46. David története

– Elmesélhetem az életemet?– törte meg a csendet David. – Meghallgatod?

A hangjában a bizonytalanság mellett ott volt elszántság is. Mint aki felkészült az elutasító válaszra, és kész azt is tudomásul venni.

De én kíváncsi lettem rá. Őrá, David Renoára, aki itt ül mellettem a római éjszakában, és akit valójában nem is ismerek. Én egy másik, régi férfire emlékeztem csak, az örömök és a csalódások ahhoz a másikhoz tartoztak.

Igen, tudni szeretném, kicsoda ő igazán.

Bólintottam.

David a sötétben nem nagyon láthatta, de mivel szorosan egymás mellett ültünk, ezért megérezte a mozdulatomat. Sóhajtott egyet, aztán belekezdett: 

– Az eddigi életem egy nagy kudarc volt. És aztán a menekülés a kudarc emléke elől. De ma délután valami megváltozott bennem itt, a kőfal tetején, és eldöntöttem, hogy nem menekülök tovább. Szembenézek, és tudomásul veszem, hogy ez vagyok én. Ennyi vagyok én. És most úgy érzem, ha ezt elmondhatom neked is, akkor valamiért jobb lesz. Talán könnyebb lesz, mert végre ki merem mondani másnak is, nemcsak magamnak. És akkor talán végre azonos lehetek azzal, aki vagyok. – Megakadt, megköszörülte a torkát, aztán egy rövid szünet után nagy levegővétellel folytatta. – A valódi nevem David Areon. Amikor hét évvel ezelőtt, huszonnyolc évesen eljöttem Londonból, kreáltam a betűkből egy új nevet magamnak. Azt reméltem, ezzel önmagamat is átkódolhatom egy új működésre. Párizsba mentem, festő akartam lenni, és azt hittem, ha a nevem hasonlít Renoir nevéhez, akkor majd a festészetem is olyan lesz. De persze csak hiú vágy volt ez. Mi más is lehetett volna egy kudarccal teli élet után? 

Már a megszületésemmel csalódást okoztam. A szüleim hat éve házasok voltak, és évek óta gyereket akartak. Főleg az apám, aki egyedüli gyerek volt, tizenévesen árva lett, és csak önmagára számíthatott. Egy kis festéküzemet örökölt, amiből kemény munkával egy jól működő, nagy gyárat hozott létre. Ipari festéket készítettek, hajókhoz, vonatokhoz, darukhoz. Az apám vágya az volt, hogy ezt a gyárat a fiaival együtt vezethesse majd.

De az anyámnak nem sikerült teherbe esnie. Jártak orvosokhoz, kezelésekre, de semmilyen fizikai problémát nem találtak náluk. Aztán valaki azt ajánlotta, menjenek el egy második nászútra, kikapcsolódni, talán az segít. Eljöttek hát egy nagy olasz körútra, és én itt fogantam, július közepén, Rómában vagy Firenzében. Nagy volt az öröm, mert a számítások szerint pontosan az apám harmincötödik születésnapján, április 15-én kellett volna megszületnem.

De én sosem tudtam megfelelni az elvárásoknak. Koraszülöttként érkeztem, hét hónapra, 1980. február 18-án, reggel. Még két kiló se volt a súlyom, és sokáig nem volt biztos, hogy életben maradok.  

Van elég vacak adottságom, az, hogy mindenre emlékszem. Sokszor próbáltam már elfelejteni a múltat, de minden érzés, kép és esemény olyan mélyen belém íródik, mintha kőbe vésném, és nem tudom kitörölni.

Emlékszem a megszületésem előttről is arra, hogy milyen izgatottan készültem az életre, és éreztem, hogy örömmel várnak odakint. És egyre nőtt bennem a sürgető vágy, hogy kezdődjön már el ez a nagy kaland, legyek már szabad, és had tegyem már próbára az erőmet. Türelmetlen voltam, nem foglalkoztam a visszahúzó érzésekkel, és nagy lendülettel, nagy önbizalommal elindultam megszületni.

És ebbe a nagy sietségbe majdnem belehaltam. Ma is itt van bennem annak a jeges rémületnek az emléke, amikor rájöttem, hogy ebben a fizikai testben milyen iszonyú nehéz életben maradni. Hogy itt lélegezni kellene, de alig van izmom, amivel tudnék, mozgatni kellene a szívemet, de az rettenetesen fárasztó. És itt minden fáj. A lélegzés, az evés, a mozgás, a vad hangok a fülemben, a ruha érintése a bőrömön. Döbbenetes volt felismerni, hogy ez az annyira vágyott élet valójában tele van szenvedéssel.

Többször is majdnem feladtam, vissza akartam menni a csöndbe, a békébe, nyugalomba. De nem találtam a kijáratot. Hát itt ragadtam egy fájdalmakkal és csalódásokkal teli világban, és kínkeservesen túléltem a napokat, heteket, aztán éveket. Valahogy eltelt az idő, én meg csak sodródtam vele.

Négy éves voltam, amikor megszületett az öcsém, Neil. Nagyon vártam. Azt reméltem, hogy lesz végre egy testvérem, aki olyan, mint én, és akkor majd szűnik bennem az a nagy belső hiányérzet, és nem leszek olyan magányos és elveszett ebben a rideg világban.

De egy idegent hoztak haza a szüleim a kórházból. Egy tökéletes gyereket, aki egyáltalán nem hasonlított rám. Ő nem sírt, nem volt tele félelmekkel és görcsökkel, mint én. Nyugodtan aludt, jól szopott, és mintaszerűen fejlődött. Ő lett a bezzeg-gyerek, a szüleim szeme fénye. Az utód, akire már büszkék lehettek, aki bebizonyította, hogy mégsem velük van a baj, hiszen ilyen nagyszerű gyereket is össze tudtak hozni. Úgyhogy ettől kezdve még magányosabb lettem, és még több probléma volt velem. Hatévesen bentlakásos iskolába adtak, de túlérzékeny és beteges voltam, ki kellett venniük onnan. Pedig akkorra már én is menekülni akartam otthonról, távol lenni a tökéletes Neil mellett a büszkeségtől ragyogó szüleim látványától, és apám lesújtó pillantásaitól. És a verésektől.

Apám soha nem bocsátotta meg nekem, hogy a születésemmel csalódást okoztam neki, és hogy ezt a gyötrelmét azóta minden tettemmel, a fizikai létezésemmel is csak fokozom. Szinte minden nap megbüntetett valamiért, és ahogy nőttem, ezek a fenyítések egyre durvábbak lettek. Soha nem tudtam megfelelni az elvárásainak. Kiderült, hogy nem tudok jól olvasni, fordítva írom a betűket, összekeverem a számokat. Amikor bal kézzel kezdtem írni, úgy megvert, hogy eltört a karom. Megtanultam hát jobb kézzel írni, de nagyon csúnya, görcsös, olvashatatlan írással.

Közben felfedeztem, hogy a rajzolás milyen örömöt ad nekem. El tudtam menekülni ebből a világból, teremtettem magamnak egy szebbet, jobbat, és közben olyan boldogságot éreztem, mint amit egyébként soha. Bal kézzel rajzoltam a gyönyörű dolgokat, jobb kézzel pedig írtam a kusza betűket, a rossz iskolai dolgozatokat. 

Az apámnak persze nem mertem megmutatni a képeket. Tízéves voltam, amikor egy nap bejött a szobámba, hogy ellenőrizze a leckémet, és észrevette a színes lapokat. És valami hideg, iszonyatos dühvel elkezdett verni. Amikor már félájultan feküdtem a padlón, akkor aprólékos precizitással darabokra tépte az összes képet, bedobta a kályhába, utána a színes ceruzáimat is, és rám parancsolt, hogy gyújtsam meg őket. Az ujjaim annyira remegtek, hogy nem tudtam megtenni. Az apám megmarkolta a kezemet, rászorította a gyufára, és úgy gyújtotta meg a tüzet. Amikor már lobogott a láng, akkor is ott tartott, az ujjaimat égették a lángnyelvek. Megvárta, amíg minden lap hamuvá ég, akkor engedett el.

Akkor komolyan meg akartam halni. De mégsem tettem meg, mert közben már megszületett a kisebbik öcsém, Colin.

Őt már nem vártam úgy, mint Neilt. Már tudomásul vettem, hogy én vagyok az idegen ebben a családban, ahogy ebben a világban is, és a többiek tartoznak ide. Csak túlélni akartam valahogy a szükséges időt, és aztán minél távolabb kerülni innen. Szó volt róla, hogy keresnek egy másik, problémás fiataloknak való intézetet, és oda fognak küldeni.

Aztán három héttel a hetedik születésnapom előtt, január végén megszületett Colin. Aludt, amikor a szüleim hazahozták. Anyám odatartotta elénk, Neil és én csöndben néztük az új testvért. Akkor Colin kinyitotta a ragyogó, égkék szemét, egyenesen rám nézett, elmosolyodott, és kinyújtotta felém a kezét.

És bennem minden megváltozott. Olyan volt, mintha egy hiányzó részemet találtam volna meg. Megszűnt az a dermesztő magány a lelkemben, és értelme lett annak, hogy itt élek, ebben a családban, ebben a világban. Lett egy testvérem, és lett egy nagy feladatom. Én lettem Colin bátyja és védelmezője. Élnem kellett, hogy segíthessek neki jobban élni ebben az idegen környezetben.

Attól kezdve valóban igyekeztem mindent a lehető legjobban csinálni. De a képességeim a jó iskolai teljesítményhez továbbra is hiányoztak, ott az okos Neil utolérhetetlen volt. Viszont nélkülözhetetlen lettem Colin mellett. Én lettem a dajkája. Ha éjszaka felébredt, csak én tudtam visszaaltatni, ha én öltöztettem, sosem rúgkapált, ha én etettem, minden kanálnál mosolygott. Úgyhogy egyre több időt tölthettem vele. Közben azért javultak az iskolai eredményeim is, mert nyugodtabban jobban tudtam koncentrálni. A nyugalomhoz pedig elég volt, ha Colin mosolyára gondoltam. Az első szó, amit kimondott, az én nevem volt. Felém tette meg az első lépéseit. A család is elfogadta, hogy ennyire összetartozunk, és apám is hajlandó volt tolerálni a létezésemet, mert hasznossá tettem magamat.

Aztán kiderült, hogy Colin még Neilnél is okosabb. Egy kis zseni. Nagyon korán megtanulta a betűket, amiket én mutattam meg neki, és pár hét után már nálam jobban olvasott. A számokat pedig egyenesen imádta. Négyévesen valami mondókát dúdolgatott magában, és vidáman kacarászott közben. Amikor jobban figyeltem, meghallottam, hogy a szorzótáblát mondja, amit tőlem hallott, amikor hangosan tanultam. Aztán nekem is magyarázni kezdte, hogy milyen érdekes, hogy a háromszor négy is tizenkettő, meg a kétszer hat is tizenkettő, és a huszonnégyben a kettő is tizenkettő lesz. És úgy nevetett, mint aki a világ egyik legviccesebb tényét fedezte fel.    

Úgyhogy Neil fokozatosan háttérbe szorult a nagy családi összejöveteleken, és helyére lépett Colin, a csodagyerek. Persze Neilt továbbra is mindenki dicsérte, ő volt a szorgalmas, jó fú, akivel sosincs semmi gond. Rólam már régóta nem beszélt senki, igyekeztek úgy tenni, mintha nem is léteznék, a rokonok is udvariasan kerülték a David-problémát. Úgyis lett helyette egy sokkal érdekesebb beszédtéma, az, hogy Colin milyen új csodát produkált. Én pedig nagyon büszke voltam a kisöcsémre, és örültem, hogy ott lehetek a háttérben.

Colint mindenki szerette. Szőke, göndör hajával, örök mosolyával olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Volt benne valami elbűvölő kedvesség, életöröm, és egy olyan különleges adottság, hogy nagyon tudott figyelni. Bármire. Ha valaki beszélt vele, úgy érezhette, hogy a mindenség fókuszában áll, mert Colin égkék szeméből mintha maga a világegyetem sugárzott volna rá. Ha Colin egy feladaton gondolkodott, nem hagyta abba addig, amíg nem talált minden apró részletre kielégítő választ. Ha pedig valamiről mesélt, mindenkit magával ragadott a lelkesedése, még ha a legtöbb embernek fogalma sem volt azokról a matematikai vagy fizikai témákról, amik őt szenvedélyesen érdekelték. Mert aki őt hallgatta, úgy érezte, hogy Colin szavai nyomán minden érthető, egyszerű és tökéletes ebben a világban.

Én is úgy éreztem, hogy attól kezdve élek igazán, hogy ő itt van velem.

Aztán teltek az évek. Én valahogy végigbukdácsoltam az alapfokú iskolákat, aztán elkezdtem az apám gyárában segédmunkásként dolgozni. Gyűlöltem a festékeket, a színüket, a szagukat is, mert a színes ceruzákra emlékeztettek. Tízéves korom óta nem rajzoltam, de időnként verejtékben úszva ébredtem ugyanabból a visszatérő rémálomból. Azt álmodtam újra és újra, hogy a képeimmel együtt ott állok egy máglyán, és az apám gyújtja meg a tüzet alattam. Eleinte végigéltem, ahogy a tűz lassan elemészti a rajzokat, majd a farönkök is lángra kapnak, és a forróság egyre elviselhetetlenebb lesz. Aztán a talpam, a lábam is égni kezd, a kín elborít, vergődök, de a kötelek szorosan tartanak. A szenvedés már kibírhatatlan, és nem tudok menekülni belőle.

A saját üvöltésemre szoktam felébredni. Aztán sok gyakorlás után képes lettem arra, hogy a láng fellobbanásakor kimondjam azt, hogy: „ennyi, vége”, és ettől magamhoz térjek, kilépjek az álomból.     

Neil és Colin bentlakásos iskolába kerültek, jól tanultak, mindketten gyorsabban haladtak a tananyaggal, mint a többi diák, hamarabb is végezték el az osztályokat. Az apánk jogosan remélhette, hogy ők majd tökéletes társai lesznek a gyár vezetésében, ha már a legidősebb fiára nem is számíthat. Colinnal a távolság ellenére is nagyon szoros maradt a kapcsolatunk, amikor pedig az iskolai szünetekben hazajött, éjszakákon át beszélgettünk. Tizenöt éves volt, amikor elmondta, hogy ő másnak érzi magát, mint a többi kamasz. És hogy beleszeretett az egyik fiú iskolatársába.

Tudtam, hogy ezt az apánk sosem fogadná el. Bármennyire is szereti Colint, az ő szigorú értékrendjébe egy ilyen kapcsolat sosem férne bele. Megbeszéltük, hogy ezt titokban tartjuk, csak én tudhatok róla.

Aztán Colin egy amerikai egyetemre ment tanulni, mert kiderült, hogy az informatikához nagyon jól ért. Egyre ritkábban találkoztunk. Neil megszerezte a közgazdász diplomát, az apánk mellett dolgozott a gyár vezetésében, közben beleszeretett az egyik üzletfelünk lányába, és megkérte a kezét. A szüleink boldogok voltak, hogy a középső fiuk révbe ért.

Az én lábam alól akkoriban már kezdett kicsúszni a talaj. Nem volt ott Colin, aki miatt tartani kellett volna magamat. Csődtömegnek éreztem az életemet. Gyűlöltem a robotmunkát, amit végeztem, gyűlöltem a festékeket, a többi embert a gyárban, aki szánakozva néztek engem, a főnök leselejtezett fiát, de nem volt erőm változtatni a helyzetemen. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék magammal.

Volt egy bizonytalan próbálkozásom, elkezdtem gitározni, és kiderült, hogy van érzékem hozzá. Sikerült annyira megtanulnom, hogy egy kis együttessel hétvégeken eljártunk klubokba zenélni. Erről az apám nem tudott, de már nem is nagyon érdekelte, hogy mit csinálok. A zene ahhoz hasonló örömöt adott, mint amit régen rajzolás közben éreztem, de az ereje sokkal kisebb volt. Ettől pedig csak rosszabb lett, mert a hiányra, a veszteségre emlékeztetett. Ceruzát továbbra se tudtam kézbevenni, pedig már nem kellett attól félnem, hogy az apám benyit a szobámba. Maradt hát a zene, meg a hiányérzet. És aztán ezt a hiányt megpróbáltam mással betölteni. Először alkohollal, aztán droggal.

A klubokban kéznél volt mindkettő. És így együtt, a zene meg a plusz anyag már majdnem megadta azt a régi teljességérzést. Persze másnap reggel aztán kamatostul vette vissza az egészet.

Ebben a helyzetben voltam hét éve, amikor Neil esküvője zajlott. Erre az alkalomra hazajött Colin is Amerikából, és vele jött a barátja, Ronald. Ahogy megláttam őket együtt, tudtam, hogy az én feladatom véget ért. Az életem mostantól újra céltalan és értelmetlen. Colinnak már nincs szüksége az én támogatásomra, mert megtalálta az élete párját.

Csodálatosan illettek egymáshoz. Kiegészítették egymást. Colin szőkén, mosolyogva állt Ronald mellett, aki magas volt, szikár, barna hajú, és komolyan szemlélte az embereket. Szűkszavú volt, de látszott, hogy mindent megfigyel, elemez, elraktároz a fejében. Nyugalom és magabiztosság sugárzott belőle. Jogász volt, és Colinnal együtt nemrég alapítottak közösen egy informatikai céget.

Néztem őket, és örültem, hogy Colin is révbe ért. Már nincs egyedül. És irigyeltem Ronaldot, mert én csak a bátyja voltam az öcsémnek egy rövidre szabott gyerekkorban, ő viszont a társa lehet egy egész életre. És tudtam, hogy boldogok lesznek.

A család többi tagja és a vendégek persze Ronaldban csak egy amerikai üzlettársat és barátot láttak. A szüleim biztosra vették, hogy az egyetem után Colin hazajön a gyárba dolgozni, és ez a mostani cég csak egy kis kereset-kiegészítés neki, afféle diákmunka. A vendégek között pedig azonnal elkezdődött a vetélkedés, ki tud jobb feleség-tippet adni Colinnak. Anyák noszogatták a lányukat, hogy menjen már oda, mosolyogjon szépen, kérdezzen tőle valami okosat. Apák jegyezték meg ártatlan beszélgetés közben, hogy az ő lányuk olyan kitűnő diplomával rendelkező, nagyon értelmes nő, hogy azt csak egy igazán okos férj tudja majd értékelni. Colin nagyon jó partinak számított, ritkán is találkozhattak vele, ezért most úgy gyülekeztek körülötte a rokonok és ismerősök, mint egy zsákmányra éhes farkasfalka. 

Bennem meg gyűlt a feszültség, az indulat, és egyre jobban sajgott a veszteség miatti fájdalom is. Ezért ittam. Sokat ittam. Arra azért vigyáztam, hogy Colin ne vegye észre, mennyire kiborít engem ez a helyzet. De aztán amikor az ebédnél a pohárköszöntőket mondták, nem tudtam tovább türtőztetni magamat. Az apám dicshimnuszt zengett arról, hogy Neil milyen tökéletes fiú, megbízható munkatárs, és most már boldog férj is. És hogy milyen büszke a másik fiára, Colinra, aki jelenleg azt a tudást gyűjti magába a nagyvilágban, amivel majd a családi céget fogja gyarapítani. És már alig várja, hogy Colin esküvőjén is táncolhasson, és reméli, hogy hamarosan a kisebbik fia választottját is megismerheti. És ezzel teljes is lesz az apai boldogsága.      

Nem azon borultam ki, hogy engem meg sem említett.  Ehhez már hozzászoktam az évek alatt. Attól szállt el a maradék józanságom is, hogy tudtam, soha nem lenne képes elfogadni Colin választását. Fogalma sincs arról, hogy milyen is valójában a legkisebb fia. Nem őt látja, csak a saját elképzelését vetíti rá. Én tudtam, hogy Colin nem akar a festékgyárban dolgozni, ezt a most alapított cégét érzi a sajátjának, és már választott magának társat is.

Felálltam, szót kértem. Kicsit nehezen forgó nyelvvel én is gratuláltam Neilnek a házasságához. Aztán bocsánatot kértem az apámtól, hogy én nem voltam alkalmas arra, hogy büszke lehessen rám. Az apám rám szólt, hogy fejezzem be, de nem hagytam magam, folytattam: „Csak pár mondat azért, hogy az életem hibáját kijavítsam, amit azzal követtem el, hogy megszülettem. Örömmel tudatok veled egy fontos információt: már ebben a pillanatban megismerheted a legkisebb fiad választottját. Itt ül az asztalnál, és Ronaldnak hívják.

És mivel Neilnek ma már nagyon sokan gratuláltak, én most Colin és Ronald boldogságára emelem a poharamat. Mert azt gondolom, ők ugyanúgy megérdemlik azt. Fiúk, isten áldása legyen veletek! Ha már az apai áldást úgysem kaphatjátok meg. Egészségetekre!” 

  

Persze nagy botrány lett. Az apám dührohamot kapott, engem kitagadott, és azonnal el kellett hagynom a házat is. Másnap már szégyelltem magam azért, hogy Colint ilyen helyzetbe hoztam. Nem vettem fel a telefont, pedig folyamatosan hívott. Aztán el is dobtam a készüléket, felszálltam egy repülőgépre, és Párizsba mentem.

Úgy döntöttem, festő leszek. Megváltoztattam a nevemet, vettem festéket, ecsetet, vásznat, aztán ott álltam a festőállvány előtt. És remegni kezdett a kezem. Úgy éreztem, a máglyán állok, és égetnek a lángok. Nem tudtam egy ecsetvonást se tenni.

Négy zűrös évet éltem Párizsban. Sok mindent csináltam, sokféle emberrel kerültem kapcsolatba, és egyre lejjebb csúsztam. Egyre többet ittam, drogoztam. A gödör legalján már nem volt pénzem semmire, és szinte magától adódott a lehetőség, hogy ha drogot árulnék én is, akkor meglenne a napi adagom. Úgy éreztem, nekem már úgyis mindegy, hát beleegyeztem. Amikor elindultam a dílerhez, hogy átvegyem tőle az első adag árut, az utcán szembejött velem egy pár. Megláttam őket, és lebénultam. Két férfi volt, egy szőke és egy barna. Egymás kezét fogták. Tudtam, hogy nem Colin és Ronald az, de azt éreztem, hogy akár ők is lehetnének. És akkor mit mondanék nekik? Mit szólna az öcsém, ha most meglátna, ha megtudná, hogyan élek, és mit készülök csinálni?  

Amióta Párizsban éltem, nem gondoltam a családomra. Letiltottam ezeket az emlékeket. Annyira fájdalmasak voltak, hogy nem engedhettem meg magamnak, hogy felidézzem őket. Nem tudtam felejteni, de arra képes voltam, hogy minden mással lefoglaljam a gondolataimat, hogy ne bukkanhassanak fel a múltam emlékei. Emiatt aztán szinte zombiként működtem.   

De akkor, szinte az utolsó pillanatban Colin emléke megállított. És arra gondoltam, hogy mindenkinek sokkal jobb lenne, ha nem élnék. Valójában már most sem élek, és tulajdonképpen a legelején elszúrtam már ezt az egészet. Amióta pedig nem kell Colinra vigyáznom, csak fölösleges időpocsékolás az ittlétem. Ezzel a vegetálással, meg azzal, amit éppen készülök megtenni, csak tovább rontom itt a létezés statisztikáját. Van már éppen elég szar alak ezen a bolygón, nem kell belőlük még egy. Az én életem kudarcnak indult, kudarc lett a vége, ennyi volt. Fejezzük be. Amúgy is 2012 volt, azt mondogatták, jön a világvége. Hát nekem akkor jöjjön el minél hamarabb.

Fölmentem az egyik emeletes ház tetejére, és elhatároztam, hogy leugrom. Lenéztem, hogy ne legyen senki alattam. Amikor lendületet vettem az ugráshoz, váratlanul megjelent mellettem egy fekete kabátos alak a semmiből. Egy pillanatra azt hittem, maga az ördög jött értem, hogy vigyen magával a pokolba. De aztán megláttam a fehér szakállát, és összezavarodtam. Draco volt az, és teljes nyugalommal állt mellettem.

Most már tudom, ez a szokása, így találja meg azokat, akiket elhív ide, Rómába.

Nekem is felajánlotta a repülőjegyet, és én is eljöttem. A Sixtus-kápolnában viszont nem volt semmilyen élményem, ezért itt maradtam, és újra meg újra megpróbáltam, hátha sikerül megtalálni a Kaput. Ennek már három éve. Később elkezdtem rajzolni. Eleinte még remegett a kezem, de aztán elmúlt, és egyre jobban élveztem az alkotást. Aztán rájöttem, hogy amit rajzolok, az másoknak is tetszik, sőt meg is tudja változtatni az érzéseiket, és talán az életüket is. Értelme és célja lett a rajzolásnak, és annak, hogy itt vagyok Rómában. Aztán megismertem Raffaellát, és őhozzá már kevés volt a színes ceruza. Megint vettem festéket, vásznat, és amikor őt kezdtem el festeni, már nem remegett a kezemben az ecset. Aztán több mindent festettem, és most azt az utolsó képet róla… ami a jövője lett. Az ő új élete.

45. Hogyan tovább?

 

Draco elhallgatott, és az utolsó mondata ott visszhangzott a levegőben. Olyan áhítatos hangulat lett a szobában, mint egy templomban. Ültem a fotelban, és nem tudtam, mi jöhet ezután. Talán megnyílik az ég, és virágok záporoznak rám, elönt a fény, és felemelkedem a mennyekbe… vagy valami hasonlóan magasztos dolog történik, és szentté avatnak közben.

De semmi ilyesmi nem következett be. A visszhang elhalkult, a korábbi zúgás is megszűnt, a tárgyak is visszanyerték a normális körvonalaikat. Most vettem észre, hogy a szobában ég a villany, a nagy beszélgetés közben valamikor beesteledett.  

Leon felállt, levette a tartóról az Utolsó ítélet poszterét, összecsavarta, és visszatette a polcra a többi közé. Draco nagyot nyújtózott, aztán elővette a zsebéből a mobiltelefont. Nézte egy ideig a kijelzőt, aztán kikapcsolta a készüléket. A szekrényhez ment, kihúzta az egyik alsó fiókot, beledobta a telefont, és hangos csattanással becsukta. Aztán megfordult.

– Kell egy új mobil. Nyugdíjba megyek.

Leon egyetértően bólintott:

– Rendben. Én meg bezárom pár napra a boltot, és körülnézek a városban. Régen sétáltam már az utcákon nappali világosságban. – A tálcára tette a teáscsészéket, és kivitte a konyhába.

Én meg csak ültem ott, és nem tudtam, mit kezdjek magammal.

Most akkor mi van?

– Megcsináltad. Minden rendben van – mondta Draco. Leon közben visszajött a konyhából, és ő is rábólintott.

– Persze, megcsináltad. Nagyszerű tett volt. Csodálatos eredmény.

– És most mi lesz? Hogyan tovább? – kérdeztem.

– Éld az életed. A feladatot elvégezted.

– De akkor mostantól nagyon figyelnem a tetteimre, ugye? Ha én vagyok az üzenet, akkor vigyáznom kell, hogy jól éljek, hogy ne hibázzak, és hogy tiszta üzenetet képviselhessek.

– Aha, persze. És kolostorba is kellene vonulnod, nehogy bepiszkold magadat a mindennapokban. Vagy testőröket fogadnod, akik távol tartják tőled a külvilág ártalmas hatásait. És mostantól csak szent szövegeket olvashatsz, nehogy a gondolataidba valami szennyes téma befurakodhasson.  Nem beszélhetsz az egyszerű emberekkel, mert azok lehúznának a romlott fizikai síkra. Csak tiszta bioételeket ehetsz, abból is csak keveset, nehogy csökkentsék a szent rezgést benned. Imádkozz, böjtölj, és éldegélj a világtól távol, egy kolostorcellában, hogy minél hamarabb szentté válhass. – Draco végre elhúzta a száját, és most nagyon megkönnyebbültem ettől a gunyoros mosolytól. Eddig olyan komoly arccal sorolta a feladatokat, hogy kezdtem kétségbeesni az irreális elvárásoktól.

– Ne ijesztgesd már! – szólt közbe szelíd hangon Leon. – Még csak most ébredt fel, természetes, hogy keresi az útját.

– Nem kell keresni, már megvan – mondta Draco. –  Jó vagy úgy, ahogy vagy, Angele. Nem kell másnak lenned. Az életed rendben van. Eddig is jó volt, ahogy éltél, minden rendben volt benne, minden részlete fontos volt. Ezután is jó lesz, bárhogy döntesz, bármit is választasz.

Egyszerűen csak élj. Nem kell szentté válnod, az nem lenne egy normális élet.

Legyél ember, az, aki vagy, legyél nyugodtan önmagad mindenféle spirituális sallang és kényszercselekvés nélkül. Csak ennyi a feladatod. Ez igazán egyszerű, ugye?

   Hát…  hogy mi az egyszerű, azt majd meglátjuk, gondoltam magamban, de azért kezdtem végre jobban érezni magamat. Hiszen ez akkor szuper! Feladat megoldva, és élhetek nyugodtan. Tényleg csak ennyi a dolgom? Akkor jó.

Leon és Draco mosolyogva álltak előttem. És rájöttem, hogy valóban ennyi volt, ideje elindulnom, hiszen már órák óta beszélgettünk ebben a kis szobában. Későre járhat, a vendégségnek vége.

Elköszöntem tőlük, és kiléptem a lámpafényes, esti utcára. Az órámra néztem. Te jó ég, tényleg sok idő telt el.

Sietni kezdtem vissza Mamma Giulia szállodájába, és egyúttal vissza ebbe a jelenkori világba, a mai életembe. Ami valójában egy teljesen új élet volt. Vagyis az élet az ugyanaz maradt, csak én érkeztem meg végre bele. Úgy éreztem, hogy minden egyes lépéssel stabilabbá teszem ezt az új nézőpontú jelenemet.

Itt élek, és jól élek. Bármit teszek, az az én döntésem lesz, az én választásom. Nem a sors dobál, hanem én irányítom az életemet.

Ez itt az én életem, az én világom. És ha úgy akarom, akkor az én boldogságom.

Gyors léptekkel befordultam a sarkon, és beleütköztem valakibe. Meginogtam, de a férfi elkapta a karomat, és megtartott.

David volt az. Már megint.

Ugyanennél a saroknál találkoztunk nemrég. Vagyis inkább nagyon-nagyon régen, sok felismeréssel ezelőtt. Egy korábbi életemben, amiről azt hittem, hogy nem jól működik.

Most újra itt állt előttem David.

Fogta a karomat, szélesen elmosolyodott, és azt mondta:

– Nahát, te vagy Angele Hilcom, ugye? A te táskádat találtam meg a Szent Péter téren. Milyen különös véletlen, hogy újra összefutottunk. Olyan, mint egy csoda. Szerinted is?

   Összezavarodtam. Ma már túl sok teret és időt tapasztaltam meg, és pár pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy ez most melyik valóság. Miről beszél David?  Hiszen azóta már többször találkoztunk, például pár órája odafenn a romos falnál.

Aztán megláttam a szemében a kérést, és rájöttem, mit akar. Azt szeretné, hogy kezdjük újra onnan, attól a résztől, amikor először találkoztunk. Írjuk újra a forgatókönyvet. Próbáljuk meg másként, hátha más lesz a vége.

Álltunk egymással szemben.

Már nem volt rajtam a múltam terhe, mint a korábbi találkozásainknál. Se a távoli, se a mostani élet súlya nem nyomasztott. Szabadnak éreztem magam. 

Akkor hát miért ne?

Azt tehetek, amit akarok.

Akkor legyen. Próbáljuk meg újra.

Davidre mosolyogtam:

– Igen, szerintem is különös találkozás. És azt hiszem, Rómában vannak csodák.

David arca felragyogott az örömtől.

– Nagyszerű! Van kedved sétálni egyet? Olyan szép este ez a város.

Bólintottam. Elindultunk egymás mellett, és David megfogta a kezemet. Természetes mozdulat volt, és jóleső érzés. Sétáltunk hát kézenfogva a vidám, forgalmas utcákon át.

Az egyik sarkon vettünk egy pizzát, de nem ültünk le, csak úgy útközben ettük meg. Valamiről időnként beszélgettünk is, de egyikünk se figyelt a szavakra. Egyszerűen csak jó volt egymás mellett lépkedni.

Aztán egyre kisebb utcákba fordultunk, és egy meredek ösvénynél ismerős lett a táj. Rájöttem, hogy a délutáni dombtetőre jutottunk vissza.

És egyszer csak újra ott álltunk a romos fal előtt. A város fényei alattunk csillogtak, az utcazaj is csak távolról hallatszott már. Idefent pár halvány utcai lámpa világította meg a fákat, bokrokat.

David levette a farmerdzsekijét, és leterítette a fűre a fal tövében.

Leültünk egymás mellé. A hátunkat a langyos kőfalnak támasztva, csöndben néztük a fényeket odalent. Aztán szinte egyszerre mozdult a fejünk, és a csillagokat kezdtük figyelni odafent, a végtelen, sötétlő űrben. Távoli, aprócska fénypontoknak látszanak, pedig valójában hatalmas, forrongó energiagömbök. És milliárdnyi van belőlük, amiket nem is érzékelhetünk, ismeretlen galaxisokban ismeretlen életformákkal.

Hatalmas ez a világ itt körülöttünk.

Vajon mennyit látunk belőle? És amit látunk, jól látjuk-e?

44. A Tükörajtó kitárul

Leon szavai után nagy csend lett a szobában. Túl nagy csend. És azt éreztem, hogy ez a néma űr tőlem vár választ. Csak meg kellene mozdulnom, meg kellene szólalnom, és valami végre megváltozna. Talán helyrezökkenne a világ. Vagy legalább egy kis darabkája a helyére kerülne.

De hogyan csináljam?

Mit csináljak?

A hasamban gyűlni kezdett a görcsös feszültség, és húzott lefelé. Egyre kisebbnek éreztem magam, belesüllyedtem a fotelba, és nem tudtam, mit tegyek, hogy ne nyomasszon ennyire a feladat terhe. Lehet, hogy meg tudom csinálni. Lehet, de nem biztos. Azért persze érdemes lenne megpróbálkozni vele.

De mit csináljak? Mi ez a feladat?

Nem volt válasz, csak a nagy csend.

Itt ültem a szobában, de a tér kitágult körülöttem. Túl nagy lett. Elvesztem benne. A két ősz öregember pedig valahogy túl messze került tőlem. Nem szóltak, nem tudtak segíteni. Velem szemben a képen az Utolsó ítélet Krisztusa el volt foglalva a saját döntésével, a Nő pedig magába zárult, befelé figyelt, nem adott tanácsot nekem.  

Idelent nem találtam kapaszkodót. Sóhajtottam egy nagyot, és felnéztem a mennyezetre. Ez ismerős világ volt. Igaz, hogy csalódottsággal teli, de mégis ismerős világ, ismerős szereplőkkel.

A szemem végigsiklott visszafelé a képsoron: az öreg Teremtő halála, az Új Világ, a fiatalok kézfogása, a Tudás fája… Itt megálltam. Hát persze, a Tudás fája, a két kígyó, Hermész botja. Olyan vak tud lenni az ember! Kapaszkodót kerestem, és elfelejtettem, hogy már megtaláltam.

Megkerestem azt az ismerős sarokfestményt, azt az előre nyúló férfikart. Néztem, és újra megláttam magam előtt fényleni azt a szárnyas botot.  Kinyújtottam a kezem, és megmarkoltam.

A fény örvényleni kezdett körülöttem, magával ragadott, felrepített. Szálltam bele a gyönyörű, tiszta fehér fénybe. Amikor már azt reméltem, hogy beleolvadhatok, eltűnhetek benne, egy kemény zökkenést éreztem. A forgás abbamaradt, és én ott álltam egy fénykapu előtt.  Pislogtam, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Ilyet már átéltem pár napja, vagy ki tudja, talán már sokkal régebben is. Legutóbb ebből az lett, hogy egy busz oldalának mentem neki, és David rántott el az útból. Most újra itt álltam. Talán most már méltó leszek, hogy beléphessek a Fénybe.

Kinyújtottam a kezem. Ahogy az ujjaim a ragyogó felülethez értek, a fények megmozdultak, megelevenedtek. Arcok tűntek fel rajta, úgy, ahogy a múltkor is. Feltűntek, aztán átalakultak, összemosódtak, majd újra kirajzolódtak. Egy csillogó, gyönyörű kaleidoszkóp volt az egész. Megláttam benne Leon és Draco vonásait, aztán David, Raffaella, Mamma Giulia, a lányok arcát. A félelem egy pillanatra megjelent bennem, amikor feltűnt Max, de gyorsan váltott a kép. Ott volt még George, Leslie, a nagyapám, vagyis a valódi apám, aztán az anyám, a két húgom… A kép egyre színesebb lett, és a sok kis arcból egy nagy kezdett kirajzolódni,  betöltötte az egész teret előttem. Egy nagyon ismerős, békés tekintetű, szép vonású arc volt, egyszerre férfi és nő is. Végtelen nyugalom sugárzott belőle.

Eggyé akartam válni vele, beleolvadni. A tenyeremet a felülethez nyomtam, azt reméltem, hogy ki tudom nyitni a kaput.  De az meg se moccant. A kép viszont szivárványszínű foltokká vált szét, azok forogni kezdtek, és végül újra egy fényörvényben voltam.

Aztán a fény elhalványult, és a szobában ültem megint, velem szemben a két öreg. Kissé csalódott voltam, de elfogadtam a helyzetet. Hát, újra itt vagyok. Megint nem nyílt meg nekem a fénykapu.  

– Nem kapu – mondta Draco olyan vidáman, mint aki valami nagyon vicceset látott az előbb. – Lásd már meg azt, ami az orrod előtt van! Ez nem kapu, hanem tükör! Nem arra való, hogy átmenj rajta, hanem arra, hogy felismerd önmagad.

– Micsoda? Az lehetetlen. Egy csomó embert láttam benne. Davidot, az anyámat… és a többieket. Ők nem én vagyok.

– És ha mégis? Hogyha azok, akiket láttál, mind a te részeid tükörképei? Mi változna akkor, ha ezt hinnéd?

  Meghökkentem a gondolattól. Egyrészt túl elvont volt, olyan misztikus, elméleti… másrészt viszont nagyon is hihető. Mert ahogy láttam őket, egyértelmű volt, hogy mindenki hozzám tartozik. Az életem részei voltak. Akkor talán az Énem részei is?

Ők mind én vagyok?

De akkor egyszerre vagyok olyan bölcs, mint Leon, keményen céltudatos, mint Draco, de tehetetlenül elveszett is, mint az anyám, gazember, mint Max, alkoholista ösztönlény, mint George… tehetséges, mint David, életvidám, mint Raffaella… és…

Huhh, te jó ég! Mi van, ha mindez tényleg bennem van?

Na persze nem teljesen, de részletekben, darabokban. Ahogy ők az életem egy-egy részletét jelentették, úgy tükröznek is belőlem egy-egy darabkát.

Ez nagyon érdekes gondolat volt. Nagyon ismerős, és megnyugtató is.

Valami mintha kattant volna bennem odabent, a mélyben. Mint amikor egy főkapcsolót átállítanak. Az eddigi nehéz teher eltűnt, és átjárt a megkönnyebbülés érzése.

Minden, amit eddig megéltem, én magam vagyok.

Nem külső erők dobáltak ide-oda, nem a végzett sodort magával. Mindezt én csináltam.

Ez mind én vagyok.

Minden, ami történt, az én életem része.

A felismerésben akkora biztonságérzet volt, hogy egyáltalán nem zavartak a fájdalmas tények. Hiszen így bármi, ami történt velem, csak az volt, ami amúgy is létezett bennem. Ha szenvedést okozott, csak azért tehette, mert bennem is ott volt a szenvedés. Csupán megjelent kívül is, és szembesülhettem vele a tükörben. És ha már láttam, akkor tehettem ellene, változtathattam rajta.

Persze, könnyebb lett volna, ha már korábban felismerem, hogy mindez én vagyok. Akkor nem hittem volna azt, hogy bárkinek hatalma van felettem. Nem hagytam volna magam zsarolni és kihasználni, ha tudom, hogy Max nem lehet erősebb nálam. Az én tükörképem, tehát csak annyira erős, mint az a darabka, amit tükröz belőlem. Én viszont, összességében több vagyok, mint bármilyen tükröződő rész. Én az Egész vagyok.

Most már tudom, hogy mindenki csak a belőlem tükröződő részlettel kapcsolódik hozzám, így én dönthetem el, hogy melyiket hagyom működni, és melyiket változtatom meg.   

Eddig azt hittem a tükörképről, hogy nem én vagyok. De most már tudom, hogy mindez én vagyok, és többé semmitől sem kell félnem. Csak az jelenhet meg kívül, ami már megvan bennem.

Biztonságban vagyok. Ez az én életem. Ez az én világom.

És ez a világ az én biztonságos otthonom.

Ezek a gondolatok végigszáguldottak az agyamon, és nem is mindig fogalmazódtak meg tisztán. Inkább csak éreztem őket, és azt, hogy valami nagyon fontos dolgot találtam meg, amit még nem is értek egészen.

Közben a fényörvény megint megjelent körülöttem, magával ragadott, és újra felragyogott előttem az a fénylő tükör, és az a békés, szép arc.  

Ez is én vagyok? Ez mind én vagyok? Ez igazán csodálatos!

Elmosolyodtam, és a kép is mosolyogni kezdett. Felemeltem a kezem, és intettem neki. A tükörből visszaintett az a másik.

Furcsa, új érzés kezdett szétáradni bennem. A gyomromból indult, ahol korábban a fájdalmas görcs volt. Most helyette melegség öntött el, öröm, és egy eddig ismeretlen érzés, a magabiztosság. És büszke voltam önmagamra. Csodáltam magamat, hogy mindezt túléltem, végigféltem, megszenvedtem, és kibírtam úgy, hogy fogalmam sem volt arról, valójában milyen erős is vagyok.

Eközben az arc egyre jobban fénylett a tükörben, majd hirtelen szétrobbant a kép. Apró fényszilánkok repültek szerteszét, és a mögöttük egy nagy erejű energiafolyam zúdult befelé a kép helyén megnyíló térből. 

Olyan volt, mint egy özönvíz, fényből és energiából. Sűrűbb, töményebb volt, mint az a korábbi fényörvény, ami felemelt és idehozott. Ez az új energia körbevett, belém hatolt, eggyé vált velem, és közben elborított mindent kívül is, beleivódott ebbe a világba. Mint amikor a megtermékenyítő áradat elönti a sivár, kiszáradt vidéket, és új életet hoz.

...

Valami zörrent. Kinyitottam a szemem, pislogtam, hogy a nagy fény után lássak valamit ebben a homályosabb világban. Újra Leon szobájában ültem, de valami megváltozott. Mindenhol apró fények szikráztak, a tárgyak körvonala enyhén hullámzott, és egy különös, halk zúgás töltötte be a levegőt.    

Aztán egy üveg koccant a poháron. Draco a szekrény mellett állt, italt töltött. Megfordult, és széles mosollyal megemelte a poharát:

– Gratulálok! Megcsináltad! – És felhajtotta az italt. Most valahogy fiatalabbnak tűnt, mint korábban, és a szeme is máshogy csillogott. Mintha egy új ember lett volna, egy lelkesebb, optimistább. Letette a poharat, és Leonhoz fordult: – Mit szólsz hozzá, testvér? Hitted volna, hogy ilyen gyorsan áttöri a falat? Elképesztő ez az új nemzedék. Csak végiggondolja, és tessék, már nyitva is az új átjáró. Fantasztikus!

   Leon csöndben ült, lehajtott fejjel. Először azt hittem, valami baja van. De aztán mosolyogva felnézett, és meglepve vettem észre, hogy könnyes a szeme. Gyorsan megtörölte, köhintett egyet, és bólogatott Draco szavaira.

– Mit csináltam? – kérdeztem csodálkozva.

– Megnyitottál egy új Kaput ­– mondta Draco. – Áttörted a tükörfalat, és ezzel utat engedtél az új energiának, hogy beáradjon ide. Mi nem is gondoltuk volna, hogy ez ilyen könnyen lehetséges.

Mi a régi utakat kerestük. De azok az öreg kapuk már berozsdásodtak, és túl sok vallási dogma, filozófiai elv és észérvekből összehordott törmelék torlaszolja el őket. Ezért azt hittük, sokáig tart megtisztítani az utat, hogy elindulhassunk a fejlődés felé. De te megoldottad a helyzetet. Nem a régi kapukat tisztogattad, hanem átvágtad a gordiuszi csomót. Új kaput nyitottál, az önfelismerésen, a tükrön keresztül. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű, hogy ott ilyen vékony a fal.

– Mi a régi Kapukat ismerjük – vette át a szót Leon –, azokon át próbáltunk hazajutni, miközben tudtuk, hogy szinte reménytelen feladat. Azok a Kapuk az elvesztett Édenkertbe visznek vissza, és nemcsak az a gond, hogy a történelem során eltemetődött a hozzájuk vezető útvonal. Ha meg is találjuk őket, azokon csak tiszta, ártatlan lélekkel lehet átlépni. De a mi szívünket a sok-sok élet alatt összegyűjtött bűntudat, szégyen és csalódottság olyan hatalmas terhe nyomasztja, hogy lehetetlennek tűnt az átjutás. Ezért csak abban reménykedhettünk, hogy sikerül felébresztenünk azokat, akik nálunk fiatalabbak, akik kevesebb múltbeli csomagot cipelnek, és legalább nekik segíthetünk hazamenni.

Nem hittük, hogy lesz valaki, aki meg tudja nyitni a Tükörajtókat. Ez eddig csak elméleti lehetőség volt. Idáig ezek egyszerű lelki tükörként működtek, és segítettek abban, hogy valaki megláthassa önmagát.

De az emberek már félúton el szoktak akadni az önmegismerésben. Vagy beleragadnak a régi fájdalmakba, vagy elvesznek a lehetőségek jövőbeli illúziójában. Önmaguk teljességét nem merik meglátni itt, a jelenben. Mert a teljességben erő van. Az emberek pedig az erejüktől sokkal jobban félnek, mint a gyengeségüktől.

Mert az erőhöz felelősség is tartozik. Ha erős valaki, akkor nem okolhat mást a fájdalmáért, kudarcáért, csalódásaiért.

Mi a kifelé vezető Kapukat kerestük, és megpróbáltunk hazaküldeni pár szerencsés kiválasztottat. És közben tudtuk, hogy mi örökre száműzöttek maradunk, mi már soha nem léphetünk vissza az Édenkert ártatlanságába.

De te most kitártál egy Tükörajtót, ami befelé nyílik. Nem arra való, hogy kilépjen innen az ember, hanem arra, hogy behozza ide az otthonát. Már nem kell hazamennünk. Az Édenkert folyója már ide torkollik, és hozza magával az otthon energiáját. Már otthon lehetünk itt is. – Leon hangja elcsuklott a meghatottságtól. Zsebkendőért nyúlt, és megtörölgette a szemét.

Én meg egyre nagyobb zavarban ücsörögtem a fotelban. Eddig is fura volt, amit láttak bennem, amit vártak tőlem. De most azt állítják, hogy megtettem valami nagy és fontos dolgot.

Én? Nem csináltam semmit. Csak belenéztem egy tükörbe. Nem győztem le egy sárkányt, nem szenvedtem el nagy kínokat, nem haltam kereszthalált. Nem vittem végbe semmilyen egetverő nagy tettet. Mivel érdemeltem ki ezt a nagy elismerést? Mi ez a nagy dolog?

– Megláttad a valódi önmagadat, és vállaltad a felelősséget az életedért – mondta Draco. – Igen, ez ennyire egyszerű, és ennyire könnyű. Mégsem merik megtenni az emberek. Pedig ennek a felismerése és ennek a felelősségnek a vállalása töri át a falat az itteni és az otthoni világ között. Ledönti a falat, új Kapukat tár ki, és egybenyitja a két világot. Hazavisz úgy, hogy el sem kell mennünk innen.

Ezzel a felismeréssel lesz újra Teremtő az ember. Megtalálja az elveszített önmagát, a hiányzó másik felét. Nem egy férfi vagy egy női társ hiányzik belőlünk, hanem a saját, teremteni tudó másik felünk. És akkor találhatjuk meg, amikor felismerjük azt, hogy sosem veszítettük el. Mindig itt volt bennünk. Csak lefojtottuk, eltemettük magunkban akkor, amikor nem az lett az eredmény, amit vártunk, amikor úgy éreztük, hogy kudarcot vallottunk.
A szégyen megöli a bennünk élő Teremtőt. Fel kell támasztanunk, meg kell látnunk, hogy ott van, mindig is ott volt. És aztán el kell fogadnunk magunkat, mint tökéletlen Teremtőt, aki tud hibázni is. Nem minden terv lesz sikeres.

– De hogy lehet tökéletlen egy Teremtő? Hogyan hibázhat egy Isten? – kérdeztem csodálkozva.

– Úgy, hogy változásra vágyik. Fejlődni akar. Más akar lenni. Hiszen ha tökéletes, akkor nem hibázik, de emiatt nem is változik. Unalmasan és egyhangúan mindig ugyanolyan tökéletes marad.

Ha tehát változni szeretne, akkor vállalnia kell a tökéletlenséget, a hibák lehetőségét, mert csak abból lesz új tapasztalat, abból lesz fejlődés.

Mi vagyunk ezek a tökéletlen Teremtők, csak elfelejtettük ezt. Vagy ha emlékszünk rá, akkor a kudarc szégyene bénítja le a teremtő képességeinket.  Eddig önmagunkban elveszve, a régi otthonból száműzve éltünk itt.

De te megtaláltad önmagadat, és ide hoztad az otthont. És mivel te is része vagy a régi nagy Egésznek, aki egykor darabokra robbant, ezért ha te megcsináltad, akkor a képesség megjelent mindnyájunkban. Ha egy ember tudja, akkor azt már mindenki tudhatja.

Lehet, hogy eleinte nem sokan fogják felismerni, nem akarják használni, nem mernek változni. De a lehetőség már megvan minden ember számára.

Ez lett tehát a te Üzeneted, amit áthoztál.

Te magad vagy az Üzenet.