41. Raffaello, az isteni gyermek

– Igen, így látta, vagyis ezt remélte Michelangelo is, amikor befejezte a freskósort – mondta Leon. – Belefestette a Kapukat mindenki számára, aki képes meglátni a valóságot, aztán a nekünk, Leonardo örökösöknek szánt üzenetet a küldetés kudarcáról, az elveszített lehetőségről, és a saját élete csalódottságát is, de a legvégén még ott volt a remény. Az, hogy létezik a másik teremtői oldal, él az új nemzedék, már itt vannak az isteni gyermekek, akik majd folytatják az utat.

Mert ekkor még megvolt a földi Szentháromság, az a három ember, akik a főszereplői voltak ennek a hatalmas, világot megváltoztatni akaró küldetésnek. Itt volt Leonardo, akinek a férfias erőt, a hatalmat és az irányítást kellett volna képviselnie. Aztán Michelangelo, a művész, a női oldal médiumi érzékenységével, aki az Üzenet hozta át. És a harmadik szereplő Raffaello Santi, az isteni Raffaello, a boldog gyermek, aki az életörömöt és a reményteli jövőt képviselte. Ők hárman voltak az itáliai reneszánsz kulcsemberei.

De az első szereplő elbukott, és vele bukott a nagy terv is. 

És nézzük meg, mi maradt meg ebből a reneszánsz kori szentháromságból.

Ha ma azt mondom, Leonardo da Vinci, az embereknek egy mű ugrik be: a Mona Lisa. A férfi energia képviselője tehát megalkotta a tökéletes nőt. Michelangelóról a Dávid szobor jut eszébe a többségnek. A női energia hordozója kibontotta az anyag fogságából a tökéletes férfit. És ha azt mondom, Raffaello, a legtöbben az édességre, a kókuszgolyóra gondolnak, nem pedig a festőre. De ez nem gond, hiszen illik ahhoz a szellemi energiához, a gyermeki, tiszta életörömhöz, amit Raffaello képviselt.

Azt viszont a legtöbben nem tudják, hogy egy Raffaello-alkotást szinte minden ember ismer, jobban, mint a Mona Lisát vagy Dávidot. Egy kisebb részletével szinte naponta találkozhatnak, beépült a mindennapokba, az élet részévé vált. Raffaello szellemi üzenete ma is itt van, de az angyalkái csak nézőként figyelik ezt a világot. – Leon az egyik polcról színes művészeti albumot vett le, fellapozta, majd felém mutatta a képet. – Ez az a kép, a Sixtus-Madonna. És itt van alul a két nézelődő angyalka. Raffaello, az isteni gyermek ezeket az angyalokat hagyta az utókorra.  

  A festményről egy kedves, komoly arcú fiatal nő nézett a szemembe, a karjában egy kisgyereket tartott. Kétoldalt egy férfi és egy nő állt mellette, a kép alján pedig ott könyökölt az ismerős két kisangyal. Igen, ők vannak a karácsonyi csomagolópapírokon, gyertyákon, szalvétán, díszdobozokon, tálcán, kulcstartón, poharakon, és még számtalan használati tárgyon. Tényleg itt vannak körülöttünk.

Megnéztem a képet, és csodálkoztam, hogy miért nem lett közismertebb, én sem hallottam róla korábban. Pedig csodálatos hangulatú festmény. Annyira élő az a nő és a gyermek is, olyan karakteresek, hogy az volt az érzésem, bármikor találkozhatnék velük az utcán, és megismerném őket. Az egész képről a természetes egyszerűség sugárzott. Felül a zöld bársonyfüggöny karnisa lazán belelóg a képbe, mintha egy egyszerű szoba lenne a helyszín, ahol elhúzták a függönyt, és így feltárult az a szebb, tisztább másik világ, aminek a peremén az angyalkák bámészkodnak.   

 – Érdekes az elnevezés, ugye? – mondta Draco. – Michelangelo a Sixtus-kápolnában festi meg a legfontosabb üzenetét, Raffaello legismertebb alakjai pedig a Sixtus-Madonna című képről lépnek ki az emberek közé. Pedig a név két külön helyhez kapcsolódik. Raffaello a piacenzai bencés kolostor Szent Sixtus-templomának a főoltárára festette ezt a képet 1514-ben.

A Vatikánba naponta sok százan vonulnak megcsodálni a freskókat, de mégis alig látnak valamit belőlük. Raffaellónak ezt a képét nem sokan ismerik, Drezdában nézhetné meg az, akit érdekel. De az angyalok lejöttek a vászonról, beköltöztek az emberek közé, és azóta is csodálkozva nézik ezt az itteni, fura világot. Így abból a régi szentháromságból leginkább Raffaello szellemi energiái maradtak itt a mindennapokban. 

   Leon közben visszatette az albumot a polcra, leült a fotelba, és folytatta a magyarázatot:

– Térjünk vissza a történethez. 1508-ban Michelangelo harminchárom éves volt, amikor elkezdte festeni a Sixtus-kápolna mennyezetét. Ekkorra már megalkotta a Pietát és a Dávid szobrot. Raffaello huszonöt éves ifjú titánként ugyanekkor kapott megbízást a pápától a vatikáni lakosztály szobáinak a kifestésére. Ő Urbinóban született, de huszonegy éves korától már ő is Firenzében tanult festeni. Pár év múlva pedig Rómában úgy elbűvölte a tehetségével a pápát, hogy az elküldte a többi, idősebb festőt, és csak az ifjú Raffaellóra bízta a pápai termek díszítését.  

 Alig pár méterre egymástól alkotott a két művész, és két nagyszerű, de különböző energiájú festménycsoport született, egymást erősítő végső üzenettel.  

Michelangelo magányos dühvel, nagy indulattal, szenvedéssel alkotott, a képei olyanok, mintha márványból faragta volna ki az alakjait, akik megragadják a néző figyelmét, felkavarják az érzéseit, szólnak hozzá, és el akarnak mondani neki valami fontosat. Michelangelo minden művének nagy súlya van, a szobroknak és a freskóknak is, és egy-egy erős üzenetet hordoznak.

Raffaello viszont életvidám, boldog fiatalember volt, aki nagyon szerette a nőket, és azok is kedvelték őt. Számtalan szerelmi kalandja volt, kiélvezte az élet minden örömét. Ő sosem volt magányos, a munkában is segédek és tanítványok színes csoportja vette körül. A képeinek kevésbé fontos részeit ők festették Raffaello vázlatai alapján.

A műveiben maga az élet van, a létezés csodája és öröme, akkor is, amikor vallási témákat festett. Nála a hit az életről szólt, a festményein a szentek valóságos, mindennapi emberek, akik boldogan és magabiztosan tekintenek le a vászonról. Az ő alakjai döbbenetes módon élőek, emberiek. Általában kinéznek a képből, a pillantásuk találkozik a festmény előtt álló emberrel, és kapcsolatot teremt vele. Itt nincs súlyos, szent üzenet. Ez maga az élet, a vásznon és a vászon előtt is. Két világ találkozik akkor, amikor valaki rátekint Raffaello képeire. Egy ugyanolyan pillanat jön létre ilyenkor, mint amit Michelangelo megfestett Ádám és a Teremtő között. De azt a múltbeli találkozást Raffaello áthozta a jelenbe, és így minden újabb nézőnél újra megtörténhet a csoda, a kapcsolatfelvétel. 

Raffaello rövid élete alatt egy teljesen új festészeti stílust alkotott meg, az élő, emberi szépség ábrázolását. És ezzel együtt egy új világot is teremtett azokkal a szereplőkkel, akiket megörökített a képein. Ő megfestette azt a másik, boldog, új világot, ami egy bizonyos szintig kapcsolatba is lépett az ittenivel, de végül ő sem tudta megváltani ezt.

Az ő legfontosabb témája a Madonna és a gyermek ábrázolása volt. Több tucatnyi ilyen művet festett, és nagyon sok portrét, amikben szintén tökéletesen élően, jellegzetesen tudta megörökíteni a modelljei egyediségét, jellemét.

De most térjünk vissza a kezdetekhez. Raffaellónak a vatikáni szobák, a Stanzák kifestése volt a legnagyobb volumenű műve, és ennek a legfontosabb részét, az első termet nagyon fiatalon, huszonöt és huszonnyolc éves kora között alkotta meg. Úgy, ahogy Michelangelo is a Dávid-szobrot.  

A Sixtus-kápolna üzenetével egyidőben tehát a pápai lakosztály falára Raffaello által felkerült a nagy reneszánsz küldetés másik fontos momentuma. Ez pedig az Athéni iskola hatalmas freskója, rajta az ókor összes nagy tudású szereplőjével. És a képen egyes ókori bölcsek jól azonosíthatóan egy-egy középkori művész arcvonásait viselik. Raffaello odafestette a falra az ő üzenetét: „Lássátok meg: ezek vagyunk mi. Újra itt vagyunk.”

Hát igen, erről szólt a reneszánsz. Az ókori bölcsek nagy csoportja visszatért, hogy megváltsák a világot.

De annak a teremnek a másik három falán is fontos üzenetet hordoztak a freskók. És bár lágyabban lett megfogalmazva, de a végeredmény egybecsengett a Sixtus-kápolna kemény végkövetkeztetésével.

Nézd csak meg a képeket! – Leon fürgén felugrott a fotelból, és több tekercset vett le a polcról. Már nem csodálkoztam azon, hogy nála minden műnek megvan a reprodukciója. A szibillát ábrázoló képet gondosan összetekerve visszatette a helyére, és egy másikat akasztott az állványra.

– Ha történelmi időrendben nézzük, akkor az első kép az egyik ablak feletti kisebb freskó, ami az Erényeket ábrázolja. Ez itt az Erő, a Bölcsesség és a Mértékletesség hármasa, fölöttük a mennyezeten pedig az Igazság allegóriája.

A középkorban szerették ezeket az átvitt értelmű, szimbolikus ábrázolásokat. Kétoldalt, az ablakfülke mellett pedig a polgári és a vallási jog egy-egy fontos eseménye látható. Ezekről, és a mennyezet képeiről is beszélhetnénk még, de akkor túl hosszúra nyúlna a magyarázatom.

   Draco erre olyan hangot adott, mint aki köhögni próbál, de gyanúsan nevetés-szerű lett a vége. Leon felvont szemöldökkel állt meg a lendületes magyarázata közben.

– Neked nem muszáj végigülni ezt a beszélgetést, Draco. Angele számára mindez érdekes lehet, de te persze már sokszor hallhattad. Biztosan van jobb dolgod is annál, minthogy itt ücsörögj a fotelban. Nem vár rád valaki valahol a világban?

– Hála az égnek, nem – mondta vidáman Draco, és nagyot nyújtózott. – Képzeld, évek óta nem éreztem ilyen csöndet és nyugalmat a fejemben. Nem szól a csengő, nem kell ugranom a világ végére, hogy egy újabb páciens ráncigáljak el a kápolnába, és várjam, hogy megtörténik-e az áttörés nála. Valami változott, Leon. Nem akarom elkiabálni, és nem szeretnék csalódni, de úgy érzem, mintha ébredeznének végre a régi ismerőseink. Mintha egyre többen lennének képesek a saját akaratukból, a saját lábukon elindulni ide, vagy bárhova máshova, ahol kinyílhat a szemük a valóságra.

Úgyhogy én most csak ülök, és ha a telefonkönyvet akarnád felolvasni, azt is szívesen végighallgatom. De annyi szabadságot fenntartok magamnak, hogy ha valamit viccesnek találok, azon azért jót derülök. Ha te olyanokat mondasz, hogy nem akarod hosszúra nyújtani a magyarázatot, az azért egy jó tréfa. Soha nem mondtál el még semmit sem röviden. Nem kell tiltakoznod – emelte fel a kezét Draco, mert Leon közbe akart szólni. – Elfogadom, hogy igazad van. Tényleg elég bonyolult a világ, nem lehet pár mondattal összefoglalni.

És most inkább főzök friss teát, addig sem zavarom a műélvezetet. – Azzal Draco ruganyosan felállt, és kiment a hátrafelé nyíló ajtón, vitte magával a kiürült teáskancsót. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, Leon szemöldöke újra nyugalmi állapotba került. Pár pillanatig csöndben volt, az arca annyira eltűnt a fehér szakálla és bajusza alatt, hogy nem tudtam eldönteni, mire gondolhat.  De aztán gyors mozdulattal egy másik posztert tett az állványra, és a korábbi lendülettel folytatta a magyarázatot.       

– Ez pedig itt a szemközti ablak fölötti kép, a Parnasszus. Felül Apolló és a múzsák, lejjebb pedig ezen is itt vannak az ókor művészei, írók, költők. Ez a bal oldali, kék szoknyás nőalak Szapphó, ókori görög költőnő. Leszbosz szigetén élt, és szenvedéllyel teli költészetében a női szerelmet is megénekelte, de a férfiakhoz is heves érzelmek fűzték. A hozzá hasonlóan szerelmes természetű Raffaellónak olyan fontos volt az ő alakja, hogy a kezébe egy papírlapra odafestette Szapphó nevét is, hogy egyértelmű legyen, kicsoda. 

A többi, amúgy szintén jelentős művész pontos azonosításáról meg azóta is vannak viták. Vergilius mellett viszont ott van Petrarca, és Dante is Firenzéből, akik már a reneszánsz előőrséhez tartoztak.   

   Draco közben visszajött a szobába, menet közben rápillantott a képre, és teljes komolysággal hozzáfűzte:

– Annak a narancssárga köpenyes fickónak meg, ott Szapphóval szemben, egy távirányító van a kezében, és valószínűleg Apolló hegedűszavát akarja lehalkítani, vagy egy másik csatornára váltana. De a többiek megrovó arccal néznek rá, és arról győzködik, hogy talán mégse kellene ezt, mert Apolló vérig fog sértődni. – Elképedtem, mert a freskón tényleg valami érdekes dolog volt a férfi kezében. Draco folytatta: – De az is lehet, hogy a mobiltelefonja szólalt meg, és a többiek éppen arra figyelmeztetik, hogy kapcsolja már ki, milyen illetlenség a nagyfőnök koncertje közben telefonálni.

   Leon nem szólt semmit, Draco gyorsan felvette a cukortartót az asztalról, és kifelé indult. 

– Már itt sem vagyok. Csak megpróbáltam egy kis modernebb látásmódot sugallni ezekhez az öreg képekhez. – Azzal újra becsukta maga mögött az ajtót.

Leon mosolyogva megcsóválta a fejét. Most a bajusza is felfelé ívelt, és vidáman csillogott a szeme. Az előbb nem tudtam, hogy vajon megsértődött-e Draco megjegyzésén, de most látszott, hogy semmi baj, élvezi a helyzetet.

– Tényleg változik valami az energiában, rég láttam már ilyen jókedvűnek – mondta elgondolkodva, mintha csak magában beszélne. – Az utóbbi időben már nagyon hiányoztak az efféle megjegyzései. Pedig korábban naponta többször is fel tudott bosszantani az ironikus kommentárjaival. De valójában azok tartottak edzésben, és Draco nélkül besavanyodott, tudálékos vénember lettem volna az eltelt hosszú évek alatt. Ő meg jó pár nagyobb dolgot is összetört volna már, ha nem adja ki magából a dühét ennek a szobának a falai között. De most meglepően türelmesen és nyugodtan ücsörgött itt. Ez biztató, nagyon biztató. Mégiscsak megérjük még a csodákat! – Végigsimított a fehér szakállán, pár pillanatra elhallgatott, mintha befelé figyelt volna. Aztán újra eleven tekintettel fordult felém, és az előbbi lelkes, magyarázó stílusában szólalt meg:

– Folytassuk a freskók sorát, mert tényleg túl sokat fecsegek mindenféléről, pedig a lényeg még ezután jön. – Lecserélte a posztert, úgyhogy nem sikerült rájönnöm, mi lehetett annak a férfinak a kezében. Most egy sokkal mozgalmasabb kép következett. 

Mintha egy félgömbben lettek volna az alakok. Legfelül az égben isten és az angyalok, középen Krisztus, mellette a szentek sora. És egy éles felhősávval elválasztva következett az alsó rész, ahol egy asztal körül emberek csoportja vitatkozott.    

– Most ugrunk egyet az időrendben, mert az szerint az Athéni iskola következne – mondta Leon. – De mivel abban van a lényegi mondanivaló, előbb a negyedik falon levő képet mutatom meg. Ez a szoba hosszabbik oldala, hétszázhetven centi széles és öt méter magas rajta a freskó.

Ez a Disputa, vagyis az Oltáriszentség disputája. Tehát a katolikus vallás központi kérdéséről folytatott heves eszmecsere itt a földi síkon, amit a szentek és angyalok értetlenkedése kísér odafentről. És ami a látványos rajta: itt is megjelenik a legfontosabb üzenet, a szétszakadás. Látod, ugye? – Bólogattam, mert nekem is ez tűnt fel elsőre. Leon folytatta: – Amit Michelangelo a szomszédos kápolnában egy egész freskósoron mesél el a kezdetektől a végig, azt Raffaello itt összefoglalta ebben a képben az adott korra vonatkoztatva. Az ég elszakadt a földtől.

Az égi világ is két szintre tagozódik, felül az isten az arkangyalokkal, lejjebb a szentek ülnek félkörívben. Ezt a két részt összekapcsolja Krisztus alakja, mellette Mária és Keresztelő Szent János. Ő van a középpontban. Csakhogy neki igazából az égi és a földi világot kellene összekötnie. Ennek a kapocsnak lenne a szimbóluma a szent ostya, Krisztus teste, ami ott van lenn az oltáron, a kis kerek tartóban. De oda, a földi világba nem ér le az égi fény, a felette levő galamb, a Szentlélek sugárzása. A fény elveszik útközben, abban a világos, kietlen részben. Az ég és föld közti, széles felhősáv tele van apró angyalokkal, és olyan tömör, mintha falként választaná el a két világot.      

Lent a földön jobbról egy nagy, lapos kőtömb, baloldalon, a távolban egy épülő templom próbálna kapcsolatot keresni a felső világokkal, de eleve kudarcra ítélt vállalkozás mindkettő.

Az emberek idelent egymással vitatkoznak, könyvekbe merülnek, és egymással küzdő, széthúzó energiát képviselnek. Baloldalon egy kék köpenyes, angyali ifjú próbája az oltárra irányítani egy idősebb férfi figyelmét, de az ingerülten a könyvében olvasottakra mutogat. Őt nem érdekli a valóság, a könyvében levő szavakkal vitázik. 

Az égben a szentek nem értik ezt az egész helyzetet. Mi van odalent? Hiszen ők nem ilyen hitet hagytak az utódokra. Szegény Krisztus pedig tehetetlenül tárja szét a két karját, senki sem figyel rá.

 Leon váratlanul felnevetett, és egész más hangsúllyal folytatta: – Dracónak persze erről is van saját interpretációja. Az ő véleménye szerint Krisztus valójában azt mondja, hogy „mindenki nyugodjon le a….”, na azt már nem idézem, hogyan végződik a mondat szerinte… – Leon gyermeki, huncut mosollyal nézett a konyhába vezető ajtó felé. – Draco szerint a szöveg nem rossz, csak túl szelíden és bátortalanul hangzik, és nem hallják meg odalent a nagy zajban. Nem egy bizonytalan, békés kis hangra lenne szükség odafentről, hanem egy hangos üvöltésre, hogy „Kuss legyen már, bolondok, pont a lényeget vesztettétek el!”

De Raffaellónál még nem dördül meg az ég. Majd harminc év múlva Michelangelo megfesti az ítélő Krisztust, aki a Sixtus-kápolna oltárfalán elküldi a fenébe az egész félrecsúszott díszes társaságot, szentekkel és bűnösökkel együtt. Na, annak ott van hangja. De az emberek még azt sem hallották meg. – Leon legyintett egyet, megállt, aztán köhintett egy aprót, mint aki zavarba jött az előbbi nagy vidámsága miatt. – Na, tényleg változnak a dolgok, már én is úgy beszélek, ahogy Draco szokott. Haladjunk inkább tovább, a komoly témákról komolyan illene beszélnem. Persze Draco ezt is máshogy gondolja. De az utolsó kép valóban fontos, azt nem lenne helyes tréfákkal köríteni.

40. A szétszakadás történetének vége

– Nézzük tovább a sort, már a hétköznapi, emberi világ következik – folytatta Leon. – A következő kép Noé áldozatbemutatása. Persze, szokás szerint, ez sincs rendben, ennek a Vízözön után kellene következnie, hiszen ez lenne Noé hálája a megmenekülésért.

De ahogy Michelangelónál már megszokhattuk, őt nem érdekelte a bibliai sorrend. Ő itt is a szétszakadás történetét folytatta. Ebben a képben az idejétmúlt, elgyengült öregek és a tetterős fiatalok közti különbséget festette meg. 

A háttérben, az oltár mögött álló, fehér szakállas Noé valamit magyaráz, de már csak az öreg felesége figyel rá. A mellette levő, fiatal nő elhúzódik tőle, és csak legyint a szavaira. Az erő itt van a kép előterében, az izmos, fiatal emberekben. Noé három fia dolgozik: az egyik a fát hozza, a másik a tüzet rakja, a harmadik a levágott kos húsát nyújtja át a feleségének.

Az ő mozdulatuk, az összefonódó kezük van a kép középpontjában.

És ha jobban megnézzük, ebben a képben is sok különös részlet van. Olyanok, amiknek nincs racionális magyarázata, csak furcsák, és ezért segíthetnek látni. A valóságot meglátni a kész sémák helyett.

A képnek van egy látványos ritmusa, hullámzása. Az energia a bal felső sarokban, az állatok fejénél kezdődik, jön le a két fiatal összeérő karján keresztül, aztán a hosszúkás fahasábok kötegével újra magasra ível. Ott a fát cipelő ifjú fején át visszafordul, az öreg nő köpenyétől Noé felemelt ujjáig tart, és itt összecsapódik, ütközik a fiatal nő felemelt kezével. Majd egy lassuló, leereszkedő hullámmal a középső nő fején, hátán keresztül visszaérkezik a kiindulópontra, az állatfejekhez.

Az érdekes részletek pedig mindenhol ott vannak. A baloldalon, az a fura lófej mintha az ökör fejéből nőne ki. Aztán látszik középen a kos elvágott nyaka, de nincs sehol kés a képen. Az a térdelő ifjú húst vagy belsőséget ad a lánynak, pedig az állat teste még nincs is felvágva.

Noé ott hátul az oltár tetején levő, kis tűz előtt ácsorog, miközben elöl, a háttal levő fiú egy rendes, nagy tüzet szít a kemencében. Az öregek ruhában vannak, a fiatal férfiak meztelenek. 

Noé három fia jól felismerhető, ők lesznek majd a legutolsó képkockán is az apjukkal. Mellettük ott van kettőjük felesége, zöldeskék köpenyben, de a harmadik asszony helyett egy újabb férfi van, aki a második kost hozza. De minek, hiszen egyet már feláldoztak?

És az a központban levő kézfogás a fiú és a lány között is egy érdekes mozdulat. Azon a lányon római stílusú a köpeny, és babérkoszorú van a fején. És mintha ő nyújtaná át azt a dolgot a férfinak, és nem fordítva.

És végül ez alatt kép alatt, ami áldozati tüzet ábrázol, ott van az erüthreai szibilla, akinek a fejéhez szintén egy égő fáklyát tart egy angyal. – Leon elhallgatott, és én kíváncsian vártam a magyarázatot. De Leon csak mosolygott, és a következő kép felé intett. – És ezután jön a legösszetettebb kép, az Özönvíz.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – szóltam közbe. – Még nem mondta el, mit jelentenek ezek a részletek.

– Nem tudom, mit jelentenek – tárta szét a karját derűsen Leon. – Lehet, hogy nincs bennük semmi titokzatos. Csak éppen így volt kedve megfesteni ezt Michelangelónak. Mondtam, hogy nincs mindenre ésszerű magyarázat. Lehet, hogy néha elég az, ha a valóságot látjuk. Itt pedig ez a valóság.  

– És ahogy az egész freskósor, ez is arról szól, hogy tanulj látni. Észrevenni a részleteket. Gondolkodni. Következtetéseket levonni, és saját eredményre jutni – fűzte hozzá Draco. – Ott van a sor túlsó végén az első kettészakadás a férfi és női teremtő között azért, mert egy apa odaadta volna az egyetlen fiát égőáldozatul a férfi Teremtő parancsára. Aztán szerencsére elég volt csak egy kost feláldoznia. Ezen a képen is ilyen esemény zajlik, de a nők itt már egyenrangú társként vannak jelen. És ott van az a plusz fiúgyerek a baloldalon, aki egy második kost hoz az oltárhoz. Egy új Izsák, aki már aktívan, maga gondoskodik arról, hogy ne lehessen ő az áldozat. Egy fiú, aki már nem függ az apja vakhitétől.

A kép alatti egyik medalionon szintén egy szögletes oltár látható, rajta egy férfi. Előtte harcias alakok. Ez Mattatiás, egy zsidó pap története, aki Modin városában megtagadta, hogy idegen hit nevében áldozzon, és lerombolta a bálványimádók oltárát. 

A nemzedéki eltérések mellett tehát a régi és az új hit kettészakadásáról is szólhat ez a jelenet. De sokan látták meg benne a saját párkapcsolatukat is, azt a középen levő kézfogást, a férfi és női szerepeket. Volt, aki egy esküvői készülődést látott a képen, az új egyesülés ünnepét, ami már a fiatalokról szól, és nem a háttérben ácsorgó öregekről.

– És ezek után jön a részekre szakadó világ nagy képeskönyve, az Özönvíz jelenete – vette vissza a szót Leon. – Ezt a képet festette meg legelőször Michelangelo, és már ezen rajta van minden, amit el akart mondani. És ez a leginkább félremagyarázott részlet, itt a bizonyíték a tömegek vakságára. Az eltelt ötszáz év alatt senki sem állt meg a Sixtus-kápolna közepén, és nem üvöltötte a bámészkodók arcába, hogy „hé, emberek, hát nem láttok a szemetektől?”

   Ismerős volt a mondat, nevetve szóltam közbe:

– De lenne ilyen személy! Charlotte mesélte, hogy ő szívesen megtenné, csak aztán lebeszélte magát róla.

– Igen, Charlotte – bólogatott mosolyogva Leon. – Őt is ez a részlet ébresztette fel, ahogyan még sokakat. Ez itt a legszélesebbre tárt Kapu. Tényleg csak a vak nem látja, hogy egy új világ kezdete van rajta, és nem a világvége.

– Igen, Charlotte már sokat mesélt róla – mondtam.

– Na, akkor nem is kell nagyon részleteznem. A szétszakadás végül is itt ér véget a különböző embercsoportok szétválásával úgy, ahogy akkoriban Michelangelo látta. 

A képen a legjelentéktelenebb szereplő Noé, aki a semmibe bámul a magába zárult bárkája, vagy inkább a temploma ablakából. Az ő hívei egymást gyilkolják a bárka szélén. A felső ablakban ott a bezárt, rabul ejtett fehér galamb, ami nem tudja elhozni a béke olajágát. Michelangelo egyértelműen odafestette a falra a véleményét az akkori keresztény egyházról, ami a saját kiválasztottságának gőgjébe burkolózva elzárta magát az emberektől, és elvesztette az együttérzését a szenvedők iránt. A szent Noé a bárkájában nem lát, nem hall, nem beszél, csak lebeg a semmiben. 

Aztán ott van a hitet keresők másik csoportja a csónakban, akik összefogás helyett inkább egymással küzdenek, kétségbeesetten és könyörtelenül vagdalkozva maguk körül. 

A harmadik, nagyobb csoport a sziklán az elkeseredett túlélőké. Élnek, de ez csak egy nyomorúságos, reménytelen élet. Köztük van a halott fiát cipelő Teremtő is. Ez itt az ő szomorú, kilátástalan világa. Itt nincsenek gyerekek, itt nincs jövő, csak a sivár jelen.   

Aztán a kép előterében látható a leghangsúlyosabb csoport, a legnagyobb alakokkal. Ők a győztes túlélők, az Új Világba megérkező, reményteljes csapat, akiket az új Teremtő, a Nő, az Anya vezet. Náluk van jövő és biztonság, itt vannak gyerekek, az új Ádám és Éva, és a Szent Család is. 

Ezzel az átadandó Üzenet nagyjából véget is ért. De a legutolsó képen Michelangelo még megfestette a férfi Teremtő halálát is. És ezzel lezárult a képek sora.

– Miért, az nem Noé ott az utolsó képen? – kérdeztem, bár már megszoktam, hogy úgyis minden mást jelent, mint amit először hisz róla az ember. De az az utolsó kép nem tűnt túl bonyolultnak, erről még én is tudtam, hogy miről szól. Vagy legalábbis eddig azt hittem, hogy tudom. 

– Hivatalosan természetesen ez Noé részegsége – mondta Leon. – A Biblia szerint az Özönvíz után Noé szőlőt ültetett, és kipróbálta a borkészítést is. Az eredményt pedig addig kóstolgatta, amíg lerészegedett, és meztelenül elaludt a sátrában.  Az egyik fia, Khám bement, meglátta apja meztelenségét, és gúnyosan mesélte ezt a két testvérének. A másik két fiú, Sém és Jáfet azonban rendes gyerekek voltak, fogtak egy takarót, háttal bementek a sátorba, és letakarták az apjuk testét, anélkül, hogy megbámulták volna. Amikor Noé felébredt, dühösen megátkozta Khám fiát, aki kigúnyolta őt, és megdicsérte a másik két fiút.

Tehát azért volt bűnös, helytelen a szituáció, mert a fiúknak nem volt szabad látniuk az apjuk meztelenségét, vagyis a nemi szervét. 

Na, most nézd meg a képet! Mi nem stimmel?

– Hát, ha a meztelenség benne a bűn, akkor elég furcsa, hogy a három fiú is ruhátlan, és nem tűnik úgy, hogy ez őket zavarná. Egy laza köpenyféle van csak a vállukon.

– És ha a lényeget nézed, hogy az apai meztelenség a fő probléma?

– Igen, hiszen azért teszi az öregre a takarót az egyik fiú. Ó, látom már, hol a hiba! Hiszen egyértelműen a fejét takarja be vele! Nem a derekára borítja, ami az elvárható lenne, hanem a fejét, az arcát takarja el azzal a liláskék köpennyel. Tényleg, de fura! Így persze ez a kép sem az eredeti bibliai történetről szól.

– Na, és ha az elvárt jelentéstől függetlenül nézed, akkor mit látsz?

– Hát… így már más van rajta. Egy halott öregember, és a három megrendült, szomorú fiú. Hiszen csak egy halottnak takarják le az arcát, élő embernek nem, még ha részeg, akkor sem.

És most látom, hogy a piros ruhás Noé odakint ássa a földet. Akkor valaki más van idebent, mert őrá lila köpenyt borítanak, Noé meg eddig mindegyik képen pirosban volt.

És ha jól megnézem, akkor nincs is bor az edényekben, még nem volt szüret, legalábbis semmi nyoma se a szőlőnek, se a borkészítésnek, ezeket az edényeket még nem használták. Még nincs mitől részegnek lenni.

Akkor kicsoda ez a fehér szakállas, halott öregember? 

– Szerinted ki lehet? – kérdezett vissza Leon.

– Jó, most már tudom, hiszen az előbb megmondta a választ, csak akkor nem fogtam fel, hogy mit jelent. Tehát ez a halott Teremtő?

– Szerintem igen. De neked persze lehet más véleményed is – mondta a szokott mosolyával Leon.

Alaposabban végignéztem a mennyezeti freskósort. Két fontos dolgot találtam. Egyrészt a Teremtők pont ilyen fehérszakállú emberek mindegyik képen, mint ez az öreg itt az utolsón. Másrészt szinte pontosan olyan testtartásban fekszik, mint Ádám a teremtésnél, vagyis a kapcsolatfelvételnél. Mintha Ádám öreg tükörképe lenne. 

Csak az ő feje már lehorgadt, és a karja is lecsúszott a térdéről. Pedig vele szemben, a három fiú együttese nagyon hasonlít azon a másik képen levő, Ádám felé közelítő teremtői csoporthoz. És itt is megvan az egyik oldalon a felemelt mutatóujj, a fiúé, de nem nyúl feléje a másik kéz. Az öregember karja már erőtlenül lehanyatlott. A két világ közti kapcsolat megszakadt.  

– Igen, szerintem is ez a halott, öreg Teremtő, aki elszakadt ettől a világtól – mondtam, miután befejeztem a szemlélődést. – Ő volt az, aki a sor közepén megtalálta Ádámot, és az is, aki itt, az előző képen az Özönvízben elvesztette a fiát. És most önmagát is elveszítette, eltűnik ebből a világból, amit a fiatalok visznek tovább, és főleg a női Teremtő, abban az új világban.

39. A szétszakadás története

– A középső képkockákon is ennek a szétszakadásnak és bukásnak a története van – folytatta Draco a mennyezet felé intve. ­– A legelső kép az oltár felett állítólag a sötétség és a világosság szétválasztását ábrázolja. Gondolhatjuk ezt is, a mondanivaló akkor is a kettéválásról szól. De ha ha csak a festményt nézzük, inkább egy zuhanást ábrázol, az a férfialak tehetetlenül zuhan bele a szétszakadó világba, ahol elveszett az egység, ahol a fény és a sötétség már elkülönül egymástól.

A második képnél megint látványos lesz a probléma: a bibliai magyarázat ennél sem stimmel. A könyv szerint itt a vizek szétválasztása és a szárazföld teremtése következne, csakhogy az a harmadik képen van. Ezen a Nap és a Hold, meg a növények teremtése látható. Az emberek nem értették, miért más a sorrend, Michelangelo pedig nem magyarázkodott. Nem mondta, hogy őt nem a bibliai történet érdekelte, hanem az Üzenet, mert úgysem értették volna.

– Ez a Nap és a Hold teremtése? – kérdeztem csodálkozva. – Én azt hittem, ez Lucifer elűzése az égből.  Hiszen két hasonló alak van rajta, és nagyon dühösnek tűnik az a Teremtő. 

– Na, ezért van szeme az embernek, hogy lásson – bólogatott elégedetten Draco. – Igen, amit te mondasz, sokkal közelebb áll a valódi üzenethez, mint a művészettörténészek okoskodása. Őszerintük Michelangelo két alakban festette meg a Teremtőt, és mindketten éppen alkotnak. De ha nyitott szemmel nézel, akkor egyértelmű, hogy a szembeforduló alakban indulat van, és parancsoló dühvel tárja szét a két karját. Még az angyalkák is ijedten húzzák le a fejüket körülötte. Itt nem egy jószándékú, békés alkotás zajlik, hanem szigorú száműzetés: „te erre, én arra, ne kerülj többé a szemem elé!” És az a távozó alak a fenekét mutatja az itt maradónak. Ez akkor is, és ma is elég egyértelmű, pimasz üzenet: „kinyalhatod”.

   Elnevettem magam, annyira fura volt az ősz szakállú, tekintélyes Dracótól ilyet hallani. De a képen valóban ez az üzenet virított. A háttal levő figura feneke nagyon precízen lett megfestve, a köpeny olyan feszesen simul rá, hogy ha nem lenne bordó színű, valójában meztelennek tűnne.  

– Igen, ez itt egy újabb kettészakadás – folytatta Draco, és az előbbi huncut mosoly lassan eltűnt a szája sarkából. –  A Teremtő önmagával is konfliktusba került. Az egyik része fent akart maradni az égben, a másik viszont elindult lefelé, az anyag felé.

Aztán a következő képen az égben ragadt alak magányossága látható. Állítólag itt teremti a vizeket, de inkább úgy tűnik, reménytelenül, szomorúan keres valakit, keresi az elveszített másik felét.

És aztán megtalálja. Az Ádám teremtése ma már olyan megszokott ábrázolás lett, hogy kevesen gondolkoznak el azon, Michelangelo miért ilyen különös formában festette meg. Amikor a freskó elkészült, nem is a teremtés aktusának látták, hanem egy helyes életre való figyelmeztető gesztusnak. Mert semmilyen hagyomány nem ad magyarázatot erre a különös kézmozdulatra.

– Gondolom azért nem, mert ez nem teremtés – mondtam bátran, mert már élveztem, hogy azt láthatok bele a képekbe, amit akarok. Draco és Leon is egyetértően bólogatott, úgyhogy folytattam. – Szerintem ez a kapcsolatteremtésről szól. Az égi rész találkozik a földivel. Az a két ujj pedig olyan, mint két idegsejt nyúlványa, amik éppen átadják egymásnak az információt. Az égi rész a tudatosabb, a földi oldal kissé belealudt az anyagba, de éppen ébredezik.

Ja, és most, ha jobban megnézem, azt is látom, hogy Ádám nem is olyan magányos ezen a földön. Az a meztelen ifjú, aki elvileg a két kép között van, olyan, mintha Ádám tükörképe lenne. És a makkok kötegét tartó karja szinte hozzáér Ádám combjához. Fura, itt mintha összemosódna a kép meg a fal síkja, mintha eltűnne a határ a festmény meg a keret között. Ádám olyan, mintha csak az egyike lenne a képkockák szélein üldögélő meztelen ifjaknak. 

Egyáltalán kik ezek a meztelen alakok? – kérdeztem, és elakadtam a gondolatmenetemben.

– Jó kérdés – mondta Leon. – Ez is Michelangelo titka maradt. Senki se értette, miért festette tele a mennyezetet ezekkel a hangsúlyos, energikus alakokkal. Szolid szárnyas angyalkák illettek volna ide, áhítatos arccal, mint Raffaellónál.

Az is nehezen magyarázható, miért tartják a súlyos tölgyfa-füzéreket. Bár erre az volt a válasz, hogy biztosan az akkori pápa családneve miatt. Michelangelo viszont még a bibliai sorrenden is változtatott, ha úgy tartotta jónak, egy pápa neve miatt nem festett volna ilyen hangsúlyos díszítést. A tölgyfa sokkal ősibb szimbólum, a pogány erőt képviseli, Jupiter fája volt a római mitológiában. Ezek az ifjak tehát inkább egy ősi, egységes, tiszta világ megtestesítői. Ha alaposan megnézed őket, minden másodiknak nőies az arca és a haja, bár amelyiknek látható az ágyéka, ott mindannyian férfiasak. Olyanok, mint a szétválás előtti, teljes ember, a nemek nélküli, tökéletes állapotban.

Bennük, ezekben a képeken kívül álló, izmos ifjakban itt van még a teljesség. Ők fogják közre a jeleneteket, és a próféták és szibillák mellett ők tűnnek valóságos létezőnek a mennyezeten.   

Na, de térjünk vissza a történetre – mutatott újra felfelé Leon. –  Ádám után következik a sorban Éva teremtése. Erről már beszéltünk korábban. Ez a jelenet persze pontosan megfelel a bibliai leírásnak, mert ez itt illusztráció, és nem művészet. De még így is beleillik a sorba, a szétszakadás történetébe. A szétaprózódás folytatódik, Ádám is kettéválik, az egységes, tökéletes lény férfivá és nővé osztódik. A Teremtő pedig egyre szomorúbban szemléli ezt a darabokra hulló világot.

Aztán újra egy nagyméretű kép, a Paradicsom. A hivatalos magyarázat szerint itt is két jelenet van egy képen: a bűnbeesés és a kiűzetés a Paradicsomból.

– De akkor miért annyira más a két emberpár? – kérdeztem. – Azok, akik a fa alatt a gyümölcsért nyúlnak, nem is hasonlítanak azokra, akiket az angyal elüldöz.

– Bizony, a teológusok szerint ez a bűn következménye, ettől csúnyul meg szegény Éva – felelte gunyoros hangsúllyal Draco. – A férfin persze nem fog annyira az átok, de a nőből boszorkány lesz, ha eszik a Tudás fájának gyümölcséből.

– Dehát együtt esznek belőle! Sőt, Ádám maga szedi le, Évának meg a kígyó adja. 

– Igen, láthatod, ez megint nem egyezik a bibliai történettel. Michelangelo szerint mindketten egyformán cselekvőek, és nem csak Éva a bűnös. Sőt, egyáltalán nem tűnik bűnnek a dolog. Az ott egy békés édenkerti jelenet, ahol egy gyönyörű emberpár a Tudás gyümölcsével töltekezik. A kígyó pedig nem valami gaz csábító, hanem a Tudás fájához tartozó, kedves, angyali alak. És ha nincs bűn, akkor nincs büntetés sem. Akkor csak a kettőség, a szétszakadás folytatódik a történetben.

A kettősség most a szellemi tudás szintjén jelenik meg. Vannak, akik ott lehetnek a Bölcsesség közelében, örök fiatalon, egységben. És vannak, akiknek az a küldetésük, hogy eltávolodjanak a Forrástól, és elvigyék a Tudást a pusztába, a többi ember közé, belefáradva és beleöregedve a feladatba. 

Nézd csak meg jobban! Az az öreg női arc nem Évához hasonlít, hanem inkább az alatta levő cumeai szibillához. A feje is mindkettőnek furán kicsi a széles vállakhoz képest. A távozó férfi pedig éppen úgy néz ki, mint alul, a szomszédos képen Ézsaiás próféta. Mellette a kisangyal is pont erre a paradicsomi képre mutat. 

Tehát ez a történet az egységes tudás szétszakadásáról szól. És nézd meg a fát, nem látsz rajta valami furcsát?

   Alaposan megnéztem a képet. Elsőként az tűnt fel, hogy a levelei alapján ez biztosan nem almafa. Talán fügefa. Igen, a kígyótestű nő kezében egyértelműen hosszúkás, zöld füge van.  

Ismerősnek tűntek ezek a hármas osztású levelek is. Megtaláltam, pont ilyenek vannak Jónás fölött is, azokon a vékony ágakon. Pedig elvileg Jónásnak egy tök levele adta az árnyékot, nem fügebokor. De mi van, ha ez egy utalás arra, amit Jónás mutat, hogy a Tudás veszett el, ahogy felette is sárgulnak, száradnak a levelek. A Tudásból elveszett az egyik rész, ahogy Hermész botjáról is hiányzik az egyik kígyó.

A kígyó!

Megnéztem az Édenkerti fa törzsét, és rájöttem, mi benne a furcsa.

Azon ott van a két kígyó!

Ha egyesével, alaposan megnézem a kígyótest kanyarulatait, akkor egyértelmű, hogy két kígyó van rajta. Az egyik a bal oldali nőalak testében végződik, aki Évának nyújtja a gyümölcsöt. A másik kígyó viszont a piros ruhás, kardos angyal jobb kezében ér véget.

Tehát itt, az Édenkertben még megvolt mind a két oldal. Csak aztán elveszett az egyik rész.

– Pontosan – válaszolt Leon a gondolatomra. – Igen, ez a legfontosabb üzenet ezen a képen. Eredetileg megvolt a két kígyó, megvolt az egység, és abban a jó és a rossz tudásának a titka. De aztán elcsúsztak az információk, halványodott az üzenet, és az emberek egyre kevesebbet értettek meg az eredeti teljességből. A tudás egysége elveszett, a darabokat pedig elkezdték úgy értelmezni, hogy azok már az ellenkezőjét jelentették, mint amiről eredetileg szóltak. A tudás bűn lett, az önálló gondolkodás eretnekség, a szabadság pedig üldözendő lázadás. A szent üzenettel útnak indított Hírnökökből pedig meg nem értett, szenvedő próféták és jósnők váltak.