13. Újra Rómában

Köröztünk a város felett, mintha egy pányva tartotta volna a gépet, ami nem engedi elszakadni ettől a környéktől. Néztem a napsütötte tájat odalent, és megéreztem egy ismerős energiát. Ott lent, a Szent Péter tér közepén álló obeliszk volt az a kapocs, ami húzott vissza, engem is, és velem együtt ezt a repülőgépet, az összes utasával. Az az erő, ami tegnap felemelt, súlytalanná tett az oszlop közelében, most magához húzott, visszahívott. Igen, ez az a pont, ahonnan el lehet szállni, és ez az, ahova vissza lehet térni.

Hát akkor én most visszatérek!

Végre landoltunk. Valamit magyaráztak arról, hogy hol érdeklődjünk a következő járatról, mit kell csinálni a jegyekkel, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Nem, én nem akartam újra repülőre ülni, nem akartam innen sehová se menni, én teljesen boldog voltam attól, hogy újra itt lehetek.

Most én köszöntem széles vigyorral minden szembejövőnek hangos „buon giorno”-t, és azt is hozzátettem angolul, hogy „visszajöttem”. És nem érdekelt, hogyha értetlenül vagy csodálkozva néztek rám. Újra itt vagyok, boldog vagyok. Igen, boldog vagyok.

Egyetlen utat ismertem innen, azt, ahogy Dracoval mentünk. Úgyhogy most is felszálltam a vonatra, bementem a pályaudvarig, ott átszálltam a buszra, aztán megérkeztem a Szent Péter térre.

Igen, újra itt vagyok.

Odasétáltam a turistákkal teli tér közepére, a magabiztosan az ég felé nyúló obeliszk elé. Most nem féltem a szédüléstől, nem féltem a zuhanástól. A két lábam stabilan állt a földön. Az arcomat a Nap felé fordítottam, éreztem a meleget, ragyogott rám a fény, és továbbra is nagyon boldog voltam.   

Aztán leültem az oszlop talapzatára, a hátamat az alsó rész naptól meleg, fehér márványának vetettem, és nem gondoltam semmire, csak hagytam, hogy elborítson a fény. Még nem tudtam pontosan megfogalmazni azt, hogy mi zajlik bennem, de olyan volt, mint egy újratervezés. Valami változott. Valami nagyot változott. Már nem számított az a múlt, ami eddig teherként nehezedett rám, már nem éreztem azt a reménytelenséget, ami miatt lépnem sem volt érdemes. Az a jelen, amiben most benne voltam, gyökeresen különbözött a korábbi pillanataimtól. Ennek a jelennek nem volt súlya. Nem akart agyonnyomni. Ebben csupán a most pillanata volt, a folyamatos jelen könnyedsége. Igen, olyasmi volt, mint amit David mellett éreztem. De ehhez most nem kellett David jelenléte. Nem függött a külvilágtól. Ebben a jelenben most én voltam, egyedül, de életemben először nem magányosan, hanem egységben magammal.

Élveztem ezt az új érzést, és nem akartam gondolkodni, nehogy eltűnjön belőlem ez a könnyűség. Mert azt is éreztem, hogy ez még nagyon törékeny dolog. Még csak megszületett, de még nem állandósult bennem. Vigyáztam rá, őriztem, és csak lebegtem ebben az új világban.  

Aztán megállt valaki előttem. Felnéztem, a fényes ég hátterében ott állt egy férfialak. Egy pillanatra nem tudtam, melyiküket látom, Dracot vagy Davidet. Pedig nem hasonlítanak, de most a fénylő alak bármelyikük lehetett volna. Aztán a férfi mozdult, fehér szakállán megcsillant a Nap, és Draco elégedetten mosolyogva leült mellém az oszlop talapzatára.

– Isten hozott újra Rómában, Angele – mondta vidáman. 

– Honnan tudja, hogy elmentem? – kérdeztem. Igazából nem is csodálkoztam rajta, inkább csak kíváncsi voltam. Persze, amennyi embert ismer, biztosan van köztük olyan, aki a repülőtéren dolgozik, és tőle hallhatta a hírt, hogy visszafordult a New York-i járat. Tényleg, most jutott csak eszembe, hogy neki is erre a gépre szólt a jegye. Ő miért nem utazott vissza? 

– Nekem már nincs dolgom New Yorkban – mondta, és megint a ki nem mondott kérdésemre felelt először. – Most csak várom az újabb hívást, és akkor indulok újra. Azt tudtam, hogy felszálltál a gépre, és csak reméltem, hogy hamarosan visszajössz. De amint látom, gyorsan rövidre zártad az utat. Mi történt?

– Műszaki hiba miatt visszafordult a gép. És úgy döntöttem, nem íratom át a jegyet egy másik járatra. Itt maradok.

– Végleg? – kérdezte, és vidáman csillogott a szürke szeme.

– Nem tudom. Csak azt érzem, hogy nekem itt most jó. Hát akkor maradok.

– Bölcs döntés. És van valami terved is?

Hú, ez nem volt jó kérdés. Kissé megremegett a gyomrom, és egy régi érzés, a félelem, a bizonytalanság mocorogni kezdett bennem a mélyben. Ez a kellemes, biztonságos jelen csúszni kezdett ki a talpam alól.

– Még nem gondolkodtam ezen – mondtam, és éreztem, hogy kezd elszorulni a torkom.

– Csak azért kérdezem, mert ha dolgozni is akarsz, és nem csak itt a téren napozni, akkor van rá lehetőség. Sok az ismerősöm, a barátom ebben a nagyvárosban. Szállodába takarítani, vagy mosogatni bármikor elmehetsz, és a hivatalos papírokat is megkaphatod hozzá – mondta hétköznapi, társalgási hangnemben, és ettől azonnal olyan egyszerűvé vált a helyzet. Persze, ilyen könnyen is megoldható a dolog.  Csak egy ismerős kell, és máris megvan a megoldás. És nekem, életemben először, van egy befolyásos ismerősöm.

– Az nagyon jó lenne – mondtam hálásan. – Nem félek a munkától, bármilyen feladatot elvállalok. – És magamban hozzátettem azt, hogy itt, Rómában én most tényleg bármit megtennék. Sok mindent csináltam már az életemben, kényszerből, végső lehetőségként, átkínlódva az órákat, napokat, de most azt éreztem, itt bármilyen munka csak jó lehet.

– Rendben, akkor majd elkísérlek az egyik helyre – bólintott Draco. De aztán nem mozdult, csak ültünk tovább egymás mellett. Nekem sem volt sürgős a dolog. A jelen újra biztonságossá vált.

A turisták járkáltak körülöttünk, a Nap melegen sütött, és mi csöndben és békésen üldögéltünk egymás mellett. Úgy, mint két jó ismerős. Két régi, jó ismerős.

Aztán Draco megköszörülte a torkát, és megszólalt. Máshogy, mint eddig. Korábban mindig nyugodt és megfontolt volt, kedvesen, de különösebb érzelmi töltés nélkül beszélt. Most viszont szenvedélyes volt a hangja.

– Évek óta hozom ide az embereket a világ minden tájáról. Több száznak mutattam már meg a freskókat. Voltak, akik egyáltalán nem láttak semmit, pedig amikor jött a hívás, amikor megtaláltam őket, ott rezgett bennük a jel. De aztán mégsem ébredtek fel, nem akartak látni. És persze a legtöbbnek kinyílt itt a szeme, megtalálta a saját jelét, felismerte a kódját, és aztán vitte magával a megkapott üzenetet. De a sok év alatt még sosem volt senki, aki azt látta volna meg, amit te. Én annyiszor néztem már, a legapróbb részletét is ismerem, pontosan tudom, hányféle kapunyitó kód van benne. De amit te megtaláltál tegnap, arról azt gondoltam, hogy az Michelangelo saját kódja. Azt hittem, nincs olyan ember, aki azt a legnagyobb kulcsot veszi észre az első pillantásra. Azt hittem, annak a súlyát ma már senki sem képes hordozni, senki sem meri azt meglátni. De te úgy mentél oda, mint akit vezetnek, te azt az utat követted, amit Michelangelo a saját lelkéből festett oda magának. Te magabiztosan és egyértelműen az ő útján jártál.

Nem tudom, ki vagy, nem tudom, mire vagy képes, de azt remélem, te vagy az, akit valójában kerestem. Még én sem bíztam abban, hogy létezel, de ezek szerint miattad jártam be a világot.  Te tudhatod szélesre tárni a Kaput, hogy az emberek maguktól is meglássák a nekik szóló kódokat, és hogy egyre többen felébredjenek végre. Te vagy az, aki felismerte Michelangelo üzenetét.  Te vagy az, aki újra megtalálhatod azt az elveszett üzenetet. Te vagy az új Hírnök.   

  Csak ültem, néztem a fénybe, hallgattam, és próbáltam felfogni Draco szavait. De túl sok volt, az agyam azonnal tiltakozott, és nem akarta megérteni azt, amit hallott. Amit viszont mégis felfogtam, az megrémített. Az eddigi könnyed, földön járó jelenemre megint mázsás súly telepedett, de most nem a fájó múltból, hanem az ismeretlen, új jövőből.

Mit láttam én meg azokon a képeken? De hát azok csak festmények a falon! És mit kellene csinálnom? Nincs bennem semmilyen különleges képesség, ha lett volna, azt már régen meg kellett volna találnom magamban. Annyi nehéz, kilátástalan helyzet volt már az életemben, ha bármilyen nagy erő működne bennem, akkor annak már meg kellett volna jelennie, hogy segítse megoldani a gondjaimat. De nekem eddig sosem oldódtak meg a problémáim, csak rám szakadtak, agyonnyomtak, aztán valahogy túléltem, és vonszoltam magamat tovább. Egészen a Brooklyn-hídig.  

Nem, az nem lehet, amiket Draco mond, nem vagyok én nagy dolgokra képes! Az egyetlen, aprócska különlegesség csak ma délelőtt történt velem. Nem akartam elmenni innen, hát visszafordult velem a repülőgép. Ez egy szerencsés véletlen, egy picurka csoda, de ezt nem én csináltam. Nem vagyok én ilyen dolgokra képes.

Draco téved, valami mást képzel rólam, ugyanúgy, ahogy David is valami magabiztosságot és erőt látott bennem, pedig nyoma se volt. Tévednek, és csalódni fognak bennem, én pedig majd ott állok megszégyenülten, elhagyatva újra.

Menekülni akartam Draco szavai elől, vissza az előző nyugalomba, a békébe. Aztán megéreztem a hátam mögött az obeliszk biztonságos, hatalmas erejét, ami újra felemelt, úgy, ahogy korábban, és én boldogan zuhanni kezdtem felfelé, ki az égbe, a fénybe, a végtelenbe. Szabadon, terhek nélkül, feladatok nélkül, jövő nélkül. Megint átjárt az a könnyű, boldogító érzés, a repülés szabadsága, a végtelen vonzása.

Egyre forróbb lett a testem, mintha a Napba szálltam volna, bele a boldog megsemmisülésbe, amikor valaki megfogta a karomat, és visszahúzott a földre, a testembe. Most nem úgy zuhantam vissza, mint korábban, nem volt az a durva leérkezés. Puhán landoltam a testemben, mintha egy bélelt szkafanderbe csusszantam volna vissza. Pislogva néztem fel Dracora, aki már a megszokott, békés mosolyával hajolt fölém. Fogta a kezemet, és igyekezett ülésbe visszahúzni az elernyedt, féloldalra dőlt testemet.

­– Ne menekülj el! – mondta kedvesen, és már újra nyugodt volt a hangja. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem kellett volna ilyen hirtelen rád zúdítanom mindezt. De hát én sem vagyok tökéletes, nem bírtam már magamban tartani az örömöt, hogy megtaláltalak. De semmi gond, ha nem akarod hallani, nem fogok többet beszélni róla.

  Felültem, megdörzsöltem az arcomat. Újra itt voltam hát. Az agyamban közben csillapodott a nagy tiltakozás. Továbbra sem hittem, hogy valami különleges dolog lappang bennem, ennek túlságosan ellentmondott az elmúlt huszonkilenc évem tapasztalata. De ez a repülős érzés megnyugtatott. Nem tudom, mi lesz, de ha nagyon rossz történne, akkor kijövök ide, és majd elszállok. És nem hagyom, hogy bármi visszahúzzon. Addig viszont megnézem, mi vár még itt rám.  

És ha nem is az én képességeim miatt, de hátha újra történnek csodák is. Hiszen kiderült, hogy vannak csodák, még ha aprócskák is. Ezért már érdemes itt maradni Rómában.  

12. Indulás Rómából

Néztem őket, és azt vártam, hogy elborít majd a keserűség, a csalódás jól ismert érzése. Hiszen egyértelmű, hogy ők ketten összetartoznak. A lányból sugárzó boldogság, életöröm olyan jól illett David békés mosolyához. Most egyáltalán nem volt zavarban, könnyed mozdulattal ölelte a lányt, aki hozzásimult, és a festményről áradozott neki.

De nem jött elő bennem a fájdalom. Sőt, a belső hangzavar is elhallgatott. Nem harsogta az egyik hang, hogy ugye én megmondtam, nem sikoltozott a másik, hogy ő az én szerelmem, nem adom másnak. Csönd volt belül, és nyugalom. Egy eddig soha nem érzett, nagy megkönnyebbülés, hogy végre kiszabadultam egy szédítő forgásból, ami majdnem újra magába rántott. Nem kellett újra végigjátszanom a régi játszmát, nem indult el az izgatott lobogás és nem lett a fájdalmas zuhanás a végén. Szerencsére el sem kezdődött a színház, csak pár gondolat volt az egész, semmi több.

Néztem őket, és örültem. Igen, a lelkem mélyén valóban örültem annak, hogy Davidet boldognak látom. Ez a lány csodálja őt, rajong érte, és David őmellette sokkal magabiztosabb, mint amikor velem beszélt.

Azt éreztem, hogy a római kalandom ezzel véget ért. Megkaptam mindazt, amiért jöttem.  Megvolt az utolsó próba, kijátszottam az utolsó utáni lehetőséget is. Oké, rendben. Ezek voltak tehát az én lapjaim ebben az élet nevű játszmában. A kártyacsomag elfogyott, nem hagytam benne semmilyen elvesztegetett lehetőséget. Most már nyugodtan visszamehetek a Brooklyn-hídra. Megvolt az utolsó esély, amit Draco felkínált. Megéltem, megtapasztaltam, ennyi volt. Nincs már hiány bennem.

Az a sok zaklatott, egymásra torlódó élmény, ami az előző napba belezsúfolódott, most a helyére került. A körhinta megállt, a játéknak vége. Eddig csak a józan tudatom akart meghalni, kilépni innen. Most először éreztem azt, hogy a lelkem is befejezte. Nem maradt benne több remény, de már nem volt benne keserűség sem, amiből egy idő múlva úgyis megint remény született volna. Béke volt bennem.

Igen, emlékeztem a Sixtus-kápolna élményére, a zuhanásra, a halálfélelemre, de már nem tartottam tőle. Akkor azért zuhanhattam a semmibe, mert nem volt mibe kapaszkodnom, nem volt mire emlékeznem. De most már van. Ha tényleg annyi csak a halál utáni létezés, az a nagy sötét semmi, akkor most már van mivel kitöltenem. Vannak emlékeim, amik bevilágítják majd azt a feketeséget. A repülés, a víz alatti barlang, a mostani David mosolya, ahogy kijön a fürdőszobából, és ez a reggelizés együtt, ezek a képek, ezek az érzések elegek lesznek az örökkévalóságig. Bőven ki fognak tartani.

Felálltam hát az asztaltól, ideje volt indulnom. A repülőgép tíz óra huszonötkor felszáll. Rajta akarok lenni, vissza kell térnem a hídra, hogy a kör bezárulhasson, és az út véget érjen.

David azonnal felajánlotta, hogy kikísér a reptérre. Tiltakoztam, nem akartam húzni a búcsúzást, őrizni akartam a békét magamban. Most így nagyon stabilnak éreztem magam, de nem akartam kockáztatni ezt a biztonságot azzal, hogy újra kettesben maradok Daviddel.  Végül megegyeztünk abban, hogy Raffaellával együtt elkísérnek a vasútállomásig, onnan majd egyedül megyek.

David elkérte az e-mailcímemet. Megadtam neki, felírta. Nem mondtam, hogy már úgysem fogom megnézni az üzeneteket.  Raffaella a kezembe nyomta a magával hozott papírzacskót. Friss cornetto volt benne, vagyis croissant, csokis, lekváros meg sima, nemrég sült ki a konyhájukban. Azt mondta, jó lesz ez az útra. Megköszöntem.

Kimentünk együtt a napsütötte, emberekkel teli utcára, ahol az élet lüktetett. Azoknak az élete, akiknek más lapokat osztott az élet. De most nem irigyeltem őket, csak szívtam magamba a fényeket, a hangokat, az illatokat, gyűjtöttem az emlékeket.

A vasútállomáson elbúcsúztunk, olyan természetesen, mint a normális emberek egy normális találkozás után, amikor barátságban válnak el egymástól. Sok sikert kívántam Raffaellának a tanuláshoz, Daviddel megpusziltuk egymást, aztán felszálltam a vonatra. Ők ott maradtak a peron mellett, és integettek. Néztem, ahogy távolodnak, egyre kisebbek lesznek, majd eltűnnek a szemem elől.

Tudtam, hogy ez csak a látszat. Nem tűntek el, csak én nem látom már őket, de ők élnek, és továbbra is boldogok a saját világukban. Én pedig megyek meghalni a sajátomba.

A repülőtér nagy várócsarnokában kívülállóként figyeltem a nagy nyüzsgést, az érzelmes búcsúzkodásokat és az örömteli viszontlátásokat. Emberek, akiknek van életük, akiknek van társuk, családjuk, van jövőjük. Mások, mint én. Nem tartozom közéjük. Én ahhoz a másik oldalhoz, a semmihez tartozom. Már nem fáj, már nem lázadok, nem tiltakozom ellene. Ez van, ez jutott. Megyek vissza a helyemre. Béke van bennem, és megnyugvás.

Várakozás közben megettem a Raffaellától kapott cornettókat. Finomak voltak, jólestek. Tényleg nem maradt bennem semmilyen rossz érzés vele és Daviddel kapcsolatban. Minden így van jól. Mindenki a helyén van a saját világában.

Végre elkezdődött a beszállás a New York-i gépre. A jegyem most az ablak mellé szólt. Örültem neki, olyan volt, mint egy búcsúajándék Dracótól, az öregtől. Gyönyörű napsütésben szállunk fel, látni fogom végig a várost, a tájat, amit elhagyok.

De előbb még el kellett viselnem az indulás előtti hosszas procedúrát.  Amíg a légikísérők elmagyarázták a szokásos biztonsági tudnivalókat, aztán amíg a motorokat felpörgették, és lassan gurulni kezdtünk a kifutópályán, a mellettem ülő nő folyamatosan jajgatott és hangosan imádkozott. A férje próbálta csitítgatni, de nem sok meggyőződéssel, látszott rajta, hogy ő is ugyanúgy fél a repüléstől, mint a felesége. Az asszony valamilyen nemrég történt repülőbalesetet emlegetett, és attól rettegett, hogy mi is le fogunk zuhanni. Az angyalokat meg a szenteket szólongatta, egy kis keresztet markolt erősen, mintha abba akarna kapaszkodni. Amikor már gurult a repülő, fel akart állni, hogy szálljanak le, és menjenek inkább hajóval Amerikába. A férje húzta vissza az ülésbe, és azt mondta, hogy a hajók is el szoktak süllyedni, ott se lennének nagyobb biztonságba. Odajött az egyik légikísérő, ő is próbálta nyugtatgatni a nőt.

Nekem meg eszembe jutott, hogy ez milyen egyszerű megoldás lenne. Tényleg, milyen jó lenne itt és most lezuhanni és gyorsan meghalni. Minek menjek vissza többórás úttal New Yorkba, amikor az a befejezés, az a lezárás már most megtörténhetne. Gyorsan és egyszerűen.

Aztán körbenéztem az utasokkal teli gépen, és azon gondolkoztam, vajon mennyire önző vágy ez tőlem? Vajon a többieknek is jó lenne, ha most befejezhetnék ezt az életet? A mellettem ülő házaspárnak nem kellene végigrettegnie az utat. Azok az öltönyös üzletemberek ott elöl nem rohannának a következő tárgyalásra, azoknak a csoporttal utazó, szabadságukról visszatérő turistáknak nem kellene visszatérniük a szürke hétköznapokba. Ezek a szerelmesek meg itt, az előttünk levő ülésen nem élnék meg a csalódást, a válást, a kudarcot, hanem ezzel az örömmel zárhatnák le az életüket.

Lehet, hogy mindenkinek így lenne a legjobb.

Nekem biztosan így lenne a legjobb.

Mert közben a gép felemelkedett, alattunk kitárult a táj, láttam a várost, a folyót, az egymásba futó utakat, és életemben először azt éreztem, hogy nem akarok elmenni innen. Hiába tudtam eddig olyan biztosan, hogy mennem kell, vissza New Yorkba. Hiába volt eddig a nyugalom bennem. Most, ahogy megláttam fentről a várost, úgy, mintha én repülnék felette szabadon, a lelkem mélyéből felbukkant a nagyon erős érzés. Nem akarom ezt a tájat elhagyni. Itt akarok maradni. Ha meg kell halnom, mert már nincs miért élnem, akkor itt akarok meghalni. Záruljon be itt a kör, legyen itt vége. 

Furcsa és ismeretlen volt ez az érzés. Eddig minden elindulásom menekülés volt. Azért mentem el, mert már nem tudtam maradni, annyira rossz lett a helyzet. Minden alkalommal azt reméltem, hogy az a másik hely, bárhol lesz is, de egy kicsit, nagyon kicsit mégis jobb lesz annál, mint amit otthagyok. Eddig a remény vitt tovább a következő állomásra, és megkönnyebbülést éreztem, amikor mögöttem maradt végre az előző vidék. Persze aztán minden alkalommal kiderült, hogy van a rossznál még rosszabb, még reménytelenebb, még megalázóbb helyzet, és így jutottam el végül a Brooklyn-hídra.

De itt Rómában, ebben a városban most jó dolog történt velem. Életemben először itt éreztem azt, hogy vagyok, hogy élek. Itt éltem, ha csak pár percet is, de itt volt valós az életem. Akkor itt akarok meghalni is.

Ez az új vágy olyan erősen tört fel bennem, hogy most én ugrottam fel az ülésről. Le kell szállnom! Itt akarok maradni! Nyissák ki az ajtót, én kiugrom, aztán mindenki mehet tovább a saját útján. Igen, ez a tökéletes megoldás! Engedjenek kiugrani!

Az utasok döbbenten nézték, ahogy a gép ajtaját próbáltam kinyitni. Aztán gyorsan jött két légikísérő, meg segített nekik egy férfi, és lefogtak. Tiltakoztam, üvöltöttem, hogy hagyjanak békén, engedjenek kiugrani. Aztán jött egy harmadik légikísérő, fojtott  hangon mondott valamit, amitől hirtelen minden izmom elernyedt. Hagytam, hogy visszatámogassanak az üléshez. A szomszéd házaspár rémült szemekkel adott helyet. Mire elhelyezkedtem, megszólalt a hangosbeszélő, és elismételték azt, amit az előbb hallottam. Tehát igaz, nem csak az én megnyugtatásomra találták ki.

– Kedves utasaink! Elnézésüket kérjük, de kisebb műszaki hiba miatt a gép visszafordul Rómába. Aggodalomra semmi ok, a probléma nem veszélyezteti a biztonságos leszállást. Kérjük, ne hagyják el a helyüket, és kapcsolják be újra az öveiket.  

  Persze, mindenki ideges lett, hangos kérdések, halk káromkodások és ijedt sóhajok hangzottak mindenhonnan.

– Jajistenemmileszvelünk, édesistenemsegítsmeg, drágaszűzmáriaoltalmazzminket, jézuskrisztuskönyörüljrajtunk…. – A szomszéd nő most már halálsápadtan ismételgette folyamatosan ezeket a mondatokat.

Közben kiderült, hogy az első futóművet nem tudta a pilóta visszahúzni, ezért fordulunk vissza. De egy ideig még köröznünk kell a város felett, hogy kevesebb legyen az üzemanyag a leszálláskor.

Az utasok már feszülten, mereven ültek, abbamaradtak a kedélyes beszélgetések is, mindenki szorongva várta a landolást. Csak én dőltem hátra megnyugodva, elernyedve, és teljes elképedéssel az ülésemben. Hát ez most mi volt? Véletlen? Egy nagyon különös véletlen? Vagy netán egy csoda? Egy aprócska, picurka csoda? Az én életemben??

Hűha!

Lehet, hogy mégiscsak vannak csodák?

11. Reggel David lakásában

Azt reméltem, hogy az álmomban majd annak a régi, boldog közös életnek az emlékeit élem újra Daviddel. De csak kusza, szorongással teli események váltakoztak egész éjszaka a fejemben. Persze mindegyik történet Davidről szólt, csak nem a nyugodt boldogságról. Tipikus, zavaros emberi álmok voltak a vágyaimról és a félelmeimről.

Vonaton utaztunk együtt, aztán valahogy elkeveredtünk egymás mellől. Kétségbeesetten kerestem azt a fülkét, amiben eredetileg utaztunk, amiben ott maradtak a csomagjaink is, de nem találtam sehol. Már a vonat végére értem, az utolsó ajtót kinyitva majdnem kizuhantam a sínekre. Ott álltam a küszöbön, alattam zakatolva rohant hátrafelé a táj, és mintha a távolban ott állt volna egy vagon, amit lekapcsoltak. Talán ott maradt David, talán ott vannak a bőröndjeim. De lehet, hogy csak egy ház alakját látom, és a mi fülkénk mégis itt van valahol. Próbáltam jobban megnézni azt az egyre távolodó foltot, de aztán a vonat sípolt egy nagyot, alagútba ért, és én a sötétben tapogatózva indultam visszafelé. Minden fülke tele volt, sehol sem tudtam leülni. Mentem a zsúfolt vagonokon keresztül, néhol csak hosszú, keskeny pallókon lehetett átjutni a következőbe. Mindenféle emberek voltak a vonaton, idegenek, furcsa öltözetűek, akik gyanakodva néztek engem, és kelletlenül adtak csak utat. Közben rájöttem, hogy minden pénzem, a jegyem, az irataim is abban az elvesztett fülkében maradt, semmim sincs, és azt sem tudom, hova indultam, hol kellene majd leszállnom. És nem tudom, David hol vár engem. Nem tudjuk megtalálni egymást. A vonat hosszú volt, csak mentem, mentem az ellenséges utasok között, aztán kinyitottam az ajtót, és megint csak a sínek voltak előttem. De most felém robogott a táj, a vonat magától száguldott, nem volt előtte mozdony, nem vezette senki. Hogy fog így megállni? Hol lesz vége a sínnek?  

Aztán talán felébredtem, és újra elaludtam, mert egy másik történet kezdődött. Itt egy vasútállomáson kerestem a nyitva tartó pénztárat, hogy jegyet vegyek arra a vonatra, ami hamarosan érkezik, és azon lesz majd David, vele utazunk tovább. Hosszú volt az állomás épülete, mindenféle üzlet sorakozott benne, mint egy bevásárlóközpontban, és a labirintusszerű folyosókon nem találtam sehol sem jegypénztárat. A falakon ott lógtak a nagy pályaudvari órák, azokon láttam, hogy telik az idő, hiába jöttem ki időben, még mindig nincs jegyem, és mindjárt jön a vonat. Végre találtam egy pénztárat, de a benne ülő nő aprópénzt számolgatott, és a kolléganőjével beszélgetett. Bekopogtam az üvegablakon, kértem a jegyet, de azt nem tudtam, hogy melyik vonatra. Mondtam, hogy arra, ami most fog érkezni az állomásra. Azt mondta a nő, hogy nem jön most vonat, hova sietek, a legközelebbi csak estére várható, és annak is ez a végállomása, nem megy tovább.

Otthagytam, ki akartam menni a peronra, de megint csak az üzletek közé értem. Már rohantam a kanyargós folyosókon, de nem találtam a szabadba nyíló ajtót. Közben egy ablakon át láttam, ahogy érkezik egy vonat, lassít, pár másodpercre megáll, aztán már indul is tovább. Tudtam, hogy ez volt az, amire fel kellett volna szállnom, ezen utazik David. És most itt maradtam, és azt sem tudom, melyik városban vagyok, és hogyan tudok elmenni innen.   

Aztán ezekhez a történetekhez hasonlók ismétlődtek egész éjjel. Mindben szerepelt David, de egyikben sem volt jelen. Vagy éppen elvesztettük egymást, és hiába kerestem, vagy találkoznunk kellett volna, de valami közbejött, és nem sikerült. Volt, amikor a jegyemet nem akarta elfogadni a kalauz, és leszállított a vonatról, amin David fennmaradt. Máskor meg a csomagmegőrzőből kellett volna kiváltani a bőröndjeimet, de túl sok volt, nem bírtam el, és amíg ezekkel küszködtem, elment a vonat, amivel Davidhez utaztam volna.

Ilyen álmok után ébredtem. Először nem tudtam, hol vagyok, mi ez a hangos, idegen, dallamos szöveg, ami behallatszik az utcáról. Aztán persze eszembe jutott minden. Körülnéztem, és ijedten állapítottam meg, hogy egyedül vagyok a szobában, David hálózsákja üresen hever a padlón. Egy pillanatra elborított az összes félelem, ami az éjszakai álmokban is ott volt, de aztán szerencsére meghallottam a vízcsobogást a fürdőszobából.  Szóval most mégsem vesztettem el. Itt van még a közelemben.

David hamarosan kijött a fürdőszobából, frissen, vidáman, arcán azzal az ismerős, széles mosollyal. Csak egy alsónadrág volt rajta… és nagyon jól nézett ki. Te jó ég, de régen láttam így egy ilyen jó pasit!

– Jó reggelt! – mondta, és most nem látszott rajta a tegnap esti zavar. – Hogy aludtál?

– Köszönöm, egészen jól. – Lényegében igaz volt, az alvással nem volt gondom, csak az álmokkal. 

Én is kimentem a fürdőszobába. A ruháim megszáradtak, csak kicsit gyűröttek voltak. Kissé szomorúan vetettem le a Davidtől kapott holmikat, és átöltöztem a sajátomba. Mire visszamentem, David már megterített a reggelihez, és finom kávéillat töltötte be a szobát.

Nem szoktam kávét inni. Az életem során nagyon tudatosan figyeltem arra, hogy ne legyenek olyan szokásaim, amik függővé tesznek valamitől. Olyan sok minden hiányzott az életemből, nem akartam újabbakkal tetézni. Hiányzott a család, a szeretet, a nyugalom, a meghittség, a szerelem, hiányzott egy otthon, egy biztos pont, egy társ, egy barát, egy munkahely, a biztos és kiszámítható jövedelem, hiányzott a nyugodt jövő. És nagyon sokszor hiányzott a pénz a kenyérre, a ruhára, a lakbérre. Ha jól végiggondolom, jóval rövidebb az a sor, ami megvolt. Én megvoltam magamnak. Volt testem, ami valami érthetetlen ok miatt szinte problémamentesen működött és éltetett akkor is, amikor nekem már rég elegem volt mindenből. A testem bezzeg élni akart, csak nem tudtam, miért. Voltak persze vágyaim, álmaim, terveim is, de aztán persze egyikből sem tartós valóság, legfeljebb rövid villanás, és aztán újra a reménytelen sötétség.

Szóval ennyi hiány mellé már nem akartam semmilyen újabb hiányt erősítő dolgot, szokást. Nem cigarettáztam, nem ittam, nem lettem drogos, bár a csábítás ott lett volna. Aztán, amikor egy jobb időszakomban többször ittam kávét, és pár nap után észrevettem, hogy a testem már kívánja, már hiányzik, ha reggel nem kapja meg az adagját, akkor sürgősen abbahagytam ezt is.

Most mégis nagyon kellemesnek éreztem ezt az illatot ebben a római kis szobában. Bár azt hiszem, ha David odaégette volna a pirítósokat, akkor a füstszagot is hasonlóan mennyeinek tartottam volna.

Leültünk reggelizni. A nyitott ablakon behallatszott az utca vidám zsivaja, a Nap beragyogta a szobát. Békés és otthonos volt minden, ahogy ott ettünk kettesben az asztalnál. Amikor David odaadta a kenyeret, a kezünk összeért, és ettől a gyomrom tájékán elkezdődött valami izgatott vibrálás bennem. Újra feléledt a remény, elkezdtek mocorogni a lefojtott vágyak, beindult a jövőtervező, kockázatos program. Éreztem, hogy baj lesz, mindig így szokott kezdődni. Fokozatosan csúsztam ki a nyugodt jelenből, és kezdtem beleélni magam egy elképzelt jövőbe. És ezzel együtt azonnal felharsant bennem az a másik belső hang is, a cinikus, kioktató, és máris ott voltam az ismerős, vérre menő vita közepében. Miközben kívülről nézve elmélyülten kenegettem a narancslekvárt a vajas pirítósomra, belül valaki azt üvöltötte bennem, hogy de ez nekem jár, ez a pasi kell nekem, ezt én megálmodtam magamnak, ő hozzám tartozik! Akarom, akarom, meg akarom élni vele az összes boldogságot, ami eddig hiányzott az életemből! Élni akarok végre, ővele élni, mindig vele lenni, szeretkezni, gyereket szülni, vele együtt gyereket nevelni, vele akarok megöregedni! És képek váltakoztak a fejemben a közös életünkről, a közös otthonunkról, a közös gyerekeinkről.

De minden mondatra ott volt a kemény válasz, és az összes álomképemet tornádók tépték darabokra. Mit képzelek én, miért gondolom, hogy egy ilyen jó pasi engem választana? Hogyan tudnék boldog családi életet teremteni, nekem se volt soha, eddig se sikerült, bárhogy próbálkoztam. Kevés vagyok én a boldog élethez, sose volt, sose lesz, nem nekem találták ki. Ez a férfi itt velem szemben maga a csoda, és az én életemben ugye nincsenek csodák. Minek reménykedek már megint, mi a fenének indítom be ezt a jól ismert lemezt. Már megint itt a remény, mindjárt jönni fog a csalódás.

Ettem a pirítóst, ittam a teát, azt hiszem, közben kedvesen mosolyogtam is a szemben ülő Davidre, és próbáltam tartani magam ebben a belső harcban. De a feszültség egyre nőtt bennem, a vibrálás erősödött, és készült kitörni. Tudtam, hogy ha most megszólalok, akkor vagy egy szerelmi vallomás fog kirobbanni belőlem, amivel persze valószínűleg jól megijesztem ezt a szegény fiút, vagy durván beszólok neki valamit, aminek persze nem fogja érteni az okát, és ezzel sikerül eltávolítanom magamtól. Az utolsó pillanatoknál tartottam, és szokás szerint a bennem tomboló romantikus álmodozó állt nyerésre. Így szoktam működni, ez a kedvenc szerepem. Beleszeretek valakibe, kinyílok teljesen és védtelenül, aztán pedig jöhet a pofon, a csalódás, a fájdalom. Hogy igaza legyen annak a másik hangnak is, hogy ugye, ő megmondta előre, ez lesz belőle.

De most nem érdekelt a kockázat, meg akartam adni ezt az esélyt magamnak. Legyen meg, játszódjon le újra, oké, úgyis azzal jöttem Rómába, hogy ezt az utolsó próbát még megengedem magamnak. Aztán már tényleg nyugodtan befejezhetem. Lenyeltem az utolsó falatot, megittam a teát, letettem a csészét az asztalra, és vettem egy nagy levegőt. Eldöntöttem, hogy elmondom Davidnek azt a repülős emléket, meg a víz alatti barlangot. És majd meglátom, hogyan reagál rá.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és kopogtatás nélkül beviharzott rajta egy gyönyörű lány. Egy szépséges olasz tornádó. Fiatal volt, húsz év körüli, csillogó fekete szemmel, hosszú fekete hajjal, karcsú alakkal és lobogó életörömmel.

– Ciao, amore mio!

Davidhez hajolt, szájon csókolta, a magával hozott papírzacskót az asztalra dobta, és lehuppant a harmadik székre. Közben villámgyorsan végignézett engem, aztán láttam, ahogy a szeme körbefut a szobában, és felméri a helyzetet. A padlón még ott volt David hálózsákja, a vetetlen ágy gyűrődéseiből pedig egyértelmű volt, hogy csak egy ember aludt benne. Ezek után elégedetten nézett rám, és lendületesen kezet nyújtott.

- Ciao, Raffaella Tisana.

– Hello, én Angele Hilcom vagyok Amerikából.

– Ó, turista vagy? És Draco hozott ide? – váltott azonnal angolra. Kedves, éneklő hangsúllyal mondta az angol szavakat, és közben nevetett. Csak úgy áradt belőle az energia és a vidámság.

– Miért, ennyire látszik? – kérdeztem csodálkozva.

– Nem rajtad látom, csak Davidtől már megszoktam, hogy mindig olyan turistákkal fut össze, akiket az öreg cipel ide magával múzeumlátogatásra. Kerestelek tegnap este – fordult most David felé, aki a köszönésen kívül eddig szóhoz se jutott –, de nem voltál itthon. Hogy állsz a képpel? Befejezted már?

  Azzal választ sem várt, felpattant a székről, és a fal mellé állított kartonok közt kezdett keresgélni.  

– Még nincs kész, még nincs itt az ideje – mondta David. – De azért megnézheted – tette hozzá megadó mosollyal, mert a lány közben egy nagy sikkantással kiemelt egy fakeretre feszített vásznat a halomból, és felemelte.

– Hát ez csodás! Egyre élőbb leszek rajta! Jaj, fejezd már be, kérlek, annyira akarom azt az iskolát! Tegnap jött meg az e-mail, megint elutasítottak, ezért akartam beszélni veled. Teremtsd meg már nekem a csodát, na, kérlek! – És úgy nézett Davidre, hogy abban benne volt minden: kérlelés, csodavárás, csábítás, szerelem.  

– Jó, jó, igyekszem – felelte David. Felállt az asztaltól, a lányhoz lépett, átölelte és megcsókolta. – De mindennek megvan az ideje, az eredményt ki kell várni. Addig nem tudom megfesteni, amíg nem formálódik meg teljesen a fejemben minden részlet.

  Raffaella felém fordította a kezében tartott festményt.

– Ugye gyönyörű?

  Csak bólintani tudtam. A kép tényleg gyönyörű volt. Nem az a színes ceruzarajz, amit már láttam Davidtől, hanem valódi olajfestmény. Raffaella volt rajta, és akár egy angyal, fehér ruhában, hófehér környezetben ragyogott a vászonról. Az arca és a keze volt leginkább kidolgozva, szinte kiemelkedett a térbe. Majdnem élőbbnek tűnt a képen, mint a valóságban.

– Raffaella itt lakik a családjával a földszinten, tőlük bérelem ezt a lakást – mondta David nekem. – A szüleinek van egy kis trattoriájuk itt a sarkon, és Raffaella szakács akar lenni, hogy felvirágoztassa azt az éttermet. Ehhez az egyik legnevesebb iskolában akarja megszerezni a tudást, de oda nagyon nehéz bejutni. -  Így már értettem a képen a hófehér környezetet, Raffaella valószínűleg egy konyhában fog állni szakácskötényben. Egy győztesen mosolygó, magabiztos királynő-szakácsnő lesz majd. -  Azt reméli, hogy ha én megfestem neki azt a jövőt, akkor az be is fog következni. 

– Tudom, hogy be fog következni – vágott közbe határozottan Raffaella. – Ez nem egy kis remény, ez biztos tudás. Tudom, hogy te egy álruhás varázsló vagy, és amit megfestesz, az úgy is lesz. Tudom! Én ebben teljesen biztos vagyok, és ne is akard kisebbíteni a képességeidet. Én felismertelek, tudom, hogy egy miracoloso mago vagy, egy csodatévő mágus! Il mio mago! Il mio amore! – És szenvedélyesen újra megcsókolta Davidet.