11. Reggel David lakásában

Azt reméltem, hogy az álmomban majd annak a régi, boldog közös életnek az emlékeit élem újra Daviddel. De csak kusza, szorongással teli események váltakoztak egész éjszaka a fejemben. Persze mindegyik történet Davidről szólt, csak nem a nyugodt boldogságról. Tipikus, zavaros emberi álmok voltak a vágyaimról és a félelmeimről.

Vonaton utaztunk együtt, aztán valahogy elkeveredtünk egymás mellől. Kétségbeesetten kerestem azt a fülkét, amiben eredetileg utaztunk, amiben ott maradtak a csomagjaink is, de nem találtam sehol. Már a vonat végére értem, az utolsó ajtót kinyitva majdnem kizuhantam a sínekre. Ott álltam a küszöbön, alattam zakatolva rohant hátrafelé a táj, és mintha a távolban ott állt volna egy vagon, amit lekapcsoltak. Talán ott maradt David, talán ott vannak a bőröndjeim. De lehet, hogy csak egy ház alakját látom, és a mi fülkénk mégis itt van valahol. Próbáltam jobban megnézni azt az egyre távolodó foltot, de aztán a vonat sípolt egy nagyot, alagútba ért, és én a sötétben tapogatózva indultam visszafelé. Minden fülke tele volt, sehol sem tudtam leülni. Mentem a zsúfolt vagonokon keresztül, néhol csak hosszú, keskeny pallókon lehetett átjutni a következőbe. Mindenféle emberek voltak a vonaton, idegenek, furcsa öltözetűek, akik gyanakodva néztek engem, és kelletlenül adtak csak utat. Közben rájöttem, hogy minden pénzem, a jegyem, az irataim is abban az elvesztett fülkében maradt, semmim sincs, és azt sem tudom, hova indultam, hol kellene majd leszállnom. És nem tudom, David hol vár engem. Nem tudjuk megtalálni egymást. A vonat hosszú volt, csak mentem, mentem az ellenséges utasok között, aztán kinyitottam az ajtót, és megint csak a sínek voltak előttem. De most felém robogott a táj, a vonat magától száguldott, nem volt előtte mozdony, nem vezette senki. Hogy fog így megállni? Hol lesz vége a sínnek?  

Aztán talán felébredtem, és újra elaludtam, mert egy másik történet kezdődött. Itt egy vasútállomáson kerestem a nyitva tartó pénztárat, hogy jegyet vegyek arra a vonatra, ami hamarosan érkezik, és azon lesz majd David, vele utazunk tovább. Hosszú volt az állomás épülete, mindenféle üzlet sorakozott benne, mint egy bevásárlóközpontban, és a labirintusszerű folyosókon nem találtam sehol sem jegypénztárat. A falakon ott lógtak a nagy pályaudvari órák, azokon láttam, hogy telik az idő, hiába jöttem ki időben, még mindig nincs jegyem, és mindjárt jön a vonat. Végre találtam egy pénztárat, de a benne ülő nő aprópénzt számolgatott, és a kolléganőjével beszélgetett. Bekopogtam az üvegablakon, kértem a jegyet, de azt nem tudtam, hogy melyik vonatra. Mondtam, hogy arra, ami most fog érkezni az állomásra. Azt mondta a nő, hogy nem jön most vonat, hova sietek, a legközelebbi csak estére várható, és annak is ez a végállomása, nem megy tovább.

Otthagytam, ki akartam menni a peronra, de megint csak az üzletek közé értem. Már rohantam a kanyargós folyosókon, de nem találtam a szabadba nyíló ajtót. Közben egy ablakon át láttam, ahogy érkezik egy vonat, lassít, pár másodpercre megáll, aztán már indul is tovább. Tudtam, hogy ez volt az, amire fel kellett volna szállnom, ezen utazik David. És most itt maradtam, és azt sem tudom, melyik városban vagyok, és hogyan tudok elmenni innen.   

Aztán ezekhez a történetekhez hasonlók ismétlődtek egész éjjel. Mindben szerepelt David, de egyikben sem volt jelen. Vagy éppen elvesztettük egymást, és hiába kerestem, vagy találkoznunk kellett volna, de valami közbejött, és nem sikerült. Volt, amikor a jegyemet nem akarta elfogadni a kalauz, és leszállított a vonatról, amin David fennmaradt. Máskor meg a csomagmegőrzőből kellett volna kiváltani a bőröndjeimet, de túl sok volt, nem bírtam el, és amíg ezekkel küszködtem, elment a vonat, amivel Davidhez utaztam volna.

Ilyen álmok után ébredtem. Először nem tudtam, hol vagyok, mi ez a hangos, idegen, dallamos szöveg, ami behallatszik az utcáról. Aztán persze eszembe jutott minden. Körülnéztem, és ijedten állapítottam meg, hogy egyedül vagyok a szobában, David hálózsákja üresen hever a padlón. Egy pillanatra elborított az összes félelem, ami az éjszakai álmokban is ott volt, de aztán szerencsére meghallottam a vízcsobogást a fürdőszobából.  Szóval most mégsem vesztettem el. Itt van még a közelemben.

David hamarosan kijött a fürdőszobából, frissen, vidáman, arcán azzal az ismerős, széles mosollyal. Csak egy alsónadrág volt rajta… és nagyon jól nézett ki. Te jó ég, de régen láttam így egy ilyen jó pasit!

– Jó reggelt! – mondta, és most nem látszott rajta a tegnap esti zavar. – Hogy aludtál?

– Köszönöm, egészen jól. – Lényegében igaz volt, az alvással nem volt gondom, csak az álmokkal. 

Én is kimentem a fürdőszobába. A ruháim megszáradtak, csak kicsit gyűröttek voltak. Kissé szomorúan vetettem le a Davidtől kapott holmikat, és átöltöztem a sajátomba. Mire visszamentem, David már megterített a reggelihez, és finom kávéillat töltötte be a szobát.

Nem szoktam kávét inni. Az életem során nagyon tudatosan figyeltem arra, hogy ne legyenek olyan szokásaim, amik függővé tesznek valamitől. Olyan sok minden hiányzott az életemből, nem akartam újabbakkal tetézni. Hiányzott a család, a szeretet, a nyugalom, a meghittség, a szerelem, hiányzott egy otthon, egy biztos pont, egy társ, egy barát, egy munkahely, a biztos és kiszámítható jövedelem, hiányzott a nyugodt jövő. És nagyon sokszor hiányzott a pénz a kenyérre, a ruhára, a lakbérre. Ha jól végiggondolom, jóval rövidebb az a sor, ami megvolt. Én megvoltam magamnak. Volt testem, ami valami érthetetlen ok miatt szinte problémamentesen működött és éltetett akkor is, amikor nekem már rég elegem volt mindenből. A testem bezzeg élni akart, csak nem tudtam, miért. Voltak persze vágyaim, álmaim, terveim is, de aztán persze egyikből sem tartós valóság, legfeljebb rövid villanás, és aztán újra a reménytelen sötétség.

Szóval ennyi hiány mellé már nem akartam semmilyen újabb hiányt erősítő dolgot, szokást. Nem cigarettáztam, nem ittam, nem lettem drogos, bár a csábítás ott lett volna. Aztán, amikor egy jobb időszakomban többször ittam kávét, és pár nap után észrevettem, hogy a testem már kívánja, már hiányzik, ha reggel nem kapja meg az adagját, akkor sürgősen abbahagytam ezt is.

Most mégis nagyon kellemesnek éreztem ezt az illatot ebben a római kis szobában. Bár azt hiszem, ha David odaégette volna a pirítósokat, akkor a füstszagot is hasonlóan mennyeinek tartottam volna.

Leültünk reggelizni. A nyitott ablakon behallatszott az utca vidám zsivaja, a Nap beragyogta a szobát. Békés és otthonos volt minden, ahogy ott ettünk kettesben az asztalnál. Amikor David odaadta a kenyeret, a kezünk összeért, és ettől a gyomrom tájékán elkezdődött valami izgatott vibrálás bennem. Újra feléledt a remény, elkezdtek mocorogni a lefojtott vágyak, beindult a jövőtervező, kockázatos program. Éreztem, hogy baj lesz, mindig így szokott kezdődni. Fokozatosan csúsztam ki a nyugodt jelenből, és kezdtem beleélni magam egy elképzelt jövőbe. És ezzel együtt azonnal felharsant bennem az a másik belső hang is, a cinikus, kioktató, és máris ott voltam az ismerős, vérre menő vita közepében. Miközben kívülről nézve elmélyülten kenegettem a narancslekvárt a vajas pirítósomra, belül valaki azt üvöltötte bennem, hogy de ez nekem jár, ez a pasi kell nekem, ezt én megálmodtam magamnak, ő hozzám tartozik! Akarom, akarom, meg akarom élni vele az összes boldogságot, ami eddig hiányzott az életemből! Élni akarok végre, ővele élni, mindig vele lenni, szeretkezni, gyereket szülni, vele együtt gyereket nevelni, vele akarok megöregedni! És képek váltakoztak a fejemben a közös életünkről, a közös otthonunkról, a közös gyerekeinkről.

De minden mondatra ott volt a kemény válasz, és az összes álomképemet tornádók tépték darabokra. Mit képzelek én, miért gondolom, hogy egy ilyen jó pasi engem választana? Hogyan tudnék boldog családi életet teremteni, nekem se volt soha, eddig se sikerült, bárhogy próbálkoztam. Kevés vagyok én a boldog élethez, sose volt, sose lesz, nem nekem találták ki. Ez a férfi itt velem szemben maga a csoda, és az én életemben ugye nincsenek csodák. Minek reménykedek már megint, mi a fenének indítom be ezt a jól ismert lemezt. Már megint itt a remény, mindjárt jönni fog a csalódás.

Ettem a pirítóst, ittam a teát, azt hiszem, közben kedvesen mosolyogtam is a szemben ülő Davidre, és próbáltam tartani magam ebben a belső harcban. De a feszültség egyre nőtt bennem, a vibrálás erősödött, és készült kitörni. Tudtam, hogy ha most megszólalok, akkor vagy egy szerelmi vallomás fog kirobbanni belőlem, amivel persze valószínűleg jól megijesztem ezt a szegény fiút, vagy durván beszólok neki valamit, aminek persze nem fogja érteni az okát, és ezzel sikerül eltávolítanom magamtól. Az utolsó pillanatoknál tartottam, és szokás szerint a bennem tomboló romantikus álmodozó állt nyerésre. Így szoktam működni, ez a kedvenc szerepem. Beleszeretek valakibe, kinyílok teljesen és védtelenül, aztán pedig jöhet a pofon, a csalódás, a fájdalom. Hogy igaza legyen annak a másik hangnak is, hogy ugye, ő megmondta előre, ez lesz belőle.

De most nem érdekelt a kockázat, meg akartam adni ezt az esélyt magamnak. Legyen meg, játszódjon le újra, oké, úgyis azzal jöttem Rómába, hogy ezt az utolsó próbát még megengedem magamnak. Aztán már tényleg nyugodtan befejezhetem. Lenyeltem az utolsó falatot, megittam a teát, letettem a csészét az asztalra, és vettem egy nagy levegőt. Eldöntöttem, hogy elmondom Davidnek azt a repülős emléket, meg a víz alatti barlangot. És majd meglátom, hogyan reagál rá.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és kopogtatás nélkül beviharzott rajta egy gyönyörű lány. Egy szépséges olasz tornádó. Fiatal volt, húsz év körüli, csillogó fekete szemmel, hosszú fekete hajjal, karcsú alakkal és lobogó életörömmel.

– Ciao, amore mio!

Davidhez hajolt, szájon csókolta, a magával hozott papírzacskót az asztalra dobta, és lehuppant a harmadik székre. Közben villámgyorsan végignézett engem, aztán láttam, ahogy a szeme körbefut a szobában, és felméri a helyzetet. A padlón még ott volt David hálózsákja, a vetetlen ágy gyűrődéseiből pedig egyértelmű volt, hogy csak egy ember aludt benne. Ezek után elégedetten nézett rám, és lendületesen kezet nyújtott.

- Ciao, Raffaella Tisana.

– Hello, én Angele Hilcom vagyok Amerikából.

– Ó, turista vagy? És Draco hozott ide? – váltott azonnal angolra. Kedves, éneklő hangsúllyal mondta az angol szavakat, és közben nevetett. Csak úgy áradt belőle az energia és a vidámság.

– Miért, ennyire látszik? – kérdeztem csodálkozva.

– Nem rajtad látom, csak Davidtől már megszoktam, hogy mindig olyan turistákkal fut össze, akiket az öreg cipel ide magával múzeumlátogatásra. Kerestelek tegnap este – fordult most David felé, aki a köszönésen kívül eddig szóhoz se jutott –, de nem voltál itthon. Hogy állsz a képpel? Befejezted már?

  Azzal választ sem várt, felpattant a székről, és a fal mellé állított kartonok közt kezdett keresgélni.  

– Még nincs kész, még nincs itt az ideje – mondta David. – De azért megnézheted – tette hozzá megadó mosollyal, mert a lány közben egy nagy sikkantással kiemelt egy fakeretre feszített vásznat a halomból, és felemelte.

– Hát ez csodás! Egyre élőbb leszek rajta! Jaj, fejezd már be, kérlek, annyira akarom azt az iskolát! Tegnap jött meg az e-mail, megint elutasítottak, ezért akartam beszélni veled. Teremtsd meg már nekem a csodát, na, kérlek! – És úgy nézett Davidre, hogy abban benne volt minden: kérlelés, csodavárás, csábítás, szerelem.  

– Jó, jó, igyekszem – felelte David. Felállt az asztaltól, a lányhoz lépett, átölelte és megcsókolta. – De mindennek megvan az ideje, az eredményt ki kell várni. Addig nem tudom megfesteni, amíg nem formálódik meg teljesen a fejemben minden részlet.

  Raffaella felém fordította a kezében tartott festményt.

– Ugye gyönyörű?

  Csak bólintani tudtam. A kép tényleg gyönyörű volt. Nem az a színes ceruzarajz, amit már láttam Davidtől, hanem valódi olajfestmény. Raffaella volt rajta, és akár egy angyal, fehér ruhában, hófehér környezetben ragyogott a vászonról. Az arca és a keze volt leginkább kidolgozva, szinte kiemelkedett a térbe. Majdnem élőbbnek tűnt a képen, mint a valóságban.

– Raffaella itt lakik a családjával a földszinten, tőlük bérelem ezt a lakást – mondta David nekem. – A szüleinek van egy kis trattoriájuk itt a sarkon, és Raffaella szakács akar lenni, hogy felvirágoztassa azt az éttermet. Ehhez az egyik legnevesebb iskolában akarja megszerezni a tudást, de oda nagyon nehéz bejutni. -  Így már értettem a képen a hófehér környezetet, Raffaella valószínűleg egy konyhában fog állni szakácskötényben. Egy győztesen mosolygó, magabiztos királynő-szakácsnő lesz majd. -  Azt reméli, hogy ha én megfestem neki azt a jövőt, akkor az be is fog következni. 

– Tudom, hogy be fog következni – vágott közbe határozottan Raffaella. – Ez nem egy kis remény, ez biztos tudás. Tudom, hogy te egy álruhás varázsló vagy, és amit megfestesz, az úgy is lesz. Tudom! Én ebben teljesen biztos vagyok, és ne is akard kisebbíteni a képességeidet. Én felismertelek, tudom, hogy egy miracoloso mago vagy, egy csodatévő mágus! Il mio mago! Il mio amore! – És szenvedélyesen újra megcsókolta Davidet.

 

10. Éjszaka David otthonában

  Hallgattam Davidet, és arra vágytam, hogy csak mondja, mondja tovább, beszéljen, bármit is mond. Mert most mindent értettem. Nem a szavakat, hanem valahol mélyen a lényeget. Ha az atomfizikáról mesélne, most biztosan azt is megérteném.  

És életemben először azt éreztem, hogy VAGYOK. Benne vagyok ebben a világban, stabilan, létezően. ÉLEK. Van testem, dobog a szívem, érzem, ahogy a levegő áramlik a tüdőmben. Vannak valódi gondolatok bennem, nem csak kétségbeesett, túlélésért küzdő, gyötrődő eszmefuttatás zajlik a fejemben, hanem valami jóval nyugodtabb, mélyebb, egységesebb rend formálódik belül. És tele vagyok érzelmekkel. De ez most nem a változékony remény, nem a kínzó vágy, és főleg nem a jól ismert fájdalom, hanem egy eddig nem érzett, nyugodt öröm. Biztonság.

Itt vagyok, David közelében, őt hallgatom. A helyemen vagyok. Ebben a világban az egyetlen hely, ahol lennem kell, ez a kis római szoba, Daviddel. Ha itt vagyok, jó helyen vagyok.

  David belelendült a beszédbe, és lelkesen magyarázott tovább:

– Draco nagyon szemléletesen osztályozza a művészi alkotásokat. Az ő sorrendje szerint van a grafiti, a tapéta, a poszter, az ablak és a kapu. Szerinte van olyan festmény, ami csak egy grafiti a falon, elcsúfítja a környezetet, ami nélküle jobban nézne ki. Aztán van a tapéta, amitől már szebb a látvány, hozzátesz valamit a világhoz, díszít, javít rajta. Aztán a poszter már mutat valamit egy másik valóságból, bár még csak egy sima papírlapként.

Az igazi művészet az, amikor a festmény egy ablak egy másik világra, rajta keresztül át lehet látni a múltba, jövőbe, vagy egy másik dimenzióba. Amikor az alkotás teret nyit, kitágítja a látóhatárt, nagyobb szabadságot ad a léleknek.

A tökéletes mű pedig nem csupán egy ablak, nem csak átnézni lehet rajta, hanem kapu, amin át is lehet lépni abba a másik, létező világba. A valódi művész teremt. De nem egy másik világot, mert az már van, hiszen rengeteg más világ van itt mellettünk, előttünk, mögöttünk, a térben és az időben is. A művész az átjárót teremti meg. Kaput nyit, hidat épít, és ezzel érzékelhetővé, felismerhetővé és átélhetővé teszi azt a másik világot.

 Ez a felosztás a festményekre vonatkozik, de az elv alapján minden más alkotást is be lehet sorolni ezekbe a kategóriákba. Egy szobor, fénykép, bármilyen tárgy, de egy vers, regény, sláger vagy film is ugyanígy tud hatni. Van, amitől rosszabb, zavarosabb lesz ez a világ, van olyan, amitől szebb, és van, ami elvarázsol, elrepít, felszabadít, megváltoztat. Na, az a művészet.

Leonardo híres freskója, az Utolsó vacsora például csak egy ablak. Lehet csodálni, mármint azt, ami megmaradt belőle, mert a színek nagy része elveszett már róla. Lepergett a vakolattal együtt, mert Leonardo nem művész volt, csak egy örök kíváncsi, kísérletezgető tudós. De a maradékban még ma is ott van valami különleges rés, ahol átkukucskálhat az ember valahova, és érzi, hogy több van itt, mint pár kopott folt a falon. De a Mona Lisa már egészen jól sikerült neki. Ott tényleg kapu van a képen, ami egy különleges térbe visz, Leonardo titkos világába. De az a látvány mégsem okoz olyan nagy változást az embereknél, mint Michelangelo freskói. A Mona Lisa kíváncsivá tesz, megfog, elgondolkodtat, de aztán megy tovább az ember, nem változik meg tőle az élete. Leonardo csak egy behatárolt, érdekes kis világba visz át, Michelangelo viszont a végtelenbe, a Mindenségbe. Abba a Mindenségbe, ahol minden kérdésre megvan a válasz, ahol minden rész kiegészül, ahol a Teljesség van. Amitől az ember teljessé válhat, mert ott mindent megtalál, amire szüksége van.  

  Ahogy hallgattam Davidet, olyan egyszerűnek és érthetőnek hangzott ez az egész. De az utolsó mondatoknál a bennem levő tapasztalat ellenkezett azzal, amiről ő beszélt. Igazán jó lett volna elhinni, hogy a kapun át a Teljességbe léptem be, de az én élményem nem erről szólt.

– Várj ­– szóltam közbe. – Ez olyan szépen hangzik, de akkor lehet, hogy én mégsem jól csináltam valamit. Én ott a kápolnába a látványtól a semmibe zuhantam bele, féltem, rosszul lettem, pánikba estem. Sehol sem volt az a tökéletes mindenség és béke, amit meg kellett volna élnem.  

– Semmi gond, az is teljesen normális reakció – mondta mosolyogva David. – Valójában ezt nevezik Stendhal-szindrómának, amit megéltél. Az ember először a benne levő legerősebb érzéssel szembesül, aztán a félelmeivel, a hiányérzetével, meg minden egyéb negatív dologgal. Mert ez is a Teljesség része, ez is az ember része, még akkor is, ha ezeket elnyomta magában. A kiegészüléshez minden érzésre, gondolatra és emlékre szükség van. Először jönnek a negatívak. Az embernek először le kell szállnia a saját poklának a mélyére, és utána tud majd felmenni a mennyországába. Ha sok fájdalmas emlék van odalent, akkor elég hosszú az út. De aki már átlépett a kapun, az nem fordulhat vissza. Legfeljebb elakad félúton, ha rágörcsöl valamelyik sérülésre, és nem tud továbbhaladni miatta. Hát akkor az is lehet, hogy megőrül, belezavarodik a helyzetbe. De ha csak leltárnak tekinti az ember, ha képes végignézni és továbbmenni, akkor egyszer véget érnek a szomorú emlékek, és utána jön a kiegészülés, a Teljesség.

– Biztos? – kérdeztem reménykedve. Azt vártam, hogy David határozottan bólint, és megnyugtat. Csak egy kis megerősítést akartam. De kár volt megakasztanom a lendületét. David váratlanul elhallgatott, beharapta az alsó ajkát, és láthatólag zavarba jött.

– Nem tudom – mondta rövid szünet után, jóval bizonytalanabb hangon, mint korábban. – Mindez, amikről beszélek neked, nem a saját élményem. Ezeket Draco mondta, és én hinni akarok abban, hogy ez így van. És legbelül hiszem is. Csakhogy ez a hit mégsem elég ahhoz, hogy én is megéljem mindezt. Úgyhogy vagy a hitem kevés, vagy… vagy lehet, hogy mindez csak egy szépen hangzó elmélet. Nem tudom. Sok embert láttam, akiket Draco hozott ide, és megvolt nekik ez az élmény. A többségüknél olyan félelmekkel járt, mint nálad is. Draco azt mondta, hogy utána majd jobb lesz nekik, és én elhittem. De nem tudhatom biztosan, hiszen később nem találkoztam már velük, hazautaztak. Voltak, akinek pozitív tapasztalata volt, ők vidáman, felszabadultan mentek el innen, de náluk sem tudom, hogy vajon meddig tartott ez az érzés. És amikor kiderült, hogy Draco is csak beszél ezekről a dolgokról, de valójában ő sem élte meg a folyamatot, akkor végképp elbizonytalanodtam.

És most itt vagy te. Azt mondod, félelmetes volt, amit tapasztaltál. Én mégis olyan teljesnek, egésznek látlak, mint még soha senkit. Zavarba hoz az a magabiztos erő, ami belőled árad. Próbálom elnyomni az érzést, de  attól még ott van bennem az irigység, a… nem is tudom, talán féltékenység is, hogy ki vagy te, aki ezt ilyen jól csinálja, mitől vagy ennyivel több, mint én, neked miért sikerült… és nekem miért nem?

Nem tudom, mennyi az igaz Draco elméletéből, de számomra te vagy az élő bizonyíték arra, hogy van valami titok, van valami erő a freskókban, mert érzem azt, ami belőled árad. És abban az egyben biztos vagyok, hogy a belőled sugárzó energia ugyanaz, mint ami Michelangelo műveiben is ott van. Ezt tényleg érzem, ez egy képesség nálam. És ettől csak még frusztrálóbb az egész. Én magyarázok neked mindenféle elméletekről, miközben benned ott van a lényeg. Nekem csak szavaim vannak erről, neked viszont energiád van ebből a titokzatos forrásból. Úgyhogy most, amikor te kérdezed tőlem azt, hogy mindez biztos-e, nem tudok válaszolni neked, csak nagyon hülyén érzem magam.

  Ugyanott ültem az ágyon, ahol az előző percekben is, de mégis úgy éreztem, hirtelen megnőtt köztünk a távolság. David most nem nézett rám, a takaró ráncait simogatta lehajtott fejjel. Nem tudtam, mit mondjak. Az én valóságom, a zűrös, nem működő, kudarcba fulladt életem annyira másmilyen, mint amit ő gondol rólam. Ha elmondom, milyen vagyok igazán, csalódni fog bennem. Ha nem mondom el, akkor túl nagynak képzel, és emiatt van zavarban. Nem tudom, honnan érzi ezt a nagy erőt meg magabiztosságot, ami szerinte bennem van. Most mondjam azt neki, hogy még ebben sincs igaza, ezt sem jól érzi? Cáfoljam meg az egyetlen dolgot, amit biztosra vesz?

Én is hallgattam. Jó lett volna még beszélgetni, tele voltam kérdésekkel, de ezek után nem mertem feltenni őket. Féltem, hogy tovább csökken az a belső jó érzés, ami eltöltött. Mert azért ez még megvolt bennem. Igaz, hogy kissé megbillent az a nagy biztonságérzet, ami korábban volt, de azért megmaradt az alap. Vagyok, és jó helyen vagyok, mert David közelében vagyok. Kissé ugyan távolabb, mint az előbb, de még mindig ez a lehető legjobb hely, ahol lehetek.

A testem elnehezült, mintha rám zúdult volna az összes eddigi élmény fáradsága. Most jöttem rá, hogy nagyon hosszú volt ez a nap, a Brooklyn-hídtól a római kis szobáig. Nagyot ásítottam. David megkönnyebbülten állt fel az ágyról.

–  Látom, fáradt vagy. Feküdj le nyugodtan itt, én majd a padlón alszom a hálózsákomban.

  Bólintottam. Nem mondtam, hogy szívesebben aludnék vele egy ágyban, és elfojtottam az összes többi gondolatot, ami még ehhez a témához felmerült volna bennem. Rendben, aludjunk. Végül is egy szobában leszünk, pár méterre egymástól. És nekem már ez is nagyon-nagyon jó.

Nem vetettem le a ruhámat, csak úgy, ahogy voltam, David pólójában, melegítőjében bújtam be David paplanja alá, fejem alatt az ő kispárnájával. Lehet, hogy a teste a szoba túlsó felén fekszik, de az illata itt van velem. És vele akarok álmodni.

Azzal lecsukódott a szemem. És álmodtam.

9. David otthonában

A váratlan hangra összerezzentem. David kopogott be az ajtón, és azt kérdezte, minden rendben van-e? Tudtam, hogy válaszolnom kellene, de nem jött ki a hang a torkomon. Csak bólintottam. Tudom, hülyeség, a csukott ajtón túlról kérdeznek, én meg bambán bólogatok ezen az oldalon. Olyan, mint egy vicc. David megismételte a kérdést, már hangosabban, én újra bólintottam, kétszer is. Persze, minden rendben van, jól vagyok. Csak éppen nem tudok megszólalni, nem merek megmozdulni, egyébként pedig arra vágyom, hogy öleljen át, csókoljon meg, vigyen az ágyába, és olvadjunk össze úgy, pontosan úgy, mint akkor régen a tenger mélyén. És ha lehetne még egy kívánságom, hát akkor azt kérem, hogy ezzel az élménnyel haljak is meg, ezzel az utolsó, boldog pillanattal fejeződjön be ez az egész, túl hosszúra nyúlt színházi előadás. Menjen le a függöny. És ha így lesz, akkor megérte. Megérte az egész eddigi élet, minden bánat és szenvedés. Csak legyen még egyszer, egyetlen egyszer olyan mámorító érzés bennem, had merüljek el abban az egységben, abban a végtelen boldogságban.

Itt tartottam a gondolataimmal, amikor Davidnek elege lett a csendből, és aggódó arccal benyitott a fürdőszobába. És orrba vágott az ajtóval, mivel én ott álltam, közvetlenül előtte.

Megszédültem, megtántorodtam, bizonytalan mozdulattal a zuhanyfüggöny felé nyúltam, de nem értem el. Elestem volna, de David elkapott.

Ott voltam végre, amire vágytam, David karjaiban. De sajnos nem az álomban, hanem a szokásos valóságomban. És ebben a világban mindketten zavarba jöttünk a helyzettől. David arca vörös lett, gyorsan elengedte a derekamat, és mentegetőzni kezdett, hogy rám nyitotta az ajtót. Éreztem, hogy én is elpirulok. Nehéz lett volna megmagyarázni, hogy miért nem válaszoltam a kérdéseire.

Inkább kimentem a szobába. Ott David közben viszonylagos rendet csinált, elpakolt a székekről is. Leültem az egyikre, David pedig az asztal túloldalán, jó távol tőlem foglalt helyet, mintha tartana tőlem. Pár másodpercnyi zavart csönd után felugrott, a hátizsákjában kezdett kotorászni, majd elővett pár bankjegyet, és elém tette az asztalra. Aztán gyorsan beszélni kezdett:

– Ez még a tiéd. A táskádból eshetett ki, és csak későn vettem észre. Sajnálom, hogy ezzel gondot okoztam neked. Amikor megtaláltam ezt a pénzt a rajzmappám mellett, visszasiettem a hídhoz, de már nem voltál ott. Mindenhol kerestelek. Elmentem a nagykövetségre, végigtelefonáltam a különböző szállodákat, aztán végigjártam a pályaudvarokat. Kimentem a reptérre is, de sehol sem találtalak. Láttam, hogy nem volt nálad hitelkártya, és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdesz pénz nélkül. Aggódtam érted… és lelkiismeret-furdalásom volt miattad. Ha nem hagylak olyan hirtelen faképnél ott a hídon, akkor észrevehetted volna, hogy hiányzik a pénzed, és még időben szólhattál volna. Sajnálom, hülye voltam. ­– Lassan múlt a feszültség köztünk, David szája az ismerős mosolyra húzódott, én is éreztem, hogy már nem lángol az arcom. Végül is két felnőtt ember beszélget itt egymással. Legalábbis látszólag.

– Köszönöm, hogy megtaláltál. Igazán rendes volt tőled – mondtam, és magamban nagyon örültem, hogy egészen normális hangon meg tudtam szólalni.

– De mi volt veled ott az utcán? – kérdezte David. – Úgy néztél ki, mint egy alvajáró. Csukott szemmel álltál a járda szélén, amikor észrevettelek. Rád kiáltottam, de nem reagáltál. Azután pedig éppen akkor léptél le a járdáról, amikor a busz odaért, nekimentél teljes lendülettel az oldalának. Az utolsó pillanatban rántottalak el, különben a kerekek alá estél volna. Ha nem lett volna lehunyva a szemed, azt hittem volna, hogy direkt meg akarod ölni magad.

  Na, újra visszatért a lángolás az arcomra. Most mit mondjak? Azt, hogy én tényleg öngyilkos akartam lenni, csak nem itt és most, hanem előző éjjel, még New Yorkban? És amikor a járdán látott, akkor én éppen a fehér fénybe akartam belépni? Egy illúzióba, amiből aztán majdnem halál lett? És hogy furcsa és csodálatos emlékek bukkantak fel bennem, és az egyikben ő is szerepel?

Hallgattam. Aztán megköszörültem a torkomat, és nyeltem egyet. És rájöttem, hogy már nagyon régóta szomjas és éhes vagyok. A gyomrom hangosan megkordult.

David felpattant a székről.

– Ó, de udvariatlan vagyok. Hiszen pénz nélkül te ételt sem tudtál venni magadnak. Csinálok egy gyors omlettet, jó lesz?

  Hálásan bólintottam. David gyakorlott mozdulatokkal nekilátott az ételkészítésnek, közben teát is főzött nekem, és hamarosan együtt vacsoráztunk az asztal mellett. Úgy, mint két összetartozó ember. Két olyan ember, aki régóta ismeri egymást. Azt éreztem, hogy még sosem ettem ilyen jóízű omlettet, és sose ittam ilyen finom teát. Persze, tudom, az éhes embernek minden ízlik. De ez nem csak étel volt. Ebben ott volt David mozdulata, mosolya, törődése. Csak néztem őt, és úgy tűnt, hogy az arca időnként összemosódik azzal a másik világbeli arccal. Igaz, hogy abban a régi emlékben nem szerepelt olyan esemény, hogy ő főzött volna nekem, igazában arra se nagyon emlékszem, hogy ott miket ettünk. Azok az emlékek a szerelemről szóltak. A mostani események meg arról, hogy milyen kedves, gondoskodó, figyelmes. Jaj nekem, mi lesz ebből…

Mi lesz, ha megint beindul a történet, és újra végigfut a keserű végkifejletig, a csalódásig! Kell ez nekem? Már megint?

Befejeztük az evést, David el is mosogatott. Ez is tetszett benne, hogy van, amiben laza tud lenni, másban meg precíz és gyakorlatias. És ha belegondolok, rólam még soha senki nem gondoskodott így. Még anyám sem. David hozathatott volna egy pizzát is innen a sarokról, de ő saját kezűleg készítette el nekem a vacsorát. Egyre vonzóbb az egész ember, ez az itteni, a valóságos férfi, akkor is, ha megpróbálom elkülöníteni azoktól a régi emlékektől.

Aztán újra leültünk, de most már az ágyra kuporodtam fel, a párnákkal kényelmesen megtámasztottam magam, David meg odaült a közelembe. Aztán, mintha újra zavarba jött volna, most ő köszörülte meg a torkát, mielőtt megszólalt.

– Elmeséled, milyen volt? – kérdezte szinte szégyenlősen.

Hirtelen nem tudtam, mire gondol. Melyik élményemet kellene neki elmondanom? Csak nem tud valamit ő is a tengeri világról?

– Micsoda? – kérdeztem vissza bizonytalanul.

– Az élmény a Sixtus-kápolnában. Ne haragudj, hogy a hídon úgy letorkoltalak. Tudod, ez az én gyenge pontom. Valójában irigyellek azért, hogy neked az első látogatásnál, azonnal megvolt az áttörés. Én már tucatszor jártam ott, Dracoval és egyedül is, de nálam semmi eredmény. Semmi, csak a szép képek. Nekem nem nyílik meg a Kapu. Neked meg egyszerre sikerült. 

– Én igazából nem is tudom, hogy mi volt ez. Draco csak azt a Stendhal-szindrómát mondta, meg pár ködös dolgot, amit nem értettem. Nekem csak volt egy fura rosszullétem ott. Előbb inkább te mondd el, hogy mi ez.

  David elmosolyodott, most inkább fanyar mosollyal:

– Hát beszélni éppen tudok róla. Bár inkább megélni szeretném, nem pedig tudni. De Dracoval sokat beszélgettünk, aztán meg vitáztunk, aztán… szóval most éppen nem vagyunk beszélő viszonyban egy ideje. Mert azt mondtam, elegem van a bölcselkedéséből, ha annyit tud, akkor segítsen nekem átlépni a Kapun. Azt felelte, hogy neki sem sikerült sosem. Akkor elküldtem a fenébe. Ő meg elment. Azóta hiába keresem, nem tudok találkozni vele, pedig máskor szinte hetente összefutottunk. És amikor helyette állandóan belebotlok olyan emberekbe, akiket ő hozott ide, akiknek megvolt az élmény, és akik megváltozva mennek innen haza… na olyankor nagyon frusztrálva érzem magam, és kissé elromlik a modorom. Ez robbant bennem akkor is, ott a hídon. Sajnálom, hogy bunkó voltam.

– Semmi gond. A vacsorával sikerült mindent jóvá tenned – mondtam őszintén. David most már vidámabban mosolygott, és úgy folytatta:

– Oké, akkor megnyugodtam. Na, szóval mit tudsz a Michelangelo-titokról?

– Michelangelo-titok? Arról semmit. Draco csak azt mondta, nézzem meg a freskókat. Titokról nem volt szó. Miért, van valami titkos kód a festményeken?

– Ez nem egy elrejtett kód, csupán a jól látható képek valódi jelentése. Igazából titok sincs, mert nem kell semmit sem megfejteni. Csak annyi a feladat, hogy a valóságot lássa meg az ember. Azt, ami valójában VAN a képeken, és ne azt lássa bele, amiről azt gondolja, hogy ott kellene lennie. Tehát csak látni kellene. De az emberek már régóta nem a saját szemükkel látnak, hanem azzal a szemüveggel, amit a társadalom, a külvilág ad nekik. A tömegek mindig hajlamosak voltak elfogadni az illúziót, a fentről diktált képet a valódi tapasztalatuk helyett. Mert az kényelmesebb volt, nem járt semmilyen felelősséggel, nem volt benne az egyéni vélemény kockázata. A tömegembereknek biztonságosabb volt díszes ruhájúnak látni az uralkodót, és csak kevesen merték kimondani, hogy a király meztelen. Azokat aztán gyorsan elhallgattatták vagy kivégezték, és buzgón bámulták tovább a nagy semmit.

Most is sok ilyen „meztelen király-kép” van az emberek fejében, a világról, a hatalomról, a lehetőségeikről és önmagukról is. És ezekből a hamis képekből kellene felébredniük, de ez nem könnyű, ezért sokan csak lecserélik az egyik illúziót a másikra.   

Draco szerint az egyik legjobb ébresztő kód Michelangelo freskóiban van. Egyrészt azért, mert Michelangelo valódi művész volt, azok közül való, akik nemcsak képesek voltak látni a Valóságot, de át is tudták hozni ide a látványt. Másrészt a freskó témája miatt, ami a Teremtésről szól. Benne van az összes illúzió lehetősége, a csapda, hogy azt lássa bele az ember, amit évszázadok óta sulykolnak róla, és emiatt hatalmas energiájú lehetőség a felébredésre. Hiszen ha ezekben a képekben felismeri a valóságot az ember, akkor a hétköznapokban már könnyen átlát a mindennapi megtévesztéseken.

És Draco szerint ezek a freskók az összes egyetemes kódot tartalmazzák. Mert a felébredés mindenkinél máshol kezdődik, mindenkinek megvan a saját gyenge pontja, vagy máshogy fogalmazva, a saját kapcsolója. Ezekben a freskókban minden ember megtalálja a saját, személyre szabott kódját, a neki szóló felébresztő üzenetet. Mármint akkor, ha azt látja, ami VAN. 

Draco szerint: ha képes vagy azt látni, ami valójában VAN, akkor tudsz az lenni, aki valójában VAGY.

   

8. Az éjszakában

Csak a villódzó fényeket láttam, az eső az arcomat csapkodta, belefolyt a szemembe, a könnyek és az esőcseppek összekeveredtek benne, ezért inkább behunytam a szemem, és vakon rohantam bele a semmibe. Azt reméltem, hogy valamelyik valóságban majdcsak nekiütközöm valami halálos dolognak, vagy egy lovaskocsi vagy egy autó gázol el, és vége lesz ennek az ámokfutásnak. A rettegés hajszolt egyre gyorsabb futásra, a félelem olyan vadul tombolt bennem, hogy nem is tudtam volna megállni, az izmaim görcsös lendülettel menekítettek volna el, minél messzebb ezektől az emlékektől, ezektől az érzésektől. Minél távolabb önmagamtól. De nem sikerült lehagynom a tudatomat, itt rohant velem együtt a sötétségben.

Kezdtem kifulladni, kapkodtam a levegőt, szúrt az oldalam, dübörögve vert a szívem, és nem értettem, milyen tájon rohanok ennyi ideig úgy, hogy nem ütközök bele semmibe.

Akkor végre megbotlottam, és elestem. De nem ütöttem meg magam, a kezem puha, meleg homokba süllyedt. Kinyitottam a szemem. Előttem az éjszakai tenger hullámzott, az égen szikrázóan ragyogtak a csillagok, és olyan közelinek tűntek, mintha kézzel is elérhetném őket. A szívverésem lelassult, az ismerős sós illat betöltötte a tüdőmet, az izmaim szinte varázsütésre lazán elernyedtek. Mintha célba értem volna.

Egy nagyobb hullám kicsapott a partra, lágyan végigsimította a testemet, és hívogatóan visszahúzódott a sötétlő mélységbe. Felültem, mélyeket lélegeztem, és könnyes szemmel néztem a régről ismerős, békés tájat, a bársonyosan csillogó vizet.

Igen, jó lenne lemenni újra oda, a mélybe, abba a gyönyörökkel teli víz alatti barlangba, de tudtam, hogy már hiába mennék. Az a férfi már nincs ott.  A társaival van egy műhelyben, számokkal és gépek tervrajzával van tele a feje, nem fér bele más gondolat, nincs már hely a lelkében az érzelmeknek. Már itt, ebben a világban is egyedül maradtam. Lehet, hogy az összes létező világban egyedül vagyok, és sehol sem találhatok társat.

A vízen ragyogó csillagok tükörképéről lassan felnéztem újra az égre. Hiszen végtelen ez a mindenség. Miért nincs egy hely, ahol boldog lehetnék, társsal vagy egyedül, de végre enélkül a mérhetetlen hiányérzet nélkül? Miért nem tudom teljesnek érezni magamat valahol? Mi hiányzik belőlem? Mit vesztettem el? Mit rontottam el?

Lassan, lebegve emelkedtem felfelé, az egyik távoli, aprócska fénypont felé. Hagytam, hogy vigyen magával a gondolat, a kérdés, és elengedtem minden emberi kételkedést. Egyre gyorsabban szívott magába a fény, amiből képek formálódtak és alakultak át, ahogy közeledtem feléje. Férfiak és nők arca jelent meg és olvadt össze újabb, egyre nagyobb alakba, mintha valaki gyurmafejeket gyűjtene össze, és azokból formálna újabbakat. Aztán, amikor már egészen odaértem a fényhez, kialakult egy hatalmas arc, ismerős vonásokkal. Ott volt benne a szakállas öregember szürke szeme, David mosolygós, széles szája, de valahogy az én szemem és a szám is azonos volt velük, és még több arc részlete benne volt, lüktető egységként, egymásba fonódva. Aztán az arcvonások lassan elmosódtak, szivárványszínű foltokká váltak, összeolvadtak, és végül csak a tiszta fehérség sugárzott rám, tele békével, nyugalommal. Ott volt előttem a Teljesség tiszta fénykapuja. Éreztem a vágyat, hogy visszatérjek ide, ebbe a végtelen egységbe, és soha többé ne érezzek semmi mást, csak ezt a békét.

Hagytam, hogy ez a vágy lágyan elindítson, és beléptem a Fénybe.

A testem rideg felületnek ütközött, az orrom és a homlokom valami fémnek csapódott, benzinszag, fékcsikorgás, valaki durván megragadta a karomat, és hátrarántott. Elestem, a kezem hideg és vizes betonra csapódott. Vad dudálás, autóajtó csapódás, olasz káromkodás, autózúgás.

Kinyitottam a szemem. A járda szélén feküdtem, előttem az éjszakai Róma nyüzsgő forgalma, egy nyitott ajtóval álló busz, egy dühösen hadonászó, olaszul kiabáló férfi, több járókelő, és fölém hajolva ott állt David. Nem törődött az indulatos alakkal, engem figyelt, kérdezett valamit, de eleinte nem értettem, hogy mit, pedig angolul beszélt.

Aztán lassan a tudatom is visszaérkezett a testemmel együtt ebbe az aktuális valóságba, és rájöttem, hogy hol vagyok. És hogy majdnem sikerült elüttetnem magamat, de a jelek szerint mégis megmaradtam. És most megint a római kirándulás helyszínén vagyok, az eredetileg is ismerős, vacak életemben, ahol ezek szerint ahhoz sincs szerencsém, hogy egy jó kis balesettel fejezzem be ezt az éjszakai ámokfutást. Pedig már nagyon elegem van ebből az egész vibráló, változékony világból, a fura, kezelhetetlen élményekből, elegem van az esőből, tengerből és könnyekből, és főleg elegem van ezekből az emlékekből.

A Semmit akarom, a csöndet, azt a békét, ami abból a fehér fényből sugárzott rám.

De ilyen az én szerencsém, hiába találom meg a kaput, ha azt valaki bezárta előttem. 

Összeszedtem magam, már képes voltam válaszolni David aggódó kérdéseire. Nem, nem fáj semmim, nem tört el egyik végtagom sem, csak a homlokom meg az orrom sajog egy kicsit, de nem gond, nem vérzik. Fel tudok állni, nem szédülök, nem kell segítség, nem kell orvos.

David fordította olaszra a válaszaimat a buszsofőrnek, aki abbahagyta a kiabálást, felírt valamit egy darab papírra, David kezébe nyomta, aztán felszállt a buszra, és elhajtott. A járókelők csődülete is eloszlott körülöttünk. Hiába bizonygattam, hogy teljesen jól vagyok, David leintett egy taxit, beültetett, és elvitt egy orvosi ügyeletre. Ott megvizsgáltak, és megállapították, hogy pár kisebb horzsolással megúsztam a dolgot, és ha nem akarok bennmaradni megfigyelésre, nem muszáj, az eredmények alapján nyugodtan hazamehetek.

Amikor ezt az utolsó mondatot lefordította David, majdnem elnevettem magam. Vissza kellett fojtanom, csak egy kis köhintés lett belőle, mert tudtam, hogy abból a nevetésből túl könnyen átváltanék sírásba, és amilyen labilis vagyok most, képes lennék kiborulni itt, mindenki előtt. Úgyhogy inkább gyorsan felejtsük el azt a kifejezést, hogy „nyugodtan hazamenni.” Az én életemben ezek nem összetartozó fogalmak. Az otthon sose volt nyugodt. Hazamenni? Ezt meg hosszú évek óta ki sem mondtam, mert már régen nem volt olyan hely, ahova hazamehettem volna. Most meg aztán végképp nincs.

Hagytam, hogy David újra megfogja a kezem, kivezessen az éjszaka is forgalmas utcára, és egy újabb taxival elvigyen valahova. Végül is nekem már teljesen mindegy volt, hogy hol vagyok, hova megyek, és hova érkezem. Úgy tűnik, bent rekedtem ebben a zűrzavaros világban, ahol idők és terek váltakoznak kiszámíthatatlanul, ahol elveszve és árván sodródom az egyik helyzetből a másikba, és ahonnan nincs kiút.

Az eső már elállt, amikor kiszálltunk a taxiból. David szorosan fogta a kezem, mintha attól tartana, hogy ha elengedi, akkor eltűnök mellőle. Szűk olasz utcácskákon haladtunk át, amik tele voltak vidáman szórakozó, nagy hangon beszélgető emberekkel. A kisvendéglők nyitott ajtaján át szólt a zene, lámpák, gyertyák égtek mindenfelé. A szabadba kirakott asztalokat kerülgetve mentem David mellett, aki közben jobbra-balra szinte folyamatosan köszöngetett, válaszolt az üdvözlésekre, és kedvesen elhárította a különböző invitálásokat. Úgy tűnt, őt mindenki ismeri és szereti ezen a környéken. 

Bennem pedig megint megerősödött az idegenség és elveszettség érzése. Ugyanazt éreztem, mint amikor Draco vezetett végig a vatikáni múzeum hosszú folyosóin. Ott őt ismerték, őt üdvözölték ilyen barátságosan, mint itt Davidet. És én mind a két helyen kívülálló voltam, úgy, ahogy egész életemben. Ez nem az én utcám, ők nem az én ismerőseim, ez a vidám, harsány élet nem az én életem. Nekem ebből semmi sem jutott. Ide sem tartozom, sehova sem tartozom.

Pedig ahogy mentünk egymás kezét fogva, az emberek rám is kedvesen mosolyogtak, köszöntek, hiszen látták, hogy összetartozunk. Nekem is kínálták a borral teli poharat, mutatták az asztal mellett, hogy van még két szabad hely, üljünk le közéjük. David csak intett nekik, és mosolyogva vezetett engem tovább. Én meg azt éreztem, hogy nincs jogom ezekhez a mosolyokhoz, nem járna nekem ez az üdvözlés, nem lehetnék itt köztük.

Aztán megérkeztünk egy ház elé, David nyitotta a kaput, és a szűk kis lépcsőn felvezetett az emeleti lakásba. Megérkeztünk az otthonába.

Azonnal látható volt, hogy ez itt az ő birodalma. Otthonos összevisszaságban papírlapok, színes rajzok és kisebb festmények voltak mindenfelé a székeken, asztalon, a falakon, még a padlón is, köztük ceruzák, ecsetek, festékek, és levetett ruhák.

De mégsem rendetlenségnek tűnt ez, hanem valamilyen szabad rendnek, egy békés, színes egységnek. Mint ahogy a rét virágai is úgy szépek, hogy összevissza tarkállanak a zöld fűben, és furcsák is lennének sorba rakva. Ebben a szobában a képek, ruhák, egyéb holmik is valahogy így voltak természetesek, így voltak élők. Egy élő közegbe léptem be, azt éreztem, hogy ez a lakás egy meleg, védelmező otthon. És azonnal nagyon irigyelni kezdtem érte Davidet, hogy neki mindez megvan. Itt ez a meleg légkör, amire én is mindig vágytam, de amit sosem értem el.

David közben láthatóan zavarban jött valamiért, pár festményt gyorsan összepakolt, egymásra fordított, hogy ne látszódjon, mi van rajtuk. Aztán a szekrényből elővett pár ruhát, pólót, melegítőt, és a kezembe nyomta. Megmutatta a fürdőszobát, és azt mondta, zuhanyozzak le meleg vízzel, hogy végre visszatérjen belém az élet.

Becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját, és megnéztem magam a tükörben. Sápadt voltam, akár egy kísértet, a hajam vizesen és csapzottan lógott, és üres szemekkel bámultam a tükörképemet. Arra gondoltam, hogy nincs a világon annyi meleg víz, ami életet önthetne belém. De azért levetettem a még most is nyirkos ruhákat, és beálltam a zuhany alá. A víz jólesően simogatta a bőrömet, ellazított, és egyszer csak váratlanul felbukkant bennem a vágy, hogy milyen jó lenne, ha David is itt állna mellettem. Ha a vízsugár alatt az ő keze is simogatna. Ha a testünk egymáshoz érne. Ha…

És itt gyorsan kinyitottam a szemem, és leállítottam magam, mert a gondolatból már képek és érzések lettek, egy hullám már újra elindult bennem. Gyanakodva néztem körbe, hogy ellenőrizzem, melyik valóságban vagyok éppen. De a helyzet nem változott, a kis olasz lakás aprócska fürdőszobájába folyattam magamra a vizet. Ez az álmodozás most nem változtatta meg a világot körülöttem. Pedig… lehet, hogy nem is lett volna olyan rossz. Vagy dehogynem. Mégiscsak rossz lett volna abból a szép álomból újra visszazökkenni ide. Akkor inkább el se kezdjük, úgyis ismerem már a végét. Hiszen úgyis sírás lesz a vége mindegyik szép történetnek.

Inkább kényszerítettem magam, hogy a józan helyzetre koncentráljak. Lemostam magam, kiléptem a zuhany alól, megtörölköztem. Aztán felvettem a Davidtől kapott ruhákat, és ahogy húztam fel őket magamra, úgy éreztem, mintha David keze simogatna.

Na, tessék. Hiába próbálom elküldeni azt az érzést. Nem kell hozzá álmodozás sem. Itt vagyok az ő ruháiban, és ez olyan, mintha az ő karjaiban lennék. Hiába akartam elnyomni, egyre erősödött bennem az emlék, annak a tengermélyi barlangnak az emléke. Az érzések elborítottak.

Álltam a fürdőszobában, már felöltözve, és nem mertem felemelni a kezemet, hogy lenyomjam a kilincset. Nem mertem kinyitni az ajtót, mert úgy éreztem, ha meglátom Davidet, nem fogom tudni féken tartani ezt a lüktető vágyat magamban.

Az élet, egy valamikori boldog élet emléke és vágya lüktetett bennem.

Valami mégis életre kelt bennem. De most mit kezdjek vele?