45. Hogyan tovább?

 

Draco elhallgatott, és az utolsó mondata ott visszhangzott a levegőben. Olyan áhítatos hangulat lett a szobában, mint egy templomban. Ültem a fotelban, és nem tudtam, mi jöhet ezután. Talán megnyílik az ég, és virágok záporoznak rám, elönt a fény, és felemelkedem a mennyekbe… vagy valami hasonlóan magasztos dolog történik, és szentté avatnak közben.

De semmi ilyesmi nem következett be. A visszhang elhalkult, a korábbi zúgás is megszűnt, a tárgyak is visszanyerték a normális körvonalaikat. Most vettem észre, hogy a szobában ég a villany, a nagy beszélgetés közben valamikor beesteledett.  

Leon felállt, levette a tartóról az Utolsó ítélet poszterét, összecsavarta, és visszatette a polcra a többi közé. Draco nagyot nyújtózott, aztán elővette a zsebéből a mobiltelefont. Nézte egy ideig a kijelzőt, aztán kikapcsolta a készüléket. A szekrényhez ment, kihúzta az egyik alsó fiókot, beledobta a telefont, és hangos csattanással becsukta. Aztán megfordult.

– Kell egy új mobil. Nyugdíjba megyek.

Leon egyetértően bólintott:

– Rendben. Én meg bezárom pár napra a boltot, és körülnézek a városban. Régen sétáltam már az utcákon nappali világosságban. – A tálcára tette a teáscsészéket, és kivitte a konyhába.

Én meg csak ültem ott, és nem tudtam, mit kezdjek magammal.

Most akkor mi van?

– Megcsináltad. Minden rendben van – mondta Draco. Leon közben visszajött a konyhából, és ő is rábólintott.

– Persze, megcsináltad. Nagyszerű tett volt. Csodálatos eredmény.

– És most mi lesz? Hogyan tovább? – kérdeztem.

– Éld az életed. A feladatot elvégezted.

– De akkor mostantól nagyon figyelnem a tetteimre, ugye? Ha én vagyok az üzenet, akkor vigyáznom kell, hogy jól éljek, hogy ne hibázzak, és hogy tiszta üzenetet képviselhessek.

– Aha, persze. És kolostorba is kellene vonulnod, nehogy bepiszkold magadat a mindennapokban. Vagy testőröket fogadnod, akik távol tartják tőled a külvilág ártalmas hatásait. És mostantól csak szent szövegeket olvashatsz, nehogy a gondolataidba valami szennyes téma befurakodhasson.  Nem beszélhetsz az egyszerű emberekkel, mert azok lehúznának a romlott fizikai síkra. Csak tiszta bioételeket ehetsz, abból is csak keveset, nehogy csökkentsék a szent rezgést benned. Imádkozz, böjtölj, és éldegélj a világtól távol, egy kolostorcellában, hogy minél hamarabb szentté válhass. – Draco végre elhúzta a száját, és most nagyon megkönnyebbültem ettől a gunyoros mosolytól. Eddig olyan komoly arccal sorolta a feladatokat, hogy kezdtem kétségbeesni az irreális elvárásoktól.

– Ne ijesztgesd már! – szólt közbe szelíd hangon Leon. – Még csak most ébredt fel, természetes, hogy keresi az útját.

– Nem kell keresni, már megvan – mondta Draco. –  Jó vagy úgy, ahogy vagy, Angele. Nem kell másnak lenned. Az életed rendben van. Eddig is jó volt, ahogy éltél, minden rendben volt benne, minden részlete fontos volt. Ezután is jó lesz, bárhogy döntesz, bármit is választasz.

Egyszerűen csak élj. Nem kell szentté válnod, az nem lenne egy normális élet.

Legyél ember, az, aki vagy, legyél nyugodtan önmagad mindenféle spirituális sallang és kényszercselekvés nélkül. Csak ennyi a feladatod. Ez igazán egyszerű, ugye?

   Hát…  hogy mi az egyszerű, azt majd meglátjuk, gondoltam magamban, de azért kezdtem végre jobban érezni magamat. Hiszen ez akkor szuper! Feladat megoldva, és élhetek nyugodtan. Tényleg csak ennyi a dolgom? Akkor jó.

Leon és Draco mosolyogva álltak előttem. És rájöttem, hogy valóban ennyi volt, ideje elindulnom, hiszen már órák óta beszélgettünk ebben a kis szobában. Későre járhat, a vendégségnek vége.

Elköszöntem tőlük, és kiléptem a lámpafényes, esti utcára. Az órámra néztem. Te jó ég, tényleg sok idő telt el.

Sietni kezdtem vissza Mamma Giulia szállodájába, és egyúttal vissza ebbe a jelenkori világba, a mai életembe. Ami valójában egy teljesen új élet volt. Vagyis az élet az ugyanaz maradt, csak én érkeztem meg végre bele. Úgy éreztem, hogy minden egyes lépéssel stabilabbá teszem ezt az új nézőpontú jelenemet.

Itt élek, és jól élek. Bármit teszek, az az én döntésem lesz, az én választásom. Nem a sors dobál, hanem én irányítom az életemet.

Ez itt az én életem, az én világom. És ha úgy akarom, akkor az én boldogságom.

Gyors léptekkel befordultam a sarkon, és beleütköztem valakibe. Meginogtam, de a férfi elkapta a karomat, és megtartott.

David volt az. Már megint.

Ugyanennél a saroknál találkoztunk nemrég. Vagyis inkább nagyon-nagyon régen, sok felismeréssel ezelőtt. Egy korábbi életemben, amiről azt hittem, hogy nem jól működik.

Most újra itt állt előttem David.

Fogta a karomat, szélesen elmosolyodott, és azt mondta:

– Nahát, te vagy Angele Hilcom, ugye? A te táskádat találtam meg a Szent Péter téren. Milyen különös véletlen, hogy újra összefutottunk. Olyan, mint egy csoda. Szerinted is?

   Összezavarodtam. Ma már túl sok teret és időt tapasztaltam meg, és pár pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy ez most melyik valóság. Miről beszél David?  Hiszen azóta már többször találkoztunk, például pár órája odafenn a romos falnál.

Aztán megláttam a szemében a kérést, és rájöttem, mit akar. Azt szeretné, hogy kezdjük újra onnan, attól a résztől, amikor először találkoztunk. Írjuk újra a forgatókönyvet. Próbáljuk meg másként, hátha más lesz a vége.

Álltunk egymással szemben.

Már nem volt rajtam a múltam terhe, mint a korábbi találkozásainknál. Se a távoli, se a mostani élet súlya nem nyomasztott. Szabadnak éreztem magam. 

Akkor hát miért ne?

Azt tehetek, amit akarok.

Akkor legyen. Próbáljuk meg újra.

Davidre mosolyogtam:

– Igen, szerintem is különös találkozás. És azt hiszem, Rómában vannak csodák.

David arca felragyogott az örömtől.

– Nagyszerű! Van kedved sétálni egyet? Olyan szép este ez a város.

Bólintottam. Elindultunk egymás mellett, és David megfogta a kezemet. Természetes mozdulat volt, és jóleső érzés. Sétáltunk hát kézenfogva a vidám, forgalmas utcákon át.

Az egyik sarkon vettünk egy pizzát, de nem ültünk le, csak úgy útközben ettük meg. Valamiről időnként beszélgettünk is, de egyikünk se figyelt a szavakra. Egyszerűen csak jó volt egymás mellett lépkedni.

Aztán egyre kisebb utcákba fordultunk, és egy meredek ösvénynél ismerős lett a táj. Rájöttem, hogy a délutáni dombtetőre jutottunk vissza.

És egyszer csak újra ott álltunk a romos fal előtt. A város fényei alattunk csillogtak, az utcazaj is csak távolról hallatszott már. Idefent pár halvány utcai lámpa világította meg a fákat, bokrokat.

David levette a farmerdzsekijét, és leterítette a fűre a fal tövében.

Leültünk egymás mellé. A hátunkat a langyos kőfalnak támasztva, csöndben néztük a fényeket odalent. Aztán szinte egyszerre mozdult a fejünk, és a csillagokat kezdtük figyelni odafent, a végtelen, sötétlő űrben. Távoli, aprócska fénypontoknak látszanak, pedig valójában hatalmas, forrongó energiagömbök. És milliárdnyi van belőlük, amiket nem is érzékelhetünk, ismeretlen galaxisokban ismeretlen életformákkal.

Hatalmas ez a világ itt körülöttünk.

Vajon mennyit látunk belőle? És amit látunk, jól látjuk-e?