megvan hát mind a három szereplő. Ők az igaziak, őket a művész Michelangelo festette, nem pedig a kis kezdő. Miért nem veszik észre az emberek az ordító különbséget az alakok között? És miért nem akarják felismerni, hogy üzenet van a képekben, titok, amit meg kellene fejteni?

 – Te legalább megláttad – mondta Draco. – Már eggyel több embernek nyílt ki a szeme a valóságra. Ez is jó.

– De még nem tudom a választ.

– És mi a kérdés? Azt már tudod?

– Igen, azt hiszem. Az lenne a kérdés, hogy mit takar el a tapéta?

– Erre azért elég könnyű felelni, ez még nem a lényeg. Én is mondtam a téren neked, emlékezz csak.

– Hát… gondolom, Éva teremtését. Ez van rajta, de látszik, hogy ez nem igaz. Tehát ennek a valódi történetét leplezi el a kép. És ezzel azt üzeni, hogy az, amit tudunk róla, hazugság. Az igazság nem a történetben van, hanem a kereteken kívül.

– Igen – bólintott Draco. – A Bibliai történet keretein kívül van a valóság. Az, amit a próféták még tudtak, de aztán elveszett a szavak közül a lényeg, mert a felismerés túl kockázatos lett volna. Ezékiel neve van ott, akinek a könyve egy különös látomás leírásával kezdődik, aki ettől az élménytől lett próféta. Konkrét beszámoló arról, hogy látott egy különös, tüzes szerkezetet, és furcsa, négyarcú alakokat. Részletesen leír egy valósnak tűnő élményt, amihez viszont nincs reális magyarázat. Látott valamit, de nem tudhatja, hogy mit, mert a valóság felismerése túl nagy kérdéseket vetne fel.  

Így van ez Évával kapcsolatban is. Van egy közismert, gyakorlatias bibliai leírás arról, hogy Ádám oldalbordájából formálta ki őt egy sebészprofesszor-szerű Teremtő. Emiatt a hívő emberek jelentős százaléka teljes meggyőződéssel hiszi azt, hogy a férfiaknak eggyel kevesebb bordája van. És a hitüket nem ingatja meg az az anatómiai tény, hogy ez nem igaz. Pedig akár a saját vagy a társuk oldalán meg is számolhatnák. De ők leragadtak a szavaknál, és olyan görcsösen kapaszkodnak a hitükbe, hogy inkább a valóságot nem akarják látni.

Ez a vakhit van ezen a képen. És nincs rajta a válasz, csak a lehetőség arra, hogy akinek van szeme, az lásson. És kérdezzen. Ezek után mi lehet a valódi kérdés?

– Hogyan teremtették Évát? Vagy… azt hiszem, másképpen is lehet kérdezni: teremtették-e Évát, vagy pedig… Ó, nem tudom rendesen megfogalmazni. Eddig nem nagyon foglalkoztattak ezek a dolgok, mesének tartottam az egészet. De most eléggé összezavarodtam. Nem tudom, mit higgyek.

– Bizony, nem mindegy, mit mersz megkérdőjelezni. Ezért olyan fontos, hogy jól tedd fel a kérdést. És egy igazán jó kérdés már maga a válasz is lehet. A kételkedés megadja az önálló gondolkodás lehetőségét. És egy önálló gondolat már jó válasz. Bármilyen kérdésre jó a válasz, ha az saját gondolat, és nem bebiflázott szöveg. Mert a saját gondolat változtatható, fejleszthető, az egy olyan élő információ, ami téged is éltet, mozgásban tart. A mástól kapott kész tény leblokkol, keretek közé zár. De ha mersz gondolkodni, kételkedni, kérdezni, akkor mindegyik saját választól több leszel.