3. A lépcsőkön

Az örvénylő sötétség változatlan volt, a kínok darabokra szaggattak, folyamatosan fuldokoltam, a szorítás már fokozhatatlannak tűnt, én már nem is voltam, csak a szenvedés, és mégsem lett vége. A tudatom is benne volt ebben a kínzó masszában, és ettől még rosszabb volt az egész. Mert tudtam, hogy a semmiben vagyok, tudtam, hogy nincs innen menekvés, és a rettegés újabb fojtogató örvényeket teremtett körém.

Aztán feltört bennem a végtelen csalódottság, és zokogtam volna, ha lett volna levegőm meg könnyem hozzá. Mert most kiderült, hogy semmi sem igaz. Most aztán tényleg elveszett minden remény. Nincs mennyország, nincs túlvilág, nincs semmilyen folytatása ennek az életnek, hazugság volt minden szép történet. Semmi sincsen az élet után. De még ez is hazugság, mert vége sincs, még a semmit is ellopták tőlem, nincs lezárás, nincs megsemmisülés, nem lehet szép csöndben befejezni ezt az egészet. Csak állandósult kín van, szenvedés, rettegés, és egy felfoghatatlan, gyötrelmekkel teli létezés.

Mi ez itt? Erről miért nem beszélt senki? Hazudtak, becsaptak!

A düh gyűlt bennem, hullámokban csapkodott bennem az indulat, a kétségbeesés meg a rettegés. A hullámok csúcsain képek villantak fel, fényesen szikráztak, aztán darabokra estek szét, mint egy tűzijáték gyorsan kihunyó rakétái. 

Még ez sem úgy van, ahogy mesélték. Hol van az életfilm, hol a békés leltározás, hol van a visszatekintés az eddigi eseményekre? Nem mintha nagyon hiányozna az a sok kudarc és csalódás, ami az életemben volt, de legalább megkönnyebbülve nézhetném, hogy tényleg érdemes volt kilépni belőle. De még ez sincs meg, csak a felbukkanó és eltűnő képek összefüggéstelen, kusza halmaza villog itt előttem.   

Aztán váratlanul megjelent a szakállas öregember arca, a szürke szeme. Próbáltam kapaszkodni a látványba, koncentrálni akartam rá, hátha… De eltűnt ez is, ahogy a többi emlékkép.

Aztán gyors egymásutánban felvillantak a terem mennyezetén látott freskó részletei, színek, formák, szakállas öregemberek itt is, aztán nők, öregek, fiatalok, és újra összefüggés lett a képek között, már nem hunytak ki, hanem egymásba mosódtak át, egy hosszú fényes csíkká váltak, és egyre nagyobbak lettek. Már a hatalmas, izmos, meztelen fiatal férfiak sorakoztak előttem, aztán újra az a szép nő, aki a könyvét nyújtotta felém, és utána az az energikus, előrehajló férfialak, aki két kézzel mutatott valamire ott balra, lent.

És most megláttam azt, amit ott a kápolnában nem tudtam jól megnézni, mert az öreg férfira figyeltem helyette. De most kimerevedett a kép. A tűzijáték véget ért, és ott ragyogott előttem az a háromszögletű sarokfestmény.

Egy meztelen, lendülő férfitest nyúlt ki a falból, mint aki repülni akar, ugrani ide le, az emberek közé. Vagy inkább, mint egy távfutó, aki a váltóbotot akarja átadni a társának. Vagy olyan, aki az utolsó erőfeszítéssel hozta az átadandót, mint a maratoni futó, aki éppen átadta az üzenetet, aztán kilehelte a lelkét. Igen, leginkább erre hasonlított, a célba érő és aztán meghaló hősre. A bal keze előrenyújtva, a tenyere nyitva, már átadta azt, amit hozott.

De hol van az üzenet?   

Erre a gondolatomra megmozdult az a fénylő szalag, amivé a képek sora állt össze, mozdult, lendült felém, én pedig kinyújtottam a kezemet, és megmarkoltam.

Vakító fény lett körülöttem, szétrobbant a szorító bilincs a mellkasomról, görcsbe ránduló izmokkal lélegzet után kapkodtam, és hasítóan élesen most be is tódult a levegő a tüdőmbe. Újra lélegeztem. És zokogtam. És remegtem.

Lassan csillapodott bennem az érzelmi vihar. Rájöttem, hogy élek. Valahol, valahogy mégiscsak élek. Bármi is volt az előző élmény, de véget ért. Mégsem maradtam benne a szenvedésben, ki tudtam szabadulni semmi börtönéből. Vagyok.

És hol vagyok?

Szürke falakat láttam magam körül, szürke lépcsőfokokat előttem, aztán egy megnyugtató szürke szempárt. Draco ült mellettem a kövön egy lépcsőfordulóban. Már a szabadban voltunk, két magas épület között. Mellettünk turisták mentek a kijárat felé, és értetlenül néztek rám. Sikerült abbahagynom a görcsös zokogást, bár időnként még fel-felcsuklott belőlem a sírás. Kifújtam az orrom, megtörölgettem a szemem. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem a kápolnából ide ki.

– Ha jobban vagy, arrébb mehetünk, mert itt útban vagyunk – mondta Draco, miközben felállt és felém nyújtotta a kezét. Belekapaszkodtam az erős férfikézbe, lassan talpra álltam, és még mindig kábán lépegetve elindultam lefelé. A két épület közti árnyékból kilépve szinte mellbevágott a fény, és a hatalmas tér látványa.

A vakító napsütésből először egy hatalmas, égre mutató oszlop bontakozott ki a szemem előtt középen. Aztán látni kezdtem az egész teret, a körbefutó oszlopsort, kétoldalt a két szökőkutat, az embereket, és a lefelé vezető, széles, elkerített lépcsősort előttünk.

– A Szent Péter tér – mutatott előre Draco – ez pedig itt a Bazilika. Ide nem megyünk be. A lényeg a Sixtus-kápolnában volt, és azt már láttad.  

A kitárt kapun át beláttam a Bazilika félhomályos, nagy belsejébe, ami olyannak tűnt, mint egy óriási bálna, amelyik feneketlen gyomrába nyeli a beáramló embertömeget. Nem volt kedvem bemenni. Éppen elég volt nekem ez az előző, felkavaró élmény.

Draco elvezetett jobbra, ahol a kordon végződött, és a lépcsőkön ki lehetett jutni a térre.  Csíkos ruhás, középkori kinézetű alabárdos őrök álltak a kapunál. Elsétáltunk a tér szélén levő óriási oszlopokhoz, és leültünk az árnyékban. Előttünk ott csobogott a szökőkút, a vízcseppeken szikrázott a napfény. Mögötte pedig ott magasodott az oszlop az ég felé. Úgy tűnt, a Nap a csúcsa felett ragyog.

Ültünk csöndben egymás mellett, a turisták járkáltak mellettünk. Draco békésen nézelődött mellettem, szótlanul és nyugodtan várta, hogy összeszedjem a gondolataimat. Kezdtem szégyellni magam amiatt, ahogyan az előbb viselkedtem. Olyan lehettem, mint aki hisztériás rohamot kapott. Dracónak biztosan úgy kellett kivonszolnia a teremből. Vajon mit szóltak hozzá a teremőrök, akik ismerték? Rá is szégyent hoztam. Nem értettem, mi volt ez. Voltam már nehéz helyzetekben, de sose vesztettem el ennyire magamat.

­– Mi történt velem? – kérdeztem.

– Ez a Stendhal-szindróma vagy más néven hiperkulturémia – mondta Draco nyugodt, társalgási hangnemben úgy, mintha semmi szokatlan nem lett volna a helyzetben. Nem látszott se dühösnek, se ingerültnek. – Legalábbis így hívják a pszichológusok, akik azt remélik, hogy ha nevet adnak valaminek, akkor majd értik is, hogy miről beszélnek. Egy firenzei pszichológusnő nevezte el ezt a tünetegyüttest a nyolcvanas évek végén. Neki tűnt fel az, hogy sorba jelentkeznek a kórházába azonos panaszokkal a turisták. Szédülés, légszomj, szívpanaszok, sírógörcs, zavart tudat, ájulás, hallucinációk, üldözéses téveszmék, bűntudat és félelmek, depresszió vagy hisztérikus állapot jelentkezik náluk, miután megnézték a reneszánsz alkotásokat. Régóta voltak az embereknek ilyen élményeik, Stendhal, a francia regényíró 1817-ben Firenzében élt meg hasonlót, ezért nevezték el róla ezt a szindrómát. Azóta már sok más városban is felismerték ezt, Rómában, Velencében is. Általában a negyven évnél fiatalabb, egyedülálló amerikai és japán turisták produkálják ezeket a tüneteket, főleg azok, akiknek valami miatt nagyon fontos volt az életében ez az utazás. Aztán magyarázzák persze a kimerültséggel, meg a műalkotások által kiváltott nagy érzelmi sokkal, megugró hormonszinttel. Az orvostudomány így látja az embert, hát így próbálja megmagyarázni a jelenséget.

– Miért, létezik másik magyarázat is?

Draco szürke szemei nagyon vidáman és elégedetten csillogtak. Mint aki élvezi a helyzetet.

– Mindenre sokféle válasz létezik. Csak rajtad múlik, melyiket akarod elfogadni. Csak tőled függ, milyen valóságot látsz magad körül. Úgy fog változni a világ, ahogy változik a nézőpontod.

– Na, ne jöjjön ezzel a süket szöveggel – állítottam le ingerülten. Még mindig szégyelltem magam amiatt, ami történt velem, és zavart, hogy ez az ismeretlen öregember érti azt, amit én nem. És elégedettnek tűnik, sőt már le is tegezett úgy, mintha közünk lenne egymáshoz. Pedig fogalma sincs, hogy ki vagyok. És én sem tudom, hogy ki is ő valójában. Idegenek vagyunk egymásnak, ne etessen a spirituális elméleteivel. Az indulat a szégyen fölé emelkedett bennem. Lehet, hogy az egészet ő csinálta. Talán valamit beadott nekem, és attól lettem rosszul. Lehet, hogy ez mégiscsak valami szektás dolog. Védekezésként felemeltem a hangom, és majdnem kiabáltam: – Tudom, most következik az, hogy gondolkozzunk pozitívan, és akkor csak jó dolgok fognak történni velünk. Tedd azt az emberekkel, amit te szeretnél, hogy tegyenek veled, bla-bla-bla… Hallottam eleget már ezeket a mondatokat, és nagyon elegem van belőlük. Én hiába gondoltam szépre meg jóra, sose az jött az életembe, úgyhogy ezt nem kell tovább részleteznie. Nem vagyok vevő a szent elvekre.

Draco nem zavartatta magát, a kirohanásom után is nyugodt mosollyal folytatta:

– Nem a rózsaszín légvárfestésre gondoltam akkor, amikor azt mondtam, hogy rajtad múlik, melyik világot látod magad körül. Én arra az élményre utaltam, amin az előbb átmentél.

– Tudja, hogy mit éltem át? – hökkentem meg, és lejjebb vettem a hangerőt.

– Hát, nagyjából igen – bólintott vidáman. – Gondolom volt benne félelem, halálélmény, elveszettség és tehetetlenség. De a legfontosabb az, hogy most újra itt vagy.

   Nem értettem semmit. Persze, hogy itt vagyok, épp az előbb magyarázta, hogy csak valami pszichés sokkot kaptam, ami nem túl komoly, másokkal is történt már ilyen. Akkor meg miért jó, hogy itt vagyok? Miért, hol máshol lehetnék?

– Benne is maradhattál volna abban a másik valóságban – mondta megint úgy, mintha hallotta volna a gondolatomat. Idegesítő egy alak ez az öreg, az biztos. –  Rajtad múlott, hogy találsz-e visszavezető utat, vagy ott ragadsz, és elveszel ebből a világból.

– Úgy érti, hogy megbolondulhattam volna? Elveszthettem volna a józan eszemet?

– Nemcsak az eszedet, hanem saját magadat is. Azok, akiket Stendhal-szindrómásnak diagnosztizálnak, ők azok az emberek, akik visszatértek ide. A többiek csupán eltűnnek, és aztán senki sem hall róluk többet. Róluk nem készül diagnózis, mert ők a rendőrségi statisztika apró kis adatai lesznek. A világban rengeteg ember tűnik el nyomtalanul. Egy részük később előkerül, mások jogosan bujkálnak valami elől, és vannak, akik minden ok nélkül csak felszívódnak ebből a valóságból. Nincs rá magyarázat, így aztán senki sem tud elméleteket gyártani róluk. Hivatalosan észre sem veszik a jelenséget, mert olyan elszórtan jelentkezik, és eltűnik a többi eset között.  

  Na, ez már túl fantasztikusan hangzott. Inkább legyek egy pszichés kórkép, mint az ufók által elrabolt, titokzatosan eltűnt személy.

Draco továbbra is derűsen mosolygott. A tér közepén magasodó, hatalmas oszlopra mutatott.

– Mit gondolsz, miért van itt ez az egyiptomi obeliszk? Pont itt, a katolikus vallás központjában, a Szent Péter Bazilika előtt? És vajon miért van belőle olyan sok Róma terein? Semmi köze a kereszténységhez, elvileg egy pogány hitrendszer szimbóluma, más vallású uralkodók hatalmát hirdette. Miért hozták ide ezeket a régi rómaiak? És később miért állították fel a pápai birodalom közepén?

Pislogva néztem a napfényben úszó teret meg azt a kőoszlopot, és már végképp nem értettem semmit. Eddig a pszichológiáról volt szó, most meg az egyiptomiakról. Bennem meg még itt kavarognak az előző élmények, és fogalmam sincs, mit akar tőlem ez a fura öregember.

Megrántottam a vállamat:

– Fogalmam sincs. Biztos tetszett nekik – mondtam, és reméltem, hogy ezzel lezártuk ezt a témát. Sokkal aktuálisabb dolgokról akartam gondolkodni, nem ilyen ősrégi műemlékekről. 

   De Draco nyugodtan folytatta a magyarázatot, mint egy lelkiismeretes idegenvezető, aki kötelességének érzi az összes információt átadni a tudatlan turistának, vagyis nekem.

– Az obeliszk régi jelkép, az égbe vezető út és a Nap szimbóluma együtt. A legtöbb ősi népnél megvolt ez az ég felé mutató kőoszlop valamilyen formában, mint a föld és az ég közti kapcsolat eszköze, de az egyiptomiak használták a leggyakrabban és a legkifinomultabban. Az igazán működőképes obeliszk egy tömbből van kifaragva, spirális alakban megy felfelé rajta a felirat, és fémlapokkal borított a piramis alakú csúcsa.

Rómában áll a legtöbb, nyolc eredeti egyiptomi kőoszlop, és van öt másolat is. A régieket az ókori római császárok hozatták ide a birodalmuk dicsőítésére, amik aztán az évszázadok alatt ledőltek, elfelejtődtek. 

Aztán a reneszánsz idején jött V. Sixtus pápa, akinek valamiért nagyon fontosak lettek ezek az ősi kőoszlopok. Csak öt évig uralkodott, de már a beiktatása után kerestetni kezdte a ledőlt obeliszkeket, és négyet fel is állíttatott. A lateráni bazilika előtt álló oszlop a legnagyobb, harminckét méter magas, és eredetileg a thébai Amon-templom előtt állt. Ez itt a téren huszonöt méteres, és Alexandriából származik. 1586-ban állították fel. Nincs rajta felirat, ezért olyan, mint egy tiszta lap, ami azt az üzenetet viszi az ég felé, amit az előtte álló ember gondol. A felállításáról van egy érdekes történet… – Draco megállt a beszédben, rám pillantott.

Valószínűleg udvariasan meg kellett volna kérdeznem, hogy mi az a történet, de se erőm, se kedvem nem volt hozzá. Nem érdekelt az ókori meg a középkori történelem. A jelenben voltam elveszve és teljesen összezavarodva. Hagyjuk már ezt az egész idegenvezetős dumát, így is túl sok minden kavarog bennem. Fáradt vagyok, elegem van!

– Jól van, akkor ennyi volt. Örültem, hogy találkoztunk ­– állt fel nyugodtan, ruganyos mozgással Draco. A zsebéből pár színes bankjegyet vett elő, és a kezembe nyomta őket. – Tessék, ez elég lesz a mai éjszakára. A jegyed megvan a visszaútra, a repülőgép holnap tíz óra huszonötkor indul. Jó utat! – Azzal választ se várva leballagott a lépcsőn, keresztülment a napsütötte téren, és eltűnt a turisták tömegében.

Dermedten ültem az árnyékban, a gondolatok is megtorpantak a fejemben.

Egyedül maradtam.

Néztem a délutáni napfényben fürdő hatalmas teret, a középen magasodó obeliszket, amiről most már mindent tudtam. Csak éppen arról nem volt fogalmam sem, hogy mit kezdjek magammal.

2. Az út

Nem várok semmire, nem gondolok semmire, nem fog történni semmi.

A repülőgépen egész úton ezt ismételgettem magamban, akár egy mantrát. Muszáj volt. Ezekbe a szavakba kapaszkodtam, hogy ne kezdjek tervezgetni, ne kezdjek reménykedni, ne lóduljon meg a fantáziám már megint. Nem engedhetem meg magamnak a reményt. Már így is ott volt az a kis esély, ami miatt elindultam az öreggel, hogy hátha változik valami. Hogy most valami más lesz, mint eddig. Talán valami történik, ami csak egy kicsivel is jobb lesz, mint az eddigi események, és akkor mernék hinni újra az életben.

De azt éreztem, hogy újabb nagy csalódást már nem tudnék elviselni. Elég lesz az aprócska remény apró csalódása is. Bőven elég lesz, és aztán ott állhatok újra a Brooklyn-híd korlátjánál. És aztán majd vége lesz végre mindennek. Reményeknek és csalódásoknak is.

Ültem a szűk ülésen, beszorulva egy nagydarab, kövér nő mellé, akinek a vastag karja a vállamhoz nyomódott. A nő nagyokat nyögve, szuszogva ötpercenként helyzetet váltott, néha majdnem a vállamra borult, máskor a széles feneke folyt át az ülésemre.

A másik oldalamon nyugodtan aludt Draco, az ősz öregember. A feje hátrabillent, a szája nyitva volt, és hangosan horkolt. A beszálláskor láttam, hogy a jegyén a Draco Davini név volt. Érdekes vezetékneve van, talán olasz származású. Most teljesen hétköznapi embernek látszott. Így, hogy nem volt rajta a hosszú fekete kabátja, csak egy egyszerű, ráncos arcú öregember volt. A kockás ingjének kopott volt a kézelője és a nyaka, az ősz szakálla kócosan tekergett a mellkasán. A szürke szeme sem zavart most, hogy aludt. Pedig amikor rám nézett, olyan érzésem volt, hogy lát bennem valamit, amit én nem látok. És nem tudom, hogy ez a valami vajon jó-e vagy rossz, rosszabb-e annál, amit eddig tudtam magamról, vagy...

De azonnal leállítottam a gondolatot, és visszatértem a mantrámhoz. Nem gondolok semmire, nem várok semmit… Mert ha folytatnám az elmélkedést, akkor eljutnék oda, hogy hátha van bennem valami jó, hiszen elhívott magával Rómába, talán van valami rejtett érték bennem, amit ő lát, és hátha érdemes lenne még élni… reménykedni…

Na, itt álljunk meg. Nem gondolok semmire, nem várok semmit, nem fog történni semmi…

Így hát annyi történt csupán, hogy repültünk kelet felé, és egyre erősödött a világosság. Furcsán, gyorsan jött a hajnali derengés, aztán a reggel, mintha felgyorsult volna az idő, és a Fény elénk sietett volna, mint egy ügybuzgó fogadóbizottság. Vagy mi száguldottunk volna egyenesen a Nap felé, sietve, mint aki gyorsabban akar élni, mint ahogy a Föld forog a lába alatt. Persze, ez valahogy így is volt, léptük át sorban az időzónákat, megelőztük a karomon levő óra mutatóját. Éjjel tizenegykor indultunk New Yorkból, kilenc óráig se tartott az út, és mégis elmúlt már dél, amikor leszálltunk Rómában, szikrázó napsütésben, tavaszi melegben.

Draco frissen, ruganyosan lépkedett mellettem, én kissé kábán követtem. Karon fogott a tömegben, átvezetett a kanyargó folyósokon, átjárókon. Jegyet vett, pergő olasz nyelven magyarázott, hangos buon giorno-val, széles mosollyal köszöngetett a pénztárosnak, a kalauznak. Vonatra szálltunk, a színes házak között beértünk a hatalmas, nyüzsgő pályaudvarra, aztán az épület előtt felnyomakodtunk a zsúfolt buszra, mentünk egyre mélyebbre a lüktető, hangos városba.

Hagytam magam vezetni, nem gondoltam semmire, nem vártam semmit.

Leszálltunk a buszról, egy magas, tömör fal előtti járdán végigsiettünk a várakozó emberek hosszú sora mellett. A nagykapunál Draco felmutatott egy papírt, valami igazolás-félének látszott, a kapuőr biccentett, és aztán soron kívül beléptünk a méltóságteljes épületbe. Ez volt a Vatikáni Múzeum, láttam a kapu fölötti feliratot.

A modern előcsarnokban ugyanígy, a sorokat kikerülve, simán átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, aztán felmentünk a lépcsőn, és egy tágasabb részhez értünk, ahol turisták tömege zsúfolódott össze az elágazó folyosók előtt. Draco nem lassított, vitt magával fel az emeletre, kanyargó lépcsősorokon keresztül, végig a hosszú folyosókon, amik tele voltak szobrokkal, díszes freskókkal, aranyozott mennyezeti képekkel és hatalmas gobelinekkel, meg az ezeket buzgón fényképezgető turistacsoportokkal. Az egyik zsúfolt terem jött a másik után, már szédültem a körülöttem vibráló, rengeteg képtől, amiket megnézni se volt időm, de valójában nem is érdekelt az egész.

Nem érdekelt semmi. Itt Draco volt otthon, ismerősen köszönt a teremőröknek, magabiztosan vezetett végig a végtelennek tűnő folyosókon, haladtunk az általa kitűzött cél felé. Én viszont olyan idegen és elveszett voltam itt, mint az eddigi életemben mindig, mindenhol. Semmi közöm sem volt ehhez a világhoz, nem illettem bele a környezetbe, nekem nem lett volna jogom itt lenni. Nem tartoztam ide. Nem álltam végig a sort, nem vettem belépőjegyet, nem ismertem itt senkit, és nem is érdekelt ezek közül a tárgyak közül semmi. A szobrok, a képek, az aranyozott díszek, a freskók mind-mind egy másik világhoz tartoztak. Egy számomra idegen világhoz. Itt fitogtatott nagyság volt, látványos pompa, gazdagság, meg valamilyen hit, valamilyen isten, valami szent cél, és magabiztos gőg. Egyik dologhoz sem volt semmi közöm.

Én kicsi voltam, nincstelen, egy fillér nélkül, hit nélkül, remény nélkül, isten nélkül, céltalanul és elveszetten. Feleslegesen és idegenül.

Aztán egyszerre véget ért a folyósok sora, és mintha magába a vastag falba léptünk volna bele egy szűk lépcsőlejáraton. Egy kis tábla mutatta az irányt, hogy arra van a Sixtus-kápolna. A korábbi pompa helyett egy keskeny, ablaktalan lépcsősoron nyomakodtunk lefelé a tömeggel együtt. A freskók helyett hófehér falak vettek körül, és úgy éreztem, rám zárulnak, akár egy kripta. Kapkodtam a levegőt és a vér is úgy dübörgött a fülemben, mintha egyre magasabb hegyre másznék felfelé, pedig közben az emberekkel együtt lépegettem egyre lejjebb a beláthatatlan, kanyargó lépcsőkön. Megbotlottam, de Draco elkapta a karomat, és megtartott. Meg akartam állni, de úgy éreztem, nemcsak Draco karja, hanem a lábaim is visznek maguktól lefelé, valami ismeretlen egyszerre vonzó és félelmetes cél felé.

Aztán hirtelen kiértünk egy tágasabb lépcsőházba, de mielőtt fellélegezve megnyugodtam volna, pár lépés után be is fordultunk egy kis ajtón. És teljesen váratlanul rám robbant a látvány.

Egy hatalmas, magas teremben találtam magam, ahol minden lüktetett. A falakon, a mennyezeten levő képek éltek, mozogtak, és szóltak hozzám. Elakadó lélegzettel álltam és bámultam fölfelé, de egy határozott, parancsoló hang kizökkentett a kábult állapotomból.

­– Avanti, no stop, avanti!

Két egyenruhás biztonsági őr türelmetlen kézmozdulatokkal terelte a beözönlő tömeget tovább, távolabb a bejárattól, a terem közepe felé. Fel sem fogtam igazán, mi történik, Draco húzott magával most is. Lelépegettünk még négy lépcsőfokot, és ott álltunk az összezsúfolódott turisták között, ahol még két másik biztonsági őr rendezgette tovább az embereket. Ismerősként, mosolyogva köszöntek Dracónak, de aztán a következő pillanatban az egyikük úgy ráüvöltött egy fényképező férfira, hogy rémülten rezzentem össze.   

– NO FOTO! No foto, no video!

A férfi is riadtan tette zsebre a gépet, és gyorsan arrébb lépett a tömegben.

Összezavarodva álltam.  Szédültem, a fölöttem levő képek húzták volna felfelé a tekintetemet, de újra és újra visszarántott a felharsanó kiáltás:

– Avanti, no stop, avanti! No foto!!

És amikor már kezdtem ezekhez hozzászokni, és a parancsszavak lassan beleolvadtak a tömeg erősödő hangzavarába, akkor a mikrofonból jött egy újabb, harsogó ukáz:

– SILENZIO!! Please, silence! No foto, no video!

Egy pillanatra meglepődött, néma csönd lett a teremben, de aztán halkan újrakezdődött a nyüzsgés. És persze az is, hogy „No stop, avanti!”

Draco nyugodtan állt mellettem és szótlanul nézte a mennyezetet. Igyekeztem úrrá lenni a szédülésemen. Lehajtottam a fejem, a fekete-fehér, kanyargó mintájú márványpadlót néztem a lábam alatt, aztán Draco kopott cipőjét, nadrágját, fekete kabátját, ősz szakállát, arcát, és az ő szürke szemének a pillantását követve végre újra láttam odafent a kavargó képeket. És akkor megszűnt körülöttem a hangzavar, és magába ölelt a látvány.

Először egyben láttam mindent, aztán a középső képkockákból kiemelkedett egy-egy szereplő, vitte tovább a tekintetemet, egyikről a másikra, aztán kijjebb, a szélső sorban ülő, hatalmas alakokra, akik egy hosszú csíkban olvadtak egymásba, ahogy fordultam körbe.

Egyre nagyobbak lettek, és egyre közelebb hajoltak hozzám.

A jobb oldali utolsó nőalak, a világító narancsszínű ruhájával a könyvét nyújtotta felém, de a mozdulata megállt, ahogy a szemem továbbsiklott a középen ülő férfira, aki szinte kihajolt a falból, és nagy lendülettel mutatott valamit a sarokban, mellette levő képen, de nem tudtam megnézni, hogy mit, mert helyette a bal oldali, elkeseredett, magába roskadt öregemberre figyeltem, és akkor megláttam a zuhanó alakot a középső képkockán.  

És akkor elvesztem. Zuhantam én is.

Bele a sötétségbe, a szédítő örvénybe, hányingerrel, kétségbeeséssel, rémülettel.

Zuhantam, és nem kaptam levegőt, a mellkasomat abroncsok szorították össze, a szívem vadul kalapált, a fejem szét akart robbanni, az egész testem forró volt és lüktetett, minden lüktetéssel kínzó fájdalom száguldott át rajtam, és csak zuhantam, zuhantam a semmibe.

Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, levegőért kapkodtam volna, de csak a fojtogató nyomás erősödött, a szívem dübörgött és vergődött, nem láttam semmit, csak a sötétség vett körül. A semmi odakint, és a rémület idebent.

Tudtam, hogy ez a halál. És vártam, hogy akkor legyen már vége.

De nem lett vége.

A zuhanás folytatódott, az örvény pörgetett, a fuldoklás, a kín, a szívdobogás állandósult.

Haldokoltam, de nem tudtam meghalni. Valami hideg erő iszonyú erővel szorított össze, magába zárt, és sehová sem engedett.

És akkor rájöttem, hogy mi történt. Hogy én mégis leugrottam a hídról tegnap éjjel. Nem jött semmilyen öregember, nem volt repülőút, nem Rómában vagyok, hanem a folyó mélyén. Ez mind csupán a tudatom utolsó fantáziaképe volt, a halál előli menekülés, a kihunyó öntudatom végső próbálkozása. Én nem fehér fényt láttam, értem nem angyalok jöttek, hogy átkísérjenek a mennyországba. Nekem még ezzel sincs szerencsém. Nekem még ez se jár. Még ehhez a szép illúzióhoz sem volt elég hitem. Tőlem csak egy ősz öregember tellett, meg egy repülőút Rómába. Láttam egy festett mennyországot, de nem tudtam belépni, bármennyire is szerettem volna. Talán lett volna ott valami kapaszkodó azon a sarokfestményen, amit nem vettem észre, de már késő. Kizuhantam az illúzióból, és nem értem át egy szép túlvilágra. Nekem csak ez a fekete semmi jutott, és ez a szenvedés.   

Meghaltam. 

És nekem ilyen a halál. Ez a vég nélküli szenvedés, ez az örvény, ez az én halálom. Nem volt életem ezen a világon, hogyan is lehetne bármilyen folytatása máshol. Hiszen ez a világ sem volt az enyém, sose tartoztam bele, hogyan lehetne túlvilágom?

Ennyi az enyém, ez a semmi. Ennyim volt, ennyim maradt. A semmi fekete örvénye.  

És most ebbe ragadtam, örökre.