A Pieta után még mindig reménykedtem. Kifaragtam Dávidot,
az élő, energikus, gyönyörű férfit. A kis embert, aki óriás lesz a saját
erejéből. Én, akinek a teste olyan volt, mintha egy ügyetlen szobrász agyagból trehányul
dobta volna össze, az elnagyolt arcvonásaimmal, az eltorzult orrommal, én, a
csúnya és boldogtalan kis emberke megteremtettem magamból az ideális férfit.
Megszültem magamból Őt. Ott magasodott Firenze főterén, és mindenki csodálta.
Leonardo pedig eközben megfestette a Mona Lisát. Ő, a
gyönyörű férfi, aki egyébként csak lányos alkatú fiúkat festett, és akit
annyira érdekelt a torz arc, az idomtalan test, hogy vázlatfüzeteket rajzolt
tele ezekkel az ábrákkal. Ő, aki a legtöbb művét csak vázlatként készítette el,
aki félbehagyta a festményeit, mert csak az ötlet érdekelte, ezt a női portrét
évekig finomítgatta. Ez volt az egyetlen dolog, amit végigvitt az életében a
tökéletességig.
Én megalkottam a tökéletes Férfit. Ő megfestette az
ideális Nőt.
Majdnem sikerült a kapcsolódás.
Mert ezek után egyszer, egyetlen egyszer majdnem sikerült
valamit közösen összehoznunk. Amikor kész lett a Dávid szobor, mindketten
Firenzében voltunk. Ott, ahol az egész elkezdődött. A nagy tervünk
főhadiszállásán. Leonardo ekkor már régen letért az eredetileg tervezett
útjáról, már a legelején a könnyebb utat választotta, művészkedni kezdett a
komoly tudomány helyett, aztán meg mindenfélével foglalkozott, az összes
tudománnyal, hogy valahogy betöltse a hiányzó űrt, ami benne is ott volt.
Mindennel foglalkozott, és semmivel sem ért el látványos eredményt. A nagyra tartott
találmányai játékos ötletek voltak csupán, légvárak, amiket abban a korban
semmire sem lehetett használni. Elfelejtődtek, aztán több száz év múlva újra
fel kellett fedezni őket. Egy komolytalan, játékos kamaszgyerek volt, egy be
nem váltott ígéret, egy fel nem nőtt, eltékozolt képességű zseni. És ő, aki
szavakban olyan nagy humanista volt, beállt a véreskezű Cesare Borgia
szolgálatába, és különböző hadigépezeteket tervezett a hadjáratához. Persze, a
legtöbb azok közül is csak ötlet maradt.
És akkor felkértek mindkettőnket, hogy fessünk freskót a
firenzei Palazzo Vecchio tanácstermének egy-egy falára. Ő az anghiari csatát,
én a cascinai csatát. Ha sikerül, az a terem tele lett volna látványos, lüktető
férfienergiával. És onnan, a főhadiszállásról, a firenzei tanácsteremből
elindulhatott volna még valami fontos és jó dolog.
És ezzel valami apró töredéket még összegyúrhattunk volna
az eredeti terv helyett, még tehettünk volna valamit közösen. Legalább egy kis
szimbolikus egységet hagyhattunk volna magunk után. Még lehetett volna egy,
legalább egyetlen közös harcunk.
Én megrajzoltam a kartonokat, a gyönyörű, meztelen
férfialakokat. Ő is elkészítette a vázlatait, az érzelmek uralta, eltorzult
arcokkal, kicsavarodó testekkel, formákat feszegető indulatokkal. Megvártam, mi
lesz belőle, meddig tart a lendülete. Előttem született huszonhárom évvel,
hagytam, hogy ő kezdje el itt is a közös munkát.
Reménykedtem. De újra csalódnom kellett. Leonardo nem
nőtt fel. Nem lehetett rá számítani. nem lett harcostárs még ebben a kis
pót-tervben sem.
Elkezdte a festést, a szokásos ötletrohamával, újító
lendületével. Viaszos alapra vitte fel a festéket, mert valami újat akart már
megint. Aztán az alapozás megfolyt, a kép tönkrement, ő meg otthagyta az
egészet. Elment Milánóba, és geológiával meg anatómiával kezdett foglalkozni.
Akár egy felelőtlen kölyök, aki még keresi, hogy mi legyen, ha majd egyszer
nagy lesz. De sosem nőtt fel.
Ekkorra már nagyon messze eltértünk az eredetileg tervezett
úttól. Lemaradtunk arról a szebb jövőről, amit nekünk kellett volna
megteremtenünk. Leonardo továbbra is szórakozásba menekült a felelősségteljes
feladata elől, mi pedig megpróbáltuk menteni a menthetőt.
Kolumbusz már felfedezte Amerikát, de azt a spanyolok
hódították meg, aztán a többi nép, és nem mi vittük át az új kultúrát az ősi
világba. Nem csak a saját országunk fejlődését buktuk el, hanem egy egész kontinens
boldogságát vesztegettük el, és helikopter meg ejtőernyő tervek, tükörírással
írt, gyerekes jegyzetfüzetek maradtak csak az utókorra a diplomáciai titkos
szerződések helyett.
Már megint összedőlt egy világ miatta. Miattunk.
Megfestettem a Sixtus-kápolna freskóit. Egy idegen, nem
közénk tartozó pápának, és megpróbáltam beletenni az Üzenetet, hátha egyszer
majd valaki emlékezni fog, megérti, és helyettünk továbbviszi azt. És hogyha
valamikor mi visszatérünk ide, megtaláljuk a múltunkat.
Na, ott egyszer még segített Leonardo. Kiegészítette azt, amit én nem tudtam
megfesteni. De aprócska kárpótlás volt ez az egész veszteséghez képest. És
ahogy a freskót sem értik, nem látják az emberek, a kiegészítést sem fogják
fel.
Én a freskósoron nem tudtam megfesteni Éva teremtését.
Nem találtam meg az odaillő képet. Ezért a fiatalkori vázlataimból odakentem a
falra egy köpenyes alakot, egy hajlongó nőt, egy esetlen, fekvő férfit. És abba
is akartam hagyni az egész küszködést. Pénz se volt hozzá, kedvem sem volt
hozzá.
De abban az évben Leonardo bemutatta a Szent Anna
harmadmagával című képét. Készen, befejezetten. Ott volt rajta a Nő teremtése.
Persze, ezt ugyanúgy nem látták meg az emberek, ahogy a freskóimból sem
olvasták ki az üzenetet. De legalább megvolt a kép, és betöltötte azt a hiányzó
helyet, ami a freskósorból kimaradt.
És folytattam a festést, újult erővel, és
elkészült Ádám teremtése. Pontosabban az a rész, amit az emberek ennek neveznek.
És nem látják rajta, hogy ez nem teremtés, hanem kapcsolatfelvétel. Az égi
világ kapcsolatot talál a földi élettel.
Ez van rajta, de erre még ma is vakok az emberek.
Tehát folytattam a festést, beletettem mindent, amit
akartam, az energia kiszakadt belőlem, és vitt magával. Elkészült a mű, és ott
volt benne mindaz, amit át akartam adni ennek a világnak. És tudtam, hogy
úgysem értik meg, semmit sem értenek belőle, mert az, aki szavakká formálhatná
az Üzenetet, éppen matematikai feladványokon töri a fejét.
Pedig azon a Szent Anna képen megmutatta, hogy emlékszik.
Ott a képen a Nő, Mária, aki a másik Nőből, Annából születik meg. Nem egy öntudatlan
férfi oldalából, egy téves mese alapján, hanem egy nagyobb Nő testéből. És ők a
Természet ölén ülnek, az ember nem járta, vad tájban, az ősi világból. A
Természet Anya megszüli Szent Annát, ő megszüli Máriát, aki világra hozza a
Fiút. Akiből majd lesz a szelíd férfi, a világ Megváltója.
Ezt festette oda Leonardo. És most, mintha a világ összes
tudása itt lenne bennem, hallom a ritmusát, hogy ezt a történetet hogyan regélte
el egy ősi magyar imádság:
„Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágát,
Virága szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Szűz Máriát,
Szűz Mária szülte Jézus Krisztust –
Világ megváltóját.”
A férfiakat nem tudtuk Leonardóval együtt megfesteni
Firenzének. A Nő titkát viszont megmutattuk, egymástól függetlenül, mégis
egymásnak válaszolva. A Sixtus-kápolna mennyezetén ott a hamis kép. Ott virít a
többi között, és süt róla, hogy hamisítvány. Nem tartozik bele a sorba. Ez egy
nem igazi kép. Ez itt a hazugság. Az a titok, hogy vedd észre, nem ez az
igazság.
Helyette ott van Leonardo festményén a megfejtett titok.
Ez nem Mona Lisa titokzatos mosolya. A természeti táj viszont hasonló, csak még
egy korábbi, ősi állapotban. Itt nincs út és híd, itt parttalan még a víz, és csak
a Természet erői formálták a vidéket.
Itt is három alak van. A középső, Mária előredől, mint a
freskón Éva, de nem tétova leányzóként hajlong egy öreg férfi előtt, hanem
anyai törődéssel nyúl egy ifjú férfi, a saját gyermeke után. Itt ő a férfi
Teremtője.
Őt pedig egy másik nő teremtette meg, és tartja az
ölében, mint egy gyermeket. Szent Anna, akinek az arca az én Pietám nőalakjának
idősebb változata.
Ha valaki megnézi, láthatja a hasonlóságot. Ugyanaz az arc,
a kendő a fejen, a ruha kerek kivágása a nyaknál. De ez a nő nem gyászol, hanem
mosolyog. Derűsen nézi a teremtményeit. Mária jobb karja mintha Szent Anna
vállából nőne ki, azzal a karral öleli az eleven fiút, amivel a Pieta Máriája a
halott testet tartja.
Itt van hát a Nő teremtésének a titka. Akinek van szeme,
láthatja.
Ezt legalább megcsináltuk. De közben elvesztettük az új
világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése