2. Az út

Nem várok semmire, nem gondolok semmire, nem fog történni semmi.

A repülőgépen egész úton ezt ismételgettem magamban, akár egy mantrát. Muszáj volt. Ezekbe a szavakba kapaszkodtam, hogy ne kezdjek tervezgetni, ne kezdjek reménykedni, ne lóduljon meg a fantáziám már megint. Nem engedhetem meg magamnak a reményt. Már így is ott volt az a kis esély, ami miatt elindultam az öreggel, hogy hátha változik valami. Hogy most valami más lesz, mint eddig. Talán valami történik, ami csak egy kicsivel is jobb lesz, mint az eddigi események, és akkor mernék hinni újra az életben.

De azt éreztem, hogy újabb nagy csalódást már nem tudnék elviselni. Elég lesz az aprócska remény apró csalódása is. Bőven elég lesz, és aztán ott állhatok újra a Brooklyn-híd korlátjánál. És aztán majd vége lesz végre mindennek. Reményeknek és csalódásoknak is.

Ültem a szűk ülésen, beszorulva egy nagydarab, kövér nő mellé, akinek a vastag karja a vállamhoz nyomódott. A nő nagyokat nyögve, szuszogva ötpercenként helyzetet váltott, néha majdnem a vállamra borult, máskor a széles feneke folyt át az ülésemre.

A másik oldalamon nyugodtan aludt Draco, az ősz öregember. A feje hátrabillent, a szája nyitva volt, és hangosan horkolt. A beszálláskor láttam, hogy a jegyén a Draco Davini név volt. Érdekes vezetékneve van, talán olasz származású. Most teljesen hétköznapi embernek látszott. Így, hogy nem volt rajta a hosszú fekete kabátja, csak egy egyszerű, ráncos arcú öregember volt. A kockás ingjének kopott volt a kézelője és a nyaka, az ősz szakálla kócosan tekergett a mellkasán. A szürke szeme sem zavart most, hogy aludt. Pedig amikor rám nézett, olyan érzésem volt, hogy lát bennem valamit, amit én nem látok. És nem tudom, hogy ez a valami vajon jó-e vagy rossz, rosszabb-e annál, amit eddig tudtam magamról, vagy...

De azonnal leállítottam a gondolatot, és visszatértem a mantrámhoz. Nem gondolok semmire, nem várok semmit… Mert ha folytatnám az elmélkedést, akkor eljutnék oda, hogy hátha van bennem valami jó, hiszen elhívott magával Rómába, talán van valami rejtett érték bennem, amit ő lát, és hátha érdemes lenne még élni… reménykedni…

Na, itt álljunk meg. Nem gondolok semmire, nem várok semmit, nem fog történni semmi…

Így hát annyi történt csupán, hogy repültünk kelet felé, és egyre erősödött a világosság. Furcsán, gyorsan jött a hajnali derengés, aztán a reggel, mintha felgyorsult volna az idő, és a Fény elénk sietett volna, mint egy ügybuzgó fogadóbizottság. Vagy mi száguldottunk volna egyenesen a Nap felé, sietve, mint aki gyorsabban akar élni, mint ahogy a Föld forog a lába alatt. Persze, ez valahogy így is volt, léptük át sorban az időzónákat, megelőztük a karomon levő óra mutatóját. Éjjel tizenegykor indultunk New Yorkból, kilenc óráig se tartott az út, és mégis elmúlt már dél, amikor leszálltunk Rómában, szikrázó napsütésben, tavaszi melegben.

Draco frissen, ruganyosan lépkedett mellettem, én kissé kábán követtem. Karon fogott a tömegben, átvezetett a kanyargó folyósokon, átjárókon. Jegyet vett, pergő olasz nyelven magyarázott, hangos buon giorno-val, széles mosollyal köszöngetett a pénztárosnak, a kalauznak. Vonatra szálltunk, a színes házak között beértünk a hatalmas, nyüzsgő pályaudvarra, aztán az épület előtt felnyomakodtunk a zsúfolt buszra, mentünk egyre mélyebbre a lüktető, hangos városba.

Hagytam magam vezetni, nem gondoltam semmire, nem vártam semmit.

Leszálltunk a buszról, egy magas, tömör fal előtti járdán végigsiettünk a várakozó emberek hosszú sora mellett. A nagykapunál Draco felmutatott egy papírt, valami igazolás-félének látszott, a kapuőr biccentett, és aztán soron kívül beléptünk a méltóságteljes épületbe. Ez volt a Vatikáni Múzeum, láttam a kapu fölötti feliratot.

A modern előcsarnokban ugyanígy, a sorokat kikerülve, simán átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, aztán felmentünk a lépcsőn, és egy tágasabb részhez értünk, ahol turisták tömege zsúfolódott össze az elágazó folyosók előtt. Draco nem lassított, vitt magával fel az emeletre, kanyargó lépcsősorokon keresztül, végig a hosszú folyosókon, amik tele voltak szobrokkal, díszes freskókkal, aranyozott mennyezeti képekkel és hatalmas gobelinekkel, meg az ezeket buzgón fényképezgető turistacsoportokkal. Az egyik zsúfolt terem jött a másik után, már szédültem a körülöttem vibráló, rengeteg képtől, amiket megnézni se volt időm, de valójában nem is érdekelt az egész.

Nem érdekelt semmi. Itt Draco volt otthon, ismerősen köszönt a teremőröknek, magabiztosan vezetett végig a végtelennek tűnő folyosókon, haladtunk az általa kitűzött cél felé. Én viszont olyan idegen és elveszett voltam itt, mint az eddigi életemben mindig, mindenhol. Semmi közöm sem volt ehhez a világhoz, nem illettem bele a környezetbe, nekem nem lett volna jogom itt lenni. Nem tartoztam ide. Nem álltam végig a sort, nem vettem belépőjegyet, nem ismertem itt senkit, és nem is érdekelt ezek közül a tárgyak közül semmi. A szobrok, a képek, az aranyozott díszek, a freskók mind-mind egy másik világhoz tartoztak. Egy számomra idegen világhoz. Itt fitogtatott nagyság volt, látványos pompa, gazdagság, meg valamilyen hit, valamilyen isten, valami szent cél, és magabiztos gőg. Egyik dologhoz sem volt semmi közöm.

Én kicsi voltam, nincstelen, egy fillér nélkül, hit nélkül, remény nélkül, isten nélkül, céltalanul és elveszetten. Feleslegesen és idegenül.

Aztán egyszerre véget ért a folyósok sora, és mintha magába a vastag falba léptünk volna bele egy szűk lépcsőlejáraton. Egy kis tábla mutatta az irányt, hogy arra van a Sixtus-kápolna. A korábbi pompa helyett egy keskeny, ablaktalan lépcsősoron nyomakodtunk lefelé a tömeggel együtt. A freskók helyett hófehér falak vettek körül, és úgy éreztem, rám zárulnak, akár egy kripta. Kapkodtam a levegőt és a vér is úgy dübörgött a fülemben, mintha egyre magasabb hegyre másznék felfelé, pedig közben az emberekkel együtt lépegettem egyre lejjebb a beláthatatlan, kanyargó lépcsőkön. Megbotlottam, de Draco elkapta a karomat, és megtartott. Meg akartam állni, de úgy éreztem, nemcsak Draco karja, hanem a lábaim is visznek maguktól lefelé, valami ismeretlen egyszerre vonzó és félelmetes cél felé.

Aztán hirtelen kiértünk egy tágasabb lépcsőházba, de mielőtt fellélegezve megnyugodtam volna, pár lépés után be is fordultunk egy kis ajtón. És teljesen váratlanul rám robbant a látvány.

Egy hatalmas, magas teremben találtam magam, ahol minden lüktetett. A falakon, a mennyezeten levő képek éltek, mozogtak, és szóltak hozzám. Elakadó lélegzettel álltam és bámultam fölfelé, de egy határozott, parancsoló hang kizökkentett a kábult állapotomból.

­– Avanti, no stop, avanti!

Két egyenruhás biztonsági őr türelmetlen kézmozdulatokkal terelte a beözönlő tömeget tovább, távolabb a bejárattól, a terem közepe felé. Fel sem fogtam igazán, mi történik, Draco húzott magával most is. Lelépegettünk még négy lépcsőfokot, és ott álltunk az összezsúfolódott turisták között, ahol még két másik biztonsági őr rendezgette tovább az embereket. Ismerősként, mosolyogva köszöntek Dracónak, de aztán a következő pillanatban az egyikük úgy ráüvöltött egy fényképező férfira, hogy rémülten rezzentem össze.   

– NO FOTO! No foto, no video!

A férfi is riadtan tette zsebre a gépet, és gyorsan arrébb lépett a tömegben.

Összezavarodva álltam.  Szédültem, a fölöttem levő képek húzták volna felfelé a tekintetemet, de újra és újra visszarántott a felharsanó kiáltás:

– Avanti, no stop, avanti! No foto!!

És amikor már kezdtem ezekhez hozzászokni, és a parancsszavak lassan beleolvadtak a tömeg erősödő hangzavarába, akkor a mikrofonból jött egy újabb, harsogó ukáz:

– SILENZIO!! Please, silence! No foto, no video!

Egy pillanatra meglepődött, néma csönd lett a teremben, de aztán halkan újrakezdődött a nyüzsgés. És persze az is, hogy „No stop, avanti!”

Draco nyugodtan állt mellettem és szótlanul nézte a mennyezetet. Igyekeztem úrrá lenni a szédülésemen. Lehajtottam a fejem, a fekete-fehér, kanyargó mintájú márványpadlót néztem a lábam alatt, aztán Draco kopott cipőjét, nadrágját, fekete kabátját, ősz szakállát, arcát, és az ő szürke szemének a pillantását követve végre újra láttam odafent a kavargó képeket. És akkor megszűnt körülöttem a hangzavar, és magába ölelt a látvány.

Először egyben láttam mindent, aztán a középső képkockákból kiemelkedett egy-egy szereplő, vitte tovább a tekintetemet, egyikről a másikra, aztán kijjebb, a szélső sorban ülő, hatalmas alakokra, akik egy hosszú csíkban olvadtak egymásba, ahogy fordultam körbe.

Egyre nagyobbak lettek, és egyre közelebb hajoltak hozzám.

A jobb oldali utolsó nőalak, a világító narancsszínű ruhájával a könyvét nyújtotta felém, de a mozdulata megállt, ahogy a szemem továbbsiklott a középen ülő férfira, aki szinte kihajolt a falból, és nagy lendülettel mutatott valamit a sarokban, mellette levő képen, de nem tudtam megnézni, hogy mit, mert helyette a bal oldali, elkeseredett, magába roskadt öregemberre figyeltem, és akkor megláttam a zuhanó alakot a középső képkockán.  

És akkor elvesztem. Zuhantam én is.

Bele a sötétségbe, a szédítő örvénybe, hányingerrel, kétségbeeséssel, rémülettel.

Zuhantam, és nem kaptam levegőt, a mellkasomat abroncsok szorították össze, a szívem vadul kalapált, a fejem szét akart robbanni, az egész testem forró volt és lüktetett, minden lüktetéssel kínzó fájdalom száguldott át rajtam, és csak zuhantam, zuhantam a semmibe.

Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, levegőért kapkodtam volna, de csak a fojtogató nyomás erősödött, a szívem dübörgött és vergődött, nem láttam semmit, csak a sötétség vett körül. A semmi odakint, és a rémület idebent.

Tudtam, hogy ez a halál. És vártam, hogy akkor legyen már vége.

De nem lett vége.

A zuhanás folytatódott, az örvény pörgetett, a fuldoklás, a kín, a szívdobogás állandósult.

Haldokoltam, de nem tudtam meghalni. Valami hideg erő iszonyú erővel szorított össze, magába zárt, és sehová sem engedett.

És akkor rájöttem, hogy mi történt. Hogy én mégis leugrottam a hídról tegnap éjjel. Nem jött semmilyen öregember, nem volt repülőút, nem Rómában vagyok, hanem a folyó mélyén. Ez mind csupán a tudatom utolsó fantáziaképe volt, a halál előli menekülés, a kihunyó öntudatom végső próbálkozása. Én nem fehér fényt láttam, értem nem angyalok jöttek, hogy átkísérjenek a mennyországba. Nekem még ezzel sincs szerencsém. Nekem még ez se jár. Még ehhez a szép illúzióhoz sem volt elég hitem. Tőlem csak egy ősz öregember tellett, meg egy repülőút Rómába. Láttam egy festett mennyországot, de nem tudtam belépni, bármennyire is szerettem volna. Talán lett volna ott valami kapaszkodó azon a sarokfestményen, amit nem vettem észre, de már késő. Kizuhantam az illúzióból, és nem értem át egy szép túlvilágra. Nekem csak ez a fekete semmi jutott, és ez a szenvedés.   

Meghaltam. 

És nekem ilyen a halál. Ez a vég nélküli szenvedés, ez az örvény, ez az én halálom. Nem volt életem ezen a világon, hogyan is lehetne bármilyen folytatása máshol. Hiszen ez a világ sem volt az enyém, sose tartoztam bele, hogyan lehetne túlvilágom?

Ennyi az enyém, ez a semmi. Ennyim volt, ennyim maradt. A semmi fekete örvénye.  

És most ebbe ragadtam, örökre. 

1. A kezdet

– Előtte eljöhetne még Rómába. Utána is leugorhat, Angele – mondta az öregember.

A meglepetéstől a lábam a levegőben maradt. Ott álltam féllábon, mint egy repülni készülő madár, két kézzel a híd korlátját markolva. A lendület megakadt bennem.

Pedig egy másodperccel ezelőtt még minden tökéletesen rendben levőnek tűnt. Nem egy hirtelen elhatározás hozott ide, erre a New York-i hídra ezen a tavaszi éjszakán. Ez nem egy kétségbeesett öngyilkossági kísérlet akart lenni, hanem egy józan, megfontolt, végleges döntés. Úgy éreztem, az elmúlt huszonkilenc évem minden történése ehhez a korláthoz vezetett, és most a lehető leglogikusabb lépést készülök megtenni: leugrom az alattam sötétlő vízbe.

Pár percig néztem csak a mélységet, figyeltem magamat, hogy nincs-e bennem félelem vagy kétségbeesés. Nagyon fontosnak tartottam, hogy egyértelmű legyen az elhatározásom. Nem akartam kétségbeesetten kapálózni odalent a vízben, és ehhez biztosnak kellett lennem abban, hogy valóban ezt akarom.

És igen, ezt akartam. Leugrani innen, és ezzel tisztán és egyértelműen befejezni ezt az életet. Úgy, hogy senkinek se jelentsen gondot az élettelen testem elszállítása, ne kelljen utánam takarítani, ne okozzak utólag se kellemetlenséget senkinek. Mindent alaposan végiggondoltam, elterveztem. Ez volt a leglogikusabb döntés.

A sötétben csillogó víztükör hívogatóan vonzott magához. Nem féltem. Megmarkoltam a hűvös fémkorlátot, és felemeltem a lábam.

Akkor szólalt meg ez a furcsa, fehér szakállú öregember itt, alig egy méterre tőlem. Hirtelen került ide, az előbb, amikor körülnéztem, hogy senki ne zavarhasson meg, még kihalt volt a járda. Az úton az autók egyenletes ütemben hajtottak tovább, a távolban villogtak New York fényei, monoton hangon zúgott az éjszakai város.  

Nem is tudtam, hogy mi volt a meglepőbb: az, hogy váratlanul feltűnt mellettem az öreg, vagy az, hogy a nevemen szólított. Nem válaszoltam, mert erre a mondatra szerintem nincs normális válasz. De azért visszatettem a lábamat a járdára, mert amit az előbb tenni akartam, ahhoz nem kell nézőközönség. Várt egy kicsit, aztán megismételte:

– Eljöhetne Rómába.

Erre már elnevettem magam, persze nem jókedvemben. De ez tényleg vicc.

– Nézze, ha lenne annyi pénzem, amivel elmehetnék Rómába, akkor nem itt állnék. Ha le akar beszélni az ugrásról, akkor valami jobb szöveg kellene. De amúgy fölöslegesen próbálkozna. Én már döntöttem.

– Nem akarom lebeszélni – mondta nyugodtan, amitől kissé sértve éreztem magam. Mi van, ezek szerint annyit se érek, hogy legalább megpróbálna megmenteni? – Ez a saját élete, azt tesz vele, amit akar. Csak felajánlottam, hogy van egy plusz repülőjegyem Rómába. Ha már úgyis ráér, eljöhetne velem.

– És minek? El akar adni prostinak? Vagy csak maga mellé kellene valaki az ágyba, és így szed fel nőket? – Durva voltam és cinikus. Azt akartam, hogy megsértődjön és elmenjen. Bár akár még reálisnak is tűnhetett volna az, amit a fejéhez vágtam, mégis tudtam, hogy nem erről van szó. Volt valami nagyon zavaró az öregben. Túl méltóságteljes volt. Idegesítően jó embernek látszott a hosszú fekete kabátjában, a nagy ősz szakállával, hófehér hajával. Ha maradt volna bennem még bármilyen naiv remény, akkor azt is hihettem volna, hogy maga a Jóisten jelent meg nekem a hídon, hogy visszatartson a végzetes ugrástól.

Csakhogy én már nagyon régen elvesztettem minden reményt és hitet. Mert hiába próbálkoztam újra és újra, hogy találjak valami biztatót az életben, az életemben, az valahogy sose jött össze. El tudom fogadni, hogy vannak, akikkel csodák történnek, de az elmúlt évtizedek alatt rá kellett jönnöm, hogy én nem tartozom közéjük. Csak másokkal történnek csodák. Se velem, se azokkal, akiket én ismerek, semmi olyan dolog nem történt, ami miatt jogosan hihetnék valami szebb, jobb világban. Lehet, hogy ez valami genetikai adottság. Vannak csodagyerekek, hallottam róluk. De én nem voltam csodagyerek. Vannak szerencsés megmenekülések. De én sosem menekültem meg semmi rossz elől. Az én életem egyenesen és tántoríthatatlanul haladt a rosszabból a még rosszabba.

Teljesen racionális döntés volt hát, hogy akkor most pontot teszek a végére. Kösz, élet, kösz, világ, ha csak ennyire telik, akkor fejezzük be. Nincs harag, semmi gond, tudomásul vettem, hogy ez nem az én játékom volt. Hát akkor nem is húzom itt az időt tovább.

Csak egy ugrás, egy csobbanás, és aztán már nem zavarjuk egymás köreit.   

Ennyi volt, kész, vége.

Szóval az én életembe nem illenek bele fehér szakállú, fura öregemberek. Ha az Élet, vagy Sors, vagy Végzet, vagy ki tudja micsoda akart volna tőlem valamit, azt korábban kellett volna meggondolnia. Most már ne szórakozzon velem.

Nekem ez az öreg csak egy egyszerű, kissé bolond vénember. Nem fogok meghatódni attól, hogy felbukkant, és repülőjegyet ajánlgat. Lehet, hogy a nevemet csak véletlenül eltalálta. Lehet, hogy minden nőt Angele-nek szólít. Lehet, hogy csak simán „angyalt” mondott, és félrehallottam. Az én életemben nincsenek csodák. És miért pont Róma? Még ha Hawaiira hívna, azon talán elgondolkodnék. De egy zajos európai nagyvárosba minek mennék?

– Megnézhetné a Sixtus-kápolnát – mondta az öreg úgy, mintha a gondolataimra válaszolna.

Éreztem, ahogy a csalódottság keserűsége elárad bennem. Utáltam ezt az érzést, annyira utáltam, és olyan nagyon igyekeztem, hogy ne kelljen újra éreznem. És tessék, most újra itt van. Ezek szerint már megint volt bennem egy aprócska kis remény, hogy mégis történik velem valami szokatlan. Aztán tessék, itt a pofon. Csak ennyi ez egész. Semmi rejtély, semmi titok. Csak egy ütődött kis utcai próféta az öreg, aki meg akarja menteni a lelkemet és meg akar téríteni. Persze, a Vatikánba akar vinni, a keresztény világ szentnek tartott helyére. Na, még csak az kéne!

Hát, ilyen az én formám, még az utolsó pillanatban sincs benne semmi különlegesség. Nem egy titokzatos égi jelenség ez az ősz hajú alak, csak egy közönséges hittérítő. Lehet, hogy minden éjjel itt bóklászik a hídon, hátha talál egy öngyilkosjelöltet, akit aztán megmenthet, és a nyájához csatolhat. Hát, velem ez nem fog menni. Családi körből hozott immunitásom van a vallásra. Amit én láttam a katolikusságról, az éppen elég volt ahhoz, hogy soha ne higgyek benne, és ne akarjam közelről látni se a pápát, se a felcicomázott központjukat.

– Nem a pápához hívtam – mondta az öreg megint úgy, mintha hallaná a gondolataimat. De persze valószínű, hogy csak jó emberismerő. Az ilyen szektás alakok mindig értenek a pszichológiához is. Biztos látszik rajtam, hogy mit gondolok. – A Sixtus-kápolnát kellene látnia, Michelangelo freskóit. Csak annyit javaslok, hogy nézze meg azokat a képeket. Azután visszajöhet ide, és ugorhat. Nem szándékozom befolyásolni ezt a döntését. A repülőjegy oda-visszaútra szól.

  Várt egy kicsit, aztán még hozzátette:

– A gép három óra múlva felszáll. Ha rajta akar lenni, akkor ideje lenne indulnunk.

  Nem tudom, miért bólintottam. Sosem érdekeltek különösebben a művészetek, főleg nem a sok százéves alkotások. Nem tudom, miért indultam el az öreggel. Nem tudom, miért hagytam, hogy valami aprócska remény újra éledezni kezdjen bennem.

Vagyis persze tudom, hogy miért. Mert amíg még élek, újra és újra hinni próbálok valami jóban, hogy aztán a végén megint csak a keserű csalódás maradjon. Most is tudtam, persze hogy pontosan tudtam, hogy a remény indított el erre a különös útra. És azt reméltem, igen, reméltem, hogy ez lesz az utolsó csalódás. Tényleg az utolsó. Mert ha most is a jól ismert kiábrándító vég jön, akkor már semmi nem fog eltéríteni attól, hogy befejezzem ezt az életet. Adtam egy utolsó utáni esélyt az Életnek, hogy hátha most más lapokat oszt nekem. De magamban, belül mintha hallottam volna egy gúnyos nevetést is. Mit képzelek, annyi vesztes játszma után, majd pont most kapok nyerő lapot? Ehhez csoda kellene.

De az én életemben nincsenek csodák.

Egy kis előzetes a regényhez

Michelangelo: Az Özönvíz ( részlet a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójából)

A hivatalos nézőpont szerint: "A kétségbeesetten menekülő embertömeg mögött békésen lebeg Noé bárkája, az egyház szimbóluma. Az Isten eltöröl minden élőt a Föld színéről, csak a szentéletű Noénak és családjának kegyelmez meg, és a bárkában levő állatoknak."

De tényleg ez van a képen, vagy csak mindenki elfogadja ezt, mert ennek kellene látszani rajta?

Ők lennének a kétségbeesett, reményvesztett, halálraítélt emberek itt a kép előterében?
Ezek az életerős nők és férfiak itt elöl, a leghangsúlyosabb szereplőként?
Ők, akik a legmagasabb, a biztonságos szinten vannak?

És Noé meg a bárkája lenne a legfontosabb ezen a képen?
Hiszen alig észrevehető ott a háttérben.
És ha Noé a keresztény ember mintapéldánya, aki egyedül lenne méltó a túlélésre egy elvetemült és gonosz világban, akkor miért néz valahova a távolba, miközben a bárkája peremén egymást ölik az emberek?
Ha a bárka az egyház szimbóluma - hát, igen, ott gyilkolják az emberek egymást, ott ostromolják kétségbeesetten a teljesen zárt falakat. Ott nincs könyörület, nincs együttérzés. Noé, "a szent ember" elzárkózott a szenvedő világtól.

Vannak aztán valóban elveszettek, ott középen a csónakban. Vannak reményvesztettek a sátor alatt, azon a sivár kis szigeten.

De itt elöl élet van. Új Föld, Új Élet. Megérkezés egy Új Világba, a biztonságba, a túlpartra.
Egymást segítő emberek, gyermekeit ölelő anya. Csak itt vannak kisgyerekek, csecsemők a képen.
Van egy síró gyermek is, de a másik három nyugodt és boldog.
Az a központi alak, a nagy és erős anya a két gyerekével olyan, mint egy Új Teremtő, a köpenye úgy lobog körülötte, mint az Isten körül Ádám teremtésénél.

 

És aztán ott van a bal oldalon az a család, ami érdekes módon sok reprodukcióról lemarad. (Talán csak véletlenül.) Kevés ember veszi őket észre.

Egy szakállas férfifej, egy szép arcú nő, egy csecsemő és egy szamár.

Ha ezt a részt kiemelnénk... még így is, hogy csak a szélén látszanak:

És összehasonlítjuk Michelangelo Doni Tondo képével, amit előző évben, 1507-ben festett. ( A Sixtus-kápolnában 1508-ban kezdett dolgozni.) A kerek képen a Szent Család van: József, Mária és a gyermek Jézus.

Kissé sok az alakok közti hasonlóság, ugye?

Tehát vajon mi van a freskón a Sixtus-kápolnában?

Elvesző, halálra ítélt emberek?
Vagy egy új élet  kezdete, lehetősége?

Kolumbusz 1492-ben fedezte fel Amerikát. 
Michelangelo 1508-15012 között festette a Sixtus-kápolna freskóit.

***

Vajon a hétköznapokban is ennyire mást látunk a világból, és elhisszük a mások által mondottakat ahelyett, amit a saját szemünkkel látunk?
És általában vajon tudjuk azt, hogy mit látunk?

Világvégét vagy új élet kezdetét?