37. Az elkeseredett Jeremiás

Nagy csönd lett Leon szavai után. Mintha még az utcazaj is távolabbról hallatszott volna. Kedvem lett volna most felállni, egy nagy levegőt venni, és kisétálni a napsütötte római délutánba, mint egy hétköznapi, normális ember. Magam mögött hagyni ezt a zűrös múltat, a kusza történelmi tényeket, elfelejteni a sok régi nevet, sorsokat, és elkezdeni élni egy egyszerű életet. 

De tartottam attól, hogy ha kilépek az ajtón, egyszer csak megint benne találom magam valamelyik múltbeli jelenetben, érzelmekben, fájdalmakban. Biztonságosabbnak tűnt idebent maradni a szobában, Leon és Draco emlékeiről beszélgetni. Amik persze valahol David emlékei is…

Na, inkább kérdezek valamit, és igyekszem nem gondolni Davidre.

– Hol látszik a kudarc a freskóban?

– Több helyen is – felelt Leon, és felfelé mutatott. – Egyrészt az egész történelmi képsorozat egy nagy bukással végződik, Noé történetében elmesélve. Másrészt a külső kör, a próféták és a szibillák sora is ezt mutatja. Nézzük előbb ezt, mert ennek az egyik ívéről már beszéltem is neked tegnap.

Ez az energia köre, ami itt indul jobb oldalon, az ajtótól, és egyre erősödve halad az oltár felé, a líbiai szibilla alakjában csúcsosodva ki. Neki van a legnagyobb könyve, amit már bezár. A Tudás kész. Ezután következne a cselekvés, a másik oldal. De közben Jónás mutatja ott középen nagy lendülettel, hevesen, hogy valami gond van, valami elveszett. És a szibilla fölötti sarokfestmény is ezt jelzi, a rézkígyós, ahol csak az egyik kígyó van a helyén, a másik elszabadulva pusztítja az embereket. Jónás másik felén pedig ott a te képed, a Hírnök az elveszett Üzenettel. 

És akkor nézzük a bal oldali sort. A líbiai szibillával szemben, a másik hatalmas méretű alak egy magába roskadt, reményvesztett próféta, aki elkeseredetten hajtja le a fejét. Az aláírás szerint ő Jeremiás. A ruhája felül olyan aranysárga, mint a szibilláé, a nadrágja meg olyan bordó, mint a felette levő Teremtőnek. Az arca, szakálla a második képen levő, haragos Teremtőre hasonlít, amúgy pedig, ha jól megnézzük, akkor… a kissé idealizáltan megfestett Michelangelóra is.

Jeremiásnak már nincs könyve. Egy kis papírlap van a jobb térde mellett, amin egyetlen szó látszik: ALEF.

– Alef? Ez ismerősen hangzik – szóltam közbe. – Ez olyan, mint az alfa, ugye?

– Pontosan – bólintott Leon. – Az alef a héberben és általában a sémi nyelvekben az ábécé első betűje. Ugyanaz, mint a görögben az alfa.

– És mit jelent ezen a képen?

– Jó kérdés. A szokványos válasz persze az, hogy Jeremiás könyvének a kezdetére utalhat. De ez elég logikátlan. Akkor már célszerűbb lett volna odafesteni egy jellemző szót, vagy magát a héber betűt, nem pedig a betűnek a nevét.

Nekem az alef szó inkább a kezdetet jelenti. És ha a Bibliáról van szó, hát akkor az egész nagy könyv azzal kezdődik, hogy „Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet…” Itt viszont nincs könyv, csak egyetlen apró papírlap van belőle. A nagy mű nem készült el. Csak elkezdődött, de elakadt, és az ég nem tudott kiegészülni a földdel. Az egyik oldal meghozta a maga tudását, de nem volt mivel kapcsolódnia. 

Persze, ez is olyan részlet, mint a freskó többi nagyszerű képe, és ez is sok embernek sokfélét jelenthet. 

 Nekem, nekünk – intett Draco felé – ez is a kudarcot jelzi. Azt a kezdetet, aminek nem lett folytatása.  Az a papírlap a márványlépcsőn lóg lefelé, kiesett a próféta kezéből. Ennyit tudott tenni, de már reménytelennek látja a helyzetet. A mögötte álló nőalak ezen a papíron áll, ha felemelné a lábát, a lap végleg lehullana a semmibe A nő lefelé néz, és éppen olyan lemondóan fordítja el a fejét, ahogy a harminc évvel későbbi Utolsó ítéletnél Mária fordul el az ítélkező, átkot mondó Krisztustól. 

Jeremiás arca, szakálla, alakja pedig nagyon hasonlít Michelangelo későbbi művére, az indulattól feszített Mózesre. Nála még látványosabban szemléltethető az, hogy hiába van meg az egyik oldal, a szent szöveg, a Törvény, hiába száll le az ég a földre, ha az emberi világ, a föld nem akar tudomást venni róla. 

Azok a titokzatos, érthetetlen szarvak a Mózes szobor fején nekem a megcsalást, a felszarvazottságot jelentik. Elhagyta őt a népe, és csalódnia kellett a legközelebbi társában, Áronban, a testvérében is. Áronra bízta a nép irányítását arra az időre, amíg ő felment a hegyre a kőtáblákért, és arra ért vissza, hogy a nép máris elhagyta az általa megadott szabályokat, és az Áron által épített aranyborjút imádja. Na, akkor törte össze a kőtáblákat. A Mózes szoborban ez a düh van. De Mózes utána ráncba szedte a népet, aztán visszament a hegyre az újabb kőtáblákért. Érdekes kérdés, hogy vajon az első variációban is ugyanazok a törvények szerepeltek-e, vagy közben kissé szigorodtak az előírások? – Leon szünetet tartott, Dracóra nézett, aki felhúzott szemöldökkel a mennyezet felé bökött az ujjával.

– Jó, jó, tudom – bólogatott Leon a szokott mosolyával –, már megint túl sokat beszélek, és közben elkanyarodtam a mi képünktől. Térjünk tehát vissza az elkeseredett, csüggedten ülő Jeremiáshoz. Neki a könyvében is elég kemény mondatai vannak. Nagyon elege volt az egész prófétaságból. Azt írta:

„Jeremiás 20:7

 Rávettél Uram engem és rávétettem, megragadtál engem és legyőztél! Nevetségessé lettem minden időre, mindenki csúfol engemet; Mert a hányszor csak szólok, kiáltozom; így kiáltok: erőszak és romlás! Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem. Azért azt mondom: Nem emlékezem róla, sem az ő nevében többé nem szólok; de mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem.”

„Átkozott az a nap, a melyen születtem; az a nap, a melyen anyám szült engem, ne legyen áldott!... Miért is jöttem ki az én anyámnak méhéből, hogy nyomorúságot lássak és bánatot, és hogy napjaim gyalázatban végződjenek?”

– Hát, ez tényleg elég elkeseredetten hangzik – mondtam. – Egy prófétának nem kellett volna elhivatottabbnak lennie?

– Emberek voltak ők is – felelte most Draco. – És jellemző, hogy az oltár felett, a csúcsponton két ilyen próféta van: az egyik Jeremiás, a másik meg Jónás, aki menekült az isteni hívás elől, egészen a cethal gyomráig, és a ninivei prédikálás után ő is hasonlókat mondott az ég felé, csak kissé árnyaltabban fogalmazva. „…Uram, vedd el, kérlek, az én lelkemet én tőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem.” Jónásnak se volt nagy kedve prédikálni, és ő is úgy érezte, végül hiába beszélt, bolondot csinált belőle a küldetést rákényszerítő nagyfőnök.

A freskón is ő az, aki nagyon akar valamit mutatni, de nem veszi észre az a Teremtő ott a feje felett. Jeremiásnak pedig jól láthatóan elege van az egészből. Az alefnek, a kezdetnek tehát nem lett folytatása. 

– És ez a sor már lemondóan halad vissza, a bejárat felé – folytatta a magyarázatot Leon. – Jeremiás után a perzsa szibilla látványosan hátat fordít a prófétának, és a kis könyvecskéjébe merül. 

Utána jön az indulatos, felháborodott Ezékiel, szintén a másik irányba fordulva, mintha a következő szibillától kérdezné, hogy most meg mi a csodát csináljunk? 

Persze, egy másik nézőpontból Ezékiel dühös lehet amiatt is, hogy pont fölötte van a képen Éva teremtése, amiről ugye mi tudjuk, hogy nem is Éva teremtése…

De az már a freskósor összetettségét jelzi, ahogy sokszor mondtam már. Ahányan nézik, annyiféle értelmezése lehet. 

Ha a sort folytatjuk, itt következik az a nőalak, az erüthreai szibilla, aki már újra előre, az oltár felé fordul. De lendület benne sincs. Mintha Ezékielnek válaszul tenné, elgondolkodva lapoz egyet a könyvében. Egy nő, aki kissé fásultan azt sugallja, csináljuk, haladjunk tovább, majdcsak lesz valami. A könyvében jól látható egy nagy kezdő Q betű. Egyébként pedig egy mókás angyalfigura éppen hajszárítást végez neki a fáklyával. Persze valószínűbb, hogy nem fodrászat zajlik, hanem az angyal az ebből a sorból elveszett szellemi fényt igyekszik valahogy pótolni.   

– És mit jelent az a Q betű?

– Erre is csak az a válaszom, hogy mindenkinek mást – mondta Leon. – Számunkra azért érdekes, mert van egy Q-nak nevezett ókeresztény irat, egy jézusi mondásgyűjtemény, amit nem találtak meg, de a teológusok valószínűsítik az egykori létezését. Ez egy első századból származó könyv lehetett. A Q a német Quelle-forrás szó rövidítését jelenti, és a könyvet Logionquelle-nek, vagyis Mondás-forrásnak nevezik.

Lehet, hogy semmi köze ahhoz a Q betűhöz ott a szibilla könyvében, de azért érdekes egyezés.

Na, nézzük még a sort, mindjárt vége lesz. Már csak Joel jön az irattekercsét nézegetve, egy nem túl ismert, kis próféta, akinek pár oldalas írása a sáskajárás miatti sirámokkal kezdődik. És aztán vissza is értünk a bejárat fölött unottan üldögélő, szintén nem túl nevezetes Zakariáshoz.

Szóval ez a kör második fele, a kudarc, a bukás köre, attól a csüggedt Teremtő-Michelangelo-Jeremiás alaktól kezdve. Az a nagy lendület, ami a másik oldalon elindult, és a líbiai szibillánál a magasba csapott, elveszett az oltár felett. Pedig nézd csak meg újra azt a csodálatos nőalakot! Benne van a teremtés minden titka és ereje is. – Leon a szokásosnál is lelkesebben kezdett magyarázni.– Tudom, hogy ez már belemagyarázásnak tűnhet, de azért olyan nagyszerű ez a freskó, mert olyan sok mindent lehet benne látni. És a líbiai szibilla az én kedvencem, számomra ő az egyik csoda.