36. A reneszánsz múlt

Másra akartam terelni a gondolataimat, mielőtt szentté avatnám magamat a visszanézéssel, ezért megkérdeztem:

­– És maguk mit látnak a freskósorban? Mi az üzenetük benne?  

– A kudarc – vágta rá Draco azonnal, és Leon is rábólintott. 

Csodálkozva és értetlenül kérdeztem vissza:

– A kudarc? Hiszen Leon éppen az előbb győzött meg arról, hogy nincs kudarc, és csak nézőpont kérdése az egész. 

– Igen, a saját életed szempontjából valóban nincs kudarc. De te az üzenetet kérdezted, és nekünk, a Leonardo örökösöknek a nagybetűs Kudarcot vágta a szemünkbe az a freskófestő ötszáz évvel ezelőtt. A dühét, a csalódottságát és az egész küldetés gyászos végét festette oda, nekünk szóló üzenetként. Utána kifaragta márványból az indulatos Mózest, aki földhöz akarja vágni a nagy Üzenet, a Tízparancsolat kőtábláit. Aztán sorra faragta az anyag fogságából szabadulni nem tudó férfialakjait, amiket ma rabszolga-ábrázolásoknak gondol a művészettörténet. És végül, harminc év múlva újra a Sixtus-kápolna oltárfalán lezárta az egészet egy hatalmas Utolsó Ítélettel, megátkozva vele az úgynevezett keresztény egyház akkori vezetőit.

– Hú, ez így nekem túl tömény. Lehetne kissé részletesebben? – kérdeztem kábultam, mert úgy éreztem, megint rám zúdult egy túl nagy adag információ. Pedig már azt hittem, elég jól értem mindazt, ami ebből a sok üzenetből egyáltalán ésszel felfogható. De ez most megint egy újabb nézőpont volt.

– Igen, ez a mi nézőpontunk, a mi üzenetünk – mondta Leon. – Ez nem egy érzelmi hozzáállás, hanem a tény, amit bárhonnan nézünk, akkor is ugyanez marad. Ez volt a csoportunk legutóbbi nagy kudarca. Azóta nem is mertünk ekkora tervbe belevágni, inkább egyenként, vagy csak kisebb csoportokban igyekszünk jobbá tenni a világot.

– De mi is volt konkrétan az a nagy terv? – kérdeztem. Emlékeztem arra, hogy amikor azokban a múltbeli emlékekben jártam, én is tudtam, hogy milyen nagy esélyt halasztottunk el, de mivel akkor szavakkal nem fogalmazódott meg ez bennem, most úgy elmerült, mint amikor egy álomkép csusszan vissza a tudatalattiba. Nyúltam volna utána, de csak az érzés maradt, a szavak hiányoznak hozzá. 

– Leonardo da Vinci, mint X. Leó pápa – mondta Draco keményen. A szavak úgy koppantak a szobában, mintha márványdarabok lennének. – Ez volt a nagy terv, ami nem jött össze. Egy reformer vezető, aki visszavezeti az elanyagiasodott, hatalomközpontú vallást az eredeti, befogadó, szeretetvezérelt hithez. A humanista vezető, aki ennek az újjászületett egyháznak a követeként érkezik az Új Világba, Amerika ősi népeihez, akik ezt a szelíd, szakállas, fehér istent várták olyan nagy vendégszeretettel. De helyette egy barbár, vad hódító banda árasztotta el őket a civilizált Európa zászlója alatt, pénzéhes és kegyetlen uralkodók küldötteként. Az a reneszánsz világ, amit meg kellett volna teremtenünk, testvéri kézfogással érkezett volna Amerikába, amihez az ottaniak ki is nyújtották a kezüket. De kardcsapásokat, puskalövéseket, ágyúszót és vérengzést kaptak válaszul, könyörtelen hittérítőkkel, akik a szeretetet hirdető Jézus nevében tűzzel-vassal irtották az ottani hitet és hívőket.

Rómában a pápai trónról hiányzott a megfelelő ember, és emiatt a világ másik felén szinte teljesen megsemmisült egy testvéri civilizáció. És ezzel elkezdődött az a kettészakadás, amiből pár száz év múlva egyre élesebb politikai, gazdasági, vallási ellentétek lettek. Háború, hidegháború, terrorizmus és gazdasági válságok sora.

És az egész ott kezdődött, hogy egy Leonardo nevű fiatalember inkább rajzolással kezdett foglalkozni a történelmi tanulmányok helyett. 

– Igen, ez nekem is rémlik. De nem értem, hogy lehetett volna Leonardóból pápa? Ahhoz nem valamilyen nemesi családba kellett volna születnie?

– Próbáltuk, de nem tudott – folytatta nyugodtabb hangon Leon a magyarázatot. – Annyira más volt a szellemi energiája, hogy egyszerűen nem volt képes kapcsolódni a megfelelő nemesi család génjeihez. Nem tudott a Mediciekhez megszületni. Az energiája annyira szabálytalan volt, törvényen kívüli, hogy csak hasonló fizikai formában, törvénytelen gyerekként, házasságon kívül tudott erre a világra érkezni. Emiatt csúszott is egy kicsit a terv, de módosítottunk rajta, és így is megoldható lett volna. 

Az egész folyamat azzal a nagy felébredéssel indult, amit ma reneszánsznak neveznek. A szó újjászületést jelent, és pontosan megfogalmazza azt, ami történt.  Az a szellemi megújulás volt a csapatunk visszaérkezésének az eredménye. A legutóbbi, görög-római világunkból születtünk ide újra. Berobbantunk abba a sötét középkorba, és hoztuk abból a korábbi, tiszta szellemi múltból a világot felébresztő, világosságot árasztó tudást. Platónként, Arisztotelészként egyszer már elmondtuk, leírtuk, de közben elfelejtődött. Hát megpróbáltuk újra, más formában áthozni. Filozófia és elvont szavak helyett versekben, drámákban, képekben és szobrokban. Művészetben.  

Firenze volt a kiindulópont. Egymás után születtek oda a nagy energiájú emberek. Legelsőként 1265-ben Dante, aki megírta az Isteni színjátékot, és abban a pokol tüzére küldte a pápát. Aztán jött1304-ben Petrarca, a híres humanista költő. Leonardo Bruni, aki bár Arezzóban született1370-ben, de ő írta meg Firenze történetét, és sorra fordította az összes régi Platón- és Arisztotelész-szöveget. 1378-ban érkezett Ghilberti, az ötvös és szobrász, aki ötven évig dolgozott a firenzei Battistero két bronzkapujának domborművein. A Paradicsom kapuja 1452-re elkészült. Tőle tanult Donatello, aki az első emberi, büszke Dávid szobrot készítette 1433-ban.

Anyagi szinten a Medici család tagjai alapozták meg Firenzében a helyet, és biztosították a pénzügyi támogatást a későbbi művészeknek. Cosimo de Medici volt a Pater patriae, „A haza atyja”, aki 1434-től 1464-ig kormányozta Firenzét. Támogatta a tudományokat és a művészeteket, megalapította a platói akadémiát, a Medici-könyvtárat, lefordíttatta a Hermész Triszmegisztosz által írt Corpus Hermeticumot, és a megbízására nagyszabású épületek és művek készültek el. Neki dolgozott Brunelleschi, a híres építész, aki megalkotta a Firenzei Dóm csodálatos kupoláját.

Később az „il magnifico- a nagyszerű” Lorenzo de Medici, az unoka vitte tovább a reneszánsz szellemiséget 1469-től 1492-ig. Ő támogatta a fiatal Michelangelót is, és az ő idejében Firenze az akkori világ szellemi és művészi központja lett.

Firenzéhez, vagy a közvetlen környékéhez kapcsolódik Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raffaello Santi, Botticelli, Cellini. És bár a szintén olasz, de Velencében született Kolumbusz érte el Amerikát, de aki a nevét adta az Új Világnak, Amerigo Vespucci, a másik nagy utazó és felfedező szintén firenzei volt. És Machiavelli, a nagy politikus is. 

És persze egész Itáliában születtek akkoriban a különleges, nagy volumenű művészek, mint amikor tavasszal egymás után bújnak elő a virágok a fényre. Boccaccio megírta a szabad szerelmet a Dekameronban, és közben megteremtette az olasz irodalmi nyelvet. Giotto új stílusú, érzelmeket és történeteket ábrázoló freskókat festett a korábbi merev ikonszerű alakok helyett. Verrocchio antik római stílusú, gyönyörű szobrokat készített, és később ő lett Leonardo első tanítója. Andrea Mantegna festő volt, és közben szenvedélyesen kutatta és dokumentálta az antik Róma maradványait. Masaccio és Piero felfedezték a festményeken a perspektivikus ábrázolás csodáját. Aztán ott volt a többi festő, például Giorgione és Tiziano a csodás színeikkel, vagy Tintoretto és Veronese érzelemdús képei…

Közben 1455-ben Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást, és 1469-ben már Velencében is működött egy nyomdagép. Az tudás egyre könnyebben elérhetővé vált. Európa-szerte jöttek az újabb művészek, nagy gondolkodók, Erasmus, Morus Tamás, Kopernikusz…

És mindez alig egy évszázad alatt megtörtént. Ennyi nagyszerű ember együtt egy ilyen különleges időszakban, egymást támogatva, és egymástól véve át a stafétabotot, vitték egyre tovább a fejlődést… – Leon, aki egyre lelkesebben sorolta a neveket, most megállt a beszéddel. Felnézett a mennyezeti freskóra, sóhajtott egyet, aztán jóval szomorúbb hangon folytatta. – Igen, ez eddig egy jól hangzó sikertörténet, egy szép fejezet a történelemkönyvből. A reneszánsz eszmének szinte a semmiből felbukkanó csodája, Firenze és Itália ragyogása.

De aztán egyszer csak vége lett.  Elhomályosult a fény. Egy hatalmas államférfi koronázhatta volna meg ezt az egész folyamatot, egy karizmatikus vallási vezető, aki képes lett volna az akkor világ nagy részét összefogni, és jó irányba vinni. De ő nem volt a helyén. Nem volt, aki tovább vigye a szellemi világosságot. Az energia elfogyott, és a világ visszasüllyedt a korlátoltságba, tudatlanságba, és ellenségeskedésbe. Az Egység helyett a kétségbe, a szétszakadásba torkollott a folyamat.

És mi is szétestünk, elaprózódtunk, elvesztünk. És azóta is keressük a szétszóródott részeinket, a szellemi testvéreinket. És aztán, ha megtaláljuk őket, az emlékekkel együtt gyakran a csalódottságot, a bűntudatot és az ellenségeskedést ébresztjük fel egymásban az öröm és az együttműködés vágya helyett. Fáj az a régi kudarc, és félünk az újabb csalódástól. Ezért csak halogatjuk a valódi felébredést, az igazi cselekvést.

Igen, magunkról is beszélek. Mi ketten is tehetnénk, és főleg tehettünk volna már jóval többet is. De mi sem vagyunk tökéletesek, bennünk is ott van a kudarc emléke. Ezért csak csöndben, titokban éldegélünk, és reménykedünk abban, hogy a fiatalok, az új nemzedék tagjai majd bátrabbak lesznek, mint mi voltunk. És lesz elég erejük, bátorságuk ahhoz, hogy újra hangosan megszólaljanak.

      

   Leon szavai megint a feladatról szóltak. Én viszont még mindig nem értettem, hogyan és mikor lehetett volna Leonardóból pápa.

– A pápák akkoriban elég fura szerzetek voltak, már rég nem Krisztus földi helytartói – folytatta Leon, a gondolatomra válaszolva –, és a megválasztásukban több volt az anyagi és politikai érdek, mint az égi inspiráció. A vallási működésük pedig nem a szent életről és a megváltó szeretet hirdetéséről szólt. Ekkor volt pápa VIII. Ince, akinek fiatal korában született egy fia és egy lánya is házasságon kívül, de ez nem volt akadálya annak, hogy 1484-ben megválasszák. A pápasága alatt, a politikai csatározások mellett ő volt az, aki hivatalossá tette a boszorkányok és eretnekek üldözését és kivégzését. És utána következett 1492-től a pápai trónon VI. Sándor, eredeti nevén Rodrigo Borgia, és az ő hírhedt rémuralma. Már bíborosként is megvolt a szeretője, akitől négy gyereke született, köztük Cesare és Lucrezia, akiket fel is használt a politikai cselszövéseihez. És Leonardo da Vinci ennek a Cesare Borgiának ajánlotta fel a szolgálatait, és tervezett neki hadigépezeteket a csatározásaihoz! – Leon hangja most az indulattól fulladt el. Draco viszont csak kesernyésen elmosolyodott, legyintett egyet, és ő folytatta a beszédet: 

– Ekkorra már úgyis el volt veszve az egész terv. A Borgia család csak azért juthatott hatalomra, mert már üres lyukak voltak a rendszerben, amiket ők észrevettek és kihasználtak. Eredetileg annak akartuk előkészíteni a terepet, hogy egy törvénytelen származású ember, vagyis a házasságon kívül született Leonardo is megválasztható legyen pápának. Ehelyett egy botrányos életű pápa törvénytelenül született gyerekei kavarták a politikai katyvaszt. Közben még a Medicieket is elűzték Firenzéből, megjelent a másik oldal képviseletében az őrült próféta, Savonarola, aki egymaga próbált rendet tenni egy felborult világban. Persze, hogy túlzásokba esett, belebukott, és máglyán végezte.

A Borgia-pápa, VI. Sándor halálakor a pápaság eszmeisége romokban hevert.

Ekkor kellett volna színre lépnie X. Leo pápának. Aki viszont nemrég még ökrök által vontatott tankokat tervezett Cesare-nek, ebben az időben meg éppen visszament Firenzében, és tőle szokatlan elmélyültséggel elkezdte festeni a Mona Lisát. Azért, hogy csináljon végre valami nagyszerűt, valami olyat, ami biztosan túléli őt, és hatást gyakorol az utókorra.

Kész röhej, ugye? A világot kellett volna megváltania, ehelyett egy képet kezd el festegetni!

Annyit sikerült elérnie, hogy az energia, már amennyi még ekkor megvolt benne, átment a művébe. És tessék, lett egy csodás alkotásunk, nézegethetjük évszázadok múlva is. A világ meg közben majdnem belefulladt a saját mocskába. Mert hiányzott a szellemi vezetője, aki azzal az újjászületett, reneszánsz szellemi fénnyel világosságot hozhatott volna neki.

  Draco beszéd közben egyre indulatosabb lett, eltűnt a fanyar mosolya, és kezdtem attól tartani, hogy mindjárt megint összetör valamit. Most elhallgatott, és helyette Leon vette vissza a szót. Kicsit viccesek is voltak így, egymást váltogatva, kiegészítve, mintha egy mérleghintán billegnének. Amikor az egyik nagyon felhúzta magát, akkor a másik nyugodtabb lett, és ő folytatta a történetet.

– Mindjárt túl leszünk a lényegen, és aztán már nem lesz min mérgelődnünk – mondta Leon a régi, békés hangján. –  Szóval 1503-ban, VI. Sándor halálakor nem tudtak kit választani, teljes káosz volt a bíborosok között, hatalmi patthelyzet. Végül, kényszermegoldásként a hatvannégy éves, beteg III. Piusz került a trónra, aki egyébként életvitelében pont az ellentéte lett volna a korábbi bűnös pápának. De sajnos alig egy hónap múlva meghalt.

Akkorra már kellő anyagi támogatást tudott mozgósítani a saját érdekében II. Gyula. Ő egy előző pápa, IV. Sixtus unokaöccse volt, és korábban már VIII. Ince megválasztását is hatékonyan segítette a háttérből. A Borgia-pápát megpróbálta megbuktatni Franciaországból szervezkedve, de nem járt sikerrel. Most viszont eljött végre az ő ideje. A tényekhez tartozik az, hogy bíborosként neki is született három lánya.

– Na ugye, még ebből a szempontból is jobb választás lett volna az a Leonardo da Vinci – szúrta közbe gunyoros hangsúllyal Draco. – Neki aztán sosem voltak nőügyei. Se neki, se Michelangelónak. Se szeretők, se feleség, se gyerek. Csak szép, fiatal férfimodellek meg festősegédek.

   Leon csillapítólag tette a kezét Draco karjára, de közben rám nézett.

– Mindannyian tudjuk, hogy miért volt így. Egymást keresték azok a régi szerelmesek, és tudták, hogy most férfitestben találhatnák meg a másikat. De azt is pontosan érezték, hogy reménytelen a találkozás, mert már túl messze kerültek egymástól. Csak a hiábavaló vágyakozás maradt. Leonardo inkább letiltotta magában az összes ilyen érzést, Michelangelo pedig romantikus versek tucatjaiban írta meg időskori, plátói szerelmét egy Tommaso de Cavalieri nevű ifjúhoz.

   Leon pillantásától valamiért elpirultam, és nem akartam végiggondolni, hogy mitől borult lángba az arcom. Térjünk inkább vissza a történelmi tényekhez.

– Ez is a tényekhez tartozik – mondta Leon mosolyogva. – Egy érdekes tény arról, hogy a reneszánsz két legnagyobb alakjának nem lett saját családja, nem lett biológiai örököse. Miközben még a pápáknak is volt gyereke, se Leonardónak, se Michelangelónak nem maradt itt a genetikai öröksége. Nem ért le az anyagba, csak szellemi szintről lehet újra és újra lehozni, különböző formákban.

Na, de térjünk vissza a történethez. Mindjárt itt a vége.  

Szóval Leonardo da Vinci helyett, aki ekkor már messze járt az eredeti élettervétől, 1503-ban megválasztották II. Gyula pápát, aki sokkal inkább hadvezér és politikus volt, mint szent vezető. 1513-ig uralkodott, és közben többször meg kellet védenie a pápai trónját.

De a sok hadakozás közben ő adott megbízást Michelangelónak, hogy fesse ki a Sixtus kápolna mennyezetét, ő vitázott vele azon, hogy mi legyen a képeken, és aztán hagyta rá a makacs művészre, hogy „csinálj, amit akarsz”. Raffaellóval pedig megfestette a pápai lakosztály, a Stanzák freskóit, köztük a legnagyobbat, az Athéni iskolát. Aztán Bramantéval megterveztette az új Szent Péter bazilikát.

És Michelangelo az ő monumentálisra tervezett síremlékéhez faragta ki Mózes indulattal telített szobrát, és az anyagból szabadulni próbáló férfiszobrokat. Vele volt folyamatos vitában és közben anyagi függőségben. Mert II. Gyula egy másik pápa helyét foglalta el. Azt a másikét, aki valóban létre tudott volna hozni egy Szent Szövetséget, amivel II. Gyula csak próbálkozott, akinek valóban jogosan járt volna az a hatalmas síremlék, és akinek a megbízása nyomán más képek kerültek volna a Sixtus-kápolna falaira. II. Gyula csak az árnyéka tudott lenni annak a másiknak. Bár megalapította az első latin-amerikai egyházat az Új Világban, de az a régi vallási szellemiséget képviselte. Az ő idejében volt a legnagyobb kiterjedésű a Pápai Állam, de ez semmi volt ahhoz a hatalomhoz képest, amire az a másik pápa képes lett volna.

De az a másik nem volt ott. 

Így a világmegváltó pápa működése helyett csak művészi alkotások maradtak, amik egyedül nem tudják megváltoztatni a világot. Csak akkor, ha az emberek meglátják bennük a Kaput. 

Közben azért a firenzei Medici-család próbálta menteni a menthetőt. Az 1475-ben született Giovanni de Medici rakétasebességgel elindult, hogy valamit pótoljon abból, amit az 1452-ben született Leonardo ekkorra már láthatóan elvesztegetett. Giovanni nyolcévesen már egy kolostor vezetője, vagyis apátja lett, tizenhárom évesen pedig bíborosnak nevezte ki VIII. Ince pápa. Tudatosan készült a vallási pályára, sokat tanult, de egyébként azokból az energiákból lett ő is összerakva, mint ami Leonardót is hajtotta.  Csak neki ezekből már jóval kevesebb jutott. Ő is életvidám ember volt, érdekelte a tudomány, a művészet, a szórakozás. A magánéletében azért legalább erkölcsös volt.

És II. Gyula halála után, 1513-ban a Medici család befolyásának és a saját erőfeszítéseinek köszönhetően pápává választották a harminchét évét alig betöltő  Giovanni de Medicit. Ő lett X. Leó pápa.

De hiába lett meg az eredetileg tervezett név, az esély és az energia ekkorra már elveszett. X. Leó támogatta a művészeket. Raffaellóval megfestette a Sixtus-kápolna oldalsó falikárpitjait. Michelangelót megbízta a firenzei San Lorenzo templom új homlokzata megtervezésével. Aztán a Medici-család síremlékéhez készíttetett vele szobrokat. De ezekkel is az történt, mint az előző pápánál: a monumentális terveknek csak kis részei valósultak meg, a szobrok nagy része elkészült, de nem az eredetileg tervezett, hatalmas méretű kompozíció részei lettek, csak töredékek. És a napaszakokat ábrázoló művek, a Hajnal, a Nappal, az Este és az Éjszaka férfi és nő képviselői már melankolikus, lemondó arccal, magukba fordulva gyászolják azt az elvesztett másik világot, amit nem sikerült megteremteni.

X. Leó ereje kevés volt a nagy feladathoz. Vezetőként megbukott. A hatalom kicsúszott a kezéből, a papság lezüllött, az emberek nem találtak már biztos kapaszkodót ebben a zavaros egyházban. A bizonytalanságban megerősödött a babonaság.

És akkor egy másik oldalról, másik utat mutatva 1517-ben Luther Márton messzehangzó kalapácsütésekkel kiszögezte új típusú vallási nézeteit a szászországi Wittenberg templomkapujára.  A protestáns, lázadó elvek gyorsan terjedtek, szétszabdalták a korábbi vallási hatalmat, és ezzel az új hittel indultak az emberek meghódítani Észak-Amerikát. Róma elnyomó, fensőbbséges katolikus vallását pedig 1519-től a spanyol Cortez vitte Dél-Amerikába. A szellemi Szent Szövetség, az Egység helyett tovább folytatódott a világ darabokra szaggatása. És ezek a darabok egyre ellenségesebben fordultak egymás ellen.

X. Leó 1521-ben, pár nappal a negyvenhatodik születésnapja előtt halt meg. Nem volt miért tovább maradnia. Az eredeti terv végleg kudarcot vallott. 

Utána egy elég ismeretlen, nem itáliai származású pápa, VI. Adorján próbálkozott úrrá lenni a káoszon, de másfél év után meghalt. Nagy viták nyomán 1523-ban újra egy Medici került a trónra VII. Kelemen néven, és igyekezett a reformáció viharában valahogy megtartani Róma hajóját. Utána jött 1534-től III. Pál pápa, aki a Mediciek Firenzéjében tanult, és jó barátja volt X. Leónak. És ő volt az, aki 1536-ban megbízta az akkor már hatvanegy éves Michelangelót, hogy fesse meg a Sixtus-kápolna falára az Utolsó ítéletet. 

Hát, megfestette. És ez a vége annak a régi történetnek, az elveszett X. Leó pápának. Az Utolsó ítéletben Michelangelo pontot tesz a mennyezeti freskósor végére. És azt üzeni nekünk, hogy elbuktunk. A Leonardo-örökösöknek ez az üzenet. A Kudarc. Hogy mindig emlékezzünk rá, mit halasztottunk el.

35. Az eddigi életem egy másik nézőpontból

Ültem a fotelben, néztem azt a kinyúló férfikezet, és újra láttam benne azt a botot, a két kígyóval és a tetején a szárnyakkal. Hermész botja, a Tudás botja. De mi a csudát akartam én üzenni magamnak? Miért nem írtam le inkább!

Kezdtem dühös lenni. Mindenkire. Arra a régi, ötszáz évvel ezelőtti festőre, aki ott szerencsétlenkedett és nyavalygott a kápolna mennyezete felé nyújtózkodva. Arra a másik, felelőtlen régi férfira, akire nem lehetett számítani. Az egész vak és süket népségre, akik se akkor, se azóta nem értenek semmit sem az egészből. Dracóra, amiért megtalált, és aki miatt ilyen nagy felelősség szakadt rám. Leonra, amiért mindent meg tud magyarázni, de mégsem tudja megmondani pontosan, hogy mit kezdjek magammal. A lányokra mamma Giulia szállodájában, mert már ők is megtalálták magukat. És persze megint éreztem a dühöt David iránt is, és a csalódottságot, hogy hiába találkoztunk, nem tudtuk rendbe tenni a múltunkat.

És leginkább önmagamra voltam dühös. Ha ennyi mindent tudtam a múltban, akkor most mi a fenéért szerencsétlenkedtem végig az életemet? Egy ilyen múlt után mit keresek ebben a csődbement, semmilyen életben? Mi volt most a tervem? Vagy ide is csak egy öngyilkos ugrással érkeztem meg, menekülve a túloldalról, ahol élő volt minden emlék és fájdalom? Lehet, hogy úgy akartam meghalni, hogy megszületek erre az öntudatlan életre?

Hát ha ez volt a vágyam, akkor ideje felismernem, hogy nem sikerült. Szokás szerint, ez sem sikerült. Hiába menekülnék bárhova, ez a csomagnyi szerencsétlenség velem marad. Lehet, hogy már mindörökre. Hát ezt jól elszúrtam.

– De hiszen jól csináltad – szólalt meg Leon. Nem lepődtem meg attól, hogy a gondolatomra válaszolt, de azon igen, amit mondott. Mit csináltam én jól?

– Mindent. Mindent jól csináltál eddig. – Ezt most Draco mondta, nagyon határozottan. – Én azokat tudom megtalálni, akik jól befejeztek egy-egy életszakaszt, és a következő lépcsőfokhoz egy nagyobb lendületre van szükségük. Ebben tudok segíteni nekik. Nem elveszett szerencsétlenek gyűjtök össze, hanem olyan embereket a régi csapatból, abból a régi Egységből, akik éppen szárnyat bontanak a repüléshez. Az igaz, hogy gyakran időbe telik, mire rájönnek, hogyan is kell használni a szárnyaikat. De az én klienseim az újjászületésük küszöbén állnak. Valamit befejeztek, és kezdik az újat.

Te is ilyen voltál. Csak emlékeztetnem kellett téged is, ahogy a többieket is arra, hogy a következő szinthez nem lefelé kell nézni, hanem felfelé. Az ég felé. És közben éppen útba esik a Sixtus-kápolna mennyezete.

– De hogy lehetett volna jó az az élet, amit eddig éltem? Tele volt szenvedéssel, szerencsétlenséggel és kudarccal.

– Én inkább úgy látom, hogy tele volt nehéz, de jól elvégzett feladattal. Hiszen bármi is történt, te túlélted. Levizsgáztál – mondta Leon. 

– És mi van a papírra írva? A szerencsétlen vesztes kitűnő diplomája? 

– Nem egészen. Én azt olvastam rajta, hogy: „A nagy befejezések hőse”.

– Hogy micsoda? Az honnan jött ki?

– Nézd végig újra az életedet most, azzal a fénnyel, amit Hermész botjával sugárzol rá. Nézd meg jól!

   Leon szavai nyomán megjelent egy filmszalag a szoba közepén, rajta az életemmel. Már nem csodálkoztam a látványon, kezdtem hozzászokni ezekhez a fura látomásokhoz. Oké, tehát ez itt az életem. Na, mi volt ebben a hősies, nagy dolog?

– Már a megszületésed hatalmas hőstett volt. Megmentetted vele az anyád életét.

 

  Bennem akadt a lélegzet. A filmszalag furcsa fénnyel világított, és én nem csak a képeket láttam, hanem tudtam azt is, ami a kép mögött volt. Úgy, mintha mindig is tudtam volna, csak eddig nem gondoltam rá. Mint amikor napközben egyszer csak eszébe jut az embernek az éjszakai álma, felbukkan az egész történet, ami pedig ott volt korábban is valahol a fejében, csak eddig nem találta meg.  

És így most egyszerre érthető lett minden. Az a filmszalag nem véletlen események sora volt, hanem céltudatos cselekvések törvényszerű következménye. Egy vállalt és elvégzett vizsgafeladat.      

„Véget vetni annak, ami rossz.”

Ezt vállaltam, és innen nézve valóban látszott, hogy meg is csináltam. Te jó ég! Így még sosem láttam az életemet! Mondhatom, hogy tényleg egészen jó eredménnyel végeztem.

Most nem a szörnyűségeket láttam benne, csak a tényeket.

Most már pontosan tudtam, és meg sem lepődtem rajta, hogy én valójában nem az apámnak hitt férfi lánya vagyok. Vagyis nem Leslie, az anyám első férje nemzett engem, hanem a nagyapám, az anyám apja. Egy vérfertőző viszonyból születtem. És azzal, hogy világra jöttem, túlélve egy abortuszt is, az anyám végre kiszabadulhatott a család börtönéből, és hozzámehetett a barátjához. Nem lett boldog tőle, de legalább életben maradt. Mert korábban már az öngyilkosságra készült, úgy érezte, nem bírja tovább.  De amikor kiderült, hogy velem mégis terhes maradt, rájött, hogy lehet más menekülési útja is az apja közeléből, nem csak a halál. 

Így már értem, miért volt olyan ismerős érzés az, amikor George, a nevelőapám velem erőszakoskodott, és megértettem anyám félrenéző, üres tekintetét , meg a rám vetített, izzó gyűlöletét is, mert látni vélte bennem a saját apját, és a puszta létem arra a szenvedésre emlékeztette.  

És azt is tudtam már, hogy ezzel odaálltam George és a saját lányai közé, a húgaimat mentettem meg attól, hogy nekik is át kelljen ezt élniük. És amikor elköltöztem otthonról, akkor George fizikailag már elég rosszul volt ahhoz, hogy nekik ne árthasson.A halála után pedig az anyám és a húgaim elkezdhettek egy új, szabadabb életet élni.

Az azt követő évek, amikről eddig azt hittem, hogy kudarcok sorozata volt, most sikerré váltak. Oda mentem, ahol valami rosszat be kellett fejezni. Olyan cégekhez szerződtem, amik tisztességtelenül működtek, és ahogy dolgozni kezdtem náluk, hamarosan csődbe is mentek. Az a hajléktalanszálló, ami kigyulladt, valójában már régóta inkább egy drogtanya volt. Megtisztult tőle a környék, miután porig égett.

És az igazi vizsgafeladat Max volt, a könyörtelen strici és drogdíler. Amikor Mexikóból jövet elvesztettem a droggal teli bőröndjét, azzal kockáztattam a saját életemet, de közben őt halálra ítéltem. A nagyfőnök, akinek tartozott ezzel az áruval, nem kegyelmezett. És most, a filmszalagot nézve láttam, hogy Max halála elindított egy véres leszámolási játszmát, aminek a végén valamivel kevesebb lett a drogos, és az általa futtatott lányok közül páran ki tudtak szállni a prostitúció csapdájából.

És persze azt is láttam, hogy mennyire irreális terv volt ez az egész. Azt hittem, ha valahol megakasztom a folyamatot, akkor majd leáll az egész, szennyes rendszer. De ez csak naiv elképzelés volt. Egy aprócska részen tisztult a világ, de a többi területen újratermelte a piszkot és a bűnt.

Tehát az egészet nézve, nem tettem, mert nem is tehettem túl sokat. De ha a saját aprócska énemet nézem a nagy egészhez képest, és azt a két-három-négy embert, akinek mégiscsak jobb lett miattam az élete, akkor azért büszke lehetek magamra. Valamit tettem. Valamit változtattam a világon, még ha csak egy porszemnyit is, de ennyivel legalább jobb lett a világ.

Olyan volt, mintha felgyulladt volna egy erős fény, ami bevilágította a múltamat. Az a csapdákkal teli, sötét labirintus, amiben eddig fájdalmas sebeket szerezve, értelmetlenül bolyongtam csak, ebben az új világosságban nézve egy tudatosan berendezett akadálypálya lett, leküzdendő feladatokkal. És ezen a nehéz pályán én már szerencsésen végigmentem. 

Így nézve tényleg nem kudarc az eddigi életem.

Akkor viszont érdemes folytatnom. És ki tudja, miket tehetek még! Az eddigi eredményeim alapján igazán ügyes akadályfutó vagyok. 

Hú, úgy éreztem, már kezdek elszállni magamtól, úgyhogy gyorsan abba is hagytam az elmélkedést. A színes filmszalag eltűnt a szoba közepéről, és én újra a két ősz szakállú öreget néztem velem szemben a fotelekben. Leon és Draco Davini. Most nagyon békésnek és elégedettnek tűntek mind a ketten. És valahonnan régről nagyon ismerősnek is. 

34. Hámán története

– De te most a saját részletedre lennél kíváncsi a freskóból, ugye? – kérdezte váratlanul Leon.

Gyorsan bólintottam, mert az előző mondatai kissé összezavartak. Túl nagy dolog volt az, amiről beszélni kezdett. Térjünk inkább vissza a kézzelfoghatóbb részletekhez. Na, mi van azon a sarokfestményen? 

– Ez egy külön történet a Bibliában, egy önálló regény, Eszter könyve – mondta Leon mesélős hangsúllyal. – Olyan, akár egy filmforgatókönyv. Van benne ármány és cselszövés, férfi-női konfliktus, szerelem és vágyakozás, bűn és bűnhődés. Majd elolvashatod részletesen is. Most leegyszerűsítem erre a részre, ami a képen látható.

Volt egyszer egy Ahasvérus perzsa király, akinek problémája támadt a királynéjával. Összegyűjtette hát a birodalmából a szép szűz leányokat, hogy közülük válasszon engedelmesebb feleséget magának. Az egyik lány, Eszter, megtetszett neki, az ágyába is vitte, megszerette. Nem tudta, hogy a lány valójában zsidó származású, és az ő nagybátyja Márdokeus, aki a királyi udvarban szolgál. Volt ennek a királynak egy Hámán (vagy Ámán) nevű, macedóniai származású, nagyon befolyásos minisztere, aki összeütközésbe került Márdokeussal, mert az nem volt hajlandó meghajolni előtte. Ezen Hámán annyira bedühödött, hogy elhatározta, az egész zsidó népet kiírtja a perzsa birodalomban. A zsidók itt is olyan behurcolt szolganépként éldegéltek, mint akkoriban más országokban is, de elég nagy számban, és elkülönülten a többiektől, a saját törvényeik szerint. Hámán azt mondta a királynak, hogy a zsidók veszedelmet jelentenek a birodalom számára.  Ahasvérus elfogadta az érveket, és utasítást adott a pár héten belüli mészárlásra.

Megtudta ezt Márdokeus, és Eszter befolyását felhasználva ellentámadásba lendült. Az egyik este felolvasták a királynak azt a régebbi történetet, amikor Márdokeus leleplezett egy király elleni összeesküvést. Erről az uralkodónak eszébe jutott, hogy ezt a tettet még meg sem jutalmazta, úgyhogy másnap rendeletben hirdette ki, hogy Márdokeus milyen nagyszerű alattvalója.
Este pedig az ifjú királynő vacsorára hívta a királyt és Hámánt is. Ott mondta el, hogy ő is zsidó, az ő nagybátyja Márdokeus, és Hámán ki akarja irtani a népét. A király ettől méregbe gurult, mint aki most hall erről először, és azonnal felakasztatta Hámánt arra az akasztófára, amit az Márdokeus számára ácsoltatott a saját háza udvarán.  

Eddig még a történet el is menne, mint egy hepienddel záruló forgatókönyv. És nagyjából ennyi elég is ahhoz, hogy a festmény érthető legyen, mármint az a része, ami ezt illusztrálja. De az igazsághoz tartozik, hogy a szép mese elég csúnyán végződött. Az eddig pozitív hős, a jószándékú, de üldözött Márdokeus nem elégedett meg az eredménnyel. Bábként használva Esztert, elérte azt, hogy a korábbi rendelet átforduljon, és a király most a zsidóknak adott teljesen szabad kezet a vérontásra. Le is gyilkoltak hetvenötezer embert, és Hámán tíz fiát is felakasztották. Aztán nagy lakomát tartottak, és ez lett hivatalosan a purim ünnepe. 

Na, szóval se a Biblia, se a történelem nem éppen a hepiendes szép történetek gyűjteménye, sajnálatos módon. Dehát ez nem filmforgatókönyv, hanem az élet, és ezt az emberek jelleme formálja a maga tökéletlenségeivel – sóhajtott nagyot Leon. – De most térjünk vissza a kiindulópontra. Tehát itt van nekünk ez a sarokfestmény – mutatott a mennyezet felé.

– De ezen nem akasztófa van – jegyeztem meg.

– Bizony, bizony. Ez az egyik nagy eltérés. A másik pedig az, hogy erről a központi, előrenyúló férfialakról senkinek sem egy cselszövő, gonosz ember jut eszébe. Nagyon nem stimmel itt valami.

A háttérben levő alakok még rendben vannak. Ott, a bal sarokban egy asztal mellett hárman beszélgetnek: Eszter, Ahasvérus király, és a tiltakozó, bűnös Hámán. Ez megfelel a Biblia szerinti vacsorajelenetnek. 

Aztán a jobb oldalon az ágyban fekvő királynak éppen felolvassák a régi történetet, amikor Márdokeus megmenti őt. Az olvasó szolga mellett ott figyel Eszter is. 

Az ajtókeretben álló, sárga köpenyes alaknak viszont megint Hámánnak kellene lennie, aki az ülő férfinek, Márdokeusnak szól, hogy hívatja a király, hogy megjutalmazza. Csakhogy ez a sárga köpenyes már egy elég jóarcú, fiatal férfi, nem a bűnös Hámán, a lépcsőn ülő, piros ruhás ember pedig túl fiatal ahhoz, hogy Eszter öreg nagybátyja legyen. 

Tehát ahogy nőnek az alakok, úgy növekszik a különbség a kép és a történet mondanivalója között. A csúcspont pedig a középen levő, keresztre feszített fiatal férfi. Ő nem lehet bűnös. Megnézhetjük a túloldalon a kígyók szorításában szenvedő, elveszett embereket, vagy lent a falon az Utolsó ítélet eltorzult arcú bűnöseit. Michelangelo tudott bűnhődő, rossz embert festeni, ha akart. Itt viszont már valami egészen más az üzenet. 

És ahogy korábban már elmondtam neked, ehhez a képhez, ehhez az előrenyúló alakhoz vezet a freskósor összes energiája. Ide mutat nagy lendülettel, két kézzel Jónás. Ez itt a csúcspont.

Igen, itt van az Üzenet, amit te, Angele, megláttál. De amit mondhatnék róla, azok csak felszínes, üres szavak lennének. És ne zavarjon meg téged, hogy amikor meg akarod fogalmazni, te sem találsz hozzájuk megfelelő fogalmakat. Ez így van rendjén. Ez az Üzenet a felismerésről szól. A kép ott van, és ha látod, mi van rajta, akkor látod a Kaput.  

És ha te látod, akkor azt más is megláthatja. És akkor több, mint ötszáz év után lehullhat a szemekről a hályog, kinyílhat a Kapu, és megérkezhet végre a Tudás. Lehet, hogy csak egy szikrája az, amit át tudsz hozni, de én hiszem, hogy nagy tűzvész lesz abból a szikrából.

Igazi tisztítótűz. Már nagyon várjuk, ugye, Draco?