Egyébként nem hiszek a lélekvándorlásban. Hosszasan
megfontolt, józan döntéssel arra jutottam, hogy sokkal jobb lesz, ha nem hiszek
ilyen szép mesékben. Mert ez csak egy csapda. Látszólag egy kellemes magyarázat
minden problémára, ami most megjelenik az ember életében. Csak azt kell
gondolni, hogy ez a karma, a múlt miatti büntetés, és ha most jó
kislány vagy jó kisfiú lesz az illető, majd jön a jutalom a következő életben.
Ha pedig valaki szemétkedik veled, hidd nyugodtan azt, hogy majd visszakapja ő
is, mert a karma nem felejt.
Oké. De mi van akkor, ha ebben az életben csak rossz
történik veled? Ha minden út zsákutcának bizonyul, ha minden ember csak újabb bánatot
hoz az életedbe, ha nincs helyed, nincs otthonod, nincs családod, akkor mi van?
Érezd magad kellően bűnösnek, aki a múltja miatt vezekel?
De milyen szörnyű múlt lehetett az, ami ilyen súlyos
büntetéssel jár? És mi van, ha nincs bennem bűntudat, csak elveszettség és
fájdalom? És ha ilyen rossz voltam valamikor, van-e jogom egyáltalán élni? Mit
keresek én itt? Csak a szenvedés miatt élek?
És ha ez a legfőbb ok, ami miatt itt vagyok, akkor lehet,
hogy még többet kellene kínlódnom, mert minél több bennem a fájdalom, annál
hamarabb telik le a büntetés. De hát mit követhettem el? És miért nem emlékszem
rá? Hogyan tanuljak a múltamból, ha azt sem tudom, miben hibáztam? Tömeggyilkos
voltam, hogy most üldözöttként kell élnem?
Itt, ahol valójában minden idegen. Sehol sem éreztem
otthon magamat, mintha nem ide tartoznék. Lehet, hogy ez egy száműzetés? Lehet,
hogy valahol, a messzi távolban van egy világ, ami az otthonom, és büntetésből
kerültem csak ide? Ez a börtönbolygó nekem?
Számtalan éjszakán tettem fel ezeket a kérdéseket
magamnak. Kemény és hideg ágyakon, a többiek békés szuszogását hallgatva
próbáltam rájönni, miért vagyok itt. Miért élek?
Hiszen senki sem akarta, hogy megszülessek. Se az anyám,
se az apám nem várt, nem örült nekem. Az anyám egyszer, egy ritka, őszinte
pillanatában elárulta, hogy amikor tizenhét évesen rájött, hogy terhes, abortuszt
végeztetett, szülői engedéllyel, bár nagyon félt. Az apja kísérte be a
kórházba, hogy biztosan megtörténjen a dolog. Megtörtént. Mindenki azt hitte, hogy
a dolog el van rendezve. Aztán pár hónap múlva gyanúsan nagy lett a hasa.
Kiderült, hogy megmaradt a terhessége. Akkor villámgyorsan hozzá kellett mennie
a barátjához, akit nem is igazán szeretett, és aki még csak tizenkilenc éves volt.
Aztán megszülettem én, és mindketten úgy érezték, csapdába kerültek. Hét évig
éltek együtt, folyamatos veszekedések közepette, mire sikerült elválniuk.
Igen, emlékszem az állandó kiabálásokra, és arra, hogy
bármit csináltam, sose volt jó. Igyekeztem láthatatlanná válni, nem zavarni a
felnőtteket, de az apró, egyszobás lakásban hely sem volt, ahova elhúzódhattam
volna. Az egész gyerekkorom olyan volt, mintha folytonos háborúban éltem volna.
Mert anyám második házassága se volt csöndesebb, és a két húgom születése csak
rontott a helyzeten.
Nem volt otthonom, nem volt helyem a világban, és később
hiába próbálkoztam bárhol, nem lett életem. Csak elteltek a napok, hónapok,
évek körülöttem, és én kívül maradtam mindenen. Se munka, se szerelem, se
barátok. Légüres tér vett körül.
Kerestem hitet, értelmet vagy célt az életben, többféle
vallást, filozófiát próbáltam kapaszkodónak használni, de az üres szavak
kicsúsztak a lelkemből, egyik sem adott biztonságot.
Így voltam a reinkarnációval is. Hiszen ha volt múltam,
előző életeim, és ez a jelenlegi annak a következménye, akkor nagyon rossz
ember lehetek, hogy ezt érdemlem. És ez a feltételezett múlt csak újabb
teherként nyomja a jelenemet. Sőt, ha most nem sikerül mindent levezekelnem a
ki tudja mekkora bűnömből, akkor lehet, hogy a következő életeimben is még
ezzel gyötrődhetek.
Na, ne! Akkor inkább józan materialista leszek. Mert az a
másik hit még kevésbé tetszett. Az, hogy az égben ott pöffeszkedik a mindenkit
távcsővel figyelő jóságos atyaúristen, aki nagy jóságában éppen engem szívat,
mert szerinte ez szolgálja az én lelki üdvömet, és az lesz a jutalmam, hogy majd
a végén az ő közelébe kerülhetek a mennyországba. Na, hát akkor jól beolvasnék
neki, hogy mit szórakozott velem ennyit. És egyáltalán nem lennék boldog attól,
hogy a hátralevő végtelen időt egy ilyen szívtelen szadista alak közelében
kellene eltöltenem. Úgyhogy egy ilyen teóriától legfeljebb csak dühösebb lennék
a szenvedéseim közben. És ennek a rendszernek az ájtatos, vasárnap szorgalmasan
templomba járó, képmutató változatát alaposan tanulmányozhattam az anyám
életében, aki bár betű szerint betartotta a vallási előírásokat, de a
mindennapokban nem éppen keresztényi életet élt.
Tehát hosszas megfontolás után arra jutottam, hogy inkább
ne legyen semmi, se előtte, se utána, legyen ez csak egy egyszeri, értelmetlen
és véletlenszerű élet, és legyen belőle szabadulás. Legyen a megnyugtató semmi
a végén. Akkor legalább senki sem hibás, akkor nincs múlt, nem lesz jövő, csak
van ez a jelen, ami majdcsak elmúlik egyszer. És akkor a véletlenben még lehet
bízni.
Huszonkilenc évig vártam, hogy hátha lesz jobb, hátha akad
valami más lehetőség, hogy egyszer az élet más lapokat oszt nekem. Nem tette
meg. Ezért álltam New Yorkban ott a Brooklyn-hídon.
De most mi a fenét keresek itt, Rómában a Tevere hídján,
este az esőben?
Mert közben az eső rendesen eleredt, a ruha már átázott
rajtam. Körülöttem az emberek esernyővel, sietősen mentek a dolgukra. Fáztam,
ezért elindultam, céltalanul, csak azért, hogy legalább mozogjak, és ne reszkessek
annyira. Pénz nélkül semmilyen normális megoldás nem jutott eszembe. Inkább nem
is gondolkoztam. Mentem, lehajtott fejjel, csak a lábam elé nézve, és az
esőfüggöny körém zárult.
Gyalogoltam, és ez jó volt. Mintha megszűnt volna az idő
és a tér körülöttem. Mintha végre kijutottam volna abból a fájdalmas életből,
és a régen várt semmiben lépdelnék. Egyre szabadabban, egyre felszabadultan mentem,
csak mentem az esőben. Az utcai fények halvány csíkokká folytak össze, a járdát
már nem is láttam, csak a víz fénylett a lábam előtt. Mintha a vízen jártam
volna.
Ez a kép újra felhozta a korábbi érzéseket, azt a másik
világot. Most nem a repülésre emlékeztem, hanem arra a könnyedségre, ahogy a
hullámok hátán tudtam sétálni, egyensúlyozva a változékony, mozgó felületen. Tudtam
a csillogó felszínen állni, futni, vagy csúszkálni, akár a jégen, és a
következő pillanatban fejest ugrani a hívogató, hűvös mélységbe, áthatolva a
korábban stabilnak tűnő rétegeken. Újra éreztem a felszabadultságot, a
természetességet, a gondtalanságot. Ott, akkor annyira rendben voltam, rend
volt körülöttem és bennem is. Most igyekeztem erre az érzésre koncentrálni,
hogy ne jöjjenek újabb emlékképek, ne essek ki a harmóniából. Csak lépegettem egyenletes
ütemben a fénylő pocsolyákon át, és elmerültem a bennem lévő nyugalomban.
Megszűnt az idő. Jó volt így.
Aztán egyszerre mégiscsak változott valami. A pocsolyák
mélyebbek lettek, a lábam jobban belesüllyedt a vízbe, már nem sima járda volt,
hanem hepehupás kövezet a talpam alatt. A ruhám megszívta magát vízzel, egyre
súlyosabban lógott a vállamon. A lábamat is nehéz volt emelnem, a cipőmben
tocsogott a víz. Fel kellett ébrednem, mert rájöttem, hogy valószínűleg
kigyalogoltam a városból, és vissza kellene fordulnom.
Felnéztem, és legnagyobb csodálkozásomra egy kapu előtt
álltam, amit nagy zörgéssel egy férfi nyitott ki előttem.
– Jó estét, uram. Látom, jól elázott ebben az esőben. Ma is
túl sokáig dolgozott, még belebetegszik a végén ebbe a nagy munkába – mondta a férfi.
– A vacsora kihűlt, mindjárt megmelegítem.
Valamit válaszolni kezdtem, mintha maguktól jöttek volna a
szavak, és meghallottam a hangomat. Egy mély, karcos férfihang jött ki belőlem.
A kezemet a szám elé kaptam, és megéreztem az ujjaim alatt a bozontos, kócos
szakállat. Rémültem meredtem a hosszú, csontos, festékfoltos ujjakra, a víztől
csöpögő, fekete köpeny alól kibukkanó vékony karra, és döbbenten láttam az
ázott ruhában a szikár testet, a szűk csizmás lábat.
Ki vagyok én? Milyen testben vagyok én? Milyen időben és
hol vagyok?
A rémület elborított, azt éreztem, hogy valahol tudom a választ,
de nem akarom, hogy az a válasz szavakká váljon bennem. Nem, nem akarom tudni, hogy
ki vagyok, ne, ne emlékezzek! Istenem, ha vagy, segíts, hogy ne emlékezzek, nem
bírom el ezt, nem vagyok elég erős hozzá!
Nem vagyok méltó hozzá!
Nem akarom tudni, nem merem tudni, hogy ki voltam!
Sarkon fordultam, és rohanni kezdtem bele a sötét
éjszakába, vissza a semmibe, a tudatlanságba, vissza az elveszettségbe. Inkább
oda. Inkább a semmibe. Csak tűnjön el ez az emlék a hátam mögül, felejtsem el
azt, hogy megértettem az olaszul kimondott szavakat, hulljon ki a tudatomból az
a felbukkanni akaró felismerés. Nem, az nem lehet. Az nem lehettem én.
Kicsi vagyok és elveszett. Kicsi vagyok és elveszett.
Nincs múlt, nincs emlék. Nincs múlt, nincs emlék.
Rohantam az esőben. Menekültem a múltam elől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése