11. Reggel David lakásában

Azt reméltem, hogy az álmomban majd annak a régi, boldog közös életnek az emlékeit élem újra Daviddel. De csak kusza, szorongással teli események váltakoztak egész éjszaka a fejemben. Persze mindegyik történet Davidről szólt, csak nem a nyugodt boldogságról. Tipikus, zavaros emberi álmok voltak a vágyaimról és a félelmeimről.

Vonaton utaztunk együtt, aztán valahogy elkeveredtünk egymás mellől. Kétségbeesetten kerestem azt a fülkét, amiben eredetileg utaztunk, amiben ott maradtak a csomagjaink is, de nem találtam sehol. Már a vonat végére értem, az utolsó ajtót kinyitva majdnem kizuhantam a sínekre. Ott álltam a küszöbön, alattam zakatolva rohant hátrafelé a táj, és mintha a távolban ott állt volna egy vagon, amit lekapcsoltak. Talán ott maradt David, talán ott vannak a bőröndjeim. De lehet, hogy csak egy ház alakját látom, és a mi fülkénk mégis itt van valahol. Próbáltam jobban megnézni azt az egyre távolodó foltot, de aztán a vonat sípolt egy nagyot, alagútba ért, és én a sötétben tapogatózva indultam visszafelé. Minden fülke tele volt, sehol sem tudtam leülni. Mentem a zsúfolt vagonokon keresztül, néhol csak hosszú, keskeny pallókon lehetett átjutni a következőbe. Mindenféle emberek voltak a vonaton, idegenek, furcsa öltözetűek, akik gyanakodva néztek engem, és kelletlenül adtak csak utat. Közben rájöttem, hogy minden pénzem, a jegyem, az irataim is abban az elvesztett fülkében maradt, semmim sincs, és azt sem tudom, hova indultam, hol kellene majd leszállnom. És nem tudom, David hol vár engem. Nem tudjuk megtalálni egymást. A vonat hosszú volt, csak mentem, mentem az ellenséges utasok között, aztán kinyitottam az ajtót, és megint csak a sínek voltak előttem. De most felém robogott a táj, a vonat magától száguldott, nem volt előtte mozdony, nem vezette senki. Hogy fog így megállni? Hol lesz vége a sínnek?  

Aztán talán felébredtem, és újra elaludtam, mert egy másik történet kezdődött. Itt egy vasútállomáson kerestem a nyitva tartó pénztárat, hogy jegyet vegyek arra a vonatra, ami hamarosan érkezik, és azon lesz majd David, vele utazunk tovább. Hosszú volt az állomás épülete, mindenféle üzlet sorakozott benne, mint egy bevásárlóközpontban, és a labirintusszerű folyosókon nem találtam sehol sem jegypénztárat. A falakon ott lógtak a nagy pályaudvari órák, azokon láttam, hogy telik az idő, hiába jöttem ki időben, még mindig nincs jegyem, és mindjárt jön a vonat. Végre találtam egy pénztárat, de a benne ülő nő aprópénzt számolgatott, és a kolléganőjével beszélgetett. Bekopogtam az üvegablakon, kértem a jegyet, de azt nem tudtam, hogy melyik vonatra. Mondtam, hogy arra, ami most fog érkezni az állomásra. Azt mondta a nő, hogy nem jön most vonat, hova sietek, a legközelebbi csak estére várható, és annak is ez a végállomása, nem megy tovább.

Otthagytam, ki akartam menni a peronra, de megint csak az üzletek közé értem. Már rohantam a kanyargós folyosókon, de nem találtam a szabadba nyíló ajtót. Közben egy ablakon át láttam, ahogy érkezik egy vonat, lassít, pár másodpercre megáll, aztán már indul is tovább. Tudtam, hogy ez volt az, amire fel kellett volna szállnom, ezen utazik David. És most itt maradtam, és azt sem tudom, melyik városban vagyok, és hogyan tudok elmenni innen.   

Aztán ezekhez a történetekhez hasonlók ismétlődtek egész éjjel. Mindben szerepelt David, de egyikben sem volt jelen. Vagy éppen elvesztettük egymást, és hiába kerestem, vagy találkoznunk kellett volna, de valami közbejött, és nem sikerült. Volt, amikor a jegyemet nem akarta elfogadni a kalauz, és leszállított a vonatról, amin David fennmaradt. Máskor meg a csomagmegőrzőből kellett volna kiváltani a bőröndjeimet, de túl sok volt, nem bírtam el, és amíg ezekkel küszködtem, elment a vonat, amivel Davidhez utaztam volna.

Ilyen álmok után ébredtem. Először nem tudtam, hol vagyok, mi ez a hangos, idegen, dallamos szöveg, ami behallatszik az utcáról. Aztán persze eszembe jutott minden. Körülnéztem, és ijedten állapítottam meg, hogy egyedül vagyok a szobában, David hálózsákja üresen hever a padlón. Egy pillanatra elborított az összes félelem, ami az éjszakai álmokban is ott volt, de aztán szerencsére meghallottam a vízcsobogást a fürdőszobából.  Szóval most mégsem vesztettem el. Itt van még a közelemben.

David hamarosan kijött a fürdőszobából, frissen, vidáman, arcán azzal az ismerős, széles mosollyal. Csak egy alsónadrág volt rajta… és nagyon jól nézett ki. Te jó ég, de régen láttam így egy ilyen jó pasit!

– Jó reggelt! – mondta, és most nem látszott rajta a tegnap esti zavar. – Hogy aludtál?

– Köszönöm, egészen jól. – Lényegében igaz volt, az alvással nem volt gondom, csak az álmokkal. 

Én is kimentem a fürdőszobába. A ruháim megszáradtak, csak kicsit gyűröttek voltak. Kissé szomorúan vetettem le a Davidtől kapott holmikat, és átöltöztem a sajátomba. Mire visszamentem, David már megterített a reggelihez, és finom kávéillat töltötte be a szobát.

Nem szoktam kávét inni. Az életem során nagyon tudatosan figyeltem arra, hogy ne legyenek olyan szokásaim, amik függővé tesznek valamitől. Olyan sok minden hiányzott az életemből, nem akartam újabbakkal tetézni. Hiányzott a család, a szeretet, a nyugalom, a meghittség, a szerelem, hiányzott egy otthon, egy biztos pont, egy társ, egy barát, egy munkahely, a biztos és kiszámítható jövedelem, hiányzott a nyugodt jövő. És nagyon sokszor hiányzott a pénz a kenyérre, a ruhára, a lakbérre. Ha jól végiggondolom, jóval rövidebb az a sor, ami megvolt. Én megvoltam magamnak. Volt testem, ami valami érthetetlen ok miatt szinte problémamentesen működött és éltetett akkor is, amikor nekem már rég elegem volt mindenből. A testem bezzeg élni akart, csak nem tudtam, miért. Voltak persze vágyaim, álmaim, terveim is, de aztán persze egyikből sem tartós valóság, legfeljebb rövid villanás, és aztán újra a reménytelen sötétség.

Szóval ennyi hiány mellé már nem akartam semmilyen újabb hiányt erősítő dolgot, szokást. Nem cigarettáztam, nem ittam, nem lettem drogos, bár a csábítás ott lett volna. Aztán, amikor egy jobb időszakomban többször ittam kávét, és pár nap után észrevettem, hogy a testem már kívánja, már hiányzik, ha reggel nem kapja meg az adagját, akkor sürgősen abbahagytam ezt is.

Most mégis nagyon kellemesnek éreztem ezt az illatot ebben a római kis szobában. Bár azt hiszem, ha David odaégette volna a pirítósokat, akkor a füstszagot is hasonlóan mennyeinek tartottam volna.

Leültünk reggelizni. A nyitott ablakon behallatszott az utca vidám zsivaja, a Nap beragyogta a szobát. Békés és otthonos volt minden, ahogy ott ettünk kettesben az asztalnál. Amikor David odaadta a kenyeret, a kezünk összeért, és ettől a gyomrom tájékán elkezdődött valami izgatott vibrálás bennem. Újra feléledt a remény, elkezdtek mocorogni a lefojtott vágyak, beindult a jövőtervező, kockázatos program. Éreztem, hogy baj lesz, mindig így szokott kezdődni. Fokozatosan csúsztam ki a nyugodt jelenből, és kezdtem beleélni magam egy elképzelt jövőbe. És ezzel együtt azonnal felharsant bennem az a másik belső hang is, a cinikus, kioktató, és máris ott voltam az ismerős, vérre menő vita közepében. Miközben kívülről nézve elmélyülten kenegettem a narancslekvárt a vajas pirítósomra, belül valaki azt üvöltötte bennem, hogy de ez nekem jár, ez a pasi kell nekem, ezt én megálmodtam magamnak, ő hozzám tartozik! Akarom, akarom, meg akarom élni vele az összes boldogságot, ami eddig hiányzott az életemből! Élni akarok végre, ővele élni, mindig vele lenni, szeretkezni, gyereket szülni, vele együtt gyereket nevelni, vele akarok megöregedni! És képek váltakoztak a fejemben a közös életünkről, a közös otthonunkról, a közös gyerekeinkről.

De minden mondatra ott volt a kemény válasz, és az összes álomképemet tornádók tépték darabokra. Mit képzelek én, miért gondolom, hogy egy ilyen jó pasi engem választana? Hogyan tudnék boldog családi életet teremteni, nekem se volt soha, eddig se sikerült, bárhogy próbálkoztam. Kevés vagyok én a boldog élethez, sose volt, sose lesz, nem nekem találták ki. Ez a férfi itt velem szemben maga a csoda, és az én életemben ugye nincsenek csodák. Minek reménykedek már megint, mi a fenének indítom be ezt a jól ismert lemezt. Már megint itt a remény, mindjárt jönni fog a csalódás.

Ettem a pirítóst, ittam a teát, azt hiszem, közben kedvesen mosolyogtam is a szemben ülő Davidre, és próbáltam tartani magam ebben a belső harcban. De a feszültség egyre nőtt bennem, a vibrálás erősödött, és készült kitörni. Tudtam, hogy ha most megszólalok, akkor vagy egy szerelmi vallomás fog kirobbanni belőlem, amivel persze valószínűleg jól megijesztem ezt a szegény fiút, vagy durván beszólok neki valamit, aminek persze nem fogja érteni az okát, és ezzel sikerül eltávolítanom magamtól. Az utolsó pillanatoknál tartottam, és szokás szerint a bennem tomboló romantikus álmodozó állt nyerésre. Így szoktam működni, ez a kedvenc szerepem. Beleszeretek valakibe, kinyílok teljesen és védtelenül, aztán pedig jöhet a pofon, a csalódás, a fájdalom. Hogy igaza legyen annak a másik hangnak is, hogy ugye, ő megmondta előre, ez lesz belőle.

De most nem érdekelt a kockázat, meg akartam adni ezt az esélyt magamnak. Legyen meg, játszódjon le újra, oké, úgyis azzal jöttem Rómába, hogy ezt az utolsó próbát még megengedem magamnak. Aztán már tényleg nyugodtan befejezhetem. Lenyeltem az utolsó falatot, megittam a teát, letettem a csészét az asztalra, és vettem egy nagy levegőt. Eldöntöttem, hogy elmondom Davidnek azt a repülős emléket, meg a víz alatti barlangot. És majd meglátom, hogyan reagál rá.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és kopogtatás nélkül beviharzott rajta egy gyönyörű lány. Egy szépséges olasz tornádó. Fiatal volt, húsz év körüli, csillogó fekete szemmel, hosszú fekete hajjal, karcsú alakkal és lobogó életörömmel.

– Ciao, amore mio!

Davidhez hajolt, szájon csókolta, a magával hozott papírzacskót az asztalra dobta, és lehuppant a harmadik székre. Közben villámgyorsan végignézett engem, aztán láttam, ahogy a szeme körbefut a szobában, és felméri a helyzetet. A padlón még ott volt David hálózsákja, a vetetlen ágy gyűrődéseiből pedig egyértelmű volt, hogy csak egy ember aludt benne. Ezek után elégedetten nézett rám, és lendületesen kezet nyújtott.

- Ciao, Raffaella Tisana.

– Hello, én Angele Hilcom vagyok Amerikából.

– Ó, turista vagy? És Draco hozott ide? – váltott azonnal angolra. Kedves, éneklő hangsúllyal mondta az angol szavakat, és közben nevetett. Csak úgy áradt belőle az energia és a vidámság.

– Miért, ennyire látszik? – kérdeztem csodálkozva.

– Nem rajtad látom, csak Davidtől már megszoktam, hogy mindig olyan turistákkal fut össze, akiket az öreg cipel ide magával múzeumlátogatásra. Kerestelek tegnap este – fordult most David felé, aki a köszönésen kívül eddig szóhoz se jutott –, de nem voltál itthon. Hogy állsz a képpel? Befejezted már?

  Azzal választ sem várt, felpattant a székről, és a fal mellé állított kartonok közt kezdett keresgélni.  

– Még nincs kész, még nincs itt az ideje – mondta David. – De azért megnézheted – tette hozzá megadó mosollyal, mert a lány közben egy nagy sikkantással kiemelt egy fakeretre feszített vásznat a halomból, és felemelte.

– Hát ez csodás! Egyre élőbb leszek rajta! Jaj, fejezd már be, kérlek, annyira akarom azt az iskolát! Tegnap jött meg az e-mail, megint elutasítottak, ezért akartam beszélni veled. Teremtsd meg már nekem a csodát, na, kérlek! – És úgy nézett Davidre, hogy abban benne volt minden: kérlelés, csodavárás, csábítás, szerelem.  

– Jó, jó, igyekszem – felelte David. Felállt az asztaltól, a lányhoz lépett, átölelte és megcsókolta. – De mindennek megvan az ideje, az eredményt ki kell várni. Addig nem tudom megfesteni, amíg nem formálódik meg teljesen a fejemben minden részlet.

  Raffaella felém fordította a kezében tartott festményt.

– Ugye gyönyörű?

  Csak bólintani tudtam. A kép tényleg gyönyörű volt. Nem az a színes ceruzarajz, amit már láttam Davidtől, hanem valódi olajfestmény. Raffaella volt rajta, és akár egy angyal, fehér ruhában, hófehér környezetben ragyogott a vászonról. Az arca és a keze volt leginkább kidolgozva, szinte kiemelkedett a térbe. Majdnem élőbbnek tűnt a képen, mint a valóságban.

– Raffaella itt lakik a családjával a földszinten, tőlük bérelem ezt a lakást – mondta David nekem. – A szüleinek van egy kis trattoriájuk itt a sarkon, és Raffaella szakács akar lenni, hogy felvirágoztassa azt az éttermet. Ehhez az egyik legnevesebb iskolában akarja megszerezni a tudást, de oda nagyon nehéz bejutni. -  Így már értettem a képen a hófehér környezetet, Raffaella valószínűleg egy konyhában fog állni szakácskötényben. Egy győztesen mosolygó, magabiztos királynő-szakácsnő lesz majd. -  Azt reméli, hogy ha én megfestem neki azt a jövőt, akkor az be is fog következni. 

– Tudom, hogy be fog következni – vágott közbe határozottan Raffaella. – Ez nem egy kis remény, ez biztos tudás. Tudom, hogy te egy álruhás varázsló vagy, és amit megfestesz, az úgy is lesz. Tudom! Én ebben teljesen biztos vagyok, és ne is akard kisebbíteni a képességeidet. Én felismertelek, tudom, hogy egy miracoloso mago vagy, egy csodatévő mágus! Il mio mago! Il mio amore! – És szenvedélyesen újra megcsókolta Davidet.