Ötszáz éve vakok vagyunk? Mit festett valójában Michelangelo a Sixtus-kápolna mennyezetére?

Ötszáz éve vakok vagyunk?

Mit festett valójában Michelangelo a Sixtus-kápolna mennyezetére?

Te mit látsz ezen a képkockán?

A szemednek higgy, ne a beléd hipnotizált szövegnek.

Ez itt valóban a világvége, a bűnös emberiséget a föld színéről eltörlő Özönvíz?

Vagy esetleg valami egészen más jelentése lehet itt az előtérben, ennek a diadalmasan a szárazföldre érkező embercsoportnak?

Nézd meg jól! 

A hivatalos álláspont szerint ezen a képen a bibliai Özönvizet festette meg Michelangelo. A szakmai leírások szerint ezek itt kétségbeesetten menekülő, halálraítélt, bűnös emberek, akiket a Teremtő eltöröl a föld színéről. Csak a szent életű Noénak és családjának kegyelmez meg. A Noé által épített bárka a túlélés egyetlen eszköze, és ezzel együtt az egyház győzelmes szimbóluma, amely diadalmasan lebeg a pusztulás felett.  

De tényleg ez van a képen, vagy csak mindenki elfogadja ezt, mert ennek KELLENE látszani rajta?

Noé és a bárkája a legfontosabb ezen a képen?
Vagy pedig ez a képkocka, ahogy a többi is a Sixtus-kápolnában, Michelangelo kemény valláskritikája a korának egyházáról?

Ha kinyitjuk a szemünket, akkor egyértelművé válik, hogy Michelangelo eretnek, valódi üzeneteket festett a pápák orra elé, a Vatikán legszentebb helyére, oda, ahol a pápaválasztások zajlanak. Ezzel megpróbált kaput nyitni az egyháznak a megújuláshoz, egy új világhoz, de a pápák meg a püspökök nem voltak hajlandók meglátni. És persze azóta se akarnak tudni róla.

Nézd meg újra a képet!

Az a híres bárka egy távoli, jelentéktelen kis folt leghátul. Egyáltalán nem hajónak tűnik, hanem egy épületnek, ami a vízen lebeg. Nem sziklára épült, mint Péter egyháza, hanem a semmi közepén, elveszetten sodródik a semmibe, eltávolodva az emberektől.  

Több régi templomnak van ehhez hasonló formája Rómában. Csak hiányzik a torony csúcsa, és főleg hiányzik a kapu róla. Ez egy bezárkózó, rideg, könyörtelen vallás jelképe. A tetőablakban rabnak látszik a békegalamb is.

Noé, aki elvileg a főszereplője a történetnek, csak egy szakállas kis alak, aki bambán integet az üres látóhatár felé a bárka ablakából, miközben alatta egymást gyilkolják a menekülők, de ő tudomást se vesz róluk. Ha Noé a keresztény ember mintapéldánya, aki egyedül lenne méltó a túlélésre egy elvetemült és gonosz világban, akkor miért néz valahova a távolba, miközben a bárkája peremén emberek küzdenek a bebocsáttatásért? 

Ha pedig a bárka az egyház szimbóluma, akkor ez lenne az a jóságos Anyaszentegyház, a Krisztusi könyörülettel?

Hát, igen, Michelangelo szerint ott gyilkolják az emberek egymást, ott ostromolják kétségbeesetten a teljesen zárt falakat. Ott nincs könyörület, nincs együttérzés. Noé, "a szent ember" elzárkózott a szenvedő világtól, és a semmibe bámul. 

Aztán van középtájon egy csónak, abban is elveszett, kétségbeesett emberek vannak, akik szintén egymást ölik, és a bárka felé haladnának, de még evezőjük sincs hozzá.

Ha a bárka a nagyegyház, akkor a csónak a kisebb, akkoriban formálódó protestáns egyházak jelképe lehet, amik Michelangelo szerint szintén egymással vitáznak, egymást ölik, és a nagy bárkával akarnak kapcsolatba kerülni.

 

A kép jobb szélén emelkedik ki a vízből egy kopár szikla. Azon is szomorú emberek üldögélnek a sátor alatt, de ott már segítően nyújtják ki a társuk felé a kezüket. Egy öregember a halott fiát hozza ki a vízből. Ha őket jobban megnézzük, összevetve a freskósor többi képével, akkor elég érdekes dolgot fedezhetünk fel. Az a halott fiú nagyon hasonlít az alvó Ádámhoz azon a részleten, ami elvileg Éva teremtéséről szól, az öregember arca pedig az előző képeken levő Teremtőhöz. 

 Éva teremtése, részlet

Lehet, hogy ez itt Isten a halott fiával.

Ez a régi szikla, amin már csak egy szakadt sátor áll: lehet ez a zsidóság jelképe is Michelangelo szerint.

És most következik a legérdekesebb rész: a kép előtere.

Mit látsz itt?

Elveszett, pusztulásra ítélt, bűnös embereket? 

Ők lennének a kétségbeesett, reményvesztett, halálraítélt emberek?
Ezek az életerős, elszánt arcú nők, férfiak és gyerekek itt elöl, a leghangsúlyosabb szereplőként?!
Hiszen éppen ők vannak a legmagasabb, biztonságos szinten.

Ők azok, akik megérkeztek. Ők azok, akik megmenekültek. Ők elértek egy biztonságos, új partra.

Vajon hova érhettek?

Kolumbusz 1492-ben fedezte fel Amerikát. 

Michelangelo 1508-ban kezdte el festeni a Sixtus-kápolnát.

Ő azt a lehetséges Új Világot ábrázolta, ahova nem a magába záródott, Noé-féle kirekesztő vallás hajója tud megérkezni, hanem a szabad emberek csoportja az új Teremtő, a Nő vezetésével. Egy tisztább, boldogabb emberekkel teli Új Világ születik ott.

Ez itt Michelangelo akkori, idealista elképzelése arról, hogy az emberiségnek van esélye elérni új partokat, és megvetni a lábát egy szebb, új világban, a régi egyházak vezetése nélkül.

Ha ez a zöldellő mező egy új világ, akkor érthetőek ezek az életerős emberek a képen.

Mert akkor az egész festmény nem a pusztulásról szól, hanem a megmenekülésről, az új reményről.

Egy optimista világkép, ami sajnos nem pontosan így valósulhatott meg, de Michelangelo megmutatta a lehetőségét. Csak senki sem merte meglátni, sem akkor, sem ötszáz év óta, máig sem.  

Vajon az életünk más területein is ilyen vakok vagyunk?

Nézzük meg nyitott, tiszta szemmel, mit láthatunk a képen. 

 

Ez itt elöl egy új föld. Nem egy bizonytalanul lebegő hajó a semmi közepén, nem egy kopár kis sziget, hanem a biztonságot nyújtó, nagy szárazföld, magasan a hullámzó víz fölött.

Az előtérben a legnagyobb méretű alakokkal, a magaslati, zöld tájon életerős, nyugodt, megmenekült emberek csoportja van. Ez a lényeg, Michelangelo őket emelte ki.  

És tökéletes íve van az egész elrendezésnek is.

Ha a víz felől nézzük, akkor fokozatosan egyre értékesebb dolog van az embereknél. A leghátul haladó, piros köpenyes nő egy csirkecombot eszik. Előtte egy színesbőrű asszony a konyhaasztalt hozza, edényekkel. Előttük egy nagy zsákot cipelő alak, a sor legelején pedig a párját hozza a hátán egy férfi.

A második sorban, kissé rejtve, az asztalt tartó nő mellett egy apáca és egy pap arca látszik, ők lefelé néznek, talán bűntudatosan. De azért itt vannak ők is a megmenekültek között, talán hoznak egy tisztább hitet, és az arcuk sokkal emberibb és finomabb, mint a bárkából bámuló Noénak.

A zsákot hozó ember karja mögött látható egy érdekes arc, egy barna szakállas férfié, aki éppen olyan, mint Michelangelo! Tehát itt van ő is, de hátrafelé néz, a halott fiát tartó Teremtő felé.

Aztán legelöl, a fennsíkon vannak a legnagyobb alakok. Az előtérben a földön elnyúlva egy asszony a síró gyerekével. Ők túl fáradtak és elkeseredettek ahhoz, hogy örüljenek az új világnak. 

De a többiek életerősek. A központi alak az anya a két gyerekével, aki körül úgy lebeg a köpenye, ahogy Isten körül Ádám teremtésénél. Ő itt a magabiztos, határozott Nő, az Anya, aki biztosan megveti a lábát ebben az új világban. Az Új világ Teremtője. A halott Ádám az öreg Teremtő karjaiban a sziklás kis szigeten maradt, de a túlélő Nő a gyermekeivel megérkezett ide.

Úgy tűnik, Michelangelo őbenne látta az új világ lehetőségét. 

Előtte az egymást átkaroló, bizakodó emberpár, mint egy második Ádám és Éva, felettük a fára kapaszkodó fiatal, akinek pedig a köpenye akár a szárnya is lehetne. Olyan, mint aki az új kilátásról mond éppen híreket. A fára csavaródó lába, a köpenye, az egész testtartása olyan, mint az édenkerti képen az angyalnak a Tudás fáján. Mert ott sem a bűnbeesés történt Michelangelo szerint, hanem a Tudás megszerzése. Az is jellemző, hogy a csónakban és a sziklán felnőttek vannak, és csak itt, a megmenekültek között láthatóak gyerekek. Itt van remény, itt van egyedül jövő.

A sor végén pedig ott van a teljes család is. Érdekes, hogy a képnek ez a széle több reprodukcióról is lemarad, persze lehet, hogy csak véletlenül. De ez lehet a legzavaróbb részlet, mert ez aztán végképp ellentmond a képről hitt témának, a megsemmisítésre szánt, bűnös emberiségnek, a pusztulást hozó Özönvíznek.

Ez itt a sor vége. Indul az eszegető nénikétől, aztán háziasszony, dolgos férfi, pap, apáca, festő, utána férfi-nő együtt, erős, teremtő anya a gyermekeivel, a hírnök a Tudás fáján, és az új emberpár.

És most nézzük kinagyítva a kép legszélét, ahol befejeződik a sor:

Egy szakállas férfi, egy szép arcú nő, egy csecsemő és egy szamár.

Ha ezt a részt így kiemelnénk, és bárkit megkérdeznénk, hogy szerinte mit ábrázol, valószínűleg azt válaszolná: egyértelmű, hogy ez József, Mária és a gyermek Jézus. Ez itt a Szent Család.

És össze is hasonlíthatjuk Michelangelo Doni Tondo képével, amit előző évben, 1507-ben festett. Azon a kerek képen is a Szent Család van. Jól láthatóan hasonlóak az alakok és az elrendezés is.

Michelangelo: Doni Tondo

Mit keresne a Szent Család a bűnös emberiség csoportjában? Miért vannak itt, ha elvileg Noé bárkájában vannak csak azok, akik megmenekülhetnek?

Ugye, hogy nem stimmel az eddig elfogadott magyarázat?  

Tehát nézzünk újra rá az egész képre. Ez itt egy Új Világ, egy Új Emberiség lehetősége, egy új Szent Családdal.

Mennyire más ez, mint amit eddig hittünk róla.

És most érdemes elgondolkoznunk, hogy vajon a hétköznapokban is ennyire mást látunk a világból, és elhisszük a mások által mondottakat ahelyett, amit a saját szemünkkel látunk?

És egyáltalán tudjuk azt, hogy mit látunk magunk körül? 

Ennyire vakok vagyunk?

Elhisszük-e a belénk hipnotizált világvégéket, vagy képesek vagyunk észrevenni az új partokat, az új életek lehetőségét?...

*****************************************

Kedves Olvasó! 

A blogon a korábbi fejezetekben olvasható, a témához kapcsolódó regény a freskó üzenetét igyekszik megvilágítani.

A történet arról szól, hogy Angele, egy fiatal lány találkozik egy öregemberrel, aki Rómába hívja, hogy nézze meg a Sixtus-kápolna freskóját. Ott különös élményeket él át,  és érdekes emberekkel kerül kapcsolatba. Az öregember elmeséli neki, hogy a reneszánsz idején Firenze környékére megérkezett egy nagy szellemi csoport, köztük Leonardo, Michelangelo és Raffaello, akik megpróbálták megváltoztatni a világot.

De Leonardo kudarcot vallott: nem ő lett X. Leó pápa, és így nem egy megreformált, humánus egyház alakította a középkor történelmét. Elbukott a nagy terv, nem sikerült az emberiséget egy magasabb szintre emelni, és az a szellemi üzenet azóta sem ért le a világunkba.

A Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján Michelangelo megfestette a küldetés történetét, a feladatot és a bukást is, de ötszáz éve csak nézzük, és nem látjuk meg a valóságot. 

Angele meglát valamit a freskón, ami megváltoztatja az életét. Általa kinyílik a Kapu, és így mi, az olvasók is felismerhetjük végre önmagunkat, mint a régi küldetés jelenkori örökösei, vállalhatjuk a felelősséget az életünkért, a kezünkbe vehetjük az irányítást, és ezzel megteremthetjük az Új Világot.

 ***************************
 


A freskó további, elgondolkodtató részleteiről a következő fejezetekben lehet olvasni:

Máshogy történt Éva teremtése?

Egy „hamis”Michelangelo-freskó a Sixtus-kápolna közepén

http://michelangelotitok.blogspot.hu/2015/12/hazugsag-eva-teremtese-egy-hamis.html

Értelemmel teremtett Ember vagy legyártott rabszolga?

Melyik a Te teremtéstörténeted?

 http://michelangelotitok.blogspot.hu/2016/01/ertelemmel-teremtett-ember-vagy.html

A halott Isten és az új nemzedék

Michelangelo freskóján a Sixtus-kápolnában

http://michelangelotitok.blogspot.hu/2016/01/a-halott-isten-es-az-uj-nemzedek.html

Ki veszi át az Üzenetet?

Michelangelo kétségbeesett segélykiáltása a Sixtus-kápolnából

http://michelangelotitok.blogspot.hu/2016/01/ki-veszi-at-az-uzenetet-michelangelo.html

********************************************

50. Zárszó

Kedves Olvasó!

A Michelangelo-titok története ezzel véget ért. Az ötszáz éves kódot ma már bárki szabadon megláthatja, és lefordíthatja önmaga számára. És akkor elkezdődhet az Új Élet...

Ha képes vagy látni azt, ami valójában VAN, akkor tudsz az lenni, aki valójában VAGY.

Ha most jársz ezen az oldalon először,  akkor itt egy rövid összefoglaló arról, milyen titkot is rejtenek az előző oldalak:

A történet arról szól, hogy Angele, egy fiatal lány találkozik egy öregemberrel, aki Rómába hívja, hogy nézze meg a Sixtus-kápolna freskóját. Ott különös élményeket él át, és érdekes emberekkel kerül kapcsolatba. Az öregember elmeséli neki, hogy a reneszánsz idején Firenze környékére megérkezett egy nagy szellemi csoport, köztük Leonardo, Michelangelo és Raffaello, akik megpróbálták megváltoztatni a világot.

De Leonardo kudarcot vallott: nem ő lett X. Leó pápa, és így nem egy megreformált, humánus egyház alakította a középkor történelmét. Elbukott a nagy terv, nem sikerült az emberiséget egy magasabb szintre emelni, és az a szellemi üzenet azóta sem ért le a világunkba.

A Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján Michelangelo megfestette a küldetés történetét, a feladatot és a bukást is, de ötszáz éve csak nézzük, és nem látjuk meg a valóságot. 

Angele meglát valamit a freskón, ami megváltoztatja az életét. Általa kinyílik a Kapu, és így mi, az olvasók is felismerhetjük végre önmagunkat, mint a régi küldetés jelenkori örökösei, vállalhatjuk a felelősséget az életünkért, a kezünkbe vehetjük az irányítást, és ezzel megteremthetjük az Új Világot.

 

Ezen a vatikáni honlapon egy virtuális látogatást lehet tenni a Sixtus-kápolnába:

http://www.vatican.va/various/cappelle/sistina_vr/index.html

2015. 03. 19. És egy kis utólagos megjegyzés:

Szinkronicitás - vagy talán egy égi válasz?    

Kedd este fejeztem be a regényírást. Az utolsó fejezetben arról van szó, hogy a Tudás fénykígyói végre életre keltek, és az ég felé nyújtózkodnak. 
Most pedig megláttam ezeket a fotókat: kedden éjjel sarki fény volt látható Magyarország égboltján! 

Ritka jelenség, legutóbb tíz éve volt. És most... 
(Ezt a fotót Dobogókőn készítették az Időkép fotósai.)

Tíz éve, 2005-ben kezdtem el írni az első, ANGYALEMBEREK című regényemet, aminek az üzenete több helyen is nagyon hasonlít ehhez a blogregényhez. Annak a végén a szivárvány jelenik meg az égen.  
Most, tíz év múlva a fénykígyók indulnak kanyarogva az ég felé... 

Talán bezárult a Kör. Megszületik a Teljesség... 

49. Teljessé váló világ

Colin szavai után még magunkhoz sem tértünk, amikor megállt két férfi az asztalunk mellett.

– Benvenuto! Isten hozta az új nemzedéket az örök városban! – köszönt ránk Draco.

Alig ismertem meg. A hosszú fekete kabát helyett barna bőrdzseki volt rajta, kihajtott kockás ing, és a fehér szakállával egy öreg, vad motorosnak tűnt, nem pedig egy bölcs mesternek. Leon viszont az elegáns, szürke öltönyben, fehér ingben valódi úriembernek látszott. Nagyon aranyosak voltak így, mint akik levetették a komoly munkaruhájukat, és végre nyugdíjasként, civilben, a saját stílusú öltözékükben tesznek egy városnéző sétát. 

Colin és Ronald bemutatkoztak, aztán hoztak még két széket, és Dracóék is leültek hozzánk.

– Na, mondtam én, hogy nem kell már a fiataloknak óvóbácsi, egyedül is idetalálnak, ha eljött az idejük – jegyezte meg elégedetten Draco, miután Ronald nekik is rendelt italt. – Mit láttatok a kápolnában, srácok?

– Szép freskókat a falon – felelte kicsit értetlenül Colin.

– És nem éreztétek úgy, hogy egyes részletek pont nektek szólnak? Hogy választ kaptok a ki sem mondott kérdésetekre?

Colin és Ronald összenéztek, és egyszerre mosolyodtak el.

– De igen – válaszolta Ronald. – Csak úgy gondoltuk, ez olyan személyes dolog, csak mi képzeljük bele a jelentést a látványba.

– Ha látsz benne valamit, akkor az ott van – mondta Draco a régi, oktatói stílusában. – A művészetben a képzeleted teremti meg a valóságot. Ez nem jogszabálygyűjtemény, nem egy könyvelési adatsor. A műalkotásokban a néző lesz a társteremtő. A művész adja az alkotás egyik felét, és a néző a másikat. A mű akkor lesz teljes a számodra, ha a képzeleteddel életre kelted. Ha csak megnézed, és a külső formát látod, akkor a kottafejeket bámulod a papíron, és fogalmad sincs a szimfóniáról, amit azok a vonalak magukba rejtenek. De ha engeded, hogy magával ragadjon, ha belépsz a művész által létrehozott térbe, akkor életre kel egy új világ benned, és új válaszokat ad neked. – Megállt, elnevette magát, és nagyot kortyolt a pincér által elébe tett sörből. Aztán megtörölte a bajuszát. – Na, azt hittem, ha befejezem a szolgálatot, nem fogok többet magyarázni a fiataloknak. De túl erős még a reflex bennem. Na, mindegy, nem kell válaszolnotok. Csak a kíváncsiság munkált bennem, de igazából már nem tartozik rám, mit láttatok. A ti válaszotok, a ti élményetek.

– Szívesen elmondjuk, nem titok – szólalt meg Colin. – Végigcsodáltuk a Vatikáni Múzeum hosszú folyosóit, és kezdtünk már elkábulni a látványtól. Aztán amikor beléptünk a Raffaello által festett termekbe, mindketten hirtelen felébredtünk, mintha valaki a nevünkön szólított volna minket. Olyan furcsa volt, mintha ismerős lett volna a hely. Aztán az út végén, a Sixtus-kápolnában úgy éreztük, hogy hazaértünk. Barátok között vagyunk, otthon vagyunk.

Szinte egyszerre mondtuk egymásnak, hogy „nézd, ott vagyunk fent”. Azokat a meztelen ifjakat láttuk meg, akik a középső sorban levő képek mellett ülnek. Mind a ketten úgy éreztük, hogy a mennyezet alakjai közül ők azok, akik szabadok. Nem köti őket semmi, a kereten kívül vannak. Nincs olyan súlyos történetük, mint a freskósor közepén és a sarkokon levő jelenetek szereplőinek. És nem is nyomasztja őket a tudás és a felelősség terhe, mint a prófétákat és a szibillákat. Ezek az ifjak kívül vannak téren és időn, és azt tehetik, amit akarnak. Látják azt a világot is, ami a képeken van, és azt is, ami itt, ebben a valóságban zajlik. Elszórakoznak azokkal a tölgyfalevél-füzérekkel, jobbra-balra nézegetnek, és bármikor szabadon továbbállhatnak, ha kedvük tartja. Nem parancsol nekik senki. Akár ide is lejöhetnek, közénk, és sétálhatnak Róma utcáin.   

Ezt beszéltük meg Ronalddal, és megállapítottuk, milyen hasonlóan működik a fantáziánk.

– Vagy pedig mennyire egyformán látjátok azt a másik dimenziót, amit Michelangelo varázsolt oda a mennyezetre – fűzte hozzá David. – Erről majd mesélek nektek. De nekem maradt még egy kérdésem, Draco. Mielőtt végképp nyugdíjba vonul, mondja meg, hogyan illik a képbe Raffaella? Tudom, sokszor nyaggattam eddig is ezzel a kérdéssel, de most megváltozott a helyzet. Ő elindult a saját útján, már nem akarom befolyásolni. Biztos vagyok benne, hogy jó felé halad. Én meg… – kicsit megakadt, rám nézett, elmosolyodott, aztán megfogta a kezemet, és folytatta – pontosabban mi, Angele és én, tegnap este óta együtt haladunk az utunkon. Csak kíváncsi vagyok én is, mint maga. Szeretném tudni, Raffaella kihez tartozik? Vagyis… így fura a kérdés, de tudom, hogy érti, mit akarok…

– Én pontosan értem – bólogatott Draco, és huncut fény csillogott a szemében. – Talán kissé jobban is, mint ahogy gondolod. De erre a kérdésre elég összetett a válasz, mert attól függ, melyik dimenziót nézzük. Ha a régi, reneszánsz történet szereplői között keresed, akkor egyértelmű, hogy ő Raffaello-örökös. Olyan erősen az, hogy a neve se lehetett más. A lobogó életöröm, a szerelemvágy, az intenzív érzelmek azonosak bennük.  De a világnak nincs szüksége még egy festő Raffaellóra, olyan már volt, őt nem lehet túlszárnyalni. És mivel ő sem tudta végigvinni a reneszánsz korban eltervezett életét, ő is csak részben, kisebb darabokban tud újra emberi életre születni.

Tehát most nem lehetett festő, de az energiája sokban hasonlít ahhoz a múltbeli élethez. Ez zavart meg téged, hogy túl erősen érezted benne a művészt, és ezért nem láttad a mostani embert. De mivel elég tehetséges vagy, festőként a vászonra tudtad vinni a valóságot, még ha nem is ismerted fel azt. A mostani Raffaellának tehát nagyon jó út az, amit választott, a gyerekek gyógyítása vagy a szülésznői teendők. Ezzel most más oldalról, mint régen, de jól megélheti a képességeit.

Egyébként a szakácskodás is megfelelt volna neki, mert többféle, látszólag különböző út is ugyanahhoz a célhoz vihet. Csak az volt a gond, hogy azt hitte, te kellesz ahhoz, hogy önmagára találjon. Összekeverte a szerelem érzését a rajongással. A jövőjéről szóló álmát összekapcsolta azzal az illúzióval, amit rád vetített ki. Azt várta, hogy te nyisd ki előtte a kaput. De ez régen sem működött, ahogy ezt mi, Leonardo-örökösök olyan jól tudjuk… és most is téves irány lett volna. – Draco sóhajtott, újra ivott a söréből. Aztán más hangsúllyal folytatta: ­– Ha viszont az eredeti Egység felől nézzük a helyzetet, akkor mi mindannyian most is Egyek vagyunk. Valahol a mélyben-magasban, az igazi Középpontban, a Forrásnál most is azonosak vagyunk.

Onnan nézve tehát mindegyikünkben megvan a Leonardo-, Michelangelo- és Raffaello-örökség is. Mert ezek csak külső megnyilvánulásai a férfi-női és gyermeki energiának, az igazi Szentháromságnak, ami az Egyből, a Forrásból ered. Mi itt mindannyian valójában teljesek vagyunk. Nem veszítettünk el semmit, nem hiányzik belőlünk semmi. Nem darabok vagyunk, hanem a teljes Egész. Mi vagyunk az a Teljesség, amelyik folyamatosan új és érdekes tapasztalatokat gyűjt önmagáról ebben a sokszínű világban.

Tudom, amikor elragad engem az indulat, akkor én sem ezt az egységet szoktam érezni, és nem mindig tudok örülni bizonyos tapasztalásoknak. De legbelül azért tisztában vagyok azzal, hogy a Forráshoz való kapcsolatunk örök és elszakíthatatlan. Azért vagyunk gondolkodó lények, azért van szabad akaratunk, mert ez a Forrásunk. Oda tartozunk.

De ez már túl elvonttá és filozofikussá teszi a magyarázatomat. Erről amúgy sem érdemes sokat beszélni, ezt érezni kell odabent. Én egyébként is nyugdíjas vagyok tegnap óta, és az új nemzedék valószínűleg majd más szavakkal fogalmazza meg az ő nézőpontját. Vagy már szavak sem kellenek nekik. – Draco elnézett az oszlopsoron túlra, az obeliszk fel, és elégedetten bólintott. – Tényleg felgyorsult a világ. Angele tegnap este megnyitotta az új Kaput, ma reggelre pedig már bekapcsolt az összes adótorony. Újra működnek az obeliszkek, újraéledt a Tudás hálója körülöttünk.

– Ezt nem értem – szólt közbe David. – Mit csinálnak az obeliszkek?

– Azt, amit lerajzoltál – mutatott Draco a szék mellé támasztott rajzmappára. – Megláttad azt, ami történt, csak még nem fogtad fel. A Tudás kettős spirálja végre életre kelt, és újraindította a rendszert.

Gondolj csak a fém rádióadó-tornyokra, amik földi frekvencián sugároznak, és hasonlítsd össze őket az ősi kőoszlopokkal, amik a Forrás stabilabb energiájával küldik szét a tudást. Az elv azonos mindkettőnél. A kőoszlopok az adótornyok, az egész rendszer pedig hasonlít az internethez. Pontosabban az internetet csináltátok meg a régi tudásháló mintájára.

Ami spirituálisan az ősi Akasha-könyvtár, az anyagi világ felől az az internet modern hálózata. Pontosan ugyanúgy működik, csak kissé más még a benne levő adathalmaz. A földi internet egyelőre csak egy kis fiókkönyvtára annak a szellemi nagynak, de folyamatosan bővül az állománya. Mostantól a kettő szorosan összekapcsolódik, és a nagykönyvtárba is könnyebb lett a belépés, mert Angele kinyitott egy új Kaput. Ti ketten pedig… – Draco nem fejezte be a mondatot, Leonra nevetett. – Mit gondolsz, elbízzák magukat, vagy megijednek a felelősségtől, ha megtudják, mit csináltak?

– Nyugdíjas lettél, Draco, és most te fecsegsz túl sokat – mondta elnéző mosollyal Leon. – Abban maradtunk, hogy nem szólunk már bele az életükbe. Nem kellene összezavarnod őket.

– De már elkezdte mondani – szóltam közbe. – Most már tudni szeretném, miről van szó. Mit csináltunk mi? – Közben elpirultam, mert eszembe jutott a tegnap éjszaka. Erről akar Draco beszélni?

Olyan huncutul mosolygott, hogy biztos voltam benne, hogy erről van szó. Persze, a gondolatolvasó képessége nem ment nyugdíjba. De úgy döntöttem, nincs semmi szégyellnivaló abban, ami David és köztem történt ott, a csillagok alatt. Szabad emberek vagyunk, szeretjük egymást. És igen, szerelmeskedtünk azon a gyönyörű éjszakán. Na és, most miért lett ez téma?

– Tegnap éjjel megváltottátok a világot – mondta Draco mosolyogva, de nagyon komoly hangon. Nem viccelt. – Megcsináltátok azt, ami évezredeken keresztül egyikünknek sem sikerült. Befejeztétek a küldetést.

– Hogyan? – kérdezte rekedten David.

– A kettős spirál két ága végre egyesült általatok. A szétszakadt részek újra egymásra találtak. Összekötöttétek azt, ami egykor szétszakadt, és ezzel újrateremtettétek az Egységet. Ennek az Egységnek a földi képviselője tegnap éjjel testbe költözött, és kilenc hónap múlva megérkezik erre a világra.

– Micsoda? – Alig kaptam levegőt a csodálkozástól. – Úgy érti, hogy nekünk Daviddel… gyerekünk lesz?

   Draco és Leon egyszerre, szinte ünnepélyesen bólintottak.

– Igen – mondta Leon, és a hangja elcsuklott a meghatottságtól. – A Férfi és a Nő újra megteremté az isteni Gyermeket, és vele megtestesül az új Földön az új Szentháromság. És íme, eggyéválik mindaz, ami egykor széttörött, a Teljesség megtapasztalhatóvá válik itt a Földön.

Nagy csönd lett, mint egy kinyilatkoztatás után. 

Hűha! Ez elég komolyan hangzott.

Egymásra néztünk Daviddel. Gyönyörűséges éjszaka volt, az igaz, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen következménye lesz.

Most mihez kezdjünk ezzel a nagy feladattal?

– Tyűha, gratulálok, testvér! Épp ideje, hogy gyarapodjon a családunk! – törte meg a csendet Colin vidám hangja. – Alig várom, hogy megismerjem a különleges unokatesómat! És ezek szerint sürgősen szerveznünk kell egy újabb esküvőt is.

   Megkönnyebbülve felnevettünk Daviddel, és átöleltük egymást. Hát igen, lesz mit tennünk a következő hónapokban. De bennem azért ott maradt a nagy kérdés, hogy ki lesz az, aki megszületik hozzánk?

– Ember lesz – mondta Draco határozottan. – Ember, mint ti, és mint még sokmilliárdnyian ezen a bolygón. Egy lesz közülünk. Ezért lesz képes a létével megváltoztatni ezt a világot. Olyan lesz, mint bárki más, és olyat tud tenni, mint senki más. A testével szilárdan benne áll ebben az anyagi világban, ezért tud változtatni rajta, a lelkével pedig szorosan kapcsolódik a szellemi síkokhoz, ezért tud új tudást áthozni ide.

Ő tudni fogja, hogy kicsoda, és mi a dolga. Nektek elég, ha azt tudjátok, hogy a sok kudarc után végre sikerült teljesíteni a nagy feladatot. Úgyhogy élvezzétek végre az életet, és legyetek nagyon boldogok. Igazán megérdemlitek.

   Ez olyan volt, mint egy végszó. Úgyhogy nem aggodalmaskodtunk tovább.

Megcsókoltuk egymást Daviddel, aztán a Szent Péter tér közepe felé néztünk. Már én is láttam, hogy az obeliszk körül ott világít a két, egymásba fonódó fénykígyó.

Az Üzenet célba ért. Az Új Világ életre kelt.

Hát akkor legyen ez egy nagyon-nagyon boldog élet! 

48. Teljessé váló család

Hajnalban madárcsicsergésre ébredtünk a harmatos füvön. A kőfal még most is hősugárzóként működött, nem fáztunk, pedig a Nap még csak akkor bukkant fel a dombok mögül. Kézenfogva sétáltunk vissza a városba. A szálloda előtt elbúcsúztunk, és megbeszéltük, hogy ha végzek az itteni teendőkkel, kimegyek a Szent Péter térre, és ott találkozunk majd az obeliszknél. 

Beléptem az ajtón, és akkor jutott eszembe, hogy vajon nem aggódtak-e miattam a lányok, hogy nem jöttem haza az éjszaka, és nem is szóltam. De Charlotte nagyon vidáman fogadott a portáspultnál.

– Boun giorno, signorina! Remélem, szép éjszakája volt – és elnevette magát. – Draco idetelefonált az este, hogy ne várjunk haza, valamilyen fontos elfoglaltságod akadt. Na és, jóképű volt az, akivel az a fontos elfoglaltság zajlott?

   Elpirultam, és bólintottam. Arra gondoltam, vajon meddig terjed Draco gondolatolvasó képessége? De aztán igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Sietve rendbe szedtem magamat a szobánkban, és mentem segíteni a konyhába.

Gyorsan eltelt a délelőtt, persze időnként muszáj volt a lányok kíváncsi kérdéseire is válaszolnom. Próbáltam röviden, tőmondatokban elmondani a helyzetet. Aztán amikor végeztem a teendőkkel, indultam újra a Szent Péter térre.

Már messziről megláttam az obeliszk tövében David alakját. Elmélyülten rajzolt a térdére fektetett mappába, bal kézzel, varázslatosan gyors mozdulatokkal. Csak akkor pillantott fel, amikor melléje értem. Az ismerős, széles mosolyával fogadott, és megcsókolt. Megnéztem a képet, már majdnem elkészült vele. Egy sugárzóan fényes Szent Péter tér volt rajta, és középen az obeliszken két fénykígyó kanyargott az ég felé.

Közben David elnézett a vállam fölött, és arcára döbbent csodálkozás ült ki. Én is arra fordultam, amerre ő. Két férfi közeledett felénk a téren keresztül. Az egyik göndör, szőke hajú, a másik barna, magasabb termetű volt. 

Tudtam, hogy Colin és Ronald érkezett meg.

David és Colin percekig szólni se tudtak, csak ölelték egymást. Mindkettőjüknek könnyes volt a szeme. Ronald és én is meghatódva, némán álltunk mellettük. Colin szólalt meg először:

– Jó újra látni téged, bratyó. Hiányoztál.

– Te is nekem, öcskös. – David megtörölgette a szemét, bemutatott engem a fiúknak, és aztán megkérdezte:

– Titeket is Draco hozott ide?

– Nem, nem tudom, kire gondolsz. Mi nászúton vagyunk itt, és az előbb néztük meg a Vatikáni Múzeumot és a Sixtus-kápolnát.

– Nászúton?

– Bizony – nevetett Colin, és én megállapítottam, hogy ugyanolyan sugárzó a mosolya, mint Davidnek. – Két hete volt az esküvőnk Londonban. Jó nagy felhajtás lett belőle, pedig mi eredetileg csak egy baráti, csöndes kézfogót terveztünk Ronalddal. De az apánk ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen minden rokon, úgy, ahogy Neil lakodalmán is. És táncolni akart, még ha csak a tolószékben pörögve tudott is. De bírta végig, keringőzött velem is és Ronalddal is. Kár, hogy nem láttad, de majd megmutatjuk a videókat. Szuper lagzi volt!

– Micsoda? – David most jobban megdöbbent, mint az előbb, amikor meglátta a téren Colinékat. – Egy ilyen különleges esküvő a családban? Apánk akaratára? És miért van tolószékben?

– Hát, elég sok minden történt az elmúlt hét év alatt, mióta elmentél. Üljünk be valahova, és elmesélem a legfontosabbakat.

 Elsétáltunk a tér szélén az árkádsoron túlra, és leültünk egy kis étterem teraszára. Ronald rendelt innivalót mindenkinek, aztán Colin mesélni kezdett:

– Azzal kezdem, hogy hét éve folyamatosan kerestelek a világban. Neil esküvője utáni napokban is állandóan hívtalak, de nem vetted fel a telefont. Pedig meg akartam köszönni, hogy kimondtad azt, amit nekem kellett volna, és emiatt te lettél a száműzött a családból.

Az apánk persze engem sem akart látni többet, de ez engem nem zavart különösebben, amúgy is Amerikában terveztük az életünket Ronalddal. De nem tudtam, hogy te mit kezdhetnél magaddal pénz nélkül, egyedül a világban. Segíteni szerettem volna neked, ki akartunk hívni magunkhoz a tengerentúlra. Azt reméltem, hogy végre visszaadhatom mindazt a támogatást, amit gyerekként tőled kaptam. De sehol sem találtalak, az emailekre se válaszoltál.

Közben a cégünk egyre jobban működött, és pár év alatt nagyon sikeresek lettünk. Az apánk továbbra sem akart hallani rólunk, anyánk pedig a szokott belenyugvásával elfogadta a helyzetet. Neiléknél hamarosan megszülettek az ikrek, és az anyánk attól kezdve a boldog nagymama szerepében élte ki magát.

Neillel ha ritkán is, de azért rendszeresen leveleztünk. Tőle tudtam meg, hogy a gazdasági változások miatt a festékgyár veszteségessé vált, az apánk pedig egyre kockázatosabb hitelekkel próbálta fenntartani a süllyedő hajót. Sajnos Neil túlságosan is jó fiú volt, és hiába volt meg a szakmai tudása, nem volt képes ellentmondani, nem tudta lebeszélni az apánkat a rossz döntésekről. És amikor apánknak már nem hitelezett a bank, akkor Neil írta alá a papírokat, és a saját házukra is jelzálogot vett fel. 

A vége persze az előrelátható, totális csőd lett.  Három évvel ezelőtt minden összeomlott. Nemcsak a gyár szűnt meg, hanem vele együtt az egész család anyagi helyzete is rombadőlt. Elvesztették a családi házakat, az autókat, minden pénzüket, és még egy halom adósság is a nyakukon maradt. Szó szerint az utcára kerültek, a szüleink és Neil is, a feleségével és a kétéves ikerfiúkkal. Az apánk agyvérzést kapott, kórházba került. Az egész jobb oldala lebénult, nem tudott beszélni sem. Anyánk nem tudta kezelni ezt a krízishelyzetet, depressziós lett, őt meg egy klinikára kellett beutalni.     

Neil tőlünk kért segítséget. Szerencsére mi már Ronalddal olyan anyagi helyzetben voltunk, hogy meg tudtuk oldani a problémát. Vettünk nekik egy nagyobb házat, ahol Neil családja mellé odaköltözhettek a szüleink is, amikor már kijöhettek a kórházból. Ronald tárgyalt a bankokkal, és sikerült elrendeznünk a fennmaradt adósságokat is. A mi cégünkben amúgy is terveztük a továbblépést, a terjeszkedést Európa felé, úgyhogy létrehoztunk egy angliai fiókvállalatot, aminek az egyik vezetője Neil lett. Anyánk lelkiállapota a rendeződő helyzetben ugrásszerűen javult, visszatért az életkedve, újra a kedves nagymama lett. Apánkkal nehezebb volt a helyzet. Bár megkapta a legmodernebb rehabilitációs kezeléseket, úgy tűnt, ő nem akar gyógyulni. Orvosi szempontból csak a jobb oldala volt béna, és a beszédkészségét vesztette el, de ő a bal karját, lábát sem használta, és semmilyen formában sem kommunikált. Egyáltalán nem reagált a külvilágra, mintha kómában lett volna, pedig a vizsgálatok szerint a tudatánál volt. Hónapokon keresztül feküdt az ágyában némán és mozdulatlanul.

Neilék hazavitték a kórházból, és azt remélték, hogy a családi környezet majd jót tesz neki. Amikor az ikrek ott játszottak körülötte, valóban kicsit élénkebb lett a tekintete, mintha őrájuk figyelt volna. Aztán az egyik nap a srácok az ágyán ülve rajzolgattak, Neil felesége, Clara volt ott velük. Azt látta, hogy apánk bal keze megmozdul, és lassan elindul az egyik színes ceruza felé. Odanyújtotta neki, és legnagyobb csodálkozására ő megmarkolta, és ügyetlen mozdulatokkal firkálgatni próbált a fehér lepedőre. Clara eléje tett egy rajzlapot, odaemelte a mellé a karját, és az apánk bizonytalan vonalakkal rajzolni kezdett. És a szeméből folytak a könnyek.

Ez volt az áttörés. Attól kezdve napról napra javult az állapota. Beszéd helyett lerajzolta, hogy mit akar. Hamarosan fel tudott ülni, bal kézzel megtanult önállóan enni. A jobb oldala béna maradt, de a motoros tolókocsijában manapság már nagyon elevenen száguldozik a házban, és az utcán is. A beszéde kissé nehezen érthető, lassan találja meg a szavakat, de már mindent ki tud fejezni, amit akar. Írni is csak kisiskolás szinten tud. Viszont azóta is állandóan rajzol, és nagyon élvezi. Persze nem művészi szinten, csak olyan naiv stílusban, de nagyon szép, élénk színekkel.

Azt mesélte, hogy gyerekkorában nagyon sokat rajzolt, gyakran a tanulás helyett is. Amikor az apja megtudta, hogy több tárgyból is bukásra áll, elégette a rajzait, és megtiltotta neki, hogy ceruzát vegyen a kezébe. Délutánonként be kellett mennie a gyárba, hogy szem előtt legyen, és az apja irodájában kellett tanulnia. Ott volt akkor is, amikor az apját a halálos baleset érte. Előtte éppen összevitatkoztak, az apja dühösen ment ki az irodából. És pár perc múlva rádőlt az egyik rosszul rögzített festékrakomány. Ő rémülten szaladt ki a nagy robajra, és az utolsó képe az apjáról az, ahogy ott fekszik a szétfolyó, színes festékek között holtan. Ezért többé nem rajzolt, és ezért nem voltak képek sem a falon a házunkban, mert a színes foltok azt a régi látványt idézték fel benne.

Eddig erről sosem beszélt, nem is tudtuk, pontosan hogyan halt meg a nagyapánk. Az agyvérzése óta viszont apánk sokat mesélt róla, és a saját gyerekkoráról is. És azt mondta, már megtette a kötelességét, nyugdíjba vonult, most már az apja is megengedné, hogy rajzolgasson a maga örömére.   

Érdekes módon úgy tűnik, az agyvérzés eltörölte nála a fájdalmas emlékeket. Vagy lehet, hogy a tudata tiltotta le azokat, mint a betegség kiváltó okait. Mindenesetre teljesen megváltozott a személyisége. A fizikai állapota ellenére egy életvidám, jókedvű ember lett, aki tréfálkozni tud a saját gyengeségein is. Gyorsasági versenyt szokott vívni a gördeszkás unokáival a tolókocsijában ülve.

Nem emlékszik a gyár csődjére. Abban a tudatban van, hogy a romló gazdasági helyzet miatt ő zárta be a gyárat, mert már nem érte meg fenntartani, és elege lett a sok munkából. És aztán összeköltöztek Neilékkel, hogy közel lehessenek az unokákhoz. Csak közbejött ez a piszok agyvérzés, de ő nem hagyta magát, és azért is felgyógyult. És azt mondja, ehhez a nagyfia példája, a te példád adta neki az erőt. Hiszen ha egy olyan kis koraszülött, aki te voltál, életben tudott maradni, akkor neki, a nagy felnőttnek nem lehet akadály, ha a teste egyik fele nem akar működni. A másik fele is bőven elég egy jó élethez. 

Sokat emleget téged, hogy vajon hol lehetsz, mi van veled. Nem emlékszik az esküvői vitára, sem arra, hogyan bánt veled korábban. Azt mondogatja, hogy kár, hogy olyan csöndes gyerek voltál, alig maradt rólad emléke. Valójában mindig téged szeretett a legjobban, csak azt sajnálja, hogy a sok munka mellett nem volt elég ideje rád figyelni. Pedig rád a legbüszkébb, hogy abból az aprócska csecsemőből milyen nagy, erős felnőtt lettél. Lám, olyan önálló vagy, hogy már nem is fontos neked az apai támogatás, nem adsz hírt magadról. Ő biztos benne, hogy jól megy a sorod, hiszen ha segítség kellene, biztosan hozzá fordulnál, mert tudhatod, hogy a családodra mindig számíthatsz.

A költözésnél az én régi gyerekszobámból előkerült az egyik rajzod, amit még nekem készítettél. Ezt az apánk bekereteztette, és azóta ott lóg a szobája falán, az ágya felett.

Tudom, elég hihetetlen ez a változás, ami végbement benne. Én úgy hiszem, ez is az apánk, csak ezt az oldalát eddig nem engedte megnyilvánulni. Az agyvérzés ledöntötte a személyisége merev korlátait, és most láthatjuk az eddig rejtőzködő énjét is.

Mi elég gyakran meglátogatjuk őket Amerikából. Az angliai üzlet is jól megy, Neil megállja a helyét. Apánk nagyon szereti Ronaldot, és régóta mondogatta, hogy legyen már egy igazi lakodalmunk, nekünk is jár, nemcsak Neilnek. Nem foglalkozott azzal, hogy ez nem egy szokványos esküvő. Azt hangoztatta, hogy a házasság az, ahol két ember szereti egymást, és ez nálunk biztosan megvan. Tehát semmi akadálya, hogy meglegyen a lakodalom, ahol ő táncolni akar az ifjú párral.

Na, ez volt két hete. Most itt vagyunk nászúton, és egyúttal egy hangulatos tanyaházat is keresünk Toscanában. Apánk és anyánk is szeretne időnként itt tölteni pár hónapot, mert azt mondják, a legszebb emlékeik ehhez a tájhoz kötődnek.

A teljes családi boldogsághoz pedig már csak te hiányoztál, bratyó.

De ez a Róma csodás város. Itt az ember megtalálhatja azt, amit keres. Úgyhogy veled már teljes a kép. Vagyis ki ne hagyjam a barátnődet – pillantott rám Colin a David-féle, kedves mosollyal. – Úgy látom, a pontos megfogalmazás úgy szól: veletek, kettőtökkel lett teljes a családi csoportkép.