12. Indulás Rómából

Néztem őket, és azt vártam, hogy elborít majd a keserűség, a csalódás jól ismert érzése. Hiszen egyértelmű, hogy ők ketten összetartoznak. A lányból sugárzó boldogság, életöröm olyan jól illett David békés mosolyához. Most egyáltalán nem volt zavarban, könnyed mozdulattal ölelte a lányt, aki hozzásimult, és a festményről áradozott neki.

De nem jött elő bennem a fájdalom. Sőt, a belső hangzavar is elhallgatott. Nem harsogta az egyik hang, hogy ugye én megmondtam, nem sikoltozott a másik, hogy ő az én szerelmem, nem adom másnak. Csönd volt belül, és nyugalom. Egy eddig soha nem érzett, nagy megkönnyebbülés, hogy végre kiszabadultam egy szédítő forgásból, ami majdnem újra magába rántott. Nem kellett újra végigjátszanom a régi játszmát, nem indult el az izgatott lobogás és nem lett a fájdalmas zuhanás a végén. Szerencsére el sem kezdődött a színház, csak pár gondolat volt az egész, semmi több.

Néztem őket, és örültem. Igen, a lelkem mélyén valóban örültem annak, hogy Davidet boldognak látom. Ez a lány csodálja őt, rajong érte, és David őmellette sokkal magabiztosabb, mint amikor velem beszélt.

Azt éreztem, hogy a római kalandom ezzel véget ért. Megkaptam mindazt, amiért jöttem.  Megvolt az utolsó próba, kijátszottam az utolsó utáni lehetőséget is. Oké, rendben. Ezek voltak tehát az én lapjaim ebben az élet nevű játszmában. A kártyacsomag elfogyott, nem hagytam benne semmilyen elvesztegetett lehetőséget. Most már nyugodtan visszamehetek a Brooklyn-hídra. Megvolt az utolsó esély, amit Draco felkínált. Megéltem, megtapasztaltam, ennyi volt. Nincs már hiány bennem.

Az a sok zaklatott, egymásra torlódó élmény, ami az előző napba belezsúfolódott, most a helyére került. A körhinta megállt, a játéknak vége. Eddig csak a józan tudatom akart meghalni, kilépni innen. Most először éreztem azt, hogy a lelkem is befejezte. Nem maradt benne több remény, de már nem volt benne keserűség sem, amiből egy idő múlva úgyis megint remény született volna. Béke volt bennem.

Igen, emlékeztem a Sixtus-kápolna élményére, a zuhanásra, a halálfélelemre, de már nem tartottam tőle. Akkor azért zuhanhattam a semmibe, mert nem volt mibe kapaszkodnom, nem volt mire emlékeznem. De most már van. Ha tényleg annyi csak a halál utáni létezés, az a nagy sötét semmi, akkor most már van mivel kitöltenem. Vannak emlékeim, amik bevilágítják majd azt a feketeséget. A repülés, a víz alatti barlang, a mostani David mosolya, ahogy kijön a fürdőszobából, és ez a reggelizés együtt, ezek a képek, ezek az érzések elegek lesznek az örökkévalóságig. Bőven ki fognak tartani.

Felálltam hát az asztaltól, ideje volt indulnom. A repülőgép tíz óra huszonötkor felszáll. Rajta akarok lenni, vissza kell térnem a hídra, hogy a kör bezárulhasson, és az út véget érjen.

David azonnal felajánlotta, hogy kikísér a reptérre. Tiltakoztam, nem akartam húzni a búcsúzást, őrizni akartam a békét magamban. Most így nagyon stabilnak éreztem magam, de nem akartam kockáztatni ezt a biztonságot azzal, hogy újra kettesben maradok Daviddel.  Végül megegyeztünk abban, hogy Raffaellával együtt elkísérnek a vasútállomásig, onnan majd egyedül megyek.

David elkérte az e-mailcímemet. Megadtam neki, felírta. Nem mondtam, hogy már úgysem fogom megnézni az üzeneteket.  Raffaella a kezembe nyomta a magával hozott papírzacskót. Friss cornetto volt benne, vagyis croissant, csokis, lekváros meg sima, nemrég sült ki a konyhájukban. Azt mondta, jó lesz ez az útra. Megköszöntem.

Kimentünk együtt a napsütötte, emberekkel teli utcára, ahol az élet lüktetett. Azoknak az élete, akiknek más lapokat osztott az élet. De most nem irigyeltem őket, csak szívtam magamba a fényeket, a hangokat, az illatokat, gyűjtöttem az emlékeket.

A vasútállomáson elbúcsúztunk, olyan természetesen, mint a normális emberek egy normális találkozás után, amikor barátságban válnak el egymástól. Sok sikert kívántam Raffaellának a tanuláshoz, Daviddel megpusziltuk egymást, aztán felszálltam a vonatra. Ők ott maradtak a peron mellett, és integettek. Néztem, ahogy távolodnak, egyre kisebbek lesznek, majd eltűnnek a szemem elől.

Tudtam, hogy ez csak a látszat. Nem tűntek el, csak én nem látom már őket, de ők élnek, és továbbra is boldogok a saját világukban. Én pedig megyek meghalni a sajátomba.

A repülőtér nagy várócsarnokában kívülállóként figyeltem a nagy nyüzsgést, az érzelmes búcsúzkodásokat és az örömteli viszontlátásokat. Emberek, akiknek van életük, akiknek van társuk, családjuk, van jövőjük. Mások, mint én. Nem tartozom közéjük. Én ahhoz a másik oldalhoz, a semmihez tartozom. Már nem fáj, már nem lázadok, nem tiltakozom ellene. Ez van, ez jutott. Megyek vissza a helyemre. Béke van bennem, és megnyugvás.

Várakozás közben megettem a Raffaellától kapott cornettókat. Finomak voltak, jólestek. Tényleg nem maradt bennem semmilyen rossz érzés vele és Daviddel kapcsolatban. Minden így van jól. Mindenki a helyén van a saját világában.

Végre elkezdődött a beszállás a New York-i gépre. A jegyem most az ablak mellé szólt. Örültem neki, olyan volt, mint egy búcsúajándék Dracótól, az öregtől. Gyönyörű napsütésben szállunk fel, látni fogom végig a várost, a tájat, amit elhagyok.

De előbb még el kellett viselnem az indulás előtti hosszas procedúrát.  Amíg a légikísérők elmagyarázták a szokásos biztonsági tudnivalókat, aztán amíg a motorokat felpörgették, és lassan gurulni kezdtünk a kifutópályán, a mellettem ülő nő folyamatosan jajgatott és hangosan imádkozott. A férje próbálta csitítgatni, de nem sok meggyőződéssel, látszott rajta, hogy ő is ugyanúgy fél a repüléstől, mint a felesége. Az asszony valamilyen nemrég történt repülőbalesetet emlegetett, és attól rettegett, hogy mi is le fogunk zuhanni. Az angyalokat meg a szenteket szólongatta, egy kis keresztet markolt erősen, mintha abba akarna kapaszkodni. Amikor már gurult a repülő, fel akart állni, hogy szálljanak le, és menjenek inkább hajóval Amerikába. A férje húzta vissza az ülésbe, és azt mondta, hogy a hajók is el szoktak süllyedni, ott se lennének nagyobb biztonságba. Odajött az egyik légikísérő, ő is próbálta nyugtatgatni a nőt.

Nekem meg eszembe jutott, hogy ez milyen egyszerű megoldás lenne. Tényleg, milyen jó lenne itt és most lezuhanni és gyorsan meghalni. Minek menjek vissza többórás úttal New Yorkba, amikor az a befejezés, az a lezárás már most megtörténhetne. Gyorsan és egyszerűen.

Aztán körbenéztem az utasokkal teli gépen, és azon gondolkoztam, vajon mennyire önző vágy ez tőlem? Vajon a többieknek is jó lenne, ha most befejezhetnék ezt az életet? A mellettem ülő házaspárnak nem kellene végigrettegnie az utat. Azok az öltönyös üzletemberek ott elöl nem rohannának a következő tárgyalásra, azoknak a csoporttal utazó, szabadságukról visszatérő turistáknak nem kellene visszatérniük a szürke hétköznapokba. Ezek a szerelmesek meg itt, az előttünk levő ülésen nem élnék meg a csalódást, a válást, a kudarcot, hanem ezzel az örömmel zárhatnák le az életüket.

Lehet, hogy mindenkinek így lenne a legjobb.

Nekem biztosan így lenne a legjobb.

Mert közben a gép felemelkedett, alattunk kitárult a táj, láttam a várost, a folyót, az egymásba futó utakat, és életemben először azt éreztem, hogy nem akarok elmenni innen. Hiába tudtam eddig olyan biztosan, hogy mennem kell, vissza New Yorkba. Hiába volt eddig a nyugalom bennem. Most, ahogy megláttam fentről a várost, úgy, mintha én repülnék felette szabadon, a lelkem mélyéből felbukkant a nagyon erős érzés. Nem akarom ezt a tájat elhagyni. Itt akarok maradni. Ha meg kell halnom, mert már nincs miért élnem, akkor itt akarok meghalni. Záruljon be itt a kör, legyen itt vége. 

Furcsa és ismeretlen volt ez az érzés. Eddig minden elindulásom menekülés volt. Azért mentem el, mert már nem tudtam maradni, annyira rossz lett a helyzet. Minden alkalommal azt reméltem, hogy az a másik hely, bárhol lesz is, de egy kicsit, nagyon kicsit mégis jobb lesz annál, mint amit otthagyok. Eddig a remény vitt tovább a következő állomásra, és megkönnyebbülést éreztem, amikor mögöttem maradt végre az előző vidék. Persze aztán minden alkalommal kiderült, hogy van a rossznál még rosszabb, még reménytelenebb, még megalázóbb helyzet, és így jutottam el végül a Brooklyn-hídra.

De itt Rómában, ebben a városban most jó dolog történt velem. Életemben először itt éreztem azt, hogy vagyok, hogy élek. Itt éltem, ha csak pár percet is, de itt volt valós az életem. Akkor itt akarok meghalni is.

Ez az új vágy olyan erősen tört fel bennem, hogy most én ugrottam fel az ülésről. Le kell szállnom! Itt akarok maradni! Nyissák ki az ajtót, én kiugrom, aztán mindenki mehet tovább a saját útján. Igen, ez a tökéletes megoldás! Engedjenek kiugrani!

Az utasok döbbenten nézték, ahogy a gép ajtaját próbáltam kinyitni. Aztán gyorsan jött két légikísérő, meg segített nekik egy férfi, és lefogtak. Tiltakoztam, üvöltöttem, hogy hagyjanak békén, engedjenek kiugrani. Aztán jött egy harmadik légikísérő, fojtott  hangon mondott valamit, amitől hirtelen minden izmom elernyedt. Hagytam, hogy visszatámogassanak az üléshez. A szomszéd házaspár rémült szemekkel adott helyet. Mire elhelyezkedtem, megszólalt a hangosbeszélő, és elismételték azt, amit az előbb hallottam. Tehát igaz, nem csak az én megnyugtatásomra találták ki.

– Kedves utasaink! Elnézésüket kérjük, de kisebb műszaki hiba miatt a gép visszafordul Rómába. Aggodalomra semmi ok, a probléma nem veszélyezteti a biztonságos leszállást. Kérjük, ne hagyják el a helyüket, és kapcsolják be újra az öveiket.  

  Persze, mindenki ideges lett, hangos kérdések, halk káromkodások és ijedt sóhajok hangzottak mindenhonnan.

– Jajistenemmileszvelünk, édesistenemsegítsmeg, drágaszűzmáriaoltalmazzminket, jézuskrisztuskönyörüljrajtunk…. – A szomszéd nő most már halálsápadtan ismételgette folyamatosan ezeket a mondatokat.

Közben kiderült, hogy az első futóművet nem tudta a pilóta visszahúzni, ezért fordulunk vissza. De egy ideig még köröznünk kell a város felett, hogy kevesebb legyen az üzemanyag a leszálláskor.

Az utasok már feszülten, mereven ültek, abbamaradtak a kedélyes beszélgetések is, mindenki szorongva várta a landolást. Csak én dőltem hátra megnyugodva, elernyedve, és teljes elképedéssel az ülésemben. Hát ez most mi volt? Véletlen? Egy nagyon különös véletlen? Vagy netán egy csoda? Egy aprócska, picurka csoda? Az én életemben??

Hűha!

Lehet, hogy mégiscsak vannak csodák?