18. A Sixtus-kápolna részletei

– Michelangelo a bejárat felett kezdte a festést, és onnan haladt az oltár irányába – mutatott a freskóra Leon. – Az alkotás energiája is egyre nagyobb lett közben, nőnek az alakok, a képeket körbefogó meztelen ifjak is egyre lendületesebbek, érzelemdúsabbak. A festés négy éve alatt Michelangelo a józan, kötelességszerű feladatmegoldástól eljutott a szenvedélyes közlésvágyig. A kétdimenziós freskófestésből háromdimenziós alkotás lett. Pedig a kezdet is művészhez méltó, abban is ott van már minden információ, a végén viszont már nagyon mély érzelmek sugároznak a falakról. 

Nézzétek csak a nagy különbséget. Itt a bejárat felett ücsörög Zakariás próféta. A vaskos kis könyve lapjait pörgeti, mintha keresne benne valamit, de úgy tűnik, nem igazán bízik abban, hogy meg is találja. A többi próféta és szibilla már jóval elmélyültebb, elkötelezettebb, érzelemdúsabb. A csúcspont a szemközti falon, az oltár fölött Jónás hatalmas alakja, aki nagy lendülettel, izgatottan előredőlve, két kézzel mutat rá az Angele által választott sarokfestményre. Mennyivel energikusabb, mennyivel kifejezőbb az ő testtartása, mint Zakariás nyugodt, a falba simuló üldögélése.   

Ha az ember belép a kápolnába, és felnéz, ösztönösen jobbra indul el a tekintete. Zakariás viszont ennek az iránynak fordít hátat. Őrá néz kicsit szemrehányó, értetlen tekintettel az egyik legszebb és legismertebb nőalak, a delphoi szibilla. Az arca az ajtó felé fordul, de az egész testtartása, a mozdulata hívogatóan az oltár felé mutat. Vezeti a szemet a következő, Izajás próféta alakján keresztül tovább, előre. 

Ha megnézitek, ezen az oldalon mindegyik szereplő testtartása előre lendülő energiát képvisel, mint egy fokozatosan erősödő hullám, ami aztán az utolsó, gyönyörű nőnél, a Líbiai szibillánál csap a magasba. Az ő könyve a legnagyobb, amit már be is zár. A könyvekbe leírható Tudás útja nála véget ér. A teste egy különleges, csavarodó mozgásban van, tükrözve a fölötte levő isten alakját, aki pedig éppen a Teremtés legelső pillanatát éli, amint elválasztja a fényt a sötétségtől. Ó, erről a két képről órákat tudnék mesélni! Meg persze az egész sorról is. 

De most folytatom az eredeti gondolatmenetemet. A líbiai szibilla energiája Jónáshoz érkezik, akinél már nincs könyv. Nála a leírt szöveg helyett egy hallgatag hal van. Ami mellesleg egy elég furcsa hal, egyáltalán nem bálnaszerű, és inkább Jónás társának tűnik, nem pedig az elnyelőjének.

Na, tovább, mert megint eltérítem a saját magyarázatomat! Szóval az energia odaér Jónáshoz, aki az egész freskó leghatalmasabb és legmozgalmasabb szereplője. Ő pedig nagy lendülettel, két kézzel mutat erre a különleges sarokfestményre. Ez a mutató mozdulat egy különleges, visszatérő motívum a freskón. A legismertebb persze az, amit az emberek Ádám teremtésének neveznek. Ott egymás felé fordul a két kéz, jelképezve a nagy pillanatot. Itt viszont Jónás két mutatóujja egy irányba, erre a képre mutat. Valamire, ami a festés végére Michelangelo számára a legfontosabb lett. Ez itt a végső Üzenet.

És ez az az Üzenet, amihez már nincsenek szavak. Ehhez már nincs könyv, ez még a levegőben lebeg, megfoghatatlanul, felfoghatatlanul. Ott van, ez kétségtelen, de csak nagyon kevesek láthatják meg. És aki látja, az sem tudja igazán, hogy mit is lát.   

Mert nézzük, mire mutat Jónás? Egy meztelen, fekvő férfialakra, aki ugyanolyan testtartásban hever az ágyon, mint Ádám a teremtés pillanatában. Ez az alak is emeli a kezét, és a kép közepén magasodó, lendülő férfire mutat. Igen, ide, őhozzá érkezett az egész alkotás teremtő energiája.

A négy sarokfestmény közül ez a legrejtélyesebb. Nem is tudnak vele mit kezdeni a nagyokosok. – Leon elégedetten mosolygott, leengedte a pálcát, és visszaült a fotelba. – A művészettörténészek, a teológusok, meg az összes elméleti szakember valami józan, értelmes magyarázatot akar keresni azokra a részletekre, amik nem illeszkednek az ő szabályos gondolatmenetükbe. Azt akarják hinni, hogy értik ezeket a festményeket, és körmönfont érveléseket találnak ki, hogy megfelelő indokokat találjanak a különös alakokra.

De ebbe a részletbe mindig beletörik a bicskájuk. Erről a képről messziről üvölt, hogy nem arról szól, mint ami rajta van. Michelangelo lefest valamit, de az mást jelent, mint amit a bibliai történet szerint jelentenie kellene. Így van ez a többi jelenetnél is, de azoknál könnyebben át lehet rajta siklani, és elfogadni a hétköznapi magyarázatot. Ennél a képnél az elcsúszás a látszat és a valóság között sokkal inkább egyértelmű, csakhogy ez a történet nem olyan közismert, ezért nem tudják az emberek, hogy miről van szó rajta.

– Én is egy átlagember vagyok – mondta Ingrid, és továbbra is a mennyezetet bámulta. – Én sem tudom, hogy milyen történet van a festményen.

  Leon ivott a teájából, és újult lendülettel folytatta a magyarázatot.

– Nézzük előbb a másik három sarokfestményt. Azok látszólag teljesen egyszerűek. Mindegyiknek a zsidó nép megmenekülése a témája. A bejárat fölötti képeken egy-egy fejvesztés szerepel. Az egyiken Dávid készül levágni a legyőzött Góliát fejét, ezt mindenki ismeri. A másikon egy nő egy levágott férfifejet takar le éppen. 

Ez Judit könyve az Ószövetségből. A Biblia szerint Nebukadnezár, asszír király hadjáratot indított a környező népek ellen. Holofernesz volt a hadvezére, aki bekerítette a zsidók egyik városát, Betiluát is. A vezetők már meg akarták adni magukat, amikor színre lépett a szent életű, szépséges özvegyasszony, Judit. Felajánlotta, hogy majd ő megoldja a helyzetet. Elment az ellenséges táborba a szolgálójával. Ez egy hosszabb és elég cseles történet – itt Leon megállt, a szája sarkában egy huncut mosoly jelent meg. – Na, ezt most nem részletezem, ez a női rafináltságról szól. A lényeg az, hogy a négy nap után ez a szent asszony elcsábította a szegény bárgyú férfit, és bár a történet szerint semmi bűnös dolog nem történt kettőjük között az ágyban, csak éjjel a részegen alvó hadvezér fejét levágta Judit, és egy kendővel letakarva visszavitte a városba. Ezek után persze sikerült az asszír sereget megfutamítani, a zsidók nagy örömünnepet ülhettek, Juditot pedig hősként tisztelték élete végéig. 

Na, tehát a részletekbe ne menjünk bele, nézzük csak a legérdekesebb momentumokat a képről. Az egyik, hogy éppen a főszereplő, a hős asszony arca nem látszik a festményen. Háttal áll, arctalan. A megölt hadvezér feje viszont jól látható a tálcán, és az egyértelműen Michelangelo vonásait viseli. Önmagát festette oda. A halott meztelen teste pedig az ágyon egyáltalán nem tehetetlenül fekszik. A lába felhúzva, a karja fent van a levegőben. És mintha hiányozna valami a kezéből, mintha nyúlna valami után, amit már nem érhet el. Ismerős mozdulat, ugye? A kard pedig, amivel Judit levágta a fejet, nincs rajta a képen.  – Leon megállt, vett egy nagy levegőt, aztán kifújta. Egy mókás grimasszal kísérve befogta a saját száját, aztán mosolyogva leengedte a kezét. – Jaj, elnézést kell kérnem, de mindig túlbeszélem a dolgokat. Annyi, de annyi érdekesség, rejtély és utalás van ezeken a képeken, hogy nem tudom rövidre szabni a magyarázataimat. Biztosan untatom már a fiatal hölgyeket ezzel, de nem vagyok képes rövid mondatokban válaszolni, ha a freskóról van szó.

– Semmi gond, szívesen hallgatjuk – mondtuk mindketten egyszerre Ingriddel, aztán elnevettük magunkat. Én tényleg nagyon élveztem Leon magyarázatait, nemcsak a szöveget, hanem a nagy lelkesedését is. Olyan volt, mint aki szerelmes a freskóba, minden kis részletébe.

– Nos, akkor folytatom – mondta Leon. – Az oltár feletti jobb oldali kép szintén egy ismertebb témáról szól. Mózes az érckígyóval megmenti a zsidó népet. Amikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, és a pusztában vándoroltak, kígyók támadtak rájuk, és sokan meghaltak a marásuktól. Na, ezt a tömörsége miatt érdemes szó szerint idézni, rövidebb, mintha a saját szavaimmal mondanám. – Leon felemelte a jobb kezét, becsukta a szemét, és olyan hangsúllyal kezdett beszélni, mintha a szószéken lenne, és a Bibliából olvasna. – Halljátok hát, Mózes negyedik könyve, huszonegyedik rész. „És elindulának a Hór hegyétől a veres tengerhez vivő úton, hogy megkerüljék Edom földét. És a népnek lelke megkeseredék útközben. És szóla a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk. 

Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardossák a népet, és sokan meghalának Izráel népéből. Akkor méne a nép Mózeshez, és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened; imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért.

És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon. Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada.”

  Leon kinyitotta a szemét, és kedélyesen megkérdezte:

– Nos, elég hiteles voltam?  

  Csak pislogtunk Ingriddel. Elképesztő volt az átváltozás. Az előbb Leon hangja is más lett, mélyebb, zengőbb, mintha egy távoli síkról szólna. Az arca, a fehér szakálla is jóval tekintélyparancsolóbb volt, amíg beszélt. Pontosan olyan, mint egy főpap a régmúltból. Most meg újra a kedves öregember nézett ránk a vidáman csillogó szemével.

– Na, azok sem nem voltak egyszerű idők – mondta kis sóhajjal, és legyintett egyet. – Az ember mindig abban reménykedik, hogy a jövő majd könnyebb lesz. Mindig úgy tűnik, hogy holnap már véget ér az út, megoldódnak a problémák, megváltozik a világ, megérkezünk a Kánaánba. Aztán valahogy mindig tolódik ez a holnap, és közben minden napnak megjön a saját nehézsége. Az ember kicsit meghal, aztán feltekint arra a jelre az égen, életre kel, és megy tovább. És hisz abban, hogy valahol ott előtte mégiscsak elérhető lesz egyszer az Ígéret földje.

Na, de megint eltértem a témánktól!

Szóval ez itt a rézkígyó története, egy nép csodás megmenekülése. Bár Mózes imáját hallgatta meg az Úr, de itt nincs egyszemélyes hőstett. Itt a jel megtalálása, felmutatása a lényeg. A gyógyulás, a remény, a feltámadás jele ott a kép közepén az az aranyszínű kígyó. De ott tekergőzik mellette a párja, a zöld kígyó, ugyanolyan spirálformában, de szabadon, az égben. Látjátok, ugye? A kép alján és a jobb oldalán az embereket fojtogatják a kígyók, ez megfelel a történetnek. De miért kanyarognak fent az égben? Erre az a válasz, hogy azért, mert az Úr küldte büntetésből a lázongó népre őket. Rendben, de akkor ezek égi kígyók. Nem a gonoszság megtestesítői, hanem a szellemi tudásé. Méghozzá egy olyan tudásé, ami gúzsba köti, megfojtja az embereket. Egy elnyomásra használt szellemi tudás, ami az égből jön.

Vagyis a vallás. –  Leon megállt, hatásszünetet tartott.

A mondat furán koppant a szobában. Hirtelen nem is értettem, honnan jutottunk ide. Eddig elmélyülten néztem a festmény alakjait, az emberek összegabalyodó formáit. A képet láttam. De most, ez az utolsó mondat berántott a térbe, a mélységbe, és hirtelen rám zúdított valami nagyon mély felismerést, aminek a súlya alatt alig kaptam levegőt.

Valamit megértettem, amit pedig nem akartam tudni. Az agyam azonnal le is blokkolt, nem volt hajlandó értelmezni, szavakká formálni ezt az újabb tudást. Túl sok volt, és túl nagy fájdalom tartozott hozzá. Csalódás, kudarc, önvád, és elkeseredés. Ezt mind egyszerre éreztem, és nem akartam tudni, hogy miért zúdult a nyakamba ez a hatalmas katyvasz.

Hagyjanak már békén ezekkel a felismerésekkel! Nekem a másik képpel van dolgom, azon megláttam azt, amit kellett. Ott megvan a bot, azon rajta van a két kígyó. Az nekem éppen elég. A többi kép felismeréseit cipelje valaki más.

Vissza akarok menni mamma Giulia szállodájába, és tányérokat akarok mosogatni.   

 Virtuális látogatás a Sixtus-kápolnában:

 http://www.vatican.va/various/cappelle/sistina_vr/index.html 

17. Leon válaszai

Hát jó, gondoltam magamban, ugorjunk bele. Kérdéseim, azok aztán vannak. Lássuk, milyen válaszokat kaphatok rájuk. Vettem egy nagy levegőt, aztán kimondtam:

– Én nem tudom, hogy mit láttam meg a freskón. Azt sem tudom, hogy valójában mi van azon a képen. Csak a hatását éreztem, és az tényleg nagyon különös. De most már szeretném érteni is, hogy milyen történetet festett oda Michelangelo, mi ez, ami ennyire megváltoztatta az életemet.

  Leon nem lepődött meg a kérdésen, és nem kezdett el csodálkozni azon, hogy ilyen alapvető dolgot sem tudok.  Ettől megnyugodtam, mert tartottam azért attól, hogy kizökken az elragadtatott állapotából, ha kiderül, hogy mégsem az a tökéletes lény vagyok, akiről az előbb áradozott. De szerencsére egyáltalán nem változott az arckifejezése. Mosolyogva, élvezettel kezdett bele, és csak úgy ömlött belőle a szó:

– Ó, az teljesen rendben van, hogy nem vagy tisztában a történet hátterével. Valószínűleg ez a szűzies tisztaság segítette, hogy meglásd a valóságot, mert az előfeltevések nem zavarták meg az észlelésedet. De az emberek többsége csak egyszerűen átsiklik azon, amit nem ért, abból még kevesebbet fog fel, mint amiről van valami előzetes fogalma. Ez egy nagy csapdája a megvilágosodásnak, a felébredésnek. Ha még ártatlan vagy, ha még tudatlan vagy, akkor nem veszed észre a kaput, mert azt sem tudod, hogy létezik. Bár meglátod a valóságot, de nem tudsz mit kezdeni a látvánnyal, nem vagy képes hasznosítani a felismerést. Egy csecsemő hiába látja a világ összes titkát, ha nem tudja felfogni azt.

Amikor viszont felnőtt leszel, már van tudásod, és lenne rá képességed is, hogy a felismeréseket használd, akkor hajlamos vagy olyannak látni a világot, amit tanítottak róla. Akkor pedig nem a valóságot látod. Pontosabban nem a saját valóságodat látod, hanem a mesteredét, a tanítódét. Ami lehet, hogy helyes, de akkor sem a tiéd.  Bár a legtöbb esetben a tanított, a könyvekben rögzített valóság már régen idejétmúlt, elavult vagy csak töredéke annak, amit a saját szemeddel tapasztalhatnál, ha képes lennél igazán látni azt, ami van.   

A jó tanítás nem tényeket rögzít a fejedben, hanem eszközöket ad ahhoz, hogy megtaláld a saját valóságodat. Sokat segíthet az is, ha tudod, hogy mit kellene látnod, és ezt összeveted azzal, amit valójában látsz. Így felismerheted a különbséget a vetített, álcázott kép és a valódi látvány között.

Ha elég erős vagy meglátni a valóságot, és elég bátor ahhoz, hogy a saját tapasztalatodnak higgy, és ne a külső, hipnotizáló befolyásolásnak, akkor készen állsz a felébredésre. Akkor át tudsz lépni a valódi életedbe, amit már tudatosan irányíthatsz, és ami olyan lesz, amilyenné formálni szeretnéd.

  Leon elhallgatott, fürgén felugrott a fotelból. Az ablakhoz lépett, behúzta a vastag sötétítőfüggönyöket, aztán felkapcsolta a lámpákat. A fények a mennyezet képeit világították meg, szinte élővé varázsolták őket. Most jóval közelebb voltak, mint a kápolnában, így jobban szemügyre vehettem a többi festményt is. A sajátomat már alaposan ismertem, de most láttam, hogy mennyi részlet, mennyi különös mondanivaló van a többin is. Te jó ég, mennyi kapu és mennyi titok lehet itt!    

– Igen, ez itt a Michelangelo-titok teljes gyűjteménye – mosolygott elégedetten Leon, és ugyanúgy a gondolatomra válaszolt, ahogy Draco szokott. – Vagyis miket beszélek, dehogy is teljes! Hiszen ott van a Dávid-szobor, a Pieta, Mózes… De mégis, ebben a csodálatos freskó-sorban benne van a Teljesség. Csak meg kellene látni. Ez Michelangelo csodája, az elképesztő tehetsége.

Leonardo da Vinci, a másik nagy varázsló, a titkokat belefestette a képeibe. Mona Lisa mosolyába, az Utolsó vacsora elrendezésébe, az arcokba, kézmozdulatokba, a Sziklás Madonnába, meg a többi művébe. Leonardo kérkedik a titokkal, azt mondja a nézőnek: „Gyere, itt a titok, keresd, de úgyse tudod megérteni, hiszen azért titok!” Leonardo a rejtvényeket szerette, amiket megfejtett, és aztán ott is hagyott, mert már nem érdekelte, ha megvolt a probléma megoldása.  A nagy műveibe ezért a megfejthetetlen titkokat festette meg, a kérdéseket, amikre nem volt válasz. Mona Lisa ennek a leglátványosabb megoldása, a tökéletes nő, maga a megtestesült titok.

Michelangelo nem foglalkozott a titokkal, nem elemezgette a világot, nem ésszel akarta megoldani a kérdéseket. Ő egyszerűen megfestette a valóságot, és ezzel láthatóvá tette a világ titkait, az élet igazi nagy titkát. Az ő műveiben nem kérdés van, hanem a Válasz. A felelet mindenre, mindenkinek a saját, személyre szabott módján. A Michelangelo-titok az, hogy nincs titok, semmi sincs elrejtve. Itt van minden a szemünk előtt. Csak meg kellene látnunk. Látni azt, ami van, és nem azt, amit hallottunk vagy gondolunk róla.

– És miért ilyen fontos az a sarokfestmény, amit Angele kiválasztott magának? – kérdezte Ingrid a másik fotelból. Szinte hanyatt feküdt, és elmerülten nézte a mennyezeten levő képet. – Nekem eddig fel se tűnt ott az az alak, de most, hogy Angele már mesélt róla, hogy neki mit jelentett, én is látom, hogy ott van. Mitől ennyire érdekes? Nem is ő van középen.  

– Igaz, nem ez a rész van a középpontban – bólintott Leon. – De természetesen nagyon egyéni, hogy ki mit lát középpontnak. A legismertebb részt, Ádám teremtését? Vagy a sor mértani közepét, Éva teremtését? A szerkezeti csúcspontot, Jónás hatalmas alakját ott, a bejárattal szemben? Egyéni nézőpont, hogy kinek hol van a centrum, ami köré felépül a látvány.

De ha a mozgást nézzük, az összes figura energiáját, akkor ez a bal felső sarokfestmény az, ahova az energia koncentrálódik. Ide érkezett meg az alkotás folyamán Michelangelo energiája, itt bontakozott ki a végső üzenet, ez az ő saját, személyes kódja. Ebben a képben van a Michelangelo-titok szíve. Ez itt Michelangelo vallomása, a gyötrelme, a személyes sorsa.

Ő áthozta az Üzenetet, de nem volt kinek átadnia. A freskó-sorban ábrázolt folyamat itt ért véget. A következő Hírnök innen tudja átvenni a botot vagy a fáklyát, attól függően, hogy milyen formában látja meg az Üzenetet. És innen tudja továbbvinni azt az energiát, ami akkor ott, abban a korban elakadt. 

  Leon váratlanul elhallgatott. Visszaült a fotelbe, ivott egy korty teát, maga elé meredt, és valami furcsa keserűség jelent meg a hangjában, amikor újra megszólalt. Halkan mondta, mintha csak magában beszélne:

– Az az energia azért akadt el, mert nem mindenki tudta olyan jól megoldani a küldetését, mint Michelangelo. Másvalaki hibája miatt veszett el akkor az az Üzenet. Michelangelo jogosan érezhette úgy, hogy egyedül hagyták, elárulták, hogy ez a világ nem adta meg azt a lehetőséget, azt az utat, amiben megállapodtak, és amire ő készült. Más miatt kellett szenvednie, a legközelebbi szellemi társa árulta el azzal, hogy nem tette a dolgát, nem segítette őt. – Leon maga elé meredt, és most nagyon öregnek tűnt. Aztán nagyot sóhajtott, felnézett, mint aki most jön rá, hogy kiknek beszélt eddig, és gyorsan elmosolyodott. – Ó, bocsánat, hogy ilyen súlyos gondolatokkal traktállak titeket. Ez nem a fiatalságra tartozik, ez valójában már egy másik történet. Ne is foglalkozzatok vele, felejtsétek el. Csak egy bolond öregember fecsegése volt.   

  Újra felugrott, egy vékony pálcát vett fel a sarokból, lendületesen mutogatni kezdett vele a mennyezet felé, és gyorsan beszélni kezdett, mint aki feledtetni akarja az előző perceket:

– Nézzük hát ezt az energiát, ahogy megy alakról alakra…

16. Leon boltjában

A reggel olyan természetesen indult, mintha már évek óta megszokott módon történne minden. A lányokkal segítettünk a konyhában, terítettünk a reggelihez, vidáman üdvözöltük az érkező vendégeket. Aztán mi is reggeliztünk, beszélgettünk, nevettünk.

Fura volt. Ismeretlen, soha nem tapasztalt otthonosság. Életemben először éreztem azt, hogy beletartozom az emberek közösségébe, nem vagyok kívülálló, idegen, jöttment, jogtalan behatoló, akit bármikor kidobhatnának. Most először éltem meg ezt, de mégis volt benne valami régről ismerős, régóta vágyott érzés, amitől újra meg újra elszorult a torkom, és nagyokat kellett kortyolnom a teából, hogy ne bőgjem el magam a meghatottságtól. Hát, pityergős egy csajt csinált belőlem ez a Róma!

Aztán Ingriddel kettesben elindultunk vásárolni. Őt láthatólag nagyon lelkesítette az, hogy különböző üzletekbe mehetünk mindenfélét venni, bennem viszont csak egy csomó rossz emlék meg szorongás volt. Nekem a vásárlás sosem volt öröm. Mindig a nincsről szólt. Nincs otthon kenyér, nincs mit enni, éhség van és hangos veszekedés. Nincs sör, ezért George dühös lesz, ütni fog, vagy engem, vagy az anyámat. Nincs ruha, mert George megint összetépte, nincs miben iskolába mennem. Nincs pénz, de enni kellene, sört venni, ruhát venni.

Élni kellene, de nincs miből.

Ha boltba mentem, mert muszáj volt, akár gyerekként, akár később felnőtt fejjel, mindig kevés volt a pénz ahhoz képest, amire pedig égetően szükségem lett volna. A sok áru látványa, ami kellene, és ami ott volt, karnyújtásra, és az árcédulák tiltó jelzése, hogy erre se futja, arra se futja a nálam levő pénzből, viharos hullámokként csaptak össze bennem. Elindult a harc, hogy mi a fontosabb, melyik az erősebb késztetés. Vegyem-e el, próbáljam eldugni a táskába, hátha sikerül fizetés nélkül megszerezni, és akkor megúszom az otthoni büntetést, hogy nem vittem azt, amiért küldtek. De ezzel kockáztatom az itteni lelepleződést, a megszégyenülést, és akkor ezentúl ebbe a boltba se jöhetek többet vásárolni, még távolabbra kell gyalogolni, ahol még nem ismernek.

Aztán ott volt az érzés, hogy biztosan mindenki látja rajtam, hogy nincs elég pénzem, jogom se lenne bejönni az üzletbe, nem illek a rendes vásárlók közé. A pénztárnál meg az égető szégyen, amikor az apróból próbáltam összeszedni a gép által kíméletlenül kiszámolt összeget, és kínosan hosszú percekbe telt, mire minden cent meglett. Vagy nem, mégsem jött össze, hiába adtam oda már mindet, és akkor rá kellett mutatni valamelyik, nagy nehézséggel kiválasztott, fontos árura, hogy akkor azt nem viszem el. Majd máskor, majd legközelebb. Pedig tudtam, hogy most kellene, már nagyon kellett volna. De megint nem lesz, megint nincs rá pénz.

Ilyen múltbeli emlékek miatt nem szerettem vásárolni. Még most sem, itt Rómában, hiába volt a kezemben jóval több pénz, mint korábban. Ez persze jó volt, szokatlan és jó, hogy nem az aprópénzt kell összeszedegetni, de örömöt most sem tudott okozni. Ahhoz túl mélyen ivódott már belém a félelem és a szorongás, ha be kellett lépnem egy üzletbe. Csak túl akartam lenni az egészen minél gyorsabban. Hiszen most is a nincsből indult a dolog: nincs fogkefém, törülközőm, blúzom, nadrágom, zoknim… Vagyis tegnap este óta van már pár holmim, amit a lányoktól kaptam, de ha hosszabb időre maradni szeretnék, akkor szükségem lesz még néhány dologra. Amim korábban volt, még New Yorkban, azt otthagytam előző este egy hajléktalanszálló kapujánál, mert ahova indultam, oda nem kellett tiszta fehérnemű.

Aztán ide érkeztem, ahova nem vágytam soha, nem is hittem volna, hogy valaha eljutok a tengerentúli, másik világba. Lám, nekem ez az öreg Európa lett az új világ. És most itt vásárolgatok, pénzzel a zsebemben, Ingrid lelkes közreműködésével. Ő szerencsére élvezte ezt az egészet, és nagy lendülettel ajánlgatta a különböző holmikat. Időnkét rábólintottam egyre-egyre, vagy határozottan nemet mondtam egy újabb, Ingrid szerint pont nekem való tarka ruhára, aztán fizettem, és megkönnyebbülten hagytam magam mögött azt a boltot is.

Végül aztán meglett minden, ami kellett. Mentem volna vissza a hotelbe, de Ingrid a másik irányba indult velem, a Vatikán felé.

– Hova megyünk? Már bevásároltunk, igyekezni kellene, hogy az ebédnél tudjunk segíteni a többieknek.

– Még van egy fontos beszerezni valónk – mondta vidáman Ingrid. – Minden Draco-bambininek jár a poszter az ágya fölé azzal a részlettel, ami neki szól a Sixtus-kápolna freskójából. Most Leon boltjába megyünk, a te képedért.

 

  Az üzletekkel teli, nyüzsgő főút helyett egy csöndesebb, szűk kis utcába fordultunk, és egy öreg ház alján levő, kis bolt előtt álltunk meg. A bejáratnál egy állványon római képeslapok voltak, a keskeny kirakatban útikönyvek és térképek álltak gondosan egymás mellé sorakoztatva. Ingrid után beléptem a kellemesen hűvös, félhomályos kis helyiségbe. Az ajtónyitáskor aprócska harang csilingelt a fejünk felett. Odabent a mennyezetig nyúló polcokon is katonás rendben álltak a könyvek. A pult mögötti ajtó felett egy nagy képen Leonardo széttárt karú emberalakja magasodott fölénk. Aztán lebbent az ajtót takaró függöny, és belépett a tulajdonos, egy magas, ősz hajú, szakállas, szemüveges öregúr, galambszürke öltönyben. Pont úgy nézett ki, mintha Draco testvére lett volna. Egy jóval idősebb és jóval elegánsabb testvér.  

Ingridre pillantva széles mosoly áradt el az ezernyi ránccal teli arcán, még a szemüvege is vidáman csillogott, és olyan nagy lendülettel tárta szét a karját, mint a felette levő kép alakja. Csak sokkal vidámabban és barátságosabban. Örömmel üdvözölte és megölelte Ingridet, aztán felém nyújtotta a kezét. Nyitottam a számat, hogy bemutatkozzam, de ő megelőzött:

– Ó, te vagy Angele Hilcom! Isten hozott, isten hozott! Annyira örülök, hogy megismerhetlek! Draco már mesélt rólad. Hát ez csodás, ez egyszerűen csodálatos, hogy létezik valaki, aki meglátta Michelangelo saját kódját! Nem hittem volna, nem, én aztán nem. De Draco sem gondolta, hogy ő fogja megtalálni az új Hírnököt. Akkora öröm ez számunkra, akkora megkönnyebbülés! Hát mégis van remény, még a mi életünkben újra leérkezhet az Üzenet! Olyan boldog vagyok, el sem tudom mondani! Alig bírtam kivárni, hogy megérkezz hozzám, de hát én nem mehettem el a hotelba, nekem itt van az őrhelyem a boltban. Egész délelőtt tűkön ültem, úgy vártalak titeket. Tudtam, hogy jönni fogsz a képedért, már elő is kerestem neked. A legfelső polcon volt, hátul, nem számítottam arra, hogy valaha is elő fogom venni. De persze megvolt ez is, minden eshetőségre készen ott lapult a többi között. És íme, most szükség van rá! Ez csodálatos, olyan csodálatos!

  Csak álltam a nagy szóözönben, és megszólalni se tudtam. Persze, esélyem se lett volna rá, az öregúrból csak úgy áradt a lelkes mondandó. Egyrészt persze jólesett, még sosem örültek nekem ennyire. De megint megjelent bennem a bizonytalanság és a félelem, hogy olyat lát bennem ő is, és Draco is, ami nem én vagyok. Eddig a világ észre sem szokta venni, hogy létezem, most meg ők valami hősként néznek rám. De hát nem csináltam semmit… Én most is ugyanaz vagyok, mint eddig. Mi lesz, ha kiderül, hogy ez csak valami tévedés? Mindent elveszítek akkor, és visszakerülök ugyanoda, ahol voltam, az elveszettségbe, a nincstelenségbe? Vagy azért marad valami ebből az új világból is, csak nem kell semmi nagy dolgot véghezvinnem, hanem élhetek nyugodt, normálisan működő emberi életet?

Nem volt sok időm töprengeni, mert az öregúr barátságosan átkarolt, és húzott magával hátra, a pult mögötti ajtón túlra. Ingrid vidáman követett minket, láthatóan nagyon tetszett neki Leon lelkesedése, és büszkének tűnt, hogy ő kísérhette ide ezt a nagy örömöt kiváltó, különleges személyt, vagyis engem. Ez a hátsó rész jóval nagyobb volt, mint a látható kis bolt elöl. Úgy tűnt, ez a valódi helyiség, ez itt a lényeges rész, és a kis üzlet csak az előszoba. Itt is mennyezetig érő polcok voltak, tele könyvekkel, dossziékkal, sok réginek tűnő kötettel, vaskos albumokkal. Középen sötétbarna, faragott nagy asztal állt, körülötte kényelmes karosszékek. Egy festőállvány-szerű fakereten ott lógott a freskóból a nekem szóló részlet a meztelen férfialakkal. A szoba mennyezetén itt is a Sixtus-kápolna széles csíkja futott végig. Ettől ismerős és otthonos lett minden. Mintha most már ezek a képek jelentették volna a biztonságot nekem. Megnyugodtam a látványtól. Ezek a festett alakok ismerősek, ezek a képek megmentettek az ijesztő helyzetekből. Ha őket látom, akkor nem lehet baj.

Leon hellyel kínált bennünket. Leültünk a fotelokba, teát öntött nekünk, és közben folyamatosan ömlött belőle a szó.

– Mindig nagy öröm, amikor Draco új embert hoz ide, aki megtalálja a neki szóló üzenetet ezen a csodálatos freskón. Minden részlet nagyon fontos, minden újabb meglátás erősíti a világ tudatosságát. És hát valljuk be, ennek a világnak nagyon nagy szükség van a tudatosságra. Az emberek bele vannak süllyedve az illúzióikba, nem látnak, nem hallanak, és nem is akarnak tudni semmiről. Pedig most már mindenkinek egyforma esélye nyílt a felébredésre, a megvilágosodásra.

Az a tudás, ami a mi időnkben még csak a kevesek kiváltsága volt, amit pár évtizede még csak beavatott, nagy mesterektől személyesen lehetett megkapni, most mindenki által hozzáférhető lett. Ez a technika vívmánya, az internet csodája. Egy elképesztő fejlődési ugrás lehetősége.

Eleinte fel sem fogtuk, mekkora változást jelent ez nekünk is. Korábban csak ahhoz a pár emberhez juthatott el a személyre szóló üzenet, akiket Draco megtalált és idehozott. De ma már az interneten is láthatja bárki a freskókat, nem kell elutaznia ide, nem kell drága albumokban keresgélnie, ahol lehet, hogy nincs is meg minden fontos részlet. Azt reméltük, hogy ugrásszerűen megnő majd a felébredők száma. De nem így történt.

Mintha hiányozna egy lépcsőfok, egy darab az útból, mintha az emberek egyedül mégsem akarnának átlépni a küszöbön. Mi már öregek vagyunk ehhez az új világhoz. Mi hiába hívjuk a tömegeket, nem hallják meg a szavunkat. Mi, Dracoval maradtunk a régi, egyszemélyes megoldásoknál. De te, Angele, fiatal vagy. Benne vagy ebben az új világban, a modern korban. És megláttad a legnagyobb kaput. Ha azt ki tudod nyitni az emberek előtt, sokkal többen ébredhetnek fel a kábulatból. Megláthatják végre önmagukat, a saját életük valóságát. Nagyon nagy öröm számunkra, hogy találkozhattunk veled. És hatalmas megtiszteltetés. – Ezzel Leon végre befejezte a dicshimnuszt, elégedetten hátradőlt a fotelben, és várakozóan nézett rám. – Itt vagyok, állok rendelkezésedre. Ha bármilyen kérdésed van, tedd fel, és a legjobb tudásom szerint igyekszem rá válaszolni.  

15. Más-világ

De valójában nem is álom volt, hanem egy különös más-állapot. Tudtam, hogy alszom, és tudtam, hogy amit látok, az nem álom. Az a kőkemény valóság. A valós valóság, a maszkok és a jelmezek alatti igazi világ.

Láttam kívülről a szállodát, aztán figyeltem, ahogy átlátszóvá válnak a falak, és átalakulnak az alvó emberek. Aztán elindult a más-világi élet, ugyanazokkal az emberekkel, de egészen más szerepekben. A sötét sikátorból férfiak bukkantak fel, becsöngettek, és Ingrid nyitott nekik ajtót. Miniszoknyában, melltartóban, erősen kifestett arccal. Az ebédlőben zene szólt, középen a színpadon meztelen lányok vonaglottak a fémrudak előtt, köztük volt Naima is. A szobalányokon csak egy kis fehér kötény volt, más semmi, úgy szolgálták fel az italokat. Ott álltam már én is a teremben, a testemet alig takarta az áttetsző ruha. Mamma Giulia kritikusan végigmért, lejjebb húzta a vállamon a pántot, majd intett, hogy menjek, szórakoztassam én is a vendégeket. Csak álltam, bénán, esetlenül, mire kicsit meglökött úgy, hogy az arra haladó férfinak tántorodtam. Az elkapott, és húzott magával. Visszanéztem, kétségbeesetten, de mamma Giulia csak gúnyosan mosolygott:

– Miért, mire számítottál? Ebből van a pénz, ez a jó üzlet!

A férfi vitt az egyik szoba felé, közben megláttam Dracot is. Az egyik asztalnál ült, az ölében Charlotte nevetett hangosan, előtte üres poharak. Draco keze a lány combja között volt.

Hányingerem lett, elfordultam a látványtól. Közben a férfival odaértünk az egyik szobához, kivágta az ajtót, berántott, és azzal a lendülettel rá is lökött az ágyra. Hanyatt estem, rám mászott, lerángatta rólam a ruhát, és durván belém hatolt.

Akkor láttam meg az arcát. Az igazi arcát.

George volt, az anyám második férje. A nevelőapám.

Már nem a hotel szobájában voltunk, hanem a lakókocsinkban. Éreztem az ismerős, kesernyés benzin- és alkoholszagot, George émelyítően édeskés cigarettáinak a bűzét, az izzadságszagát, a sörszagú leheletét az arcom előtt, éreztem a súlyos testét magamon. És egybemosódott az összes ilyen emlék, a legelső is, amikor még azt sem tudtam, hogy mi ez az egész, csak azt éreztem, hogy ez valami nagyon rossz, ezt nem szabad, ez nem történhetne meg. És mégis, amikor megtörtént, mintha ismerős lett volna. A fájdalom, a feszítő kín, a tehetetlen vergődés, a szörnyű nyomás, a fuldoklás. Mintha már ismertem volna. És a többit is, a szégyent, a folytonos félelmet, hogy mikor ismétlődik ez meg, az álmatlan éjszakákat, a felriadást a zörejekre, a lehajtott fejjel való lépegetést, és az érzést, hogy ezt mindenki tudja rólam. Vagy ha még nem, akkor bármikor megtudhatnák. És az elejétől kezdve ismerős volt, aztán megszokott is lett az iszonyú súly, ami rám nehezedett. Mintha George mindig rajtam feküdt volna, és nekem így kellett léteznem, túlélnem a napokat.

Közben visszaváltott körülöttem a kép, újra a szálloda ebédlőjében álltam, ami most olyan volt, mint egy nagy színpad. Jöttek előre a színészek sorban egymás után, mintha egy színházi előadás tapsrendje lenne, rám néztek, rám vigyorogtak, és levették az álarcukat. Mamma Giulia alatt az anyám merev, sehová se néző tekintete volt, pontosan úgy, ahogy olyan sokszor tapasztaltam, amikor mondani akartam neki valamit magamról vagy a nevelőapámról, George-ról. Sosem figyelt rám, úgy éreztem, nincs is ott, csak a falnak beszélek. Ha pedig rám nézett, akkor csak a hibát látta bennem. Egy idő után rájöttem, hogy az a jó, ha láthatatlanná válok, azzal úszom meg a legkönnyebben.

Draco álarca alatt az igazi apám volt, Leslie, akit tíz évesen láttam utoljára. Akkor azt ígérte, hogy vasárnap eljön értem, és elvisz Disneylandbe. Évekig vártam a vasárnapokat, hogy hátha egyszer megérkezik. Soha többet nem jött. Anyámnak egyszer valaki azt mondta, hogy Leslie-t valami nagyobb csalásért elítélték, és börtönbe került. De se az anyám, se én nem hittük, hogy az apám szándékosan követett volna el valami törvénytelent. Nem mintha annyira rendes ember lett volna, hanem azért, mert olyan élhetetlen volt. Nem akarta látni a valóságot. Csak álmodozni tudott, és aztán vad indulattal, körömszakadtáig védekezni, ha az anyám kétségbe merte vonni az álmait. Úgyhogy legfeljebb az történhetett, hogy talált valakiket, akik fizettek az általa kitalált álmokért, és aztán később rájöttek, hogy csak üres ígéreteket kaptak. Mert ígérni azt nagyon tudott az apám. Az egész élete egy be nem váltott ígéret volt.

David is ott állt a sorban. Levette az álarcát, és én összerázkódtam az emléktől. Azt az arcot nem akartam újra látni.

– Te már nem is élsz! – mondtam elfulladó hangon Maxnek. Csak vigyorgott, gúnyosan, lekezelően, úgy, ahogy szokott. A koponyáján ott tátongott a golyó ütötte, véres lyuk, de ez láthatóan nem zavarta. Nem tűnt halottnak. Kinyújtotta felém a kezét, és én újra éreztem azt a delejes vonzást, aminek most sem tudtam ellenállni. Odaléptem hozzá, megfogtam a kezét.

– Ez az, kisanyám, mint a régi szép időkben – mondta Max, és szorosan átkarolt. – Úgy táncolsz, ahogy én fütyülök. Ügyes legyél! – azzal felkapott, és ledobott a nézőtér sötétjébe. Zuhantam, aztán durva kezek ragadtak meg, olyanok voltak, mint a karmok, belém martak, darabokat téptek ki belőlem, dobáltak összevissza, aztán a földre löktek, belém rúgtak, rám tapostak, férfitestek nehezedtek rám, összenyomtak, és újra zuhantam.

Zuhantam megint a semmibe, a megsemmisülésbe, bennem a szégyen, a megalázottság, az elveszettség érzése, ami iszonyú erővel húzott le, egyre mélyebbre, az egyre fojtogatóbb sötétségbe.

És akkor eszembe jutott, hogy persze, ez már ismerős, ez már megtörtént. Nemcsak akkor, amikor Max tényleg belelökött más férfiak karjába, ágyába, nemcsak akkor, amikor George teste alatt fuldokoltam. Nem csak a távoli múltban volt ilyen.

Hanem most is, nemrég. És abból a zuhanásból ki tudtam jönni. Annak a sötétségnek egyszer csak vége lett. És nekem egyszer már elkezdődött egy jó életem. Én ahhoz az élethez ragaszkodom. Én ott éltem, igazán éltem. Azt az életet nem adom!

Tudtam, hogy a freskón levő kép volt az, ami kihozott a sötétségből. Koncentráltam az emlékre, és egyszer csak megjelent előttem a fénycsík. Nőtt, szélesedett, kinyílt, és a sötétség egyre kisebb részre szorult vissza. A súly csökkent rajtam, a zuhanás lelassult, aztán megállt. Ott lebegtem a semmiben, előttem a freskó széles sávja. Végignéztem rajta, és a szemem megint a meztelen, lendülő férfialakon állt meg. Ott a kinyúló kéz.

Mi hiányzik belőle? Hol az üzenet? Hol a kapaszkodó?   

Ezekre a kérdésekre a kép megnőtt, betöltötte előttem a teret, mintha beléptem volna abba a világba. És ekkor vettem észre a férfi nyitott tenyerében azt a kis foltot. Most döbbentem rá arra, hogy ez a hírnök a fához van szögezve. De csak ezen a kezén látszott, a másik keze hátrafelé nyúlt, a két lába is szabadon mozgott, és a testén sem volt semmilyen sérülés. Még így, az átszögezett kezével sem tűnt áldozatnak. Még így is élőbb volt, mint a többi alak körülötte. Ő volt a képen a leghatalmasabb, a legenergikusabb. Egy izmos, gyönyörű férfi. De a szeme csukva van, a feje elbillenve. A teste még lendül, az izmai feszülnek, de a tudata már feladta, belefáradt, elege lett a reménytelen próbálkozásból. Ha csak az arcát nézem, akkor egy nagyon kimerült, alvó ember. Nem halott, csak alszik. De ha a testét nézem, akkor élő, mozduló, rajtra kész sportoló, aki a bal lábával éppen lendületet vesz az ugráshoz.

Most, ahogy ott álltam közvetlenül előtte, mást láttam benne, mint a múltkor, a legelső találkozásnál. Már mintha mélyebben ismertem volna őt, ezt a férfit itt szemben velem. Mintha éreztem volna én is azt a megakadó, reménytelenül kínlódó mozdulatot, hogy nyúlna, nyújtaná, amit hozott, de a szög nem engedi. És éreztem azt az acélrugó-szerű energiát, ami most még összenyomva vár arra, hogy mikor csúszik ki az a szög, és mikor lehet végre a kirobbanó erővel elindulni.

A múltkor úgy láttam, ez a férfi megérkezett a célba úgy, mint egy maratoni futó, halálosan elfáradva, és meghozta az üzenetet. Igen, valahol ez is ott van benne most is, az arcán, az elbillenő fejtartásában. De a testében, az izmaiban a kezdet van, az indulás vágya, amit akadályoz a leszögezett keze.

Ez azt jelenti, hogy meghozta ide az üzenetet, tehát az itt van valahol, de nem tudta átadni, mégsem ért a feladata végére, valami meggátolta ebben.

Szóval hol lehet az az üzenet? Mi lehetett eredetileg a kezében, ami kicsúszott onnan, és aminek valahol itt kell lennie a közelben?

Mereven néztem a festményt, és akkor valami halványan elkezdett kibontakozni előttem. Olyan volt, mint egy hologram. Láttam már ilyen mágikus képeket, amikor a tarka ábrákat kell nézni, és egyszer csak egy háromdimenziós kép emelkedik ki a síkból. Ez is ilyen volt. Először nem tudtam kivenni, mert a kacskaringós alakzat érthetetlennek és kuszának tűnt. De aztán megerősödtek a körvonalak, és rájöttem, hogy egy furcsa bot az, amit látok. Egy hatalmas szárnyas bot, amin két kígyó tekergőzik felfelé egymást keresztező nyolcas alakban. 

Így már ismerős volt, rémlett, hogy ez Hermész botja, láttam már róla képeket.

És ahogy kitisztult a látvány, valami tisztulni kezdett bennem is. Nem tudtam még megfogalmazni, még nem értettem, csak éreztem, hogy valami fontosat találtam. Valami lényegeset.

Kinyújtottam a kezemet, és éreztem, hogy az ujjaim a bot köré záródtak. Itt volt, valóságos volt. Megfogható. Nem csak egy kép, hanem létező valóság. Nem voltam képes megmozdítani, csak éreztem a súlyát, és a benne feszülő energiákat, amik átáramlottak a testembe, és lüktetve életre keltek bennem.

És ettől a környezet megváltozott. Eltűnt a festmény, és helyette újra megjelent a színházterem. De most duplán. Az egyik kígyó által rajzolt hurokban a múltbeli alakok álltak, álarccal a kezükben, a másik kígyó által körülhatárolt térben pedig az új világomban megismert emberek. Most már egyértelmű volt, hogy ők is léteznek, álarcok nélkül, a valóságban is. Láttam, hogy a bot két oldalán két különböző színház van. Két kígyó, két embercsoport, és kétféle élet.

És rájöttem, hogy én választok. Az én kezemben van a bot, én döntöm el, hogy melyik színházban akarok játszani. Két kapu van előttem, és szabadon eldönthetem, melyiken lépek be. Rajtam múlik, hogy melyik életet teszem valósággá.  

Hát döntöttem. Az új életet választottam, az új szereplőkkel.

A másik oldal elhomályosult, és az általam választott valóság kitöltötte az egész teret körülöttem. A bot már csak halványan látszott, de tudtam, hogy ott van, szilárdan középen. Elengedtem, és elégedetten néztem végig a látványon. Ott mosolygott rám Draco, mamma Giulia, David, a lányok és a többiek is a szállodából. Tudtam, hogy valódiak. Nincs álarcuk. Aztán tér közepén hirtelen vakítóan felszikrázott Hermész botja, és a fénye beragyogott mindenkit. Ettől a villanástól felébredtem, és kinyitottam a szemem.

A szoba is aranyló színben úszott, ahogy a sárga függönyön keresztül átderengett kintről a reggeli világosság. Charlotte békésen szuszogott a másik ágyban. Újra itt voltam, az általam választott világban, az új életemben.

De maradt bennem valami bizonytalanság, mintha túl korán nyitottam volna ki a szememet. Mintha még valamit meg kellett volna néznem. Valami fontosat még nem láttam.

Aztán valaki az utcán elkezdte énekelni nagyon hamisan a Mamma mia slágerét, amire Charlotte is felébredt. Egymásra nevettünk.

Elkezdődött egy új nap az új életemben.