16. Leon boltjában

A reggel olyan természetesen indult, mintha már évek óta megszokott módon történne minden. A lányokkal segítettünk a konyhában, terítettünk a reggelihez, vidáman üdvözöltük az érkező vendégeket. Aztán mi is reggeliztünk, beszélgettünk, nevettünk.

Fura volt. Ismeretlen, soha nem tapasztalt otthonosság. Életemben először éreztem azt, hogy beletartozom az emberek közösségébe, nem vagyok kívülálló, idegen, jöttment, jogtalan behatoló, akit bármikor kidobhatnának. Most először éltem meg ezt, de mégis volt benne valami régről ismerős, régóta vágyott érzés, amitől újra meg újra elszorult a torkom, és nagyokat kellett kortyolnom a teából, hogy ne bőgjem el magam a meghatottságtól. Hát, pityergős egy csajt csinált belőlem ez a Róma!

Aztán Ingriddel kettesben elindultunk vásárolni. Őt láthatólag nagyon lelkesítette az, hogy különböző üzletekbe mehetünk mindenfélét venni, bennem viszont csak egy csomó rossz emlék meg szorongás volt. Nekem a vásárlás sosem volt öröm. Mindig a nincsről szólt. Nincs otthon kenyér, nincs mit enni, éhség van és hangos veszekedés. Nincs sör, ezért George dühös lesz, ütni fog, vagy engem, vagy az anyámat. Nincs ruha, mert George megint összetépte, nincs miben iskolába mennem. Nincs pénz, de enni kellene, sört venni, ruhát venni.

Élni kellene, de nincs miből.

Ha boltba mentem, mert muszáj volt, akár gyerekként, akár később felnőtt fejjel, mindig kevés volt a pénz ahhoz képest, amire pedig égetően szükségem lett volna. A sok áru látványa, ami kellene, és ami ott volt, karnyújtásra, és az árcédulák tiltó jelzése, hogy erre se futja, arra se futja a nálam levő pénzből, viharos hullámokként csaptak össze bennem. Elindult a harc, hogy mi a fontosabb, melyik az erősebb késztetés. Vegyem-e el, próbáljam eldugni a táskába, hátha sikerül fizetés nélkül megszerezni, és akkor megúszom az otthoni büntetést, hogy nem vittem azt, amiért küldtek. De ezzel kockáztatom az itteni lelepleződést, a megszégyenülést, és akkor ezentúl ebbe a boltba se jöhetek többet vásárolni, még távolabbra kell gyalogolni, ahol még nem ismernek.

Aztán ott volt az érzés, hogy biztosan mindenki látja rajtam, hogy nincs elég pénzem, jogom se lenne bejönni az üzletbe, nem illek a rendes vásárlók közé. A pénztárnál meg az égető szégyen, amikor az apróból próbáltam összeszedni a gép által kíméletlenül kiszámolt összeget, és kínosan hosszú percekbe telt, mire minden cent meglett. Vagy nem, mégsem jött össze, hiába adtam oda már mindet, és akkor rá kellett mutatni valamelyik, nagy nehézséggel kiválasztott, fontos árura, hogy akkor azt nem viszem el. Majd máskor, majd legközelebb. Pedig tudtam, hogy most kellene, már nagyon kellett volna. De megint nem lesz, megint nincs rá pénz.

Ilyen múltbeli emlékek miatt nem szerettem vásárolni. Még most sem, itt Rómában, hiába volt a kezemben jóval több pénz, mint korábban. Ez persze jó volt, szokatlan és jó, hogy nem az aprópénzt kell összeszedegetni, de örömöt most sem tudott okozni. Ahhoz túl mélyen ivódott már belém a félelem és a szorongás, ha be kellett lépnem egy üzletbe. Csak túl akartam lenni az egészen minél gyorsabban. Hiszen most is a nincsből indult a dolog: nincs fogkefém, törülközőm, blúzom, nadrágom, zoknim… Vagyis tegnap este óta van már pár holmim, amit a lányoktól kaptam, de ha hosszabb időre maradni szeretnék, akkor szükségem lesz még néhány dologra. Amim korábban volt, még New Yorkban, azt otthagytam előző este egy hajléktalanszálló kapujánál, mert ahova indultam, oda nem kellett tiszta fehérnemű.

Aztán ide érkeztem, ahova nem vágytam soha, nem is hittem volna, hogy valaha eljutok a tengerentúli, másik világba. Lám, nekem ez az öreg Európa lett az új világ. És most itt vásárolgatok, pénzzel a zsebemben, Ingrid lelkes közreműködésével. Ő szerencsére élvezte ezt az egészet, és nagy lendülettel ajánlgatta a különböző holmikat. Időnkét rábólintottam egyre-egyre, vagy határozottan nemet mondtam egy újabb, Ingrid szerint pont nekem való tarka ruhára, aztán fizettem, és megkönnyebbülten hagytam magam mögött azt a boltot is.

Végül aztán meglett minden, ami kellett. Mentem volna vissza a hotelbe, de Ingrid a másik irányba indult velem, a Vatikán felé.

– Hova megyünk? Már bevásároltunk, igyekezni kellene, hogy az ebédnél tudjunk segíteni a többieknek.

– Még van egy fontos beszerezni valónk – mondta vidáman Ingrid. – Minden Draco-bambininek jár a poszter az ágya fölé azzal a részlettel, ami neki szól a Sixtus-kápolna freskójából. Most Leon boltjába megyünk, a te képedért.

 

  Az üzletekkel teli, nyüzsgő főút helyett egy csöndesebb, szűk kis utcába fordultunk, és egy öreg ház alján levő, kis bolt előtt álltunk meg. A bejáratnál egy állványon római képeslapok voltak, a keskeny kirakatban útikönyvek és térképek álltak gondosan egymás mellé sorakoztatva. Ingrid után beléptem a kellemesen hűvös, félhomályos kis helyiségbe. Az ajtónyitáskor aprócska harang csilingelt a fejünk felett. Odabent a mennyezetig nyúló polcokon is katonás rendben álltak a könyvek. A pult mögötti ajtó felett egy nagy képen Leonardo széttárt karú emberalakja magasodott fölénk. Aztán lebbent az ajtót takaró függöny, és belépett a tulajdonos, egy magas, ősz hajú, szakállas, szemüveges öregúr, galambszürke öltönyben. Pont úgy nézett ki, mintha Draco testvére lett volna. Egy jóval idősebb és jóval elegánsabb testvér.  

Ingridre pillantva széles mosoly áradt el az ezernyi ránccal teli arcán, még a szemüvege is vidáman csillogott, és olyan nagy lendülettel tárta szét a karját, mint a felette levő kép alakja. Csak sokkal vidámabban és barátságosabban. Örömmel üdvözölte és megölelte Ingridet, aztán felém nyújtotta a kezét. Nyitottam a számat, hogy bemutatkozzam, de ő megelőzött:

– Ó, te vagy Angele Hilcom! Isten hozott, isten hozott! Annyira örülök, hogy megismerhetlek! Draco már mesélt rólad. Hát ez csodás, ez egyszerűen csodálatos, hogy létezik valaki, aki meglátta Michelangelo saját kódját! Nem hittem volna, nem, én aztán nem. De Draco sem gondolta, hogy ő fogja megtalálni az új Hírnököt. Akkora öröm ez számunkra, akkora megkönnyebbülés! Hát mégis van remény, még a mi életünkben újra leérkezhet az Üzenet! Olyan boldog vagyok, el sem tudom mondani! Alig bírtam kivárni, hogy megérkezz hozzám, de hát én nem mehettem el a hotelba, nekem itt van az őrhelyem a boltban. Egész délelőtt tűkön ültem, úgy vártalak titeket. Tudtam, hogy jönni fogsz a képedért, már elő is kerestem neked. A legfelső polcon volt, hátul, nem számítottam arra, hogy valaha is elő fogom venni. De persze megvolt ez is, minden eshetőségre készen ott lapult a többi között. És íme, most szükség van rá! Ez csodálatos, olyan csodálatos!

  Csak álltam a nagy szóözönben, és megszólalni se tudtam. Persze, esélyem se lett volna rá, az öregúrból csak úgy áradt a lelkes mondandó. Egyrészt persze jólesett, még sosem örültek nekem ennyire. De megint megjelent bennem a bizonytalanság és a félelem, hogy olyat lát bennem ő is, és Draco is, ami nem én vagyok. Eddig a világ észre sem szokta venni, hogy létezem, most meg ők valami hősként néznek rám. De hát nem csináltam semmit… Én most is ugyanaz vagyok, mint eddig. Mi lesz, ha kiderül, hogy ez csak valami tévedés? Mindent elveszítek akkor, és visszakerülök ugyanoda, ahol voltam, az elveszettségbe, a nincstelenségbe? Vagy azért marad valami ebből az új világból is, csak nem kell semmi nagy dolgot véghezvinnem, hanem élhetek nyugodt, normálisan működő emberi életet?

Nem volt sok időm töprengeni, mert az öregúr barátságosan átkarolt, és húzott magával hátra, a pult mögötti ajtón túlra. Ingrid vidáman követett minket, láthatóan nagyon tetszett neki Leon lelkesedése, és büszkének tűnt, hogy ő kísérhette ide ezt a nagy örömöt kiváltó, különleges személyt, vagyis engem. Ez a hátsó rész jóval nagyobb volt, mint a látható kis bolt elöl. Úgy tűnt, ez a valódi helyiség, ez itt a lényeges rész, és a kis üzlet csak az előszoba. Itt is mennyezetig érő polcok voltak, tele könyvekkel, dossziékkal, sok réginek tűnő kötettel, vaskos albumokkal. Középen sötétbarna, faragott nagy asztal állt, körülötte kényelmes karosszékek. Egy festőállvány-szerű fakereten ott lógott a freskóból a nekem szóló részlet a meztelen férfialakkal. A szoba mennyezetén itt is a Sixtus-kápolna széles csíkja futott végig. Ettől ismerős és otthonos lett minden. Mintha most már ezek a képek jelentették volna a biztonságot nekem. Megnyugodtam a látványtól. Ezek a festett alakok ismerősek, ezek a képek megmentettek az ijesztő helyzetekből. Ha őket látom, akkor nem lehet baj.

Leon hellyel kínált bennünket. Leültünk a fotelokba, teát öntött nekünk, és közben folyamatosan ömlött belőle a szó.

– Mindig nagy öröm, amikor Draco új embert hoz ide, aki megtalálja a neki szóló üzenetet ezen a csodálatos freskón. Minden részlet nagyon fontos, minden újabb meglátás erősíti a világ tudatosságát. És hát valljuk be, ennek a világnak nagyon nagy szükség van a tudatosságra. Az emberek bele vannak süllyedve az illúzióikba, nem látnak, nem hallanak, és nem is akarnak tudni semmiről. Pedig most már mindenkinek egyforma esélye nyílt a felébredésre, a megvilágosodásra.

Az a tudás, ami a mi időnkben még csak a kevesek kiváltsága volt, amit pár évtizede még csak beavatott, nagy mesterektől személyesen lehetett megkapni, most mindenki által hozzáférhető lett. Ez a technika vívmánya, az internet csodája. Egy elképesztő fejlődési ugrás lehetősége.

Eleinte fel sem fogtuk, mekkora változást jelent ez nekünk is. Korábban csak ahhoz a pár emberhez juthatott el a személyre szóló üzenet, akiket Draco megtalált és idehozott. De ma már az interneten is láthatja bárki a freskókat, nem kell elutaznia ide, nem kell drága albumokban keresgélnie, ahol lehet, hogy nincs is meg minden fontos részlet. Azt reméltük, hogy ugrásszerűen megnő majd a felébredők száma. De nem így történt.

Mintha hiányozna egy lépcsőfok, egy darab az útból, mintha az emberek egyedül mégsem akarnának átlépni a küszöbön. Mi már öregek vagyunk ehhez az új világhoz. Mi hiába hívjuk a tömegeket, nem hallják meg a szavunkat. Mi, Dracoval maradtunk a régi, egyszemélyes megoldásoknál. De te, Angele, fiatal vagy. Benne vagy ebben az új világban, a modern korban. És megláttad a legnagyobb kaput. Ha azt ki tudod nyitni az emberek előtt, sokkal többen ébredhetnek fel a kábulatból. Megláthatják végre önmagukat, a saját életük valóságát. Nagyon nagy öröm számunkra, hogy találkozhattunk veled. És hatalmas megtiszteltetés. – Ezzel Leon végre befejezte a dicshimnuszt, elégedetten hátradőlt a fotelben, és várakozóan nézett rám. – Itt vagyok, állok rendelkezésedre. Ha bármilyen kérdésed van, tedd fel, és a legjobb tudásom szerint igyekszem rá válaszolni.  

15. Más-világ

De valójában nem is álom volt, hanem egy különös más-állapot. Tudtam, hogy alszom, és tudtam, hogy amit látok, az nem álom. Az a kőkemény valóság. A valós valóság, a maszkok és a jelmezek alatti igazi világ.

Láttam kívülről a szállodát, aztán figyeltem, ahogy átlátszóvá válnak a falak, és átalakulnak az alvó emberek. Aztán elindult a más-világi élet, ugyanazokkal az emberekkel, de egészen más szerepekben. A sötét sikátorból férfiak bukkantak fel, becsöngettek, és Ingrid nyitott nekik ajtót. Miniszoknyában, melltartóban, erősen kifestett arccal. Az ebédlőben zene szólt, középen a színpadon meztelen lányok vonaglottak a fémrudak előtt, köztük volt Naima is. A szobalányokon csak egy kis fehér kötény volt, más semmi, úgy szolgálták fel az italokat. Ott álltam már én is a teremben, a testemet alig takarta az áttetsző ruha. Mamma Giulia kritikusan végigmért, lejjebb húzta a vállamon a pántot, majd intett, hogy menjek, szórakoztassam én is a vendégeket. Csak álltam, bénán, esetlenül, mire kicsit meglökött úgy, hogy az arra haladó férfinak tántorodtam. Az elkapott, és húzott magával. Visszanéztem, kétségbeesetten, de mamma Giulia csak gúnyosan mosolygott:

– Miért, mire számítottál? Ebből van a pénz, ez a jó üzlet!

A férfi vitt az egyik szoba felé, közben megláttam Dracot is. Az egyik asztalnál ült, az ölében Charlotte nevetett hangosan, előtte üres poharak. Draco keze a lány combja között volt.

Hányingerem lett, elfordultam a látványtól. Közben a férfival odaértünk az egyik szobához, kivágta az ajtót, berántott, és azzal a lendülettel rá is lökött az ágyra. Hanyatt estem, rám mászott, lerángatta rólam a ruhát, és durván belém hatolt.

Akkor láttam meg az arcát. Az igazi arcát.

George volt, az anyám második férje. A nevelőapám.

Már nem a hotel szobájában voltunk, hanem a lakókocsinkban. Éreztem az ismerős, kesernyés benzin- és alkoholszagot, George émelyítően édeskés cigarettáinak a bűzét, az izzadságszagát, a sörszagú leheletét az arcom előtt, éreztem a súlyos testét magamon. És egybemosódott az összes ilyen emlék, a legelső is, amikor még azt sem tudtam, hogy mi ez az egész, csak azt éreztem, hogy ez valami nagyon rossz, ezt nem szabad, ez nem történhetne meg. És mégis, amikor megtörtént, mintha ismerős lett volna. A fájdalom, a feszítő kín, a tehetetlen vergődés, a szörnyű nyomás, a fuldoklás. Mintha már ismertem volna. És a többit is, a szégyent, a folytonos félelmet, hogy mikor ismétlődik ez meg, az álmatlan éjszakákat, a felriadást a zörejekre, a lehajtott fejjel való lépegetést, és az érzést, hogy ezt mindenki tudja rólam. Vagy ha még nem, akkor bármikor megtudhatnák. És az elejétől kezdve ismerős volt, aztán megszokott is lett az iszonyú súly, ami rám nehezedett. Mintha George mindig rajtam feküdt volna, és nekem így kellett léteznem, túlélnem a napokat.

Közben visszaváltott körülöttem a kép, újra a szálloda ebédlőjében álltam, ami most olyan volt, mint egy nagy színpad. Jöttek előre a színészek sorban egymás után, mintha egy színházi előadás tapsrendje lenne, rám néztek, rám vigyorogtak, és levették az álarcukat. Mamma Giulia alatt az anyám merev, sehová se néző tekintete volt, pontosan úgy, ahogy olyan sokszor tapasztaltam, amikor mondani akartam neki valamit magamról vagy a nevelőapámról, George-ról. Sosem figyelt rám, úgy éreztem, nincs is ott, csak a falnak beszélek. Ha pedig rám nézett, akkor csak a hibát látta bennem. Egy idő után rájöttem, hogy az a jó, ha láthatatlanná válok, azzal úszom meg a legkönnyebben.

Draco álarca alatt az igazi apám volt, Leslie, akit tíz évesen láttam utoljára. Akkor azt ígérte, hogy vasárnap eljön értem, és elvisz Disneylandbe. Évekig vártam a vasárnapokat, hogy hátha egyszer megérkezik. Soha többet nem jött. Anyámnak egyszer valaki azt mondta, hogy Leslie-t valami nagyobb csalásért elítélték, és börtönbe került. De se az anyám, se én nem hittük, hogy az apám szándékosan követett volna el valami törvénytelent. Nem mintha annyira rendes ember lett volna, hanem azért, mert olyan élhetetlen volt. Nem akarta látni a valóságot. Csak álmodozni tudott, és aztán vad indulattal, körömszakadtáig védekezni, ha az anyám kétségbe merte vonni az álmait. Úgyhogy legfeljebb az történhetett, hogy talált valakiket, akik fizettek az általa kitalált álmokért, és aztán később rájöttek, hogy csak üres ígéreteket kaptak. Mert ígérni azt nagyon tudott az apám. Az egész élete egy be nem váltott ígéret volt.

David is ott állt a sorban. Levette az álarcát, és én összerázkódtam az emléktől. Azt az arcot nem akartam újra látni.

– Te már nem is élsz! – mondtam elfulladó hangon Maxnek. Csak vigyorgott, gúnyosan, lekezelően, úgy, ahogy szokott. A koponyáján ott tátongott a golyó ütötte, véres lyuk, de ez láthatóan nem zavarta. Nem tűnt halottnak. Kinyújtotta felém a kezét, és én újra éreztem azt a delejes vonzást, aminek most sem tudtam ellenállni. Odaléptem hozzá, megfogtam a kezét.

– Ez az, kisanyám, mint a régi szép időkben – mondta Max, és szorosan átkarolt. – Úgy táncolsz, ahogy én fütyülök. Ügyes legyél! – azzal felkapott, és ledobott a nézőtér sötétjébe. Zuhantam, aztán durva kezek ragadtak meg, olyanok voltak, mint a karmok, belém martak, darabokat téptek ki belőlem, dobáltak összevissza, aztán a földre löktek, belém rúgtak, rám tapostak, férfitestek nehezedtek rám, összenyomtak, és újra zuhantam.

Zuhantam megint a semmibe, a megsemmisülésbe, bennem a szégyen, a megalázottság, az elveszettség érzése, ami iszonyú erővel húzott le, egyre mélyebbre, az egyre fojtogatóbb sötétségbe.

És akkor eszembe jutott, hogy persze, ez már ismerős, ez már megtörtént. Nemcsak akkor, amikor Max tényleg belelökött más férfiak karjába, ágyába, nemcsak akkor, amikor George teste alatt fuldokoltam. Nem csak a távoli múltban volt ilyen.

Hanem most is, nemrég. És abból a zuhanásból ki tudtam jönni. Annak a sötétségnek egyszer csak vége lett. És nekem egyszer már elkezdődött egy jó életem. Én ahhoz az élethez ragaszkodom. Én ott éltem, igazán éltem. Azt az életet nem adom!

Tudtam, hogy a freskón levő kép volt az, ami kihozott a sötétségből. Koncentráltam az emlékre, és egyszer csak megjelent előttem a fénycsík. Nőtt, szélesedett, kinyílt, és a sötétség egyre kisebb részre szorult vissza. A súly csökkent rajtam, a zuhanás lelassult, aztán megállt. Ott lebegtem a semmiben, előttem a freskó széles sávja. Végignéztem rajta, és a szemem megint a meztelen, lendülő férfialakon állt meg. Ott a kinyúló kéz.

Mi hiányzik belőle? Hol az üzenet? Hol a kapaszkodó?   

Ezekre a kérdésekre a kép megnőtt, betöltötte előttem a teret, mintha beléptem volna abba a világba. És ekkor vettem észre a férfi nyitott tenyerében azt a kis foltot. Most döbbentem rá arra, hogy ez a hírnök a fához van szögezve. De csak ezen a kezén látszott, a másik keze hátrafelé nyúlt, a két lába is szabadon mozgott, és a testén sem volt semmilyen sérülés. Még így, az átszögezett kezével sem tűnt áldozatnak. Még így is élőbb volt, mint a többi alak körülötte. Ő volt a képen a leghatalmasabb, a legenergikusabb. Egy izmos, gyönyörű férfi. De a szeme csukva van, a feje elbillenve. A teste még lendül, az izmai feszülnek, de a tudata már feladta, belefáradt, elege lett a reménytelen próbálkozásból. Ha csak az arcát nézem, akkor egy nagyon kimerült, alvó ember. Nem halott, csak alszik. De ha a testét nézem, akkor élő, mozduló, rajtra kész sportoló, aki a bal lábával éppen lendületet vesz az ugráshoz.

Most, ahogy ott álltam közvetlenül előtte, mást láttam benne, mint a múltkor, a legelső találkozásnál. Már mintha mélyebben ismertem volna őt, ezt a férfit itt szemben velem. Mintha éreztem volna én is azt a megakadó, reménytelenül kínlódó mozdulatot, hogy nyúlna, nyújtaná, amit hozott, de a szög nem engedi. És éreztem azt az acélrugó-szerű energiát, ami most még összenyomva vár arra, hogy mikor csúszik ki az a szög, és mikor lehet végre a kirobbanó erővel elindulni.

A múltkor úgy láttam, ez a férfi megérkezett a célba úgy, mint egy maratoni futó, halálosan elfáradva, és meghozta az üzenetet. Igen, valahol ez is ott van benne most is, az arcán, az elbillenő fejtartásában. De a testében, az izmaiban a kezdet van, az indulás vágya, amit akadályoz a leszögezett keze.

Ez azt jelenti, hogy meghozta ide az üzenetet, tehát az itt van valahol, de nem tudta átadni, mégsem ért a feladata végére, valami meggátolta ebben.

Szóval hol lehet az az üzenet? Mi lehetett eredetileg a kezében, ami kicsúszott onnan, és aminek valahol itt kell lennie a közelben?

Mereven néztem a festményt, és akkor valami halványan elkezdett kibontakozni előttem. Olyan volt, mint egy hologram. Láttam már ilyen mágikus képeket, amikor a tarka ábrákat kell nézni, és egyszer csak egy háromdimenziós kép emelkedik ki a síkból. Ez is ilyen volt. Először nem tudtam kivenni, mert a kacskaringós alakzat érthetetlennek és kuszának tűnt. De aztán megerősödtek a körvonalak, és rájöttem, hogy egy furcsa bot az, amit látok. Egy hatalmas szárnyas bot, amin két kígyó tekergőzik felfelé egymást keresztező nyolcas alakban. 

Így már ismerős volt, rémlett, hogy ez Hermész botja, láttam már róla képeket.

És ahogy kitisztult a látvány, valami tisztulni kezdett bennem is. Nem tudtam még megfogalmazni, még nem értettem, csak éreztem, hogy valami fontosat találtam. Valami lényegeset.

Kinyújtottam a kezemet, és éreztem, hogy az ujjaim a bot köré záródtak. Itt volt, valóságos volt. Megfogható. Nem csak egy kép, hanem létező valóság. Nem voltam képes megmozdítani, csak éreztem a súlyát, és a benne feszülő energiákat, amik átáramlottak a testembe, és lüktetve életre keltek bennem.

És ettől a környezet megváltozott. Eltűnt a festmény, és helyette újra megjelent a színházterem. De most duplán. Az egyik kígyó által rajzolt hurokban a múltbeli alakok álltak, álarccal a kezükben, a másik kígyó által körülhatárolt térben pedig az új világomban megismert emberek. Most már egyértelmű volt, hogy ők is léteznek, álarcok nélkül, a valóságban is. Láttam, hogy a bot két oldalán két különböző színház van. Két kígyó, két embercsoport, és kétféle élet.

És rájöttem, hogy én választok. Az én kezemben van a bot, én döntöm el, hogy melyik színházban akarok játszani. Két kapu van előttem, és szabadon eldönthetem, melyiken lépek be. Rajtam múlik, hogy melyik életet teszem valósággá.  

Hát döntöttem. Az új életet választottam, az új szereplőkkel.

A másik oldal elhomályosult, és az általam választott valóság kitöltötte az egész teret körülöttem. A bot már csak halványan látszott, de tudtam, hogy ott van, szilárdan középen. Elengedtem, és elégedetten néztem végig a látványon. Ott mosolygott rám Draco, mamma Giulia, David, a lányok és a többiek is a szállodából. Tudtam, hogy valódiak. Nincs álarcuk. Aztán tér közepén hirtelen vakítóan felszikrázott Hermész botja, és a fénye beragyogott mindenkit. Ettől a villanástól felébredtem, és kinyitottam a szemem.

A szoba is aranyló színben úszott, ahogy a sárga függönyön keresztül átderengett kintről a reggeli világosság. Charlotte békésen szuszogott a másik ágyban. Újra itt voltam, az általam választott világban, az új életemben.

De maradt bennem valami bizonytalanság, mintha túl korán nyitottam volna ki a szememet. Mintha még valamit meg kellett volna néznem. Valami fontosat még nem láttam.

Aztán valaki az utcán elkezdte énekelni nagyon hamisan a Mamma mia slágerét, amire Charlotte is felébredt. Egymásra nevettünk.

Elkezdődött egy új nap az új életemben. 

14. Mamma Giulia szállodája

Aztán elindultunk Dracoval. Kisétáltunk a széles sugárúton az Angyalvárig, felnyomakodtunk a tömött buszra, és a Tevere partján araszolgattunk a nagy forgalomban. Kicsit megijedtem, amikor láttam, hogy arrafelé megyünk, ahol David lakik, de Draco megnyugtatott, hogy elég nagy a Trastevere, nem valószínű, hogy találkozunk. Aztán leszálltunk a buszról, bekanyarodtunk egy szélesebb utcán, kerülgettük a járdán sorba leállított robogókat, és egy kis sikátorba befordulva megérkeztünk egy barátságos, téglavörös színű ház elé. Az ablakban muskátli virított, a bejárat fölött vadszőlő futott a falra. 

– Ez itt mamma Giuliának, egy régi ismerősömnek a pensionéja, egy családias kis szállodája – mutatott Draco az épületre. – Nála ellakhatsz, dolgozhatsz. Az ő gyerekei már mind kirepültek a nagyvilágba, és helyettük az én turistáimat pátyolgatja. Most is lakik nála három lány, meg egy fiú. A múlt héten utazott haza az egyik angol lány, úgyhogy mamma Giulia biztosan örülni fog neked.

  Ahogy beléptünk az ajtón, a szemben levő recepciós pult mögül tömzsi, barna hajú fiatal lány pattant fel, elénk szaladt, Draco nyakába ugrott, és átölelte.

– Jaj, de jó, hogy jöttél, már úgy hiányoltunk! Mamma Giulia, jöjjön gyorsan, itt van Draco!

  Az egyik ajtó mögül ősz hajú, termetes, idősebb nő lépett ki, nagy mosollyal, olaszos lendülettel és hangerővel:  

­– Ó, benvenuto, benvenuta! Na, végre, te vén csavargó! Már azt hittem, hűtlen lettél hozzánk, és máshová viszed ezeket a Draco-bambiniket. Pedig annyira szeretem, ha nagy a család körülöttem. Kell az élet ezek közé az öreg falak közé. Az este gyertyát is gyújtottam, és imádkoztam Szent Annához, hogy küldjön újabb gyerekeket, ne legyen időm szomorkodni az enyémek hiányán.– Aztán, szinte levegőt se véve folytatta, felém fordulva: – Szervusz, kisangyalom, isten hozott nálunk! – és megölelgetett, megpuszilt. Bemutatkoztam azért a rend kedvéért, bár mamma Giulia eleve úgy fogadott, mintha régen látott, végre hazatérő gyereke lennék.

– Nagyon örülök neked, most végre Amerikából jött vendég is lakik nálam. És egy kicsit hasonlítasz is a nagyobbik lányomhoz, aki ott él – mondta kedvesen, és megsimogatta az arcomat. – Menj csak, angyalkám, Ingrid majd megmutatja a szobátokat, meg a pensionét. Ismerkedj meg a többiekkel!

  Ingrid, a barna hajú lány kézen fogott, és húzott magával a napsárgára festett folyosón. Közben lelkesen magyarázott, mint egy profi idegenvezető. Megtudtam, hogy tizenkét vendégszoba van a hotelben, két és háromágyasak. A hátsó, kertre nyíló részben lakik mamma Giulia, és az egyik oldalszárnyban vannak a személyzeti szobák. Ezek eredetileg a gyerekei szobái voltak, de amióta ők elköltöztek, a szálló alkalmazottjait is a családjának tekinti, hogy ne érezze magát olyan egyedül.  Draco vendégei pedig különleges helyzetben vannak. Akinek van pénze, az lakhat itt úgy is, mint egy vendég. Aki akar, az besegíthet a takarításba, konyhai munkákba, tálalásba. Ha pedig valakinek szüksége van pénzkeresetre, az dolgozhat rendszeresen, és akkor fizetést is kap. De mamma Giulia valóban a gyerekeinek tekinti a Draco-bambiniket, ahogy ő nevezi a Draco által hozott vendégeket, és bármi gondjuk van, segít nekik.

Tulajdonképpen nem lenne rászorulva arra, hogy dolgozzon, a gyerekei külföldön nagyon sikeres életet élnek, és rendszeresen küldenek haza pénzt. De mamma Giuliának szüksége van arra, hogy fiatalok vegyék körül, hogy másokról gondoskodhasson, és ezért tartja fent ezt a szállót. Öt gyereke van, három fiú meg két lány, és mindegyiknek úgy alakult az élete, hogy vagy a munkájuk, vagy a szerelmük miatt külföldön találták meg a boldogságot. A világ minden pontján élnek, ketten Amerikában, egy-egy Ausztráliában, Franciaországban és Brazíliában. Amikor jönnek a külföldi turisták, mamma Giulia úgy örül nekik, mintha a gyerekei érkeznének látogatóba. Amúgy nagyon jó a kapcsolata a gyerekeivel, két-háromnaponta beszél velük interneten keresztül. De hát a távolság miatt csak ritkán találkozhatnak.

Közben, míg ezeket elmondta, Ingrid végigszáguldott velem a folyosókon, megmutatta a barátságos, fagerendás mennyezetű vendégszobákat, az otthonos ebédlőt, bekukkantottunk a konyhába, ahol gyorsan bemutatott az ott dolgozóknak is, majd egy kanyargó folyosó végén benyitott egy szobába, ahol két lány fogadott, szintén nagy örömmel.

Egyértelmű volt, hogy ez a Draco-bambinik lakrésze. A mennyezetre a Sixtus-kápolna freskójának a másolata volt felragasztva, a két ágy felett pedig egy-egy kinagyított részlete lógott.

A szőke, magas lány, Naima Svédországból jött, a másik, szép arcú, szomorú szemű Charlotte pedig Franciaországból. Ebben a szobában Ingrid lakott Naimával, nekem pedig a szomszédban, Charlotte mellett lett helyem. Onnan utazott haza a múlt héten Clara, egy angol lány, és Charlotte nagyon örült nekem, hogy végre nem kell egyedül aludnia.

Kérdezték, hogy hol a csomagom, és amikor zavartan mondtam, hogy összesen ennyim van, ami rajtam van, villámgyors keresgélésbe kezdtek, és percek alatt összedobtak nekem egy komplett ruhatárat. És Ingrid ragaszkodott hozzá, hogy holnap menjek el vele vásárolni pár dolgot, mamma Giulia biztosan ad hozzá zsebpénzt. Közben megjött Tadeusz, a kicsit szégyenlősnek tűnő, lengyel fiú is, és vele is megismerkedtünk.

Olyan gyorsan történt minden, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ott ülök egy nevetős, életvidám kis csapatban, mesélem a saját Sixtus-élményemet, fedél van a fejem fölött, rendezettnek tűnik a helyzetem, és… és teljesen szokatlan módon: élek. Félelmek nélkül, görcsök nélkül, állandó védekezés és távolságtartás nélkül, egyszerűen benne vagyok egy életteli helyzetben. És élvezem.

Ez nagyon-nagyon új dolog volt nekem. Akár egy új élet. És egy újabb csoda.

 Aztán vacsoraidő lett, a lányokkal együtt mentem én is az ebédlőbe. Segítettem megteríteni, élveztem a nyüzsgést, aztán néztem az érkező, színes vendégsereget, ahogy vidáman beszélgetve megtöltötték a termet. Ott volt persze mamma Giulia is, mindenkire figyelt, a vendégekre és alkalmazottakra is. Időnként megállt, leült egy-egy asztal mellé, elbeszélgetett a vendégekkel, megölelte, megsimogatta őket. És egyértelmű volt, hogy a szállóvendégek is otthonosan érzik itt magukat. Tényleg olyan volt mindez, mint egy boldog, sokszínű család. Egy olyan család, amilyen nekem sosem volt.

Most meg itt ültem a közepében.

Közben mi is vacsoráztunk, a lányok vidáman köszöngettek a már régebb óta itt lakó turistáknak. Aztán segítettünk leszedni az asztalokat, Charlotte beállt mosogatni, hogy az egyik konyháslány hamarabb hazamehessen. Én is pakolni kezdtem a tányérokat, de aztán mamma Giulia magával hívott a szobájába.

Egy kicsit elszorult a torkom, attól tartottam, ki akar kérdezni, hogy ki vagyok, honnan jöttem. És nem egy jó ajánlólevél az, amit mondani tudnék a múltamról. De szerencsére semmi ilyen nem érdekelte. Csak azt kérdezte, mit szeretnék csinálni. Mondtam, hogy bármilyen munkát elvállalok, mert pénzt akarok keresni, és ha van rá lehetőség, akkor hosszabb időre is itt maradnék. Mosolyogva bólogatott, azt mondta, nagyon örül, ha újabb gyerekkel szaporodik a hotel kis családja. Egyelőre az egyik szobalány, Maria mellé osztott be a szobákat takarítani. Aztán az íróasztal fiókjából pénzt vett elő, és a kezembe nyomta.

– Láttam, hogy nincs sok holmid, holnap menj, és vedd meg azt, amire szükséged van. Majd valamelyik lány elkísér, és megmutatja az üzleteket.

  Annyit még ki tudtam nyögni, hogy Ingrid már felajánlotta a segítségét, aztán mamma Giulia jó éjszakát kívánt, én meg kiszédelegtem az ajtón. Azt hiszem, meg sem köszöntem a pénzt.

A folyosó egyik sarkában aztán megálltam, nekidőltem a falnak, és kitört belőlem a zokogás.

Igen, a fenébe is, már megint bőgtem. Ez a Róma beindította bennem a könnyek árját. És ez megint újfajta sírás volt. A hála, a meghatódás, és egy soha nem érzett öröm borított el, és tört ki belőlem ezzel a zokogással. Nekem nem szoktak csak úgy pénzt adni. Nekem nem szoktak segíteni. Velem nem szokott jó dolog történni. És most, most is és már pár napja itt Rómában, egy csomó jó dolog történik. Mintha ez már nem is a régi életem lenne.

Megtörölgettem a szemem, és csak néztem a bankjegyeket. Nagyon régen volt már a kezemben ennyi pénz. Draco tegnap adott valamennyit, de az akkor olyan furcsa körülmények között volt, nem is voltam még teljesen magamnál, és fel sem nagyon fogtam, hogy mi történt. Ott, akkor a Szent Péter bazilika lépcsőjén a pénz nem volt annyira fontos, mert azzal voltam elfoglalva, hogy Draco elment, és csak színes papírokat hagyott ott maga helyett. Annak a pénznek nem tudtam örülni, mert úgy éreztem, valami értékesebbet vesztettem el közben, és megint magányos maradtam. Ezen pedig nem segítettek a bankjegyek.   

De itt most mamma Giulia olyan természetesen adta, mintha a gyereke lennék, akinek éppen szüksége van valamire. Sosem éltem még meg azt, hogy ilyen anya is van. Aki ad, és nem csak követel, aki rám figyel, és nem csak szid. Eddig nem szoktak mások az én szükségleteimre figyelni. Kivéve a tegnap estét meg a ma reggelt, amikor David…

Hopp, itt gyorsan megállítottam a gondolataimat, mert ez azért veszélyes terület volt. David a múlthoz tartozott, egy lezárt múlthoz. Tőle elbúcsúztam ma délelőtt, ő azóta él a saját világában Raffaellával együtt, én meg mentem tovább. Szóval David-téma nincs.      

Helyette van mamma Giulia, Ingrid, Charlotte, Naima, Tadeusz, és a többiek itt a hotelban, akár egy nagy család. Ez itt egy új világ, és az itt az új életem. Pontosabban ez a most kezdődő, valódi életem, merthogy ami eddig volt, az csupán a napi túlélésről szólt.

 

Visszamentem a konyhába, igyekeztem hasznossá tenni magamat. Élveztem, hogy beletartozom a csapatba. Amikor végeztünk, mentem a lányokkal együtt a szobába. Beszélgettünk mindenféléről, meséltek a különböző szállóvendégekről, érdekes esetekről, meg persze önmagukról. Ingrid már két hónapja volt itt, pedig csak egy hétvégére jött ő is Dracoval városlátogatásra. Charlotte három hete érkezett, Naima pedig a múlt héten. Clara, aki nemrég utazott el, egy évet töltött itt, megtanult közben olaszul, letette a nyelvvizsgát is, és azért ment haza, mert innen Rómából, interneten pályázva megkapta álmai állását Londonban, egy neves marketingcégnél.

Mire eljött a lefekvés ideje, úgy éreztem, régi ismerősökkel vagyok együtt. Lezuhanyoztam, felvettem a Naimától kapott hálóinget, és lefeküdtem az ágyba. A szoba másik felében Charlotte bújt elégedetten a paplan alá, azt mondta, nagyon hiányzott már neki egy hálótárs Clara után. Jó éjszakát kívántunk egymásnak, és aztán szinte azonnal elaludtam.

És álmodtam. Már megint.