15. Más-világ

De valójában nem is álom volt, hanem egy különös más-állapot. Tudtam, hogy alszom, és tudtam, hogy amit látok, az nem álom. Az a kőkemény valóság. A valós valóság, a maszkok és a jelmezek alatti igazi világ.

Láttam kívülről a szállodát, aztán figyeltem, ahogy átlátszóvá válnak a falak, és átalakulnak az alvó emberek. Aztán elindult a más-világi élet, ugyanazokkal az emberekkel, de egészen más szerepekben. A sötét sikátorból férfiak bukkantak fel, becsöngettek, és Ingrid nyitott nekik ajtót. Miniszoknyában, melltartóban, erősen kifestett arccal. Az ebédlőben zene szólt, középen a színpadon meztelen lányok vonaglottak a fémrudak előtt, köztük volt Naima is. A szobalányokon csak egy kis fehér kötény volt, más semmi, úgy szolgálták fel az italokat. Ott álltam már én is a teremben, a testemet alig takarta az áttetsző ruha. Mamma Giulia kritikusan végigmért, lejjebb húzta a vállamon a pántot, majd intett, hogy menjek, szórakoztassam én is a vendégeket. Csak álltam, bénán, esetlenül, mire kicsit meglökött úgy, hogy az arra haladó férfinak tántorodtam. Az elkapott, és húzott magával. Visszanéztem, kétségbeesetten, de mamma Giulia csak gúnyosan mosolygott:

– Miért, mire számítottál? Ebből van a pénz, ez a jó üzlet!

A férfi vitt az egyik szoba felé, közben megláttam Dracot is. Az egyik asztalnál ült, az ölében Charlotte nevetett hangosan, előtte üres poharak. Draco keze a lány combja között volt.

Hányingerem lett, elfordultam a látványtól. Közben a férfival odaértünk az egyik szobához, kivágta az ajtót, berántott, és azzal a lendülettel rá is lökött az ágyra. Hanyatt estem, rám mászott, lerángatta rólam a ruhát, és durván belém hatolt.

Akkor láttam meg az arcát. Az igazi arcát.

George volt, az anyám második férje. A nevelőapám.

Már nem a hotel szobájában voltunk, hanem a lakókocsinkban. Éreztem az ismerős, kesernyés benzin- és alkoholszagot, George émelyítően édeskés cigarettáinak a bűzét, az izzadságszagát, a sörszagú leheletét az arcom előtt, éreztem a súlyos testét magamon. És egybemosódott az összes ilyen emlék, a legelső is, amikor még azt sem tudtam, hogy mi ez az egész, csak azt éreztem, hogy ez valami nagyon rossz, ezt nem szabad, ez nem történhetne meg. És mégis, amikor megtörtént, mintha ismerős lett volna. A fájdalom, a feszítő kín, a tehetetlen vergődés, a szörnyű nyomás, a fuldoklás. Mintha már ismertem volna. És a többit is, a szégyent, a folytonos félelmet, hogy mikor ismétlődik ez meg, az álmatlan éjszakákat, a felriadást a zörejekre, a lehajtott fejjel való lépegetést, és az érzést, hogy ezt mindenki tudja rólam. Vagy ha még nem, akkor bármikor megtudhatnák. És az elejétől kezdve ismerős volt, aztán megszokott is lett az iszonyú súly, ami rám nehezedett. Mintha George mindig rajtam feküdt volna, és nekem így kellett léteznem, túlélnem a napokat.

Közben visszaváltott körülöttem a kép, újra a szálloda ebédlőjében álltam, ami most olyan volt, mint egy nagy színpad. Jöttek előre a színészek sorban egymás után, mintha egy színházi előadás tapsrendje lenne, rám néztek, rám vigyorogtak, és levették az álarcukat. Mamma Giulia alatt az anyám merev, sehová se néző tekintete volt, pontosan úgy, ahogy olyan sokszor tapasztaltam, amikor mondani akartam neki valamit magamról vagy a nevelőapámról, George-ról. Sosem figyelt rám, úgy éreztem, nincs is ott, csak a falnak beszélek. Ha pedig rám nézett, akkor csak a hibát látta bennem. Egy idő után rájöttem, hogy az a jó, ha láthatatlanná válok, azzal úszom meg a legkönnyebben.

Draco álarca alatt az igazi apám volt, Leslie, akit tíz évesen láttam utoljára. Akkor azt ígérte, hogy vasárnap eljön értem, és elvisz Disneylandbe. Évekig vártam a vasárnapokat, hogy hátha egyszer megérkezik. Soha többet nem jött. Anyámnak egyszer valaki azt mondta, hogy Leslie-t valami nagyobb csalásért elítélték, és börtönbe került. De se az anyám, se én nem hittük, hogy az apám szándékosan követett volna el valami törvénytelent. Nem mintha annyira rendes ember lett volna, hanem azért, mert olyan élhetetlen volt. Nem akarta látni a valóságot. Csak álmodozni tudott, és aztán vad indulattal, körömszakadtáig védekezni, ha az anyám kétségbe merte vonni az álmait. Úgyhogy legfeljebb az történhetett, hogy talált valakiket, akik fizettek az általa kitalált álmokért, és aztán később rájöttek, hogy csak üres ígéreteket kaptak. Mert ígérni azt nagyon tudott az apám. Az egész élete egy be nem váltott ígéret volt.

David is ott állt a sorban. Levette az álarcát, és én összerázkódtam az emléktől. Azt az arcot nem akartam újra látni.

– Te már nem is élsz! – mondtam elfulladó hangon Maxnek. Csak vigyorgott, gúnyosan, lekezelően, úgy, ahogy szokott. A koponyáján ott tátongott a golyó ütötte, véres lyuk, de ez láthatóan nem zavarta. Nem tűnt halottnak. Kinyújtotta felém a kezét, és én újra éreztem azt a delejes vonzást, aminek most sem tudtam ellenállni. Odaléptem hozzá, megfogtam a kezét.

– Ez az, kisanyám, mint a régi szép időkben – mondta Max, és szorosan átkarolt. – Úgy táncolsz, ahogy én fütyülök. Ügyes legyél! – azzal felkapott, és ledobott a nézőtér sötétjébe. Zuhantam, aztán durva kezek ragadtak meg, olyanok voltak, mint a karmok, belém martak, darabokat téptek ki belőlem, dobáltak összevissza, aztán a földre löktek, belém rúgtak, rám tapostak, férfitestek nehezedtek rám, összenyomtak, és újra zuhantam.

Zuhantam megint a semmibe, a megsemmisülésbe, bennem a szégyen, a megalázottság, az elveszettség érzése, ami iszonyú erővel húzott le, egyre mélyebbre, az egyre fojtogatóbb sötétségbe.

És akkor eszembe jutott, hogy persze, ez már ismerős, ez már megtörtént. Nemcsak akkor, amikor Max tényleg belelökött más férfiak karjába, ágyába, nemcsak akkor, amikor George teste alatt fuldokoltam. Nem csak a távoli múltban volt ilyen.

Hanem most is, nemrég. És abból a zuhanásból ki tudtam jönni. Annak a sötétségnek egyszer csak vége lett. És nekem egyszer már elkezdődött egy jó életem. Én ahhoz az élethez ragaszkodom. Én ott éltem, igazán éltem. Azt az életet nem adom!

Tudtam, hogy a freskón levő kép volt az, ami kihozott a sötétségből. Koncentráltam az emlékre, és egyszer csak megjelent előttem a fénycsík. Nőtt, szélesedett, kinyílt, és a sötétség egyre kisebb részre szorult vissza. A súly csökkent rajtam, a zuhanás lelassult, aztán megállt. Ott lebegtem a semmiben, előttem a freskó széles sávja. Végignéztem rajta, és a szemem megint a meztelen, lendülő férfialakon állt meg. Ott a kinyúló kéz.

Mi hiányzik belőle? Hol az üzenet? Hol a kapaszkodó?   

Ezekre a kérdésekre a kép megnőtt, betöltötte előttem a teret, mintha beléptem volna abba a világba. És ekkor vettem észre a férfi nyitott tenyerében azt a kis foltot. Most döbbentem rá arra, hogy ez a hírnök a fához van szögezve. De csak ezen a kezén látszott, a másik keze hátrafelé nyúlt, a két lába is szabadon mozgott, és a testén sem volt semmilyen sérülés. Még így, az átszögezett kezével sem tűnt áldozatnak. Még így is élőbb volt, mint a többi alak körülötte. Ő volt a képen a leghatalmasabb, a legenergikusabb. Egy izmos, gyönyörű férfi. De a szeme csukva van, a feje elbillenve. A teste még lendül, az izmai feszülnek, de a tudata már feladta, belefáradt, elege lett a reménytelen próbálkozásból. Ha csak az arcát nézem, akkor egy nagyon kimerült, alvó ember. Nem halott, csak alszik. De ha a testét nézem, akkor élő, mozduló, rajtra kész sportoló, aki a bal lábával éppen lendületet vesz az ugráshoz.

Most, ahogy ott álltam közvetlenül előtte, mást láttam benne, mint a múltkor, a legelső találkozásnál. Már mintha mélyebben ismertem volna őt, ezt a férfit itt szemben velem. Mintha éreztem volna én is azt a megakadó, reménytelenül kínlódó mozdulatot, hogy nyúlna, nyújtaná, amit hozott, de a szög nem engedi. És éreztem azt az acélrugó-szerű energiát, ami most még összenyomva vár arra, hogy mikor csúszik ki az a szög, és mikor lehet végre a kirobbanó erővel elindulni.

A múltkor úgy láttam, ez a férfi megérkezett a célba úgy, mint egy maratoni futó, halálosan elfáradva, és meghozta az üzenetet. Igen, valahol ez is ott van benne most is, az arcán, az elbillenő fejtartásában. De a testében, az izmaiban a kezdet van, az indulás vágya, amit akadályoz a leszögezett keze.

Ez azt jelenti, hogy meghozta ide az üzenetet, tehát az itt van valahol, de nem tudta átadni, mégsem ért a feladata végére, valami meggátolta ebben.

Szóval hol lehet az az üzenet? Mi lehetett eredetileg a kezében, ami kicsúszott onnan, és aminek valahol itt kell lennie a közelben?

Mereven néztem a festményt, és akkor valami halványan elkezdett kibontakozni előttem. Olyan volt, mint egy hologram. Láttam már ilyen mágikus képeket, amikor a tarka ábrákat kell nézni, és egyszer csak egy háromdimenziós kép emelkedik ki a síkból. Ez is ilyen volt. Először nem tudtam kivenni, mert a kacskaringós alakzat érthetetlennek és kuszának tűnt. De aztán megerősödtek a körvonalak, és rájöttem, hogy egy furcsa bot az, amit látok. Egy hatalmas szárnyas bot, amin két kígyó tekergőzik felfelé egymást keresztező nyolcas alakban. 

Így már ismerős volt, rémlett, hogy ez Hermész botja, láttam már róla képeket.

És ahogy kitisztult a látvány, valami tisztulni kezdett bennem is. Nem tudtam még megfogalmazni, még nem értettem, csak éreztem, hogy valami fontosat találtam. Valami lényegeset.

Kinyújtottam a kezemet, és éreztem, hogy az ujjaim a bot köré záródtak. Itt volt, valóságos volt. Megfogható. Nem csak egy kép, hanem létező valóság. Nem voltam képes megmozdítani, csak éreztem a súlyát, és a benne feszülő energiákat, amik átáramlottak a testembe, és lüktetve életre keltek bennem.

És ettől a környezet megváltozott. Eltűnt a festmény, és helyette újra megjelent a színházterem. De most duplán. Az egyik kígyó által rajzolt hurokban a múltbeli alakok álltak, álarccal a kezükben, a másik kígyó által körülhatárolt térben pedig az új világomban megismert emberek. Most már egyértelmű volt, hogy ők is léteznek, álarcok nélkül, a valóságban is. Láttam, hogy a bot két oldalán két különböző színház van. Két kígyó, két embercsoport, és kétféle élet.

És rájöttem, hogy én választok. Az én kezemben van a bot, én döntöm el, hogy melyik színházban akarok játszani. Két kapu van előttem, és szabadon eldönthetem, melyiken lépek be. Rajtam múlik, hogy melyik életet teszem valósággá.  

Hát döntöttem. Az új életet választottam, az új szereplőkkel.

A másik oldal elhomályosult, és az általam választott valóság kitöltötte az egész teret körülöttem. A bot már csak halványan látszott, de tudtam, hogy ott van, szilárdan középen. Elengedtem, és elégedetten néztem végig a látványon. Ott mosolygott rám Draco, mamma Giulia, David, a lányok és a többiek is a szállodából. Tudtam, hogy valódiak. Nincs álarcuk. Aztán tér közepén hirtelen vakítóan felszikrázott Hermész botja, és a fénye beragyogott mindenkit. Ettől a villanástól felébredtem, és kinyitottam a szemem.

A szoba is aranyló színben úszott, ahogy a sárga függönyön keresztül átderengett kintről a reggeli világosság. Charlotte békésen szuszogott a másik ágyban. Újra itt voltam, az általam választott világban, az új életemben.

De maradt bennem valami bizonytalanság, mintha túl korán nyitottam volna ki a szememet. Mintha még valamit meg kellett volna néznem. Valami fontosat még nem láttam.

Aztán valaki az utcán elkezdte énekelni nagyon hamisan a Mamma mia slágerét, amire Charlotte is felébredt. Egymásra nevettünk.

Elkezdődött egy új nap az új életemben.