47. David története 2.

David elhallgatott. Ültünk a város felett, mintha egy külön burokban lettünk volna. Alattunk a város fényei, felettünk a csillagok, mi pedig itt középen. Már éjszaka volt, hűlni kezdett a levegő, hideg szél támadt. Attól tartottam, hogy fázni fogok, és vissza kell mennünk a szállodába, pedig most nem akartam elmozdulni innen, David mellől. Nem akartam, hogy elmúljon ez a pillanat. És ekkor különös, sós illatot hozott magával a szél. Tengerillatot. A hátunk mögötti kőfalból pedig olyan erővel kezdett el sugározni a meleg, mintha egy radiátor kapcsolt volna be.   

Nem kerestem rá magyarázatot, csak jólesően nyugtáztam a helyzetet. Maradhatunk itt.

David testtartása is ellazult. Most már meg mertem kérdezni:

– És mit láttál meg ma a kápolnában?

– Mindent – mondta egy újabb nagy sóhajjal, de ebben most már megkönnyebbülés volt. – Minden olyan részletet a freskókon, amiket eddig is láttam, csak most új értelmük lett. És minden eddigi emléket, amit elfojtottam magamban. És végül az összes múltbeli tettemet, hibámat, kudarcomat is. – Itt elakadt, és attól tartottam, elromlik az eddigi békés hangulat. De szerencsére folytatta, és a hangja tárgyilagos maradt, már nem volt benne a délutáni elkeseredettség. – Ez a múlt egy időre maga alá temetett, túl nagy volt a súlya, és azt hittem, nem leszek képes megbirkózni vele. De aztán valami változni kezdett bennem. Mintha Draco hangját hallottam volna a fejemben, és aztán érdekes módon a tiédet is. Egymás szavait visszhangoztátok. Fura volt… Mindketten azt mondtátok: „Tedd már le azt a kőtömböt! Ne a fejed fölött legyen, hanem a lábad alatt. Oda való.”

És aztán valahogy megtörtént. Nem tudom, mit csináltam, de egyszer csak olyan egyértelmű lett, hogy mindaz, amivel itt küszködök, az a múltam része. Nem a jelenem és nem a jövőm. Hát akkor tegyem már le a terhét. És akkor nem nyomaszt tovább, hanem stabilitást ad. Tapasztalatot, amire támaszkodhatok. És most ez van. – Újra csönd lett. Vártam, mert kíváncsi lettem volna a részletekre is, hogy a freskóból pontosan mit is látott meg. De nem akartam megismételni a kérdést, hátha erről a témáról David nem akar beszélni. Egy kis szünet után viszont folytatta:  

– Tényleg csodálatos az a freskósor. Rengetegszer láttam már, és tudtam is, hogy mi van rajta. Úgy értem, én már a valóságot láttam benne, nem a belemagyarázott jeleneteket. Dracóval elég sokat beszélgettünk róla. De hiába láttam a valóságot, ha nem tudtam összekapcsolni a saját életemmel. Ezért nem lett meg az áttörés, nem találtam meg a Kaput rajta. Most meg szinte minden részlet rólam szólt, nekem szólt. Már látom, hogy tele van egyértelmű üzenettel, és nem értem, hogyhogy nem ismertem fel eddig ezeket a nyilvánvaló kapcsolódásokat.

Az eleje az túl misztikus… azt nem is akarom szavakba önteni, mert… attól félek, hogy kimondva hülyeségnek hangzik az, amit belül annyira igaznak érzek. De a lényeg az, hogy láttam magamat, felismertelek téged, és megértettem a kettőnk történetét…

Noé jeleneteiben viszont a mostani életemet láttam, az apámat, magamat, Neilt, Colint. Mintha rólunk szólna. És közben tudom, hogy nagyon sok ember különböző sorsa is benne van, éppen ezért csodálatosak ezek a képek. 

Nekem arról szólt az a három utolsó képkocka, hogy vegyem észre, a félelmetesnek hitt apám mennyire kicsi és jelentéktelen. Nincs már hatalma felettem. Az én utam másfelé vezet.

Azon a képen, ahol az áldozatot mutatják be, a két öreg szülő csak a háttérben van, semmi közük a valódi eseményekhez, azt már a fiatalok intézik. Elől Neil nyújtja a kezét a feleségének, középen Colin rakja a tüzet, jobbról a társa, Ronald hozza a fát. Én pedig ott vagyok, baloldalon és hozom azt a kost, amit majd helyettem áldozunk fel. Többé már nem én fogok állni a máglyán, nem engem égetnek a lángok. Kiléptem az áldozati szerepből.  

Az Özönvíz című képen több szereplőben magamat vagy az apámat láttam meg. Az apám, mint az öreg Noé, aki a semmibe bámul, a saját álomképét keresi a ködös távolban, és nem veszi észre a valóságot. Én meg ott küszködöm a bárka peremén, az egymással harcoló emberkék között, és reménytelenül próbálkozom bejutni a családomhoz.

Aztán ott viaskodom az evező nélkül hánykolódó csónakban is, a kétségbeesett emberek egyikeként, elveszetten sodródva a hullámokon, pont úgy, ahogy Párizsban éltem az életemet. Aztán a szikla jobb oldalán, egy fa gyökerébe kapaszkodva próbálok találni valami biztos pontot, menedéket. És én vagyok az a magányosan úszkáló kis alak is középen, aki nem tudja eldönteni, kihez csatlakozzon, hova is tartozhatna. 

És rájöttem, hogy abban a szakállas öregemberben is az apám van, aki a halott fiával lép fel a sziklára. Most valahogy sikerült megértenem, hogy amikor gyengén, koraszülötten a világra jöttem, az apám nem mert örülni nekem, nem tudott a gyerekének érezni. Félt a veszteségtől, ezért inkább halottnak tekintett, meggyászolt. És igaza volt, mert az a fiú, akit ő várt, valóban meghalt akkor, amikor helyette én születtem meg. És ennek a gyásznak a gyötrelmét verte le rajtam. Úgy érezhette, én öltem meg a valódi gyermekét.

Ezzel a felismeréssel már nem tudtam a régi módon gondolni az apámra. Már nem az irántam való gyűlöletét éreztem benne, hanem a hiány, a veszteség és a kudarc fájdalmát. És rájöttem, valójában mennyire hasonlóak vagyunk. Ugyanaz fájt mindkettőnknek. És megértettem, hogy minden látszat ellenére az apám fia vagyok. A három gyereke közül éppen az, aki leginkább hasonlít őhozzá.

És hogy a freskón én vagyok az a halott fiú is az apa karjában. Mivel nem tudtam olyan gyereke lenni, amilyet szeretett volna, nem is éltem igazán. Nem kezdtem el a valódi életemet élni, helyette beleragadtam az áldozat szerepébe, a szenvedésbe. Én lettem a halott fiú. Belehaltam egy másik, nem létező ember életébe, ahelyett, hogy megteremtettem volna a sajátomat.

És ezek után végignézve a képen, megkerestem, hogy melyik szereplő lehetnék akkor, amikor már önmagam vagyok.

És azt is megtaláltam.

Baloldalon, az Új Világban én lehetek az, aki arra a fára kapaszkodva messzebb lát, mint a többiek. Látja az új látóhatárt, lát egy szebb jövőt, és biztató, örömteli híreket mondhat az embereknek. És rájöttem, hogy valójában ezt csinálom a rajzaimmal. Csak nem vettem észre, hogy ez már az új világ. Vaksi Noéként belül, a lelkemben leragadtam az özönvíz, a világvége emlékénél, és a saját életemben nem láttam meg, hogy már elértem a túlpartot. Már egy új világban élek.   

És ehhez kellett még az utolsó képkocka is. Ott láttam meg, hogy a valódi apám, a Teremtő már meghalt. Mi, a három fiú hordozzuk az ő tudását. A képen a háttérben dolgozgató Noé, aki a földdel küszködik a termésért, csak az emberi része az apámnak. Benne már nincs meg a régi hatalom.

Itt tört fel bennem a régi küldetés kudarca, az önhittség és a bukás emléke, az önvád és a felelősség terhe. Azt éreztem, hogy ha a Teremtő apánknak nem sikerült, hogyan tudnánk mi, kis utódok véghezvinni a feladatot. Hogyan változtathatnánk meg a világot így, részekre szakadva?  

Ez a súly volt rajtam egy ideig, és ez múlt el ma délutánra. És ezek után, ha visszagondolok a képre, már azt is látom, hogy a halott Teremtő mellett ott állunk mi. Mindhárman az apánk fiai vagyunk, megvan bennünk az eredeti örökség, és tovább él a küldetés is. És ami egy embernek túl nagy feladat volt, azt talán megoldhatjuk apróbb részletekben. Igaz, mi is kisebbek lettünk, de így a feladat is egyénre szabottabb. Neilnek megvan a földi tudása, Colinnak az újító, fejlesztő képessége, nekem meg a szebb jövőt látó adottságom. Külön-külön nem is olyan nagy dolog. De ha jól csináljuk, akkor összeállhat belőle az új világ egy darabkája.

Hát itt tartok most. És így, ahogy most elmondtam neked, egészen jól hangzott ez a történet. Mintha rendben lennének a dolgaim. És azt hiszem, tényleg rendben is vannak – fejezte be David, és a hangjából megkönnyebbülés érződött. Nyújtózott egyet, és aztán ahogy leengedte a karját, laza, természetes mozdulattal átölelt. Jólesett az érintése.

Ott ültünk egymás mellett a meleg, tengerillatú éjszakában, a csillagok alatt.

– Na, és most te jössz – mondta David. – Én már mindent elmondtam. Most te is elmesélhetnéd, mitől van ez a nyugodt erő és nagy magabiztosság benned. A te életed biztosan tökéletes volt eddig is.

   Hűha, megijedtem, mert egy pillanatra visszaváltottam a régi gondolkodásmódomba, és úgy éreztem, nem mesélhetem el Davidnek a szégyennel és kudarccal teli múltamat. Mit szólna hozzá? Hova lenne ez a békés, egymáshoz simulós hangulat? Biztosan felállna, és idegenül nézne rám, ha megtudná, ki vagyok valójában. 

De aztán gyorsan magamhoz tértem, és emlékeztettem magamat arra, hogy minden, ami volt, az életem része, és az énem része is. És bármi, ami történik velem, csak az lehet, ami bennem már ott van. Ha én szégyellnivalónak tartom a múltamat, akkor ezt tükrözheti felém a külvilág is. Ha viszont rendben vagyok magammal, kerek egészként elfogadom magamat, akkor egyáltalán nem számít, hogy a másik ember mit gondol rólam. Az az ő saját nézőpontja, véleménye, és semmi köze ahhoz, aki én vagyok. Akár jót gondol rólam, akár rosszat, az őróla szól, és nem rólam. Tehát semmit sem kell szégyellnem vagy titkolnom. A világ, a másik ember csak olyan mértékben tud hatni rám, ahogy én megengedem. Ha kerek egész vagyok, ha jó vagyok úgy, ahogy vagyok, akkor sérthetetlen vagyok.  

Úgyhogy belekezdtem. Elmondtam a megszületésem körülményeit, a vérfertőzést, beszéltem az anyámról, George-ról, Max-ről, a kudarcos, szennyes helyzetek soráról, amik a Brooklyn-hídhoz vezettek. Aztán én is elmondtam, miket láttam a freskókon, és mikre jöttem rá. Azokat a reneszánsz kori római és másvilági, tengerparti emlékeket kihagytam, mert tudtam, hogy azokra már David is emlékszik. 

Egész hosszú mese lett belőle. És jó volt felismerni, hogy nyugodtan beszélhetek róluk, már egyik emlék sem fáj. Csak tények voltak, az elmúlt életem hétköznapi eseményei. Az énem részei.

Aztán befejeztem, és vártam, hogyan reagál David. Tudtam, hogy nem számít, mert bármit mond, bármit tesz, ha esetleg feláll, és szó nélkül elmegy, az sem tragédia. Az is az életem része lesz, az is az én részem lesz. De azért kíváncsi voltam, hol tartok a saját életemben. Vajon milyen eseményt teremtek meg ezen az éjszakán? Mit fogok rajta keresztül visszatükrözni magamnak?

David egy ideig hallgatott, aztán mozdult a keze, és közelebb húzott magához. Éreztem az arcomon a meleg leheletét, amikor megszólalt:

– Megmondtam, hogy Rómában vannak csodák. Ide kellett jönnöm, hogy egy ilyen csodálatos lányt találjak, mint te. Szeretlek, Angele. Már abban a legelső pillanatban beléd szerettem, amikor megláttalak az angyalok között a Sant Angelo-hídon. Arra gondoltam, hogy az egyik oszlopról szálltál le a földre.  És azonnal félni kezdtem attól, hogy nem lennék méltó hozzád. Hogy csak rám pillantasz a magasból, kevésnek találsz, és visszarepülsz az égbe.

És most már tudom, hogy jogosan féltem. Az az önmagát keresgélő, elveszett fiú, aki tegnap még én voltam, nem mert volna közeledni hozzád. Hiszen amit megéltél, amiken keresztülmentél, annyira megerősített téged, hogy én csak még elveszettebbnek éreztem volna magamat melletted.

De ma már azt hiszem, én is egészen jól állok a saját lábamon, ezért megengedhetem magamnak, hogy kimondjam, hogy megéljem: szeretlek. És nem várok választ, mert ez az érzés nem függ attól, hogy te mit mondasz. Tiszteletben tartom, tudomásul veszem, ha te máshogy érzel. Nekem már az is elég, hogy most itt vagy mellettem. És ha ennyi volt a találkozásunk, ha holnap mindketten másfelé indulunk, akkor én ezért is végtelenül hálás vagyok, és ennyitől is boldog tudok lenni.  

   David elhallgatott, és némán ültünk, egymáshoz simulva. Nagyon jó volt ez a csend. Nem kellett válaszolnom, nem kellett magyarázkodnom. Nem is akartam megszólalni. A szavak helyett egy sokkal mélyebb, igazabb érzés kapcsolt össze minket.

Aztán megcsókoltam. Visszacsókolt.

Ami pedig azután történt, csak ránk és a csillagokra tartozik.  

Tengerillatú, gyönyörű éjszaka volt…

46. David története

– Elmesélhetem az életemet?– törte meg a csendet David. – Meghallgatod?

A hangjában a bizonytalanság mellett ott volt elszántság is. Mint aki felkészült az elutasító válaszra, és kész azt is tudomásul venni.

De én kíváncsi lettem rá. Őrá, David Renoára, aki itt ül mellettem a római éjszakában, és akit valójában nem is ismerek. Én egy másik, régi férfire emlékeztem csak, az örömök és a csalódások ahhoz a másikhoz tartoztak.

Igen, tudni szeretném, kicsoda ő igazán.

Bólintottam.

David a sötétben nem nagyon láthatta, de mivel szorosan egymás mellett ültünk, ezért megérezte a mozdulatomat. Sóhajtott egyet, aztán belekezdett: 

– Az eddigi életem egy nagy kudarc volt. És aztán a menekülés a kudarc emléke elől. De ma délután valami megváltozott bennem itt, a kőfal tetején, és eldöntöttem, hogy nem menekülök tovább. Szembenézek, és tudomásul veszem, hogy ez vagyok én. Ennyi vagyok én. És most úgy érzem, ha ezt elmondhatom neked is, akkor valamiért jobb lesz. Talán könnyebb lesz, mert végre ki merem mondani másnak is, nemcsak magamnak. És akkor talán végre azonos lehetek azzal, aki vagyok. – Megakadt, megköszörülte a torkát, aztán egy rövid szünet után nagy levegővétellel folytatta. – A valódi nevem David Areon. Amikor hét évvel ezelőtt, huszonnyolc évesen eljöttem Londonból, kreáltam a betűkből egy új nevet magamnak. Azt reméltem, ezzel önmagamat is átkódolhatom egy új működésre. Párizsba mentem, festő akartam lenni, és azt hittem, ha a nevem hasonlít Renoir nevéhez, akkor majd a festészetem is olyan lesz. De persze csak hiú vágy volt ez. Mi más is lehetett volna egy kudarccal teli élet után? 

Már a megszületésemmel csalódást okoztam. A szüleim hat éve házasok voltak, és évek óta gyereket akartak. Főleg az apám, aki egyedüli gyerek volt, tizenévesen árva lett, és csak önmagára számíthatott. Egy kis festéküzemet örökölt, amiből kemény munkával egy jól működő, nagy gyárat hozott létre. Ipari festéket készítettek, hajókhoz, vonatokhoz, darukhoz. Az apám vágya az volt, hogy ezt a gyárat a fiaival együtt vezethesse majd.

De az anyámnak nem sikerült teherbe esnie. Jártak orvosokhoz, kezelésekre, de semmilyen fizikai problémát nem találtak náluk. Aztán valaki azt ajánlotta, menjenek el egy második nászútra, kikapcsolódni, talán az segít. Eljöttek hát egy nagy olasz körútra, és én itt fogantam, július közepén, Rómában vagy Firenzében. Nagy volt az öröm, mert a számítások szerint pontosan az apám harmincötödik születésnapján, április 15-én kellett volna megszületnem.

De én sosem tudtam megfelelni az elvárásoknak. Koraszülöttként érkeztem, hét hónapra, 1980. február 18-án, reggel. Még két kiló se volt a súlyom, és sokáig nem volt biztos, hogy életben maradok.  

Van elég vacak adottságom, az, hogy mindenre emlékszem. Sokszor próbáltam már elfelejteni a múltat, de minden érzés, kép és esemény olyan mélyen belém íródik, mintha kőbe vésném, és nem tudom kitörölni.

Emlékszem a megszületésem előttről is arra, hogy milyen izgatottan készültem az életre, és éreztem, hogy örömmel várnak odakint. És egyre nőtt bennem a sürgető vágy, hogy kezdődjön már el ez a nagy kaland, legyek már szabad, és had tegyem már próbára az erőmet. Türelmetlen voltam, nem foglalkoztam a visszahúzó érzésekkel, és nagy lendülettel, nagy önbizalommal elindultam megszületni.

És ebbe a nagy sietségbe majdnem belehaltam. Ma is itt van bennem annak a jeges rémületnek az emléke, amikor rájöttem, hogy ebben a fizikai testben milyen iszonyú nehéz életben maradni. Hogy itt lélegezni kellene, de alig van izmom, amivel tudnék, mozgatni kellene a szívemet, de az rettenetesen fárasztó. És itt minden fáj. A lélegzés, az evés, a mozgás, a vad hangok a fülemben, a ruha érintése a bőrömön. Döbbenetes volt felismerni, hogy ez az annyira vágyott élet valójában tele van szenvedéssel.

Többször is majdnem feladtam, vissza akartam menni a csöndbe, a békébe, nyugalomba. De nem találtam a kijáratot. Hát itt ragadtam egy fájdalmakkal és csalódásokkal teli világban, és kínkeservesen túléltem a napokat, heteket, aztán éveket. Valahogy eltelt az idő, én meg csak sodródtam vele.

Négy éves voltam, amikor megszületett az öcsém, Neil. Nagyon vártam. Azt reméltem, hogy lesz végre egy testvérem, aki olyan, mint én, és akkor majd szűnik bennem az a nagy belső hiányérzet, és nem leszek olyan magányos és elveszett ebben a rideg világban.

De egy idegent hoztak haza a szüleim a kórházból. Egy tökéletes gyereket, aki egyáltalán nem hasonlított rám. Ő nem sírt, nem volt tele félelmekkel és görcsökkel, mint én. Nyugodtan aludt, jól szopott, és mintaszerűen fejlődött. Ő lett a bezzeg-gyerek, a szüleim szeme fénye. Az utód, akire már büszkék lehettek, aki bebizonyította, hogy mégsem velük van a baj, hiszen ilyen nagyszerű gyereket is össze tudtak hozni. Úgyhogy ettől kezdve még magányosabb lettem, és még több probléma volt velem. Hatévesen bentlakásos iskolába adtak, de túlérzékeny és beteges voltam, ki kellett venniük onnan. Pedig akkorra már én is menekülni akartam otthonról, távol lenni a tökéletes Neil mellett a büszkeségtől ragyogó szüleim látványától, és apám lesújtó pillantásaitól. És a verésektől.

Apám soha nem bocsátotta meg nekem, hogy a születésemmel csalódást okoztam neki, és hogy ezt a gyötrelmét azóta minden tettemmel, a fizikai létezésemmel is csak fokozom. Szinte minden nap megbüntetett valamiért, és ahogy nőttem, ezek a fenyítések egyre durvábbak lettek. Soha nem tudtam megfelelni az elvárásainak. Kiderült, hogy nem tudok jól olvasni, fordítva írom a betűket, összekeverem a számokat. Amikor bal kézzel kezdtem írni, úgy megvert, hogy eltört a karom. Megtanultam hát jobb kézzel írni, de nagyon csúnya, görcsös, olvashatatlan írással.

Közben felfedeztem, hogy a rajzolás milyen örömöt ad nekem. El tudtam menekülni ebből a világból, teremtettem magamnak egy szebbet, jobbat, és közben olyan boldogságot éreztem, mint amit egyébként soha. Bal kézzel rajzoltam a gyönyörű dolgokat, jobb kézzel pedig írtam a kusza betűket, a rossz iskolai dolgozatokat. 

Az apámnak persze nem mertem megmutatni a képeket. Tízéves voltam, amikor egy nap bejött a szobámba, hogy ellenőrizze a leckémet, és észrevette a színes lapokat. És valami hideg, iszonyatos dühvel elkezdett verni. Amikor már félájultan feküdtem a padlón, akkor aprólékos precizitással darabokra tépte az összes képet, bedobta a kályhába, utána a színes ceruzáimat is, és rám parancsolt, hogy gyújtsam meg őket. Az ujjaim annyira remegtek, hogy nem tudtam megtenni. Az apám megmarkolta a kezemet, rászorította a gyufára, és úgy gyújtotta meg a tüzet. Amikor már lobogott a láng, akkor is ott tartott, az ujjaimat égették a lángnyelvek. Megvárta, amíg minden lap hamuvá ég, akkor engedett el.

Akkor komolyan meg akartam halni. De mégsem tettem meg, mert közben már megszületett a kisebbik öcsém, Colin.

Őt már nem vártam úgy, mint Neilt. Már tudomásul vettem, hogy én vagyok az idegen ebben a családban, ahogy ebben a világban is, és a többiek tartoznak ide. Csak túlélni akartam valahogy a szükséges időt, és aztán minél távolabb kerülni innen. Szó volt róla, hogy keresnek egy másik, problémás fiataloknak való intézetet, és oda fognak küldeni.

Aztán három héttel a hetedik születésnapom előtt, január végén megszületett Colin. Aludt, amikor a szüleim hazahozták. Anyám odatartotta elénk, Neil és én csöndben néztük az új testvért. Akkor Colin kinyitotta a ragyogó, égkék szemét, egyenesen rám nézett, elmosolyodott, és kinyújtotta felém a kezét.

És bennem minden megváltozott. Olyan volt, mintha egy hiányzó részemet találtam volna meg. Megszűnt az a dermesztő magány a lelkemben, és értelme lett annak, hogy itt élek, ebben a családban, ebben a világban. Lett egy testvérem, és lett egy nagy feladatom. Én lettem Colin bátyja és védelmezője. Élnem kellett, hogy segíthessek neki jobban élni ebben az idegen környezetben.

Attól kezdve valóban igyekeztem mindent a lehető legjobban csinálni. De a képességeim a jó iskolai teljesítményhez továbbra is hiányoztak, ott az okos Neil utolérhetetlen volt. Viszont nélkülözhetetlen lettem Colin mellett. Én lettem a dajkája. Ha éjszaka felébredt, csak én tudtam visszaaltatni, ha én öltöztettem, sosem rúgkapált, ha én etettem, minden kanálnál mosolygott. Úgyhogy egyre több időt tölthettem vele. Közben azért javultak az iskolai eredményeim is, mert nyugodtabban jobban tudtam koncentrálni. A nyugalomhoz pedig elég volt, ha Colin mosolyára gondoltam. Az első szó, amit kimondott, az én nevem volt. Felém tette meg az első lépéseit. A család is elfogadta, hogy ennyire összetartozunk, és apám is hajlandó volt tolerálni a létezésemet, mert hasznossá tettem magamat.

Aztán kiderült, hogy Colin még Neilnél is okosabb. Egy kis zseni. Nagyon korán megtanulta a betűket, amiket én mutattam meg neki, és pár hét után már nálam jobban olvasott. A számokat pedig egyenesen imádta. Négyévesen valami mondókát dúdolgatott magában, és vidáman kacarászott közben. Amikor jobban figyeltem, meghallottam, hogy a szorzótáblát mondja, amit tőlem hallott, amikor hangosan tanultam. Aztán nekem is magyarázni kezdte, hogy milyen érdekes, hogy a háromszor négy is tizenkettő, meg a kétszer hat is tizenkettő, és a huszonnégyben a kettő is tizenkettő lesz. És úgy nevetett, mint aki a világ egyik legviccesebb tényét fedezte fel.    

Úgyhogy Neil fokozatosan háttérbe szorult a nagy családi összejöveteleken, és helyére lépett Colin, a csodagyerek. Persze Neilt továbbra is mindenki dicsérte, ő volt a szorgalmas, jó fú, akivel sosincs semmi gond. Rólam már régóta nem beszélt senki, igyekeztek úgy tenni, mintha nem is léteznék, a rokonok is udvariasan kerülték a David-problémát. Úgyis lett helyette egy sokkal érdekesebb beszédtéma, az, hogy Colin milyen új csodát produkált. Én pedig nagyon büszke voltam a kisöcsémre, és örültem, hogy ott lehetek a háttérben.

Colint mindenki szerette. Szőke, göndör hajával, örök mosolyával olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Volt benne valami elbűvölő kedvesség, életöröm, és egy olyan különleges adottság, hogy nagyon tudott figyelni. Bármire. Ha valaki beszélt vele, úgy érezhette, hogy a mindenség fókuszában áll, mert Colin égkék szeméből mintha maga a világegyetem sugárzott volna rá. Ha Colin egy feladaton gondolkodott, nem hagyta abba addig, amíg nem talált minden apró részletre kielégítő választ. Ha pedig valamiről mesélt, mindenkit magával ragadott a lelkesedése, még ha a legtöbb embernek fogalma sem volt azokról a matematikai vagy fizikai témákról, amik őt szenvedélyesen érdekelték. Mert aki őt hallgatta, úgy érezte, hogy Colin szavai nyomán minden érthető, egyszerű és tökéletes ebben a világban.

Én is úgy éreztem, hogy attól kezdve élek igazán, hogy ő itt van velem.

Aztán teltek az évek. Én valahogy végigbukdácsoltam az alapfokú iskolákat, aztán elkezdtem az apám gyárában segédmunkásként dolgozni. Gyűlöltem a festékeket, a színüket, a szagukat is, mert a színes ceruzákra emlékeztettek. Tízéves korom óta nem rajzoltam, de időnként verejtékben úszva ébredtem ugyanabból a visszatérő rémálomból. Azt álmodtam újra és újra, hogy a képeimmel együtt ott állok egy máglyán, és az apám gyújtja meg a tüzet alattam. Eleinte végigéltem, ahogy a tűz lassan elemészti a rajzokat, majd a farönkök is lángra kapnak, és a forróság egyre elviselhetetlenebb lesz. Aztán a talpam, a lábam is égni kezd, a kín elborít, vergődök, de a kötelek szorosan tartanak. A szenvedés már kibírhatatlan, és nem tudok menekülni belőle.

A saját üvöltésemre szoktam felébredni. Aztán sok gyakorlás után képes lettem arra, hogy a láng fellobbanásakor kimondjam azt, hogy: „ennyi, vége”, és ettől magamhoz térjek, kilépjek az álomból.     

Neil és Colin bentlakásos iskolába kerültek, jól tanultak, mindketten gyorsabban haladtak a tananyaggal, mint a többi diák, hamarabb is végezték el az osztályokat. Az apánk jogosan remélhette, hogy ők majd tökéletes társai lesznek a gyár vezetésében, ha már a legidősebb fiára nem is számíthat. Colinnal a távolság ellenére is nagyon szoros maradt a kapcsolatunk, amikor pedig az iskolai szünetekben hazajött, éjszakákon át beszélgettünk. Tizenöt éves volt, amikor elmondta, hogy ő másnak érzi magát, mint a többi kamasz. És hogy beleszeretett az egyik fiú iskolatársába.

Tudtam, hogy ezt az apánk sosem fogadná el. Bármennyire is szereti Colint, az ő szigorú értékrendjébe egy ilyen kapcsolat sosem férne bele. Megbeszéltük, hogy ezt titokban tartjuk, csak én tudhatok róla.

Aztán Colin egy amerikai egyetemre ment tanulni, mert kiderült, hogy az informatikához nagyon jól ért. Egyre ritkábban találkoztunk. Neil megszerezte a közgazdász diplomát, az apánk mellett dolgozott a gyár vezetésében, közben beleszeretett az egyik üzletfelünk lányába, és megkérte a kezét. A szüleink boldogok voltak, hogy a középső fiuk révbe ért.

Az én lábam alól akkoriban már kezdett kicsúszni a talaj. Nem volt ott Colin, aki miatt tartani kellett volna magamat. Csődtömegnek éreztem az életemet. Gyűlöltem a robotmunkát, amit végeztem, gyűlöltem a festékeket, a többi embert a gyárban, aki szánakozva néztek engem, a főnök leselejtezett fiát, de nem volt erőm változtatni a helyzetemen. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék magammal.

Volt egy bizonytalan próbálkozásom, elkezdtem gitározni, és kiderült, hogy van érzékem hozzá. Sikerült annyira megtanulnom, hogy egy kis együttessel hétvégeken eljártunk klubokba zenélni. Erről az apám nem tudott, de már nem is nagyon érdekelte, hogy mit csinálok. A zene ahhoz hasonló örömöt adott, mint amit régen rajzolás közben éreztem, de az ereje sokkal kisebb volt. Ettől pedig csak rosszabb lett, mert a hiányra, a veszteségre emlékeztetett. Ceruzát továbbra se tudtam kézbevenni, pedig már nem kellett attól félnem, hogy az apám benyit a szobámba. Maradt hát a zene, meg a hiányérzet. És aztán ezt a hiányt megpróbáltam mással betölteni. Először alkohollal, aztán droggal.

A klubokban kéznél volt mindkettő. És így együtt, a zene meg a plusz anyag már majdnem megadta azt a régi teljességérzést. Persze másnap reggel aztán kamatostul vette vissza az egészet.

Ebben a helyzetben voltam hét éve, amikor Neil esküvője zajlott. Erre az alkalomra hazajött Colin is Amerikából, és vele jött a barátja, Ronald. Ahogy megláttam őket együtt, tudtam, hogy az én feladatom véget ért. Az életem mostantól újra céltalan és értelmetlen. Colinnak már nincs szüksége az én támogatásomra, mert megtalálta az élete párját.

Csodálatosan illettek egymáshoz. Kiegészítették egymást. Colin szőkén, mosolyogva állt Ronald mellett, aki magas volt, szikár, barna hajú, és komolyan szemlélte az embereket. Szűkszavú volt, de látszott, hogy mindent megfigyel, elemez, elraktároz a fejében. Nyugalom és magabiztosság sugárzott belőle. Jogász volt, és Colinnal együtt nemrég alapítottak közösen egy informatikai céget.

Néztem őket, és örültem, hogy Colin is révbe ért. Már nincs egyedül. És irigyeltem Ronaldot, mert én csak a bátyja voltam az öcsémnek egy rövidre szabott gyerekkorban, ő viszont a társa lehet egy egész életre. És tudtam, hogy boldogok lesznek.

A család többi tagja és a vendégek persze Ronaldban csak egy amerikai üzlettársat és barátot láttak. A szüleim biztosra vették, hogy az egyetem után Colin hazajön a gyárba dolgozni, és ez a mostani cég csak egy kis kereset-kiegészítés neki, afféle diákmunka. A vendégek között pedig azonnal elkezdődött a vetélkedés, ki tud jobb feleség-tippet adni Colinnak. Anyák noszogatták a lányukat, hogy menjen már oda, mosolyogjon szépen, kérdezzen tőle valami okosat. Apák jegyezték meg ártatlan beszélgetés közben, hogy az ő lányuk olyan kitűnő diplomával rendelkező, nagyon értelmes nő, hogy azt csak egy igazán okos férj tudja majd értékelni. Colin nagyon jó partinak számított, ritkán is találkozhattak vele, ezért most úgy gyülekeztek körülötte a rokonok és ismerősök, mint egy zsákmányra éhes farkasfalka. 

Bennem meg gyűlt a feszültség, az indulat, és egyre jobban sajgott a veszteség miatti fájdalom is. Ezért ittam. Sokat ittam. Arra azért vigyáztam, hogy Colin ne vegye észre, mennyire kiborít engem ez a helyzet. De aztán amikor az ebédnél a pohárköszöntőket mondták, nem tudtam tovább türtőztetni magamat. Az apám dicshimnuszt zengett arról, hogy Neil milyen tökéletes fiú, megbízható munkatárs, és most már boldog férj is. És hogy milyen büszke a másik fiára, Colinra, aki jelenleg azt a tudást gyűjti magába a nagyvilágban, amivel majd a családi céget fogja gyarapítani. És már alig várja, hogy Colin esküvőjén is táncolhasson, és reméli, hogy hamarosan a kisebbik fia választottját is megismerheti. És ezzel teljes is lesz az apai boldogsága.      

Nem azon borultam ki, hogy engem meg sem említett.  Ehhez már hozzászoktam az évek alatt. Attól szállt el a maradék józanságom is, hogy tudtam, soha nem lenne képes elfogadni Colin választását. Fogalma sincs arról, hogy milyen is valójában a legkisebb fia. Nem őt látja, csak a saját elképzelését vetíti rá. Én tudtam, hogy Colin nem akar a festékgyárban dolgozni, ezt a most alapított cégét érzi a sajátjának, és már választott magának társat is.

Felálltam, szót kértem. Kicsit nehezen forgó nyelvvel én is gratuláltam Neilnek a házasságához. Aztán bocsánatot kértem az apámtól, hogy én nem voltam alkalmas arra, hogy büszke lehessen rám. Az apám rám szólt, hogy fejezzem be, de nem hagytam magam, folytattam: „Csak pár mondat azért, hogy az életem hibáját kijavítsam, amit azzal követtem el, hogy megszülettem. Örömmel tudatok veled egy fontos információt: már ebben a pillanatban megismerheted a legkisebb fiad választottját. Itt ül az asztalnál, és Ronaldnak hívják.

És mivel Neilnek ma már nagyon sokan gratuláltak, én most Colin és Ronald boldogságára emelem a poharamat. Mert azt gondolom, ők ugyanúgy megérdemlik azt. Fiúk, isten áldása legyen veletek! Ha már az apai áldást úgysem kaphatjátok meg. Egészségetekre!” 

  

Persze nagy botrány lett. Az apám dührohamot kapott, engem kitagadott, és azonnal el kellett hagynom a házat is. Másnap már szégyelltem magam azért, hogy Colint ilyen helyzetbe hoztam. Nem vettem fel a telefont, pedig folyamatosan hívott. Aztán el is dobtam a készüléket, felszálltam egy repülőgépre, és Párizsba mentem.

Úgy döntöttem, festő leszek. Megváltoztattam a nevemet, vettem festéket, ecsetet, vásznat, aztán ott álltam a festőállvány előtt. És remegni kezdett a kezem. Úgy éreztem, a máglyán állok, és égetnek a lángok. Nem tudtam egy ecsetvonást se tenni.

Négy zűrös évet éltem Párizsban. Sok mindent csináltam, sokféle emberrel kerültem kapcsolatba, és egyre lejjebb csúsztam. Egyre többet ittam, drogoztam. A gödör legalján már nem volt pénzem semmire, és szinte magától adódott a lehetőség, hogy ha drogot árulnék én is, akkor meglenne a napi adagom. Úgy éreztem, nekem már úgyis mindegy, hát beleegyeztem. Amikor elindultam a dílerhez, hogy átvegyem tőle az első adag árut, az utcán szembejött velem egy pár. Megláttam őket, és lebénultam. Két férfi volt, egy szőke és egy barna. Egymás kezét fogták. Tudtam, hogy nem Colin és Ronald az, de azt éreztem, hogy akár ők is lehetnének. És akkor mit mondanék nekik? Mit szólna az öcsém, ha most meglátna, ha megtudná, hogyan élek, és mit készülök csinálni?  

Amióta Párizsban éltem, nem gondoltam a családomra. Letiltottam ezeket az emlékeket. Annyira fájdalmasak voltak, hogy nem engedhettem meg magamnak, hogy felidézzem őket. Nem tudtam felejteni, de arra képes voltam, hogy minden mással lefoglaljam a gondolataimat, hogy ne bukkanhassanak fel a múltam emlékei. Emiatt aztán szinte zombiként működtem.   

De akkor, szinte az utolsó pillanatban Colin emléke megállított. És arra gondoltam, hogy mindenkinek sokkal jobb lenne, ha nem élnék. Valójában már most sem élek, és tulajdonképpen a legelején elszúrtam már ezt az egészet. Amióta pedig nem kell Colinra vigyáznom, csak fölösleges időpocsékolás az ittlétem. Ezzel a vegetálással, meg azzal, amit éppen készülök megtenni, csak tovább rontom itt a létezés statisztikáját. Van már éppen elég szar alak ezen a bolygón, nem kell belőlük még egy. Az én életem kudarcnak indult, kudarc lett a vége, ennyi volt. Fejezzük be. Amúgy is 2012 volt, azt mondogatták, jön a világvége. Hát nekem akkor jöjjön el minél hamarabb.

Fölmentem az egyik emeletes ház tetejére, és elhatároztam, hogy leugrom. Lenéztem, hogy ne legyen senki alattam. Amikor lendületet vettem az ugráshoz, váratlanul megjelent mellettem egy fekete kabátos alak a semmiből. Egy pillanatra azt hittem, maga az ördög jött értem, hogy vigyen magával a pokolba. De aztán megláttam a fehér szakállát, és összezavarodtam. Draco volt az, és teljes nyugalommal állt mellettem.

Most már tudom, ez a szokása, így találja meg azokat, akiket elhív ide, Rómába.

Nekem is felajánlotta a repülőjegyet, és én is eljöttem. A Sixtus-kápolnában viszont nem volt semmilyen élményem, ezért itt maradtam, és újra meg újra megpróbáltam, hátha sikerül megtalálni a Kaput. Ennek már három éve. Később elkezdtem rajzolni. Eleinte még remegett a kezem, de aztán elmúlt, és egyre jobban élveztem az alkotást. Aztán rájöttem, hogy amit rajzolok, az másoknak is tetszik, sőt meg is tudja változtatni az érzéseiket, és talán az életüket is. Értelme és célja lett a rajzolásnak, és annak, hogy itt vagyok Rómában. Aztán megismertem Raffaellát, és őhozzá már kevés volt a színes ceruza. Megint vettem festéket, vásznat, és amikor őt kezdtem el festeni, már nem remegett a kezemben az ecset. Aztán több mindent festettem, és most azt az utolsó képet róla… ami a jövője lett. Az ő új élete.

45. Hogyan tovább?

 

Draco elhallgatott, és az utolsó mondata ott visszhangzott a levegőben. Olyan áhítatos hangulat lett a szobában, mint egy templomban. Ültem a fotelban, és nem tudtam, mi jöhet ezután. Talán megnyílik az ég, és virágok záporoznak rám, elönt a fény, és felemelkedem a mennyekbe… vagy valami hasonlóan magasztos dolog történik, és szentté avatnak közben.

De semmi ilyesmi nem következett be. A visszhang elhalkult, a korábbi zúgás is megszűnt, a tárgyak is visszanyerték a normális körvonalaikat. Most vettem észre, hogy a szobában ég a villany, a nagy beszélgetés közben valamikor beesteledett.  

Leon felállt, levette a tartóról az Utolsó ítélet poszterét, összecsavarta, és visszatette a polcra a többi közé. Draco nagyot nyújtózott, aztán elővette a zsebéből a mobiltelefont. Nézte egy ideig a kijelzőt, aztán kikapcsolta a készüléket. A szekrényhez ment, kihúzta az egyik alsó fiókot, beledobta a telefont, és hangos csattanással becsukta. Aztán megfordult.

– Kell egy új mobil. Nyugdíjba megyek.

Leon egyetértően bólintott:

– Rendben. Én meg bezárom pár napra a boltot, és körülnézek a városban. Régen sétáltam már az utcákon nappali világosságban. – A tálcára tette a teáscsészéket, és kivitte a konyhába.

Én meg csak ültem ott, és nem tudtam, mit kezdjek magammal.

Most akkor mi van?

– Megcsináltad. Minden rendben van – mondta Draco. Leon közben visszajött a konyhából, és ő is rábólintott.

– Persze, megcsináltad. Nagyszerű tett volt. Csodálatos eredmény.

– És most mi lesz? Hogyan tovább? – kérdeztem.

– Éld az életed. A feladatot elvégezted.

– De akkor mostantól nagyon figyelnem a tetteimre, ugye? Ha én vagyok az üzenet, akkor vigyáznom kell, hogy jól éljek, hogy ne hibázzak, és hogy tiszta üzenetet képviselhessek.

– Aha, persze. És kolostorba is kellene vonulnod, nehogy bepiszkold magadat a mindennapokban. Vagy testőröket fogadnod, akik távol tartják tőled a külvilág ártalmas hatásait. És mostantól csak szent szövegeket olvashatsz, nehogy a gondolataidba valami szennyes téma befurakodhasson.  Nem beszélhetsz az egyszerű emberekkel, mert azok lehúznának a romlott fizikai síkra. Csak tiszta bioételeket ehetsz, abból is csak keveset, nehogy csökkentsék a szent rezgést benned. Imádkozz, böjtölj, és éldegélj a világtól távol, egy kolostorcellában, hogy minél hamarabb szentté válhass. – Draco végre elhúzta a száját, és most nagyon megkönnyebbültem ettől a gunyoros mosolytól. Eddig olyan komoly arccal sorolta a feladatokat, hogy kezdtem kétségbeesni az irreális elvárásoktól.

– Ne ijesztgesd már! – szólt közbe szelíd hangon Leon. – Még csak most ébredt fel, természetes, hogy keresi az útját.

– Nem kell keresni, már megvan – mondta Draco. –  Jó vagy úgy, ahogy vagy, Angele. Nem kell másnak lenned. Az életed rendben van. Eddig is jó volt, ahogy éltél, minden rendben volt benne, minden részlete fontos volt. Ezután is jó lesz, bárhogy döntesz, bármit is választasz.

Egyszerűen csak élj. Nem kell szentté válnod, az nem lenne egy normális élet.

Legyél ember, az, aki vagy, legyél nyugodtan önmagad mindenféle spirituális sallang és kényszercselekvés nélkül. Csak ennyi a feladatod. Ez igazán egyszerű, ugye?

   Hát…  hogy mi az egyszerű, azt majd meglátjuk, gondoltam magamban, de azért kezdtem végre jobban érezni magamat. Hiszen ez akkor szuper! Feladat megoldva, és élhetek nyugodtan. Tényleg csak ennyi a dolgom? Akkor jó.

Leon és Draco mosolyogva álltak előttem. És rájöttem, hogy valóban ennyi volt, ideje elindulnom, hiszen már órák óta beszélgettünk ebben a kis szobában. Későre járhat, a vendégségnek vége.

Elköszöntem tőlük, és kiléptem a lámpafényes, esti utcára. Az órámra néztem. Te jó ég, tényleg sok idő telt el.

Sietni kezdtem vissza Mamma Giulia szállodájába, és egyúttal vissza ebbe a jelenkori világba, a mai életembe. Ami valójában egy teljesen új élet volt. Vagyis az élet az ugyanaz maradt, csak én érkeztem meg végre bele. Úgy éreztem, hogy minden egyes lépéssel stabilabbá teszem ezt az új nézőpontú jelenemet.

Itt élek, és jól élek. Bármit teszek, az az én döntésem lesz, az én választásom. Nem a sors dobál, hanem én irányítom az életemet.

Ez itt az én életem, az én világom. És ha úgy akarom, akkor az én boldogságom.

Gyors léptekkel befordultam a sarkon, és beleütköztem valakibe. Meginogtam, de a férfi elkapta a karomat, és megtartott.

David volt az. Már megint.

Ugyanennél a saroknál találkoztunk nemrég. Vagyis inkább nagyon-nagyon régen, sok felismeréssel ezelőtt. Egy korábbi életemben, amiről azt hittem, hogy nem jól működik.

Most újra itt állt előttem David.

Fogta a karomat, szélesen elmosolyodott, és azt mondta:

– Nahát, te vagy Angele Hilcom, ugye? A te táskádat találtam meg a Szent Péter téren. Milyen különös véletlen, hogy újra összefutottunk. Olyan, mint egy csoda. Szerinted is?

   Összezavarodtam. Ma már túl sok teret és időt tapasztaltam meg, és pár pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy ez most melyik valóság. Miről beszél David?  Hiszen azóta már többször találkoztunk, például pár órája odafenn a romos falnál.

Aztán megláttam a szemében a kérést, és rájöttem, mit akar. Azt szeretné, hogy kezdjük újra onnan, attól a résztől, amikor először találkoztunk. Írjuk újra a forgatókönyvet. Próbáljuk meg másként, hátha más lesz a vége.

Álltunk egymással szemben.

Már nem volt rajtam a múltam terhe, mint a korábbi találkozásainknál. Se a távoli, se a mostani élet súlya nem nyomasztott. Szabadnak éreztem magam. 

Akkor hát miért ne?

Azt tehetek, amit akarok.

Akkor legyen. Próbáljuk meg újra.

Davidre mosolyogtam:

– Igen, szerintem is különös találkozás. És azt hiszem, Rómában vannak csodák.

David arca felragyogott az örömtől.

– Nagyszerű! Van kedved sétálni egyet? Olyan szép este ez a város.

Bólintottam. Elindultunk egymás mellett, és David megfogta a kezemet. Természetes mozdulat volt, és jóleső érzés. Sétáltunk hát kézenfogva a vidám, forgalmas utcákon át.

Az egyik sarkon vettünk egy pizzát, de nem ültünk le, csak úgy útközben ettük meg. Valamiről időnként beszélgettünk is, de egyikünk se figyelt a szavakra. Egyszerűen csak jó volt egymás mellett lépkedni.

Aztán egyre kisebb utcákba fordultunk, és egy meredek ösvénynél ismerős lett a táj. Rájöttem, hogy a délutáni dombtetőre jutottunk vissza.

És egyszer csak újra ott álltunk a romos fal előtt. A város fényei alattunk csillogtak, az utcazaj is csak távolról hallatszott már. Idefent pár halvány utcai lámpa világította meg a fákat, bokrokat.

David levette a farmerdzsekijét, és leterítette a fűre a fal tövében.

Leültünk egymás mellé. A hátunkat a langyos kőfalnak támasztva, csöndben néztük a fényeket odalent. Aztán szinte egyszerre mozdult a fejünk, és a csillagokat kezdtük figyelni odafent, a végtelen, sötétlő űrben. Távoli, aprócska fénypontoknak látszanak, pedig valójában hatalmas, forrongó energiagömbök. És milliárdnyi van belőlük, amiket nem is érzékelhetünk, ismeretlen galaxisokban ismeretlen életformákkal.

Hatalmas ez a világ itt körülöttünk.

Vajon mennyit látunk belőle? És amit látunk, jól látjuk-e?