40. A szétszakadás történetének vége

– Nézzük tovább a sort, már a hétköznapi, emberi világ következik – folytatta Leon. – A következő kép Noé áldozatbemutatása. Persze, szokás szerint, ez sincs rendben, ennek a Vízözön után kellene következnie, hiszen ez lenne Noé hálája a megmenekülésért.

De ahogy Michelangelónál már megszokhattuk, őt nem érdekelte a bibliai sorrend. Ő itt is a szétszakadás történetét folytatta. Ebben a képben az idejétmúlt, elgyengült öregek és a tetterős fiatalok közti különbséget festette meg. 

A háttérben, az oltár mögött álló, fehér szakállas Noé valamit magyaráz, de már csak az öreg felesége figyel rá. A mellette levő, fiatal nő elhúzódik tőle, és csak legyint a szavaira. Az erő itt van a kép előterében, az izmos, fiatal emberekben. Noé három fia dolgozik: az egyik a fát hozza, a másik a tüzet rakja, a harmadik a levágott kos húsát nyújtja át a feleségének.

Az ő mozdulatuk, az összefonódó kezük van a kép középpontjában.

És ha jobban megnézzük, ebben a képben is sok különös részlet van. Olyanok, amiknek nincs racionális magyarázata, csak furcsák, és ezért segíthetnek látni. A valóságot meglátni a kész sémák helyett.

A képnek van egy látványos ritmusa, hullámzása. Az energia a bal felső sarokban, az állatok fejénél kezdődik, jön le a két fiatal összeérő karján keresztül, aztán a hosszúkás fahasábok kötegével újra magasra ível. Ott a fát cipelő ifjú fején át visszafordul, az öreg nő köpenyétől Noé felemelt ujjáig tart, és itt összecsapódik, ütközik a fiatal nő felemelt kezével. Majd egy lassuló, leereszkedő hullámmal a középső nő fején, hátán keresztül visszaérkezik a kiindulópontra, az állatfejekhez.

Az érdekes részletek pedig mindenhol ott vannak. A baloldalon, az a fura lófej mintha az ökör fejéből nőne ki. Aztán látszik középen a kos elvágott nyaka, de nincs sehol kés a képen. Az a térdelő ifjú húst vagy belsőséget ad a lánynak, pedig az állat teste még nincs is felvágva.

Noé ott hátul az oltár tetején levő, kis tűz előtt ácsorog, miközben elöl, a háttal levő fiú egy rendes, nagy tüzet szít a kemencében. Az öregek ruhában vannak, a fiatal férfiak meztelenek. 

Noé három fia jól felismerhető, ők lesznek majd a legutolsó képkockán is az apjukkal. Mellettük ott van kettőjük felesége, zöldeskék köpenyben, de a harmadik asszony helyett egy újabb férfi van, aki a második kost hozza. De minek, hiszen egyet már feláldoztak?

És az a központban levő kézfogás a fiú és a lány között is egy érdekes mozdulat. Azon a lányon római stílusú a köpeny, és babérkoszorú van a fején. És mintha ő nyújtaná át azt a dolgot a férfinak, és nem fordítva.

És végül ez alatt kép alatt, ami áldozati tüzet ábrázol, ott van az erüthreai szibilla, akinek a fejéhez szintén egy égő fáklyát tart egy angyal. – Leon elhallgatott, és én kíváncsian vártam a magyarázatot. De Leon csak mosolygott, és a következő kép felé intett. – És ezután jön a legösszetettebb kép, az Özönvíz.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – szóltam közbe. – Még nem mondta el, mit jelentenek ezek a részletek.

– Nem tudom, mit jelentenek – tárta szét a karját derűsen Leon. – Lehet, hogy nincs bennük semmi titokzatos. Csak éppen így volt kedve megfesteni ezt Michelangelónak. Mondtam, hogy nincs mindenre ésszerű magyarázat. Lehet, hogy néha elég az, ha a valóságot látjuk. Itt pedig ez a valóság.  

– És ahogy az egész freskósor, ez is arról szól, hogy tanulj látni. Észrevenni a részleteket. Gondolkodni. Következtetéseket levonni, és saját eredményre jutni – fűzte hozzá Draco. – Ott van a sor túlsó végén az első kettészakadás a férfi és női teremtő között azért, mert egy apa odaadta volna az egyetlen fiát égőáldozatul a férfi Teremtő parancsára. Aztán szerencsére elég volt csak egy kost feláldoznia. Ezen a képen is ilyen esemény zajlik, de a nők itt már egyenrangú társként vannak jelen. És ott van az a plusz fiúgyerek a baloldalon, aki egy második kost hoz az oltárhoz. Egy új Izsák, aki már aktívan, maga gondoskodik arról, hogy ne lehessen ő az áldozat. Egy fiú, aki már nem függ az apja vakhitétől.

A kép alatti egyik medalionon szintén egy szögletes oltár látható, rajta egy férfi. Előtte harcias alakok. Ez Mattatiás, egy zsidó pap története, aki Modin városában megtagadta, hogy idegen hit nevében áldozzon, és lerombolta a bálványimádók oltárát. 

A nemzedéki eltérések mellett tehát a régi és az új hit kettészakadásáról is szólhat ez a jelenet. De sokan látták meg benne a saját párkapcsolatukat is, azt a középen levő kézfogást, a férfi és női szerepeket. Volt, aki egy esküvői készülődést látott a képen, az új egyesülés ünnepét, ami már a fiatalokról szól, és nem a háttérben ácsorgó öregekről.

– És ezek után jön a részekre szakadó világ nagy képeskönyve, az Özönvíz jelenete – vette vissza a szót Leon. – Ezt a képet festette meg legelőször Michelangelo, és már ezen rajta van minden, amit el akart mondani. És ez a leginkább félremagyarázott részlet, itt a bizonyíték a tömegek vakságára. Az eltelt ötszáz év alatt senki sem állt meg a Sixtus-kápolna közepén, és nem üvöltötte a bámészkodók arcába, hogy „hé, emberek, hát nem láttok a szemetektől?”

   Ismerős volt a mondat, nevetve szóltam közbe:

– De lenne ilyen személy! Charlotte mesélte, hogy ő szívesen megtenné, csak aztán lebeszélte magát róla.

– Igen, Charlotte – bólogatott mosolyogva Leon. – Őt is ez a részlet ébresztette fel, ahogyan még sokakat. Ez itt a legszélesebbre tárt Kapu. Tényleg csak a vak nem látja, hogy egy új világ kezdete van rajta, és nem a világvége.

– Igen, Charlotte már sokat mesélt róla – mondtam.

– Na, akkor nem is kell nagyon részleteznem. A szétszakadás végül is itt ér véget a különböző embercsoportok szétválásával úgy, ahogy akkoriban Michelangelo látta. 

A képen a legjelentéktelenebb szereplő Noé, aki a semmibe bámul a magába zárult bárkája, vagy inkább a temploma ablakából. Az ő hívei egymást gyilkolják a bárka szélén. A felső ablakban ott a bezárt, rabul ejtett fehér galamb, ami nem tudja elhozni a béke olajágát. Michelangelo egyértelműen odafestette a falra a véleményét az akkori keresztény egyházról, ami a saját kiválasztottságának gőgjébe burkolózva elzárta magát az emberektől, és elvesztette az együttérzését a szenvedők iránt. A szent Noé a bárkájában nem lát, nem hall, nem beszél, csak lebeg a semmiben. 

Aztán ott van a hitet keresők másik csoportja a csónakban, akik összefogás helyett inkább egymással küzdenek, kétségbeesetten és könyörtelenül vagdalkozva maguk körül. 

A harmadik, nagyobb csoport a sziklán az elkeseredett túlélőké. Élnek, de ez csak egy nyomorúságos, reménytelen élet. Köztük van a halott fiát cipelő Teremtő is. Ez itt az ő szomorú, kilátástalan világa. Itt nincsenek gyerekek, itt nincs jövő, csak a sivár jelen.   

Aztán a kép előterében látható a leghangsúlyosabb csoport, a legnagyobb alakokkal. Ők a győztes túlélők, az Új Világba megérkező, reményteljes csapat, akiket az új Teremtő, a Nő, az Anya vezet. Náluk van jövő és biztonság, itt vannak gyerekek, az új Ádám és Éva, és a Szent Család is. 

Ezzel az átadandó Üzenet nagyjából véget is ért. De a legutolsó képen Michelangelo még megfestette a férfi Teremtő halálát is. És ezzel lezárult a képek sora.

– Miért, az nem Noé ott az utolsó képen? – kérdeztem, bár már megszoktam, hogy úgyis minden mást jelent, mint amit először hisz róla az ember. De az az utolsó kép nem tűnt túl bonyolultnak, erről még én is tudtam, hogy miről szól. Vagy legalábbis eddig azt hittem, hogy tudom. 

– Hivatalosan természetesen ez Noé részegsége – mondta Leon. – A Biblia szerint az Özönvíz után Noé szőlőt ültetett, és kipróbálta a borkészítést is. Az eredményt pedig addig kóstolgatta, amíg lerészegedett, és meztelenül elaludt a sátrában.  Az egyik fia, Khám bement, meglátta apja meztelenségét, és gúnyosan mesélte ezt a két testvérének. A másik két fiú, Sém és Jáfet azonban rendes gyerekek voltak, fogtak egy takarót, háttal bementek a sátorba, és letakarták az apjuk testét, anélkül, hogy megbámulták volna. Amikor Noé felébredt, dühösen megátkozta Khám fiát, aki kigúnyolta őt, és megdicsérte a másik két fiút.

Tehát azért volt bűnös, helytelen a szituáció, mert a fiúknak nem volt szabad látniuk az apjuk meztelenségét, vagyis a nemi szervét. 

Na, most nézd meg a képet! Mi nem stimmel?

– Hát, ha a meztelenség benne a bűn, akkor elég furcsa, hogy a három fiú is ruhátlan, és nem tűnik úgy, hogy ez őket zavarná. Egy laza köpenyféle van csak a vállukon.

– És ha a lényeget nézed, hogy az apai meztelenség a fő probléma?

– Igen, hiszen azért teszi az öregre a takarót az egyik fiú. Ó, látom már, hol a hiba! Hiszen egyértelműen a fejét takarja be vele! Nem a derekára borítja, ami az elvárható lenne, hanem a fejét, az arcát takarja el azzal a liláskék köpennyel. Tényleg, de fura! Így persze ez a kép sem az eredeti bibliai történetről szól.

– Na, és ha az elvárt jelentéstől függetlenül nézed, akkor mit látsz?

– Hát… így már más van rajta. Egy halott öregember, és a három megrendült, szomorú fiú. Hiszen csak egy halottnak takarják le az arcát, élő embernek nem, még ha részeg, akkor sem.

És most látom, hogy a piros ruhás Noé odakint ássa a földet. Akkor valaki más van idebent, mert őrá lila köpenyt borítanak, Noé meg eddig mindegyik képen pirosban volt.

És ha jól megnézem, akkor nincs is bor az edényekben, még nem volt szüret, legalábbis semmi nyoma se a szőlőnek, se a borkészítésnek, ezeket az edényeket még nem használták. Még nincs mitől részegnek lenni.

Akkor kicsoda ez a fehér szakállas, halott öregember? 

– Szerinted ki lehet? – kérdezett vissza Leon.

– Jó, most már tudom, hiszen az előbb megmondta a választ, csak akkor nem fogtam fel, hogy mit jelent. Tehát ez a halott Teremtő?

– Szerintem igen. De neked persze lehet más véleményed is – mondta a szokott mosolyával Leon.

Alaposabban végignéztem a mennyezeti freskósort. Két fontos dolgot találtam. Egyrészt a Teremtők pont ilyen fehérszakállú emberek mindegyik képen, mint ez az öreg itt az utolsón. Másrészt szinte pontosan olyan testtartásban fekszik, mint Ádám a teremtésnél, vagyis a kapcsolatfelvételnél. Mintha Ádám öreg tükörképe lenne. 

Csak az ő feje már lehorgadt, és a karja is lecsúszott a térdéről. Pedig vele szemben, a három fiú együttese nagyon hasonlít azon a másik képen levő, Ádám felé közelítő teremtői csoporthoz. És itt is megvan az egyik oldalon a felemelt mutatóujj, a fiúé, de nem nyúl feléje a másik kéz. Az öregember karja már erőtlenül lehanyatlott. A két világ közti kapcsolat megszakadt.  

– Igen, szerintem is ez a halott, öreg Teremtő, aki elszakadt ettől a világtól – mondtam, miután befejeztem a szemlélődést. – Ő volt az, aki a sor közepén megtalálta Ádámot, és az is, aki itt, az előző képen az Özönvízben elvesztette a fiát. És most önmagát is elveszítette, eltűnik ebből a világból, amit a fiatalok visznek tovább, és főleg a női Teremtő, abban az új világban.

39. A szétszakadás története

– A középső képkockákon is ennek a szétszakadásnak és bukásnak a története van – folytatta Draco a mennyezet felé intve. ­– A legelső kép az oltár felett állítólag a sötétség és a világosság szétválasztását ábrázolja. Gondolhatjuk ezt is, a mondanivaló akkor is a kettéválásról szól. De ha ha csak a festményt nézzük, inkább egy zuhanást ábrázol, az a férfialak tehetetlenül zuhan bele a szétszakadó világba, ahol elveszett az egység, ahol a fény és a sötétség már elkülönül egymástól.

A második képnél megint látványos lesz a probléma: a bibliai magyarázat ennél sem stimmel. A könyv szerint itt a vizek szétválasztása és a szárazföld teremtése következne, csakhogy az a harmadik képen van. Ezen a Nap és a Hold, meg a növények teremtése látható. Az emberek nem értették, miért más a sorrend, Michelangelo pedig nem magyarázkodott. Nem mondta, hogy őt nem a bibliai történet érdekelte, hanem az Üzenet, mert úgysem értették volna.

– Ez a Nap és a Hold teremtése? – kérdeztem csodálkozva. – Én azt hittem, ez Lucifer elűzése az égből.  Hiszen két hasonló alak van rajta, és nagyon dühösnek tűnik az a Teremtő. 

– Na, ezért van szeme az embernek, hogy lásson – bólogatott elégedetten Draco. – Igen, amit te mondasz, sokkal közelebb áll a valódi üzenethez, mint a művészettörténészek okoskodása. Őszerintük Michelangelo két alakban festette meg a Teremtőt, és mindketten éppen alkotnak. De ha nyitott szemmel nézel, akkor egyértelmű, hogy a szembeforduló alakban indulat van, és parancsoló dühvel tárja szét a két karját. Még az angyalkák is ijedten húzzák le a fejüket körülötte. Itt nem egy jószándékú, békés alkotás zajlik, hanem szigorú száműzetés: „te erre, én arra, ne kerülj többé a szemem elé!” És az a távozó alak a fenekét mutatja az itt maradónak. Ez akkor is, és ma is elég egyértelmű, pimasz üzenet: „kinyalhatod”.

   Elnevettem magam, annyira fura volt az ősz szakállú, tekintélyes Dracótól ilyet hallani. De a képen valóban ez az üzenet virított. A háttal levő figura feneke nagyon precízen lett megfestve, a köpeny olyan feszesen simul rá, hogy ha nem lenne bordó színű, valójában meztelennek tűnne.  

– Igen, ez itt egy újabb kettészakadás – folytatta Draco, és az előbbi huncut mosoly lassan eltűnt a szája sarkából. –  A Teremtő önmagával is konfliktusba került. Az egyik része fent akart maradni az égben, a másik viszont elindult lefelé, az anyag felé.

Aztán a következő képen az égben ragadt alak magányossága látható. Állítólag itt teremti a vizeket, de inkább úgy tűnik, reménytelenül, szomorúan keres valakit, keresi az elveszített másik felét.

És aztán megtalálja. Az Ádám teremtése ma már olyan megszokott ábrázolás lett, hogy kevesen gondolkoznak el azon, Michelangelo miért ilyen különös formában festette meg. Amikor a freskó elkészült, nem is a teremtés aktusának látták, hanem egy helyes életre való figyelmeztető gesztusnak. Mert semmilyen hagyomány nem ad magyarázatot erre a különös kézmozdulatra.

– Gondolom azért nem, mert ez nem teremtés – mondtam bátran, mert már élveztem, hogy azt láthatok bele a képekbe, amit akarok. Draco és Leon is egyetértően bólogatott, úgyhogy folytattam. – Szerintem ez a kapcsolatteremtésről szól. Az égi rész találkozik a földivel. Az a két ujj pedig olyan, mint két idegsejt nyúlványa, amik éppen átadják egymásnak az információt. Az égi rész a tudatosabb, a földi oldal kissé belealudt az anyagba, de éppen ébredezik.

Ja, és most, ha jobban megnézem, azt is látom, hogy Ádám nem is olyan magányos ezen a földön. Az a meztelen ifjú, aki elvileg a két kép között van, olyan, mintha Ádám tükörképe lenne. És a makkok kötegét tartó karja szinte hozzáér Ádám combjához. Fura, itt mintha összemosódna a kép meg a fal síkja, mintha eltűnne a határ a festmény meg a keret között. Ádám olyan, mintha csak az egyike lenne a képkockák szélein üldögélő meztelen ifjaknak. 

Egyáltalán kik ezek a meztelen alakok? – kérdeztem, és elakadtam a gondolatmenetemben.

– Jó kérdés – mondta Leon. – Ez is Michelangelo titka maradt. Senki se értette, miért festette tele a mennyezetet ezekkel a hangsúlyos, energikus alakokkal. Szolid szárnyas angyalkák illettek volna ide, áhítatos arccal, mint Raffaellónál.

Az is nehezen magyarázható, miért tartják a súlyos tölgyfa-füzéreket. Bár erre az volt a válasz, hogy biztosan az akkori pápa családneve miatt. Michelangelo viszont még a bibliai sorrenden is változtatott, ha úgy tartotta jónak, egy pápa neve miatt nem festett volna ilyen hangsúlyos díszítést. A tölgyfa sokkal ősibb szimbólum, a pogány erőt képviseli, Jupiter fája volt a római mitológiában. Ezek az ifjak tehát inkább egy ősi, egységes, tiszta világ megtestesítői. Ha alaposan megnézed őket, minden másodiknak nőies az arca és a haja, bár amelyiknek látható az ágyéka, ott mindannyian férfiasak. Olyanok, mint a szétválás előtti, teljes ember, a nemek nélküli, tökéletes állapotban.

Bennük, ezekben a képeken kívül álló, izmos ifjakban itt van még a teljesség. Ők fogják közre a jeleneteket, és a próféták és szibillák mellett ők tűnnek valóságos létezőnek a mennyezeten.   

Na, de térjünk vissza a történetre – mutatott újra felfelé Leon. –  Ádám után következik a sorban Éva teremtése. Erről már beszéltünk korábban. Ez a jelenet persze pontosan megfelel a bibliai leírásnak, mert ez itt illusztráció, és nem művészet. De még így is beleillik a sorba, a szétszakadás történetébe. A szétaprózódás folytatódik, Ádám is kettéválik, az egységes, tökéletes lény férfivá és nővé osztódik. A Teremtő pedig egyre szomorúbban szemléli ezt a darabokra hulló világot.

Aztán újra egy nagyméretű kép, a Paradicsom. A hivatalos magyarázat szerint itt is két jelenet van egy képen: a bűnbeesés és a kiűzetés a Paradicsomból.

– De akkor miért annyira más a két emberpár? – kérdeztem. – Azok, akik a fa alatt a gyümölcsért nyúlnak, nem is hasonlítanak azokra, akiket az angyal elüldöz.

– Bizony, a teológusok szerint ez a bűn következménye, ettől csúnyul meg szegény Éva – felelte gunyoros hangsúllyal Draco. – A férfin persze nem fog annyira az átok, de a nőből boszorkány lesz, ha eszik a Tudás fájának gyümölcséből.

– Dehát együtt esznek belőle! Sőt, Ádám maga szedi le, Évának meg a kígyó adja. 

– Igen, láthatod, ez megint nem egyezik a bibliai történettel. Michelangelo szerint mindketten egyformán cselekvőek, és nem csak Éva a bűnös. Sőt, egyáltalán nem tűnik bűnnek a dolog. Az ott egy békés édenkerti jelenet, ahol egy gyönyörű emberpár a Tudás gyümölcsével töltekezik. A kígyó pedig nem valami gaz csábító, hanem a Tudás fájához tartozó, kedves, angyali alak. És ha nincs bűn, akkor nincs büntetés sem. Akkor csak a kettőség, a szétszakadás folytatódik a történetben.

A kettősség most a szellemi tudás szintjén jelenik meg. Vannak, akik ott lehetnek a Bölcsesség közelében, örök fiatalon, egységben. És vannak, akiknek az a küldetésük, hogy eltávolodjanak a Forrástól, és elvigyék a Tudást a pusztába, a többi ember közé, belefáradva és beleöregedve a feladatba. 

Nézd csak meg jobban! Az az öreg női arc nem Évához hasonlít, hanem inkább az alatta levő cumeai szibillához. A feje is mindkettőnek furán kicsi a széles vállakhoz képest. A távozó férfi pedig éppen úgy néz ki, mint alul, a szomszédos képen Ézsaiás próféta. Mellette a kisangyal is pont erre a paradicsomi képre mutat. 

Tehát ez a történet az egységes tudás szétszakadásáról szól. És nézd meg a fát, nem látsz rajta valami furcsát?

   Alaposan megnéztem a képet. Elsőként az tűnt fel, hogy a levelei alapján ez biztosan nem almafa. Talán fügefa. Igen, a kígyótestű nő kezében egyértelműen hosszúkás, zöld füge van.  

Ismerősnek tűntek ezek a hármas osztású levelek is. Megtaláltam, pont ilyenek vannak Jónás fölött is, azokon a vékony ágakon. Pedig elvileg Jónásnak egy tök levele adta az árnyékot, nem fügebokor. De mi van, ha ez egy utalás arra, amit Jónás mutat, hogy a Tudás veszett el, ahogy felette is sárgulnak, száradnak a levelek. A Tudásból elveszett az egyik rész, ahogy Hermész botjáról is hiányzik az egyik kígyó.

A kígyó!

Megnéztem az Édenkerti fa törzsét, és rájöttem, mi benne a furcsa.

Azon ott van a két kígyó!

Ha egyesével, alaposan megnézem a kígyótest kanyarulatait, akkor egyértelmű, hogy két kígyó van rajta. Az egyik a bal oldali nőalak testében végződik, aki Évának nyújtja a gyümölcsöt. A másik kígyó viszont a piros ruhás, kardos angyal jobb kezében ér véget.

Tehát itt, az Édenkertben még megvolt mind a két oldal. Csak aztán elveszett az egyik rész.

– Pontosan – válaszolt Leon a gondolatomra. – Igen, ez a legfontosabb üzenet ezen a képen. Eredetileg megvolt a két kígyó, megvolt az egység, és abban a jó és a rossz tudásának a titka. De aztán elcsúsztak az információk, halványodott az üzenet, és az emberek egyre kevesebbet értettek meg az eredeti teljességből. A tudás egysége elveszett, a darabokat pedig elkezdték úgy értelmezni, hogy azok már az ellenkezőjét jelentették, mint amiről eredetileg szóltak. A tudás bűn lett, az önálló gondolkodás eretnekség, a szabadság pedig üldözendő lázadás. A szent üzenettel útnak indított Hírnökökből pedig meg nem értett, szenvedő próféták és jósnők váltak. 

38. A líbiai szibilla

    Néztem felfelé, de mivel jó ideje bámultam már a mennyezetet, éreztem, hogy a nyakam kezd elgémberedni. Leon közben felugrott, fürgén az egyik polchoz lépett, levett és kigöngyölített egy tekercset, és velünk szembe, az állványra akasztotta a szibillát ábrázoló részletet. Draco elnéző mosollyal töltött friss teát a csészéjébe, és úgy dőlt hátra a fotelben, mint aki már pontosan tudja, mi fog következni. Engem viszont érdekelt ez a női alak. Emlékeztem rá, hogy amikor legelőször láttam, ott a kápolnában, mintha mozdult volna felém, mintha a könyvét akarta volna odanyújtani.

Most, hogy itt volt a poszter előttem, szemmagasságban, már jóval kényelmesebben tudtam megnézni.

Tényleg nagyon szép volt.

És az is feltűnt, hogy milyen erőteljes lendület van a mozdulatában.

– Igen, ez a spirális mozgás maga az élet tánca – bólogatott Leon a gondolatomra válaszolva. – Ugyanaz, mint ami ott van a DNS-láncban is. A mozdulat, amivel elkezdődik az élet. Ez a forgás ismétlődik a szibilla felett a Teremtő első mozdulatában, de ugyanez van Jónás lendülő testében, vagy a sarokfestmény magányos rézkígyójában, aminek hiányzik a párja.

A líbiai szibillának hiába lenne meg a freskósorban a férfi társa, az a Teremtő elcsúszott a folyamatban, és nem tudott vele összekapcsolódni.

Pedig Michelangelo megfestette mindkét oldalt. Amikor az idegenvezetők elhadarják a szokásos szöveget, hogy a kápolna két falán a prófétákat és a szibillákat láthatjuk, az emberek csak bambán bólogatnak, és a többségüknek fel sem tűnik, hogy most hallják életükben először ezt a szót. „A szibillák ókori jósnők voltak, akik megjövendölték Krisztus eljövetelét, ezért kerülhettek a kápolna szereplői közé.”- folytatják az idegenvezetők. Persze, persze. Ha valaki minden régi szövegbe Krisztus eljövetelét akarja belemagyarázni, megteheti, hiszen ha azt mondom, hogy „jó reggelt, szerintem ma esni fog az eső”, ez is lehet egy krisztusi prófécia. Főleg, ha aztán tényleg esni kezd. Na ugye, megmondtam, hogy az égből alá fog szállani a termékenyítő erő. Mindjárt próféta lesz belőlem, pedig csak egy ártatlan mondat csúszott ki a számon.

A szibillák ennél jóval többet tudtak. Nem a keresztény egyház Krisztusáról beszéltek, hanem a világról, a lehetséges veszélyekről, a rossz irányba haladó változásokról. Figyelmeztetni próbálták a már akkor is süket és vak embereket. De ha nem lenne ez a freskósor, ma már a teológusokon kívül nem sokan tudnák azt, hogy régen nem csak a férfiak  kiváltsága volt a spirituális tudás és üzenetközvetítés. Az embereknek van valami fogalmuk arról, hogy Delphoiban volt valamikor egy jósda, de más jósnőkről és prófétanőkről nem hallottak. 

Michelangelo viszont egyenrangú partnerként festette ide a férfiak mellé a nőket is. Abban a korban tette ezt, amikor a nők által képviselt szellemi tudást tűzzel-vassal üldözték, amikor boszorkánynak bélyegezve ezrével égették el a füvesasszonyokat, bábákat, a spirituális kapcsolódásra képes médiumokat, és irtottak minden ősi tudást, ami nem a hivatalos vallás szűk köréhez tartozott. Akkoriban a nő egyetlen elfogadott szerepben létezhetett csak: a szűz anyaként, aki valamilyen rejtélyes módon, a bűnös szexualitást kikerülve megtermékenyül, megszüli a szent férfit, és aztán csöndben és passzívan a háttérben marad, miközben a férfi megmenti a világot. Minden más szerepe csak a bűnös szajha lehetett, aki minden rossznak okozója a kezdetektől, ő a Sátán szolgája, és egyébként lelke sincsen. Ha nem lenne rá szükség az emberi szaporodáshoz, ki is lehetne irtani, hogy ne csábítsa a bűnre a szegény, tisztességes férfiakat.

A vallás az eredeti, tökéletes Szentháromságot is megcsonkította, amikor a Férfi-Nő-Gyermek egységéből kitörölte a Nőt, az Anyát. Ehelyett egy torz, a valósággal nem egyező képet alkotott: Atya-Fiú-Szentlélek. A teremtő Nőből csak egy megfoghatatlan, testetlen lélek maradt, pont az a rész, amit egyébként megtagadtak az asszonyoktól az akkori világban.

Pedig a Nő, az Anya az, aki jogosan nevezhető Teremtőnek, hiszen a saját testében hordja ki az új életet, és ő szüli meg ide. Mindegyik ember, aki itt él, egy teremtő Anya által nyitott Kapun át léphetett erre a világra.

Ezt a nagyhatalmú Nőt tagadta meg az egyház, és igyekezett elnyomni, láthatatlanná tenni. Aztán pedig pöffeszkedve beleállt az általa kialakított hiányba, és „anyaszentegyháznak” nevezte el önmagát. Először megsemmisítette a Nőt, majd magának követelte a rangját. Ha nem lett volna olyan tragikus következménye, még mosolyoghatnánk is rajta, hogy egy csupa férfiból álló, a nőiséget az ördögtől valónak tartó szervezet képes volt magát „anyának” nevezni.     

Abban a korlátolt, dogmatikus rendszerű korban Michelangelo fogta magát, és mindenfajta magyarázó szöveg nélkül idefestette az egyház központi helyére, a pápák saját kápolnájába az ősi törvényt: a férfi és a nő egyenrangúságát. Aki látni akar, vegye észre az igazságot. Itt van a próféták és szibillák alakjában, vagy az édenkerti képen, ahol Ádám és Éva együtt nyúl a tudás fájának gyümölcséért.

Itt van ez is, és persze ezt sem látják meg az emberek. Akkor sem látták, és azóta sem veszik észre, hogy mi minden van a szemük előtt. És nem látják az erőt, amit ezek a nők hordoznak. Nem ismerik fel a Teremtés titkát.

   Hallgattam Leon magyarázatát, elgondolkodva figyeltem a képet, és a líbiai szibilla, ez a gyönyörű, energikus nő váratlanul felpillantott, a szemembe nézett, és a teste forogni kezdett. De valami különös módon, mintha minden része, a karja, a lába, a ruhája, a hajfonata külön-külön is forgásba lendültek volna, szétnyílva és összezáródva, mint egy végtelenített szalag. Körülötte mintha csillagok és bolygók jöttek volna létre, felszikráztak, aztán eltűntek a könyve lapjai között. És az egész forgást valami mély zengő hang kísérte, felerősödő és aztán elhalkuló, ismétlődő ritmusban. Ringató és megnyugtató érzés volt. Szerettem volna eggyéválni ezzel a biztos középponttal, ahonnan minden elindul, és ahova minden visszaérkezik.

Hagytam, hogy magába olvasszon ez a zengés és ez a forgás.   

   Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy a szobában vagyok, Leon és Draco társaságában. Pislogtam párat, Leon pedig friss teát töltött a csészémbe.

– Csak pár perc volt az egész – mondta mosolyogva. – De tudom, sokkal többnek tűnt. Ez a Teremtés forgása, és az időtlenség pillanata. Az egyik csodálatos Kapu a freskósoron. Szép volt, ugye?

– Igen, gyönyörű – feleltem, és azt éreztem, a szám annyira kiszáradt, mintha órák óta nem beszéltem volna. Ittam a teából, és újra a képre néztem. Láttam a festményt, az állóképet, de most is érzékeltem mögötte azt a hatalmas ívű forgást.

– Igen, minden részlete élő, mozgó – mondta Leon. – Ám ha jól megnézzük, anatómiai szempontból nem is létezhet ez a mozdulat. Pedig Michelangelo nagyon pontosan ismerte az emberi testet, itt mégis egy olyan alakot festett meg, ahol az energia és a közvetítendő üzenet fontosabb volt, mint a fizikai tény.  Az ember a valóságban nem lenne képes ilyen ívű mozdulatra, ahol ekkora körívet ír le a test. A karok, a vállak, és a gerinc vonala még egyet fordul a csípőnél és a lábaknál. Ez tehát nem állókép, ez maga a mozgás. Az élet legelső mozdulata. A csecsemő is ehhez hasonló forgással születik meg a szülőcsatornában.

És a képen minden részlet az összefonódásról szól, olyan, mintha Michelangelo a DNS-spirál titkát festette volna oda többféle formában. Az Élet könyve, ahogy csukódnak össze a lapjai. A két kar, a hajfonatok, a ruha különös díszítése, és a cipzárhoz hasonló kapcsolódása, a szoknya lebbenése, a jobb oldalon a zöld köpeny aranyszínű szegélye, a lábak, és a lábujjak is a szétnyílás-összezáródás ütemét képviselik. Egyetlen másik prófétának vagy szibillának sincs ilyen mintázatú ruhája.

És még alul az a névtáblát tartó aprócska angyal is egy forgó mozdulatot tesz, és úgy tarja a két karját, ahogy az Utolsó ítélet Krisztusa.

És e felé a szibilla felé tárja ki a két kezét a Teremtő a sort kezdő képkockán. Ugyanúgy fordul az ő teste is, ugyanúgy lebben a térde fölött a bordó köpenye, mint a nőalaknak. A köztük levő két meztelen ifjú is társul ehhez a forgáshoz. De mégsem sikerül a kapcsolódás, a mennyezet túloldalán már a reményvesztett, mozdulatlan Jeremiás lógatja a fejét.  

A Teremtő és a szibilla karja között van egy rézszínű medalion. Minden második, kisebb képmezőnél egy-egy ilyen korongot tart a két meztelen ifjú. Ezeken ószövetségi jelenetek láthatóak, mintha domborművek lennének. Itt, a férfi és női teremtő energiát elválasztó medalionon Izsák feláldozása látható. Az a jelenet, ahol Ábrahám emeli a kését, hogy istene parancsára az oltáron feláldozza az egyetlen fiát. Meg is tette volna, de az utolsó pillanatban az isten nagy kegyesen úgy döntött, hogy elég volt a szándék a hitpróbához, és mégsem kér emberáldozatot, megfelel neki helyette egy kos is.

Michelangelo ezt a jelenetet festette a két teremtő alak közé. Ezt tartotta az egyesülés gátjának. Egy női teremtő nem kapcsolódhat egy olyan férfi istenhez, aki gyerekek feláldozását kéri merő szórakozásból, és akinek olyan hívei vannak, akik ezt meg is tennék. A nő, aki szülni tud, nem akar összefogni azzal, aki elpusztítaná a teremtményeit.

És aztán valami hasonló történik az Utolsó ítéletnél. A pusztító kézmozdulatú Krisztustól is elfordul a nő. Az a nő, aki lehet, hogy Mária, Jézus anyja, de az arca alapján valószínűbb, hogy ugyanúgy, ahogy a Pietánál is, inkább a társa, Mária Magdolna. Elfordul az ítélettől, de ott van ő is. És nem tesz semmit, hogy változtasson a döntésen. 

Az emberek, akik képesek voltak egy hit nevében elpusztítani a Gyermeket, most pusztulásra ítéltetnek általa. Nincs kegyelem. A világ nem érdemli meg.

Azon a képen, harminc év múlva, már Michelangelo sem keres mentséget az emberiségnek. Itt még hitt abban, hogy a világ egyik fele fenntarthatja, megőrizheti a szépséget és a jót. De aztán kiábrándult az egészből. Úgy érezhette, hiába próbálta megfesteni, végképp elveszett az Üzenet.