14. Mamma Giulia szállodája

Aztán elindultunk Dracoval. Kisétáltunk a széles sugárúton az Angyalvárig, felnyomakodtunk a tömött buszra, és a Tevere partján araszolgattunk a nagy forgalomban. Kicsit megijedtem, amikor láttam, hogy arrafelé megyünk, ahol David lakik, de Draco megnyugtatott, hogy elég nagy a Trastevere, nem valószínű, hogy találkozunk. Aztán leszálltunk a buszról, bekanyarodtunk egy szélesebb utcán, kerülgettük a járdán sorba leállított robogókat, és egy kis sikátorba befordulva megérkeztünk egy barátságos, téglavörös színű ház elé. Az ablakban muskátli virított, a bejárat fölött vadszőlő futott a falra. 

– Ez itt mamma Giuliának, egy régi ismerősömnek a pensionéja, egy családias kis szállodája – mutatott Draco az épületre. – Nála ellakhatsz, dolgozhatsz. Az ő gyerekei már mind kirepültek a nagyvilágba, és helyettük az én turistáimat pátyolgatja. Most is lakik nála három lány, meg egy fiú. A múlt héten utazott haza az egyik angol lány, úgyhogy mamma Giulia biztosan örülni fog neked.

  Ahogy beléptünk az ajtón, a szemben levő recepciós pult mögül tömzsi, barna hajú fiatal lány pattant fel, elénk szaladt, Draco nyakába ugrott, és átölelte.

– Jaj, de jó, hogy jöttél, már úgy hiányoltunk! Mamma Giulia, jöjjön gyorsan, itt van Draco!

  Az egyik ajtó mögül ősz hajú, termetes, idősebb nő lépett ki, nagy mosollyal, olaszos lendülettel és hangerővel:  

­– Ó, benvenuto, benvenuta! Na, végre, te vén csavargó! Már azt hittem, hűtlen lettél hozzánk, és máshová viszed ezeket a Draco-bambiniket. Pedig annyira szeretem, ha nagy a család körülöttem. Kell az élet ezek közé az öreg falak közé. Az este gyertyát is gyújtottam, és imádkoztam Szent Annához, hogy küldjön újabb gyerekeket, ne legyen időm szomorkodni az enyémek hiányán.– Aztán, szinte levegőt se véve folytatta, felém fordulva: – Szervusz, kisangyalom, isten hozott nálunk! – és megölelgetett, megpuszilt. Bemutatkoztam azért a rend kedvéért, bár mamma Giulia eleve úgy fogadott, mintha régen látott, végre hazatérő gyereke lennék.

– Nagyon örülök neked, most végre Amerikából jött vendég is lakik nálam. És egy kicsit hasonlítasz is a nagyobbik lányomhoz, aki ott él – mondta kedvesen, és megsimogatta az arcomat. – Menj csak, angyalkám, Ingrid majd megmutatja a szobátokat, meg a pensionét. Ismerkedj meg a többiekkel!

  Ingrid, a barna hajú lány kézen fogott, és húzott magával a napsárgára festett folyosón. Közben lelkesen magyarázott, mint egy profi idegenvezető. Megtudtam, hogy tizenkét vendégszoba van a hotelben, két és háromágyasak. A hátsó, kertre nyíló részben lakik mamma Giulia, és az egyik oldalszárnyban vannak a személyzeti szobák. Ezek eredetileg a gyerekei szobái voltak, de amióta ők elköltöztek, a szálló alkalmazottjait is a családjának tekinti, hogy ne érezze magát olyan egyedül.  Draco vendégei pedig különleges helyzetben vannak. Akinek van pénze, az lakhat itt úgy is, mint egy vendég. Aki akar, az besegíthet a takarításba, konyhai munkákba, tálalásba. Ha pedig valakinek szüksége van pénzkeresetre, az dolgozhat rendszeresen, és akkor fizetést is kap. De mamma Giulia valóban a gyerekeinek tekinti a Draco-bambiniket, ahogy ő nevezi a Draco által hozott vendégeket, és bármi gondjuk van, segít nekik.

Tulajdonképpen nem lenne rászorulva arra, hogy dolgozzon, a gyerekei külföldön nagyon sikeres életet élnek, és rendszeresen küldenek haza pénzt. De mamma Giuliának szüksége van arra, hogy fiatalok vegyék körül, hogy másokról gondoskodhasson, és ezért tartja fent ezt a szállót. Öt gyereke van, három fiú meg két lány, és mindegyiknek úgy alakult az élete, hogy vagy a munkájuk, vagy a szerelmük miatt külföldön találták meg a boldogságot. A világ minden pontján élnek, ketten Amerikában, egy-egy Ausztráliában, Franciaországban és Brazíliában. Amikor jönnek a külföldi turisták, mamma Giulia úgy örül nekik, mintha a gyerekei érkeznének látogatóba. Amúgy nagyon jó a kapcsolata a gyerekeivel, két-háromnaponta beszél velük interneten keresztül. De hát a távolság miatt csak ritkán találkozhatnak.

Közben, míg ezeket elmondta, Ingrid végigszáguldott velem a folyosókon, megmutatta a barátságos, fagerendás mennyezetű vendégszobákat, az otthonos ebédlőt, bekukkantottunk a konyhába, ahol gyorsan bemutatott az ott dolgozóknak is, majd egy kanyargó folyosó végén benyitott egy szobába, ahol két lány fogadott, szintén nagy örömmel.

Egyértelmű volt, hogy ez a Draco-bambinik lakrésze. A mennyezetre a Sixtus-kápolna freskójának a másolata volt felragasztva, a két ágy felett pedig egy-egy kinagyított részlete lógott.

A szőke, magas lány, Naima Svédországból jött, a másik, szép arcú, szomorú szemű Charlotte pedig Franciaországból. Ebben a szobában Ingrid lakott Naimával, nekem pedig a szomszédban, Charlotte mellett lett helyem. Onnan utazott haza a múlt héten Clara, egy angol lány, és Charlotte nagyon örült nekem, hogy végre nem kell egyedül aludnia.

Kérdezték, hogy hol a csomagom, és amikor zavartan mondtam, hogy összesen ennyim van, ami rajtam van, villámgyors keresgélésbe kezdtek, és percek alatt összedobtak nekem egy komplett ruhatárat. És Ingrid ragaszkodott hozzá, hogy holnap menjek el vele vásárolni pár dolgot, mamma Giulia biztosan ad hozzá zsebpénzt. Közben megjött Tadeusz, a kicsit szégyenlősnek tűnő, lengyel fiú is, és vele is megismerkedtünk.

Olyan gyorsan történt minden, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ott ülök egy nevetős, életvidám kis csapatban, mesélem a saját Sixtus-élményemet, fedél van a fejem fölött, rendezettnek tűnik a helyzetem, és… és teljesen szokatlan módon: élek. Félelmek nélkül, görcsök nélkül, állandó védekezés és távolságtartás nélkül, egyszerűen benne vagyok egy életteli helyzetben. És élvezem.

Ez nagyon-nagyon új dolog volt nekem. Akár egy új élet. És egy újabb csoda.

 Aztán vacsoraidő lett, a lányokkal együtt mentem én is az ebédlőbe. Segítettem megteríteni, élveztem a nyüzsgést, aztán néztem az érkező, színes vendégsereget, ahogy vidáman beszélgetve megtöltötték a termet. Ott volt persze mamma Giulia is, mindenkire figyelt, a vendégekre és alkalmazottakra is. Időnként megállt, leült egy-egy asztal mellé, elbeszélgetett a vendégekkel, megölelte, megsimogatta őket. És egyértelmű volt, hogy a szállóvendégek is otthonosan érzik itt magukat. Tényleg olyan volt mindez, mint egy boldog, sokszínű család. Egy olyan család, amilyen nekem sosem volt.

Most meg itt ültem a közepében.

Közben mi is vacsoráztunk, a lányok vidáman köszöngettek a már régebb óta itt lakó turistáknak. Aztán segítettünk leszedni az asztalokat, Charlotte beállt mosogatni, hogy az egyik konyháslány hamarabb hazamehessen. Én is pakolni kezdtem a tányérokat, de aztán mamma Giulia magával hívott a szobájába.

Egy kicsit elszorult a torkom, attól tartottam, ki akar kérdezni, hogy ki vagyok, honnan jöttem. És nem egy jó ajánlólevél az, amit mondani tudnék a múltamról. De szerencsére semmi ilyen nem érdekelte. Csak azt kérdezte, mit szeretnék csinálni. Mondtam, hogy bármilyen munkát elvállalok, mert pénzt akarok keresni, és ha van rá lehetőség, akkor hosszabb időre is itt maradnék. Mosolyogva bólogatott, azt mondta, nagyon örül, ha újabb gyerekkel szaporodik a hotel kis családja. Egyelőre az egyik szobalány, Maria mellé osztott be a szobákat takarítani. Aztán az íróasztal fiókjából pénzt vett elő, és a kezembe nyomta.

– Láttam, hogy nincs sok holmid, holnap menj, és vedd meg azt, amire szükséged van. Majd valamelyik lány elkísér, és megmutatja az üzleteket.

  Annyit még ki tudtam nyögni, hogy Ingrid már felajánlotta a segítségét, aztán mamma Giulia jó éjszakát kívánt, én meg kiszédelegtem az ajtón. Azt hiszem, meg sem köszöntem a pénzt.

A folyosó egyik sarkában aztán megálltam, nekidőltem a falnak, és kitört belőlem a zokogás.

Igen, a fenébe is, már megint bőgtem. Ez a Róma beindította bennem a könnyek árját. És ez megint újfajta sírás volt. A hála, a meghatódás, és egy soha nem érzett öröm borított el, és tört ki belőlem ezzel a zokogással. Nekem nem szoktak csak úgy pénzt adni. Nekem nem szoktak segíteni. Velem nem szokott jó dolog történni. És most, most is és már pár napja itt Rómában, egy csomó jó dolog történik. Mintha ez már nem is a régi életem lenne.

Megtörölgettem a szemem, és csak néztem a bankjegyeket. Nagyon régen volt már a kezemben ennyi pénz. Draco tegnap adott valamennyit, de az akkor olyan furcsa körülmények között volt, nem is voltam még teljesen magamnál, és fel sem nagyon fogtam, hogy mi történt. Ott, akkor a Szent Péter bazilika lépcsőjén a pénz nem volt annyira fontos, mert azzal voltam elfoglalva, hogy Draco elment, és csak színes papírokat hagyott ott maga helyett. Annak a pénznek nem tudtam örülni, mert úgy éreztem, valami értékesebbet vesztettem el közben, és megint magányos maradtam. Ezen pedig nem segítettek a bankjegyek.   

De itt most mamma Giulia olyan természetesen adta, mintha a gyereke lennék, akinek éppen szüksége van valamire. Sosem éltem még meg azt, hogy ilyen anya is van. Aki ad, és nem csak követel, aki rám figyel, és nem csak szid. Eddig nem szoktak mások az én szükségleteimre figyelni. Kivéve a tegnap estét meg a ma reggelt, amikor David…

Hopp, itt gyorsan megállítottam a gondolataimat, mert ez azért veszélyes terület volt. David a múlthoz tartozott, egy lezárt múlthoz. Tőle elbúcsúztam ma délelőtt, ő azóta él a saját világában Raffaellával együtt, én meg mentem tovább. Szóval David-téma nincs.      

Helyette van mamma Giulia, Ingrid, Charlotte, Naima, Tadeusz, és a többiek itt a hotelban, akár egy nagy család. Ez itt egy új világ, és az itt az új életem. Pontosabban ez a most kezdődő, valódi életem, merthogy ami eddig volt, az csupán a napi túlélésről szólt.

 

Visszamentem a konyhába, igyekeztem hasznossá tenni magamat. Élveztem, hogy beletartozom a csapatba. Amikor végeztünk, mentem a lányokkal együtt a szobába. Beszélgettünk mindenféléről, meséltek a különböző szállóvendégekről, érdekes esetekről, meg persze önmagukról. Ingrid már két hónapja volt itt, pedig csak egy hétvégére jött ő is Dracoval városlátogatásra. Charlotte három hete érkezett, Naima pedig a múlt héten. Clara, aki nemrég utazott el, egy évet töltött itt, megtanult közben olaszul, letette a nyelvvizsgát is, és azért ment haza, mert innen Rómából, interneten pályázva megkapta álmai állását Londonban, egy neves marketingcégnél.

Mire eljött a lefekvés ideje, úgy éreztem, régi ismerősökkel vagyok együtt. Lezuhanyoztam, felvettem a Naimától kapott hálóinget, és lefeküdtem az ágyba. A szoba másik felében Charlotte bújt elégedetten a paplan alá, azt mondta, nagyon hiányzott már neki egy hálótárs Clara után. Jó éjszakát kívántunk egymásnak, és aztán szinte azonnal elaludtam.

És álmodtam. Már megint.