33. A múlt elmúlt

 

Arra eszméltem, hogy lihegve rohanok felfelé egy zöldellő domboldalon, edzőcipőben, farmerban, tehát újra a mostani életemben. Csak azt nem tudtam, mi űz vagy mi hív engem a dombtetőre, mert olyan lendülettel mentem, mintha az életem függött volna tőle. Aztán felértem, és már tudtam, hova jöttem. Kihez siettem ennyire.

David fent állt egy régi épület romos falán, és a mélységet nézte maga alatt. A várost odalent. Az arcán keserűség és könnyek nyoma.

Bennem viszont feltámadt az indulat. A fenébe, nem akarom, hogy ez itt egy középkori tragédia legyen! Nem egy drámát akarok megélni, azzal már úgyis tele van a múltam. Legalább a jelen legyen szebb.

– Ne menekülj el. Legalább most csináld végig. – Nem kiáltottam, csak kijöttek belőlem a szavak. És én csodálkoztam legjobban, hogy milyen nyugodtan csengenek. Úgy, ahogy Draco beszélt az obeliszknél.

David továbbra is a mélységet bámulta, de mintha a testtartása lazult volna. Most jöttem rá, hogy az előbb csak másodpercek választhatták el az ugrástól. És a racionális énem azonnal konstatálta, hogy lám, még ezt sem tudná jól csinálni. Hiszen egy alig húszméteres, füves meredély van alatta, valószínűleg bele se halna, csak jól összetörné magát. Jellemző rá, még a meghalással is csak felelőtlenül próbálkozik. Még ez sem komoly nála.

És ebben a pillanatban lett elegem az egészből. A David utáni vágyakozásból, reményekből és csalódottságból, ebből az egész kapcsolatból, ahol őt akarom elérni, emlékeztetni, felébreszteni. Elegem lett a kétségbeesett vágyból, hogy újra úgy akarok kötődni hozzá, mint abban a legelső, tengermélyi életben.

Most végre ráébredtem, hogy az a múlt már örökre elmúlt. Bármit tennék én, bármit is tenne ő, azt az egykori, ártatlan állapotot nem tudjuk visszahozni. Nem lehet eltörölni mindazt, ami azóta történt velünk, együtt és külön-külön is. Más ember lettem, soha többé nem tudnék benne olyan feltétel nélkül megbízni, nem tudnám olyan naivan és tisztán szeretni, mint régen. És ő sem lehet többé az az ártatlan, bűntelen ember, aki ott volt.

Kinőttünk a gyerekkorból, elvesztettük az ártatlanságunkat.

Ez van. Ezek vagyunk.

Itt áll egy férfi előttem, a múltjával, a hibáival, a tévedéseivel, aki most éppen az önmarcangoló kétségeivel van elfoglalva. Nem menthetem meg. Felnőtt ember. Ez az ő élete, az ő múltja, és ha úgy akarja, akkor az ő lehetséges jövője. Az ő döntése és az ő felelőssége, hogy mit tesz vele. Fölöslegesen rohantam ide. Már nem vagyunk összenőve. Az nagyon-nagyon régen volt. És már az is régi történet, amikor a feladat teljesítése összekötött minket. A szilánkok túl messzire pattantak egymástól. Az a pohár már nem fog többé összeállni.

Ő már David. Egy másik ember, nem az a régi. Egy önálló, szabad ember.

Megfordultam, és elindultam lefelé a domboldalon, vissza a városba. Vissza a saját, önálló életembe. A múltam persze jön velem, de éppen elég lesz nekem a saját múltam. Azt a másikat, azét a férfiét ezennel elengedem.

Nem néztem hátra. Hallottam a zörgést, de tényleg nem érdekelt, hogy David leugrott, lezuhant vagy lemászott arról a romos falról. Az az ő romos múltja már, nem az enyém.

Aztán egyszer csak ott állt előttem. Ezek szerint épségben lejutott a falról.

– Sajnálom, nagyon sajnálom – mondta. A szája széle remegett, és a hangja tele volt kétségbeeséssel. – Emlékszem, hogy mit ígértem, és annyira szégyellem magam, hogy gyenge voltam. Tudnod kell, hogy én megpróbáltam, de iszonyúan féltem. Rettegtem attól, hogy megint elrontom, hogy rossz vége lesz, hogy nem fejlődést fogunk hozni, hanem újabb pusztulást erre a világra. Emlékeztem a tervünkre, de a múltunkra is, és megbénított a félelem. Nem akartam újra ártani, ezért nem mertem belevágni. Nem mertem újra vállalni a felelősséget.

  Nem szóltam. Megértettem, amit mondott, de nem volt mit hozzáfűznöm. Igaz, erre eddig nem gondoltam, hogy az a régi emlék őt egy másféle csapdába ejthette. Én a szerelmemet vesztettem el, ő viszont a magabiztosságát. Annyira biztos volt régen abban a nagyszabású tervben, annyira kétségek nélkül vágott bele, hogy a kudarc után teljesen elveszíthette az önbizalmát. Oké, most már ezt is tudom. De ez nem változtat semmin. Mehetünk tovább, külön utakon.  

– Emlékszem rád is – folytatta David, és tétován a kezem után nyúlt. Egy félórával ezelőtt ettől még heves szívdobogást kaptam volna. Most csak megrándult a karom, és David keze azonnal le is csúszott rólam. Úgy állt előttem, lehajtott fejjel, pirosló arccal, mint az intőt kapott kisiskolás a tanító néni asztalánál. Persze, megint nem csinálta meg a házi feladatát.

Nem akartam így látni. Legalább az emlékeimben maradjon férfinak, erősnek, okosnak, határozottnak.  Ha az életben nem is tudott az lenni.

Elfordultam, szó nélkül elléptem mellette, és mentem tovább lefelé, vissza a városba.   

– Te vagy a Mona Lisa képen, tudod? – szólt utánam. Megrántottam a vállamat. Na és? Sokra megyek vele. Persze, hogy tudom. Ott vagyok a Pieta Máriájában, mint az ártatlan Lány, Mona Lisában az érett Nő, és Szent Annaként én vagyok az Anya. Megvan a Nő teljessége. És aztán?
Mi ketten tudjuk ezt. De ez nem változtatja meg a történelmet.

Mentem lefelé határozott léptekkel, nem néztem vissza, és nem vártam, nem reméltem, nem akartam, hogy utánam jöjjön. Nem is jött.

Leértem újra a nyüzsgő városba, egyenesen Leon boltjához. Ez most egy biztos pont volt. Szükségem volt rá, hogy stabilizáljam ezt a most szerzett belső határozottságot. Tudni akartam, szavakkal is megfogalmazva, mit festettem egykor régen arra a mennyezetre. Emlékezni akartam az egykori önmagamra, a régi céljaimra, hogy aztán azt a múltat is elengedhessem végre.  

Leon és Draco úgy üldögéltek a szobában békésen teázgatva, mintha valakire várnának.

– Rád vártunk – válaszolt Leon a gondolatomra. – Tudtuk, hogy visszajössz, és kíváncsiak vagyunk, mire jutottál.

– És megkaptuk a választ is – tette hozzá Draco. – Szemmel láthatólag megváltoztál. Nem láttam még Michelangelo-örököst ilyen nyugodtnak. Ezek szerint valamit már megoldottál.

– Mit jelent az, hogy Michelangelo-örökös? – kérdeztem.

– Pontosan azt, amit gondolsz magadban. Azt, hogy te is egy darabkája vagy annak a régi, nagy szellemi lénynek, aki ötszáz éve ezt a freskót festette. Az örököse vagy annak a nagy Egésznek, ami a kudarc miatt darabokra tört. Egy kis rész, aki örökölte a feladatból is a saját darabkáját. Ugyanúgy, ahogy mi annak a másik nagy szellemnek a szilánkjai vagyunk, és próbáljuk teljesíteni a saját feladatunkat.

   Pislogtam párat, mire rájöttem a nyilvánvaló tényre. Ha én Michelangelo örököse vagyok, akkor ők ketten… vagyis Daviddel együtt már hárman…. ők Leonardo örökösei. De akkor ők is a részei annak a régi, tengeri fiúnak? Nem, az nem lehet, azok annyira másfajta érzések voltak.

– Hát, elég bonyolult ez, ha innen, emberi szemszögből nézzük – mosolygott Leon. – Hiszen valójában mi mindannyian egyek vagyunk. És ezt most nem spirituális elvként mondom, hanem gyakorlati tényként. Egy nagyon-nagyon régi időben mi egységként éltük meg magunkat, csak külön formákban nyilvánultunk meg azért, hogy jobban megismerhessük önmagunkat, felfedezhessük a rejtett tulajdonságainkat is. Olyanok voltunk, mint egyetlen, egységes test, különböző formájú végtagokkal. Aztán kissé jobban elkülönültünk, hogy még alaposabban ráláthassunk önmagunkra. És ezek a részeink kezdtek önállósulni, máshogy gondolkodni, más-más tulajdonságokat hangsúlyozni, és egyénné válni. Ez is jó volt, növelte a tapasztalás lehetőségét, érdekesebbé tette a kapcsolódásokat, változatosabbá a cselekvést. És régen még tudtunk újra eggyéválni is, ha erre volt szükség. Egy-egy nagy feladat érdekében a részek összefogtak, az egyéniségüket beleolvasztották a közös lénybe, hogy újra naggyá váljanak, és az eredmény is kellően nagy lehessen.

Sokszor, sokféleképpen megéltük ezt. Amikor ezen a bolygón szükségessé vált valamilyen nagy változás, akkor összefogtunk, és létrehoztuk azt. Mondhatom úgy, hogy egy nagy Szellem működött itt, aki időnként részekre bontotta önmagát, vagy úgy is, hogy volt egy nagy szellemi csoport, aminek a tagjai a cél érdekében időnként eggyé váltak.

De nem csak a mi csoportunk létezett, és létezik darabokban ma is. Vannak mások, másféle célokkal, köztük olyanok, akik hozzánk hasonló fejlődési utat szánnak ennek a világnak, és olyanok is, aki más tartanak jónak, mint mi. Nem vagyunk egyformák, se kicsiként, se nagyként. Ettől olyan érdekes és színes itt ez az élet.

32 A közös múltunk Itáliában

A Pieta után még mindig reménykedtem. Kifaragtam Dávidot, az élő, energikus, gyönyörű férfit. A kis embert, aki óriás lesz a saját erejéből. Én, akinek a teste olyan volt, mintha egy ügyetlen szobrász agyagból trehányul dobta volna össze, az elnagyolt arcvonásaimmal, az eltorzult orrommal, én, a csúnya és boldogtalan kis emberke megteremtettem magamból az ideális férfit. Megszültem magamból Őt. Ott magasodott Firenze főterén, és mindenki csodálta.

Leonardo pedig eközben megfestette a Mona Lisát. Ő, a gyönyörű férfi, aki egyébként csak lányos alkatú fiúkat festett, és akit annyira érdekelt a torz arc, az idomtalan test, hogy vázlatfüzeteket rajzolt tele ezekkel az ábrákkal. Ő, aki a legtöbb művét csak vázlatként készítette el, aki félbehagyta a festményeit, mert csak az ötlet érdekelte, ezt a női portrét évekig finomítgatta. Ez volt az egyetlen dolog, amit végigvitt az életében a tökéletességig.

Én megalkottam a tökéletes Férfit. Ő megfestette az ideális Nőt.

Majdnem sikerült a kapcsolódás.

                               

                       

Mert ezek után egyszer, egyetlen egyszer majdnem sikerült valamit közösen összehoznunk. Amikor kész lett a Dávid szobor, mindketten Firenzében voltunk. Ott, ahol az egész elkezdődött. A nagy tervünk főhadiszállásán. Leonardo ekkor már régen letért az eredetileg tervezett útjáról, már a legelején a könnyebb utat választotta, művészkedni kezdett a komoly tudomány helyett, aztán meg mindenfélével foglalkozott, az összes tudománnyal, hogy valahogy betöltse a hiányzó űrt, ami benne is ott volt. Mindennel foglalkozott, és semmivel sem ért el látványos eredményt. A nagyra tartott találmányai játékos ötletek voltak csupán, légvárak, amiket abban a korban semmire sem lehetett használni. Elfelejtődtek, aztán több száz év múlva újra fel kellett fedezni őket. Egy komolytalan, játékos kamaszgyerek volt, egy be nem váltott ígéret, egy fel nem nőtt, eltékozolt képességű zseni. És ő, aki szavakban olyan nagy humanista volt, beállt a véreskezű Cesare Borgia szolgálatába, és különböző hadigépezeteket tervezett a hadjáratához. Persze, a legtöbb azok közül is csak ötlet maradt.

És akkor felkértek mindkettőnket, hogy fessünk freskót a firenzei Palazzo Vecchio tanácstermének egy-egy falára. Ő az anghiari csatát, én a cascinai csatát. Ha sikerül, az a terem tele lett volna látványos, lüktető férfienergiával. És onnan, a főhadiszállásról, a firenzei tanácsteremből elindulhatott volna még valami fontos és jó dolog.   

És ezzel valami apró töredéket még összegyúrhattunk volna az eredeti terv helyett, még tehettünk volna valamit közösen. Legalább egy kis szimbolikus egységet hagyhattunk volna magunk után. Még lehetett volna egy, legalább egyetlen közös harcunk.

Én megrajzoltam a kartonokat, a gyönyörű, meztelen férfialakokat. Ő is elkészítette a vázlatait, az érzelmek uralta, eltorzult arcokkal, kicsavarodó testekkel, formákat feszegető indulatokkal. Megvártam, mi lesz belőle, meddig tart a lendülete. Előttem született huszonhárom évvel, hagytam, hogy ő kezdje el itt is a közös munkát.

Reménykedtem. De újra csalódnom kellett. Leonardo nem nőtt fel. Nem lehetett rá számítani. nem lett harcostárs még ebben a kis pót-tervben sem.  

Elkezdte a festést, a szokásos ötletrohamával, újító lendületével. Viaszos alapra vitte fel a festéket, mert valami újat akart már megint. Aztán az alapozás megfolyt, a kép tönkrement, ő meg otthagyta az egészet. Elment Milánóba, és geológiával meg anatómiával kezdett foglalkozni. Akár egy felelőtlen kölyök, aki még keresi, hogy mi legyen, ha majd egyszer nagy lesz. De sosem nőtt fel.

Ekkorra már nagyon messze eltértünk az eredetileg tervezett úttól. Lemaradtunk arról a szebb jövőről, amit nekünk kellett volna megteremtenünk. Leonardo továbbra is szórakozásba menekült a felelősségteljes feladata elől, mi pedig megpróbáltuk menteni a menthetőt.

Kolumbusz már felfedezte Amerikát, de azt a spanyolok hódították meg, aztán a többi nép, és nem mi vittük át az új kultúrát az ősi világba. Nem csak a saját országunk fejlődését buktuk el, hanem egy egész kontinens boldogságát vesztegettük el, és helikopter meg ejtőernyő tervek, tükörírással írt, gyerekes jegyzetfüzetek maradtak csak az utókorra a diplomáciai titkos szerződések helyett.

Már megint összedőlt egy világ miatta. Miattunk.    

Megfestettem a Sixtus-kápolna freskóit. Egy idegen, nem közénk tartozó pápának, és megpróbáltam beletenni az Üzenetet, hátha egyszer majd valaki emlékezni fog, megérti, és helyettünk továbbviszi azt. És hogyha valamikor mi visszatérünk ide, megtaláljuk a múltunkat.

Na, ott egyszer még segített Leonardo.  Kiegészítette azt, amit én nem tudtam megfesteni. De aprócska kárpótlás volt ez az egész veszteséghez képest. És ahogy a freskót sem értik, nem látják az emberek, a kiegészítést sem fogják fel.

Én a freskósoron nem tudtam megfesteni Éva teremtését. Nem találtam meg az odaillő képet. Ezért a fiatalkori vázlataimból odakentem a falra egy köpenyes alakot, egy hajlongó nőt, egy esetlen, fekvő férfit. És abba is akartam hagyni az egész küszködést. Pénz se volt hozzá, kedvem sem volt hozzá. 

De abban az évben Leonardo bemutatta a Szent Anna harmadmagával című képét. Készen, befejezetten. Ott volt rajta a Nő teremtése. Persze, ezt ugyanúgy nem látták meg az emberek, ahogy a freskóimból sem olvasták ki az üzenetet. De legalább megvolt a kép, és betöltötte azt a hiányzó helyet, ami a freskósorból kimaradt. 

És folytattam a festést, újult erővel, és elkészült Ádám teremtése. Pontosabban az a rész, amit az emberek ennek neveznek. És nem látják rajta, hogy ez nem teremtés, hanem kapcsolatfelvétel. Az égi világ kapcsolatot talál a földi élettel.

Ez van rajta, de erre még ma is vakok az emberek.

Tehát folytattam a festést, beletettem mindent, amit akartam, az energia kiszakadt belőlem, és vitt magával. Elkészült a mű, és ott volt benne mindaz, amit át akartam adni ennek a világnak. És tudtam, hogy úgysem értik meg, semmit sem értenek belőle, mert az, aki szavakká formálhatná az Üzenetet, éppen matematikai feladványokon töri a fejét.  

Pedig azon a Szent Anna képen megmutatta, hogy emlékszik. Ott a képen a Nő, Mária, aki a másik Nőből, Annából születik meg. Nem egy öntudatlan férfi oldalából, egy téves mese alapján, hanem egy nagyobb Nő testéből. És ők a Természet ölén ülnek, az ember nem járta, vad tájban, az ősi világból. A Természet Anya megszüli Szent Annát, ő megszüli Máriát, aki világra hozza a Fiút. Akiből majd lesz a szelíd férfi, a világ Megváltója.

Ezt festette oda Leonardo. És most, mintha a világ összes tudása itt lenne bennem, hallom a ritmusát, hogy ezt a történetet hogyan regélte el egy ősi magyar imádság:

„Ég szülte Földet,

Föld szülte fát,

Fa szülte ágát,

Ága szülte bimbaját,

Bimbaja szülte virágát,

Virága szülte Szent Annát,

Szent Anna szülte Szűz Máriát,

Szűz Mária szülte Jézus Krisztust –

Világ megváltóját.”

A férfiakat nem tudtuk Leonardóval együtt megfesteni Firenzének. A Nő titkát viszont megmutattuk, egymástól függetlenül, mégis egymásnak válaszolva. A Sixtus-kápolna mennyezetén ott a hamis kép. Ott virít a többi között, és süt róla, hogy hamisítvány. Nem tartozik bele a sorba. Ez egy nem igazi kép. Ez itt a hazugság. Az a titok, hogy vedd észre, nem ez az igazság.

Helyette ott van Leonardo festményén a megfejtett titok. Ez nem Mona Lisa titokzatos mosolya. A természeti táj viszont hasonló, csak még egy korábbi, ősi állapotban. Itt nincs út és híd, itt parttalan még a víz, és csak a Természet erői formálták a vidéket.

Itt is három alak van. A középső, Mária előredől, mint a freskón Éva, de nem tétova leányzóként hajlong egy öreg férfi előtt, hanem anyai törődéssel nyúl egy ifjú férfi, a saját gyermeke után. Itt ő a férfi Teremtője.   

Őt pedig egy másik nő teremtette meg, és tartja az ölében, mint egy gyermeket. Szent Anna, akinek az arca az én Pietám nőalakjának idősebb változata. 

Ha valaki megnézi, láthatja a hasonlóságot. Ugyanaz az arc, a kendő a fejen, a ruha kerek kivágása a nyaknál. De ez a nő nem gyászol, hanem mosolyog. Derűsen nézi a teremtményeit. Mária jobb karja mintha Szent Anna vállából nőne ki, azzal a karral öleli az eleven fiút, amivel a Pieta Máriája a halott testet tartja.

Itt van hát a Nő teremtésének a titka. Akinek van szeme, láthatja. 

Ezt legalább megcsináltuk. De közben elvesztettük az új világot.

31 A közös múltunk Itáliában

  Nem akartam végignézni magamon, de tudtam, hogy egy régi testben vagyok. Abban a kusza szakállú, festékfoltos kezű, szikár testben, és abban a korábbi életben, ami elől az esőben elrohantam. Most nem esett az eső, nem volt éjszaka. Egy hétköznapinak tűnő, szép napon lépegettem a kockaköveken, a szűk csizmában, fekete köpenyben.

És hatalmas súlyként cipeltem magammal a magányomat és a csalódottságomat. Ráadásul duplán volt bennem mindkettő. Persze, nekem nem elég egy élet fájdalma, tessék, érezzem csak mindet!

Abban a régi életben rajtam volt a felelősség nagy terhe, hogy vállaltunk valamit, valami nagyon fontosat, és meg kellene csinálnunk. És a tehetetlenség érzése, hogy egyedül nem tudom végigvinni. Az én dolgom az egyik részlet volt, de hiányzik az a másik darab, amihez hozzáilleszthetném. Elveszett valaki közülünk, a társam, akiben bíztam, akivel együtt kellene dolgoznunk, összerakva az Egészet, akivel együtt létrejöhetne az eredmény. Elhagyott engem, elfelejtette a megállapodást, hűtlen lett hozzánk. Éli az életét, de csak játszik valahol, és hiányzik a csapatból. Így pedig nem győzhetünk. Hiábavaló az egész életem, értelmetlen a küszködésem. Magányos vagyok, és csalódott.

És közben, a mostani emberi tudatommal éreztem azt a kozmikus hiányt is, hogy mennyire apró porszem vagyok ahhoz képest, aki akkor régen voltam. Egy iszonyú űr volt körülöttem, annak a régi teljességnek az emléke, és a felismerés fájdalma, hogy én abból csak egy kis szilánk vagyok most. Hiányzott az az erő, a tudás, a küldetés biztonsága, a nagy feladat a nagy erőhöz. Mennyivel több voltam akkor, és mégsem sikerült! Hát akkor minek erőlködöm most, ennyivel apróbbként.

Eszembe jutott Draco földhöz vágott kristálypohara, a sok kis apró szilánk, és Leon kezében az a kis darab. Azt éreztem, úgy estem szét én is, és most arra a régi, egészben levő állapotra vágynék, de tudom, hogy lehetetlen újra összerakni a poharat. Örökre széthullott az a nagy egység. Elveszett vagyok, magányos és kétségbeesett. És persze most is itt a csalódottság, itt is elhagyott valaki, akire számítottam volna.

  Közben kiértem egy térre. Velem szemben egy kis csoportnyi ember hallgatta azt a magas, elegáns, jóképű, szakállas férfit, aki nagy lelkesen mesélt nekik valamilyen vidám történetet. A csattanónál mindenki felnevetett.

A férfi háttal állt nekem, de én tudtam, hogy ő az. Ő a társam, aki könnyed történetekkel szórakoztatja az unatkozó nemesifjakat, aki tele van zseniális ötletekkel, aki színházi díszleteket tervez, és háborús hadigépeket, akit kedvelnek az udvarban, mert nagyon jó társalgó, sokoldalúan művelt ember, és a legutóbbi, zenélő szökőkúttal színesített ünnepségét az uralkodó is megcsodálta. És mellesleg festészettel és szobrászattal is foglalkozik.   

  Egy elbűvölő társasági ember. Aki valójában egy hitszegő, szemét alak, aki cserbenhagyta a társait, elfelejtette a megállapodásunkat, és tűzijátékok készítésére pocsékolja el azt a nagy tudását, amit azért hozott magával, hogy megváltoztassuk vele ezt a világot. Azzal a tudással, amivel egykor felrobbantották a világunkat, most meg tudtuk volna ezt menteni. Akkor régen is felelőtlenek voltak. Most jóvá lehetett volna tenni mindent. De ő nem változott, most is felelőtlen maradt. Akkor régen rosszra használta a tudást. Most meg elszórakozta, eljátszadozta. Szilánkokra darabolta, eltékozolta.

Mi pedig, a többiek, akik emlékeztünk a megállapodásra, kínkeservesen próbáltunk valamit mégis átmenteni az eredeti tervből, valami kis eredményt elérni, hogy ne legyen teljesen értelmetlen az egész felkészülés, maradjon valami nyoma annak, hogy itt éltünk. Hogy ne éljünk hiába, ne szenvedjünk hiába.

Hogy ne szenvedjek hiába.

A téren ácsorgó társaságból az egyik fiatal meglátott engem, és szólt a férfinek:

– Nézd csak, Leonardo, ki jön ott! – és rám mutatott.

A férfi megfordult, és a tekintetünk találkozott. Az enyémben ott volt minden indulatom, a düh, a csalódottság, és alatta az a kínnal teli vágy, hogy „emlékezz, kérlek, emlékezz!”

Tudtam, hogy felismert. Az arca egy pillanatra megmerevedett. Aztán lazán visszafordult, és mondott valamit a többieknek, amitől azok gúnyos nevetésben törtek ki. Rajtam nevettek.

A súly még nagyobb lett a hátamon, meggörnyedve, szinte futva igyekeztem a legközelebbi sikátorhoz, hogy eltűnhessek innen, hogy ne lásson többé senki, se ő, se más.

Ez a szégyen jobban fájt, mint a tervünk kudarca. Azt éreztem, hogy kicsi vagyok, jelentéktelen, nem érhetek fel az ő tudásához, és nem tudhatom befolyásolni őt. Már megint kudarcot vallottam, én, személyesen. Már megint kevés az az érzelem, amit adni tudok neki. Én úgy érzem, hogy a világ legerősebb, legtisztább, legszebb érzelmi kötése húzódik köztünk, ebben bíztam újra és újra. És megint kiderült, hogy egy olcsó tréfa, egy könnyed szórakozás többet számít neki, mint az, amit én adhatok. Semmit sem érek, semmit sem ér az a szerelem, ami köztünk van.

A sikátorban a dohos falnak döntöttem a homlokomat. És azonnal átkerültem egy másik, egy korábbi emlékbe, amikor még hittem abban, hogy emlékezni fog. Hogy a szerelmünk emléke, és a veszteség fájdalma majd felébreszti őt.

Egy műteremben voltam, gondosan bezárt ajtókkal, hogy senki ne zavarhasson meg. Úgy simogattam azt a márványtömböt, ahogy egykor ő az enyémet. Ott voltunk benn a kőben, egységben, a fájdalom egységében. Ezt akartam megmutatni neki, és azt a régi arcomat, amit most eltakart ez az idomtalan emberi férfitest.

Amikor elvállaltam ezt a feladatot, tudtam, hogy csak férfiként lehet elvégezni. Elfogadtam, hogy a sebesült múltammal nem leszek képes egy ideális testben megjelenni itt. De bíztam magamban és őbenne, hogy fel fog ismerni, ahogy én is felismerném, bármilyen alakban is élne a Földön.   

Nem ismert fel. Nem látott meg. Vagy csak nem mert emlékezni, mert akkor a feladatra is emlékeznie kellett volna. De én akkor még azt hittem, tudok neki segíteni. Ezért kibontottam magunkat, a régi énünket abból a fehér márványtömbből. Azt mondták rá, ez a Pieta. És nem értették, Mária miért olyan fiatal, mintha a társa lenne Jézusnak, és nem az anyja. Hát azért, mert az a nő abban a szoborcsoportban valóban a társa annak a halott férfinak. Az ott a másik Mária, nem az anya, hanem Mária Magdolna. Jézus párja.

És mivel Leonardo nem jelentkezett, nem ébredt fel, kétségbeesésemben rávéstem a nőalak mellkasán levő szalagra a nevemet. Azért, hogy tudja, ez vagyok én most. Én, Michelangelo Buonarotti Firenzéből. Úgy írtam, hogy megértse. Hogy értsen a hiányzó betűkből is.

„MICHAEL.AGELVS.BONAROTVS.FLORENTIN.FACIEBA"

Látszólag ez persze annyit jelentett, hogy a szobrász rávéste a nevét a műre: „Készítette a firenzei Michelangelo Buonarotti.” Elér ritka szokás volt, de nem teljesen szokatlan. Azt meg úgysem tudhatták, hogy miért a nőalakra került a felirat, az egész kompozíció közepére. Ezt csak egyetlen embernek kellett volna megértenie.

Amúgy azt szokták írni akkoriban, hogy „fecit”, ami azt jelenti, elkészítette, megalkotta. Csak az ókorban volt szokás, hogy úgy írták, „faciebat”, ami egy szerényebb formát jelent, valami olyasmit, hogy csinálgatta, készítgette.  Úgy, mintha azt mondanám, hogy kifaragta – vagy pedig azt, hogy farigcsálta.

Én azt véstem oda, hogy „farigcsálta”, de még ebből a szóból is lemaradt az utolsó betű.  Azért, hogy üzenjek neki, én egyedül csak próbálkozhatok, de kevés vagyok. Neki, a társamnak, a páromnak életre kellene kelnie, az ő feltámadása kell ahhoz, hogy együtt megválthassuk a világot.

Azt hittem, felébredt. Mert válaszolt. Pontosan abban az évben, amikor én a Pietát faragtam, ő megfestette az Utolsó vacsorát, és rajta azt a szövetséget, amit valaki elárul. Egy olyan falra festett, amit az egyik felvillanó ötlete alapján alapozott, az általa kikevert, újfajta festékekkel, amitől a kép szinte azonnal peregni kezdett a rossz vakolatról. 

Igen, ez volt ő. Ez volt Leonardo da Vinci. A zseni a pillanatban. A jelenben élő ember, aki elvesztegette a képességét, a tudását és a hatalom lehetőségét. Az ember, aki hiányzott abból a szebb, boldogabb jövőből, amit együtt terveztünk el. És ez a jövőt nélküle nem tudtuk megteremteni.    

30. David után

Draco elment, mi ültünk egymás mellett, és nem néztünk egymásra. A kezem még mindig David hátán volt. El kellett volna már vennem onnan, mert egyre zavarba ejtőbb volt a helyzet. De attól féltem, hogy ha megmozdulok, David is mozdul, rám néz, és meglátja a tűzbe borult arcomat.  És rájön, hogy mire gondolok. De lehet, hogy ő nem arra gondol, amire én, és akkor az nagyon kínos lesz.

Draco szavaiból én azt akartam kihallani, hogy rám vonatkozott az az utolsó mondata. Én lehetnék David társa. De mi van, ha erről neki Raffaella jutott eszébe? Hiszem most már mindketten felébredtek, és ha megtalálják önmagukat, akkor együtt haladhat az életük tovább. Vajon Draco szerint melyikünk David társa? Szerintem én vagyok. Én ülök itt mellette, és az én tenyerem forrósodott fel, ahogy a farmerdzsekije alatt érzem az izmait. Mégiscsak el kell vennem a kezem, mert így nem fogja az arcom a normális színét visszakapni.

Megmozdultam, és egy kicsit arrébb is húzódtam.  David nekidőlt az oszlopnak, és az eget nézte. Hallgattunk.

– A kezedben ugyanaz a melegség van, mint ami az obeliszkből árad – mondta elgondolkodva David. – Lehet, hogy te is gyógyító leszel majd, mint Raffaella.

  Mi van? Elakadt bennem a lélegzet. Mi lesz Raffaellából? Arról volt szó, hogy szakácsnak akar tanulni.

David folytatta, miközben a bárányfelhőket nézte az égen:

– Éppen az ő képét festettem, amikor berohant hozzám. Láttam, hogy vele is megtörtént a dolog. Egészen más nő lett belőle, mint akit ismertem. De mégis, ahogy ott állt előttem feldúltan, kipirulva, lelkesen, sokkal jobban hasonlított a festményen levő énjéhez, mint korábban. Ezek szerint én ezt az igazi, felébredt Raffaellát festettem már hetek óta. Lekapta a képet az állványról, és először közelről nézte, majd kinyújtott karral, távolabbról. Aztán nagy örömmel felkiáltott. Azt mondta, látnok vagyok. Nem mágus, ahogy eddig hitte rólam, hanem a jövőbe látó próféta. Nézzem csak, megfestettem a valódi jövőjét, azt, amit ő csak az előbb ismert fel. És tényleg, döbbenten vettem észre azokat a részleteket, amikre sorban rámutatott.

Az, ami a képen Raffaella körül eddig egy tiszta konyhának tűnt, valójában egy hófehér kórházi műtő volt. Nem szakácskötény volt rajta, hanem fehér köpeny. Egy gyógyító, boldog Raffaella volt azon a képen, nővér vagy talán orvos.

Azt mondta, most jött rá, hogy eddig nem a saját életét élte. A szüleinek akart megfelelni, az ő útjukat próbálta járni, mert azt hitte, nincs más választása. Hiába volt látszólag egy saját akaratú, szabad nő, a lelke mélyén az apja kedvenc kislánya maradt, és az ő kezébe kapaszkodott. És ugyanígy akart az én kezembe is kapaszkodni, biztonságot keresve. De most felismerte, hogy nőként nem kell, hogy egy férfitól függjön az élete. Rájött, hogy lehet saját vágya, saját útja. És ő valójában gyerekkorától kezdve gyógyítani szeretett volna. Úgyhogy most megy, és jelentkezik egy kórházba dolgozni, aztán pedig tanulni fog. És gyógyító lesz. Azzal megcsókolt, fogta a festményt, és boldogan kitáncolt az ajtón.

Akkor még nem tudtam józanul gondolkozni. Csak azt éreztem, hogy elveszettem őt, hogy ez a Sixtus-kápolnás élmény elvette tőlem azt a lányt, akit szerettem. Ez az új Raffaella hirtelen nagyon messzire került tőlem, és nem láttam esélyt arra, hogy utolérjem. Ezért elrohantam Leon boltjához, hogy megtudjam tőle, hol van Draco. Ott volt. Üvöltöztem vele, aztán ide jöttem, és most nagyon akartam én is ezt az élményt. Követni akartam Raffaellát. Azt az örömöt akartam én is, amit rajta láttam.

De én nem azt találtam. Igaz, hogy megvolt az áttörés, most nekem is sikerült látnom. De túl sokat láttam.  Azt éreztem, hogy rám szakadt a kápolna egész mennyezete. Hol van az az élmény, amit Raffaellánál láttam? Hol az a tiszta felismerés, ami neki megvolt?

Persze gondolhatnám azt, hogy ez csak egy hirtelen fellángolás nála, és semmi garancia sincs arra, hogy sikerülni fog neki. Győzködhetném magamat arról, hogy csak egy illúzió rabja lett, és majd kijózanodik. Csakhogy láttam a saját festményemet, és tudom, hogy én egy konyhát és egy szakácsnőt akartam festeni. De nem az lett belőle. És én hiszek abban az energiában, vagy bárminek is nevezzem, ami alkotás közben működik bennem. Ez az a képességem, amiben biztos vagyok. Tehát tudom, hogy Raffaella valóban a neki való életbe indult el. Megtalálta a saját útját, és hiszem, hogy sikeres lesz benne. És már most sugárzik belőle a boldogság.

De akkor én miért nem érzem hasonlóan boldognak magamat? Mi ez az iszonyú teher rajtam? Oké, hogy ez mind az én erőm, ahogy Draco állítja. De mit kezdjek vele, hogy ne kívül érezzem, hanem belül? Neked ez hogyan sikerült? Te hogyan tudsz ilyen nyugodt lenni, ilyen magabiztos?

  Na, gondoltam, már megint a témánál vagyunk. Egy fenét vagyok én nyugodt. Kalapál a szívem, egymást kergetik a fejemben a gondolatok, hogy akkor most hogyan is állnak ők ketten egymással, mit érezhet Raffaella iránt? Persze, hülyeség az egész, hiszen egyértelmű, hogy csodálja a lányt, most még inkább, mint eddig. És végül is mindegy, hogy szakács lesz belőle, nővér vagy orvos, bármelyik illik hozzá. Az, hogy Raffaella már nem akar a kezébe kapaszkodni, csak annyit jelent, hogy nem kislányként, hanem felnőtt nőként lesz majd mellette. Még hogy én magabiztosnak látszom? Összekever engem Raffaellával. Ő magabiztos nőként távozott erről a térről. Én meg itt ücsörgök kétségek között az obeliszk tövében.

Nem válaszoltam Davidnek, mert nem tudtam mit mondani. Ő egy ideig nézte még a bárányfelhők lassú vonulását, majd felállt.

– Most muszáj járnom egyet, mert megfulladok ettől a súlytól. Viszlát, majd biztosan találkozunk még. – Azzal elment. Nem nézett vissza.

Én meg ott maradtam a viharos belső világommal a márvány talapzaton, és arra gondoltam, jó lenne kővé válni. Itt maradni, belesimulni a nyugalomba, és elengedni ezeket a fájdalmas, vad érzéseket, a csalódottságot, és ezt a nagy űrt a mellkasom közepén, amit David távozása hagyott maga után. A hátamat nekivetettem az obeliszk aljának, és vártam, hogy elborítson az ismerős, könnyű, lebegős érzés. De nem a nyugalom jött, hanem az emlékek. Réges-régi emlékek.

A képek abból a repülős, boldog vízi világból. Gyors villanással felbukkantak, aztán el is tűntek a szép emlékek, és következett ugyanaz az érzés, ami most is bennem volt. Ahogy az a fiú, aki annyira hasonlít Davidre, ugyanígy felállt mellőlem a tengerparton, és elment, vissza sem nézve. Értetlenség, üresség és a nagy fájdalom maradt csak bennem. Miért nem érti azt, amit mondok? Miért nem tudom elfogadni azt, amit ő akar? Annyira szerettem volna egyetérteni vele. Olyan jó lett volna, ha ugyanúgy tudok lelkesedni, mint ő. De nem sikerült. Abban a régi világban nem tudtunk hazudni. Nem voltam képes azt mondani, hogy jó az, ami felé megy, nem tudtam bólogatni a terveire, mert nem hittem bennük. És a végén kiderült, hogy nekem volt igazam. Talán, ha erősebb lettem volna, ha megpróbálom meggyőzni, ha nem némulok el akkor, amikor értetlenkedve visszakérdezett, hogy mi a bajom. Határozottabbnak kellett volna lennem. Magabiztosabbnak. De gyenge voltam, és ez lett a vége. Féltem, hogy elveszítem, ezért nem akartam ellenkezni vele. Azt reméltem, hátha magától is rájön, hogy a terve túl veszélyes. Abban bíztam, hogy a szerelmünket, a boldogságunkat nem fogja kockáztatni. De ő másként döntött, én pedig nem tettem meg mindent, hogy megváltoztassam a döntését. Így én is felelős vagyok azért, hogy mindent elvesztettünk. És most már tényleg rosszul érezhetem magamat. Elhagyottnak és bűnösnek is.

   A régi érzések súlya újra ott volt bennem, és emlékeztem rá, ahogy ott ültem a tengerparton akkor is, amikor jött a vég. Ott vártam, a régi helyünkön azt, hogy mi lesz a nagy kísérlet eredménye. És amikor felrobbant körülöttem minden, amikor vége lett a világunknak, nem akartam elmozdulni onnan. Nem akartam megélni ezt a nagy csalódást. Nem akartam továbblépni, nem akartam a Fényben szembenézni a tanulságokkal. Ott maradtam, és eggyéváltam a tájjal. Kővé váltam. Beleolvadtam a sima, hófehér márványba. 

Jó volt a csend, az a gondolatok és érzések nélküli, nyugodt nemlét, amiben voltam. Aztán valamikor, nagyon sokára megmozdított egy erő, hangok rezegtettek meg, és apró emberek mozgolódtak körülöttem. Kihasítottak a sziklából, elvittek valahová, és egy ismerős férfi kezdett el nézegetni. Körbejárta a márványtömböt, amiben ott voltam, beszélt hozzám, megsimogatott. Aztán vésővel és kalapáccsal formálni kezdett. És egyszer csak ott álltam újra, a régi alakomban, a hófehér márványból kibontva, mozdulatlanul. 

A szobrász pedig, az a régi férfi a zöldeskék szemével, az ismerős vonásaival, térdre rogyott előttem, és zokogni kezdett.

A márványszobor nem tud könnyezni. Ezért én nem sírtam. Csak néztem, néztem azt a régi férfit, és nem tudtam megölelni.

De ettől kezdve tudtam, hogy érdemes életre kelnem, érdemes visszamennem a Fénybe, hogy újra lejöhessek ide emberi testbe, hogy találkozhassunk, és hogy kijavíthassam azt, amiben hibáztam. Hát elmentem a Fénybe. És találkoztunk. De mégsem sikerült mindent jóvátenni.

Az emlékképek megakadtak. Visszazökkentem a jelenbe, a római Szent Péter térre, a hétköznapi emberi világba. Éreztem, hogy van még bennem egy másik, fájdalmas csalódáskupac, de most nem volt kedvem abba is belemászni. Épp elég ennyi nyavalygás egy napra. Pedig azt hittem, egész jól haladok a boldogabb élet felé, dehát ez a reménytelen szerelem jó kis ürügy arra, hogy megint vacakul érezzem magam.

De most tartsunk egy kis szünetet!

Felálltam, megmozgattam az elzsibbadt tagjaimat, és céltudatosan elindultam. Aztán a második lépésnél megkérdeztem magamtól, hogy hova is megyek? Megtorpantam, egy járókelő nekem is jött, mert túl hirtelen álltam meg. Hát… hova is menjek?

Visszamehetnék Leonhoz, délután van, elvileg még érvényes a meghívás. És a freskóból még nem jutottunk el az én részletemhez. Már egy csomó képről beszéltünk, csak az enyémről nem tudom, hogy valójában miről is szól. Vagy hazamehetnék Mamma Giuliához és a lányokhoz, és beszélgethetnénk könnyed, hétköznapi dolgokról, nem pedig ilyen véresen komoly témáról. Vagy sétálhatnék is egyet, nyugodtan, szabadon. Ráérek, van időm.

Ez az utolsó ötlet nagyon jól hangzott. Azt reméltem, a nyüzsgő város, a látnivalók eléggé lekötnek, és nem fognak fájdalmas emlékek zavarni egy ideig. Úgyhogy elindultam, csak úgy, az orrom után. Nem volt semmi konkrét célom, csak élvezni akartam Rómát, úgy, mint egy átlagos turista.

Egy ideig egész jól ment a dolog. Sétáltam, néztem az épületeket, az embereket, vettem egy fagylaltot, sütött rám a Nap, és jól éreztem magam. Csak azt felejtettem el közben, hogy én nem vagyok átlagos turista. De aztán az események eszembe juttatták azt, hogy én menekülni akartam valami elől, a bennem levő emlékek elől. És persze rájöhettem volna már, hogy ez esélytelen. Az emlékek konokul jönnek velem, és alig várják, hogy újra előtörhessenek.

Mentem az utcán, és a környék észrevétlenül megváltozott. Először fel sem tűnt, mert egy ideje szűk kis sikátorokban lépkedtem, és nem vettem észre, mikor tűnt el az autózúgás, és lett helyette patkócsattogás az úton. Továbbra is sok ember volt körülöttem, de furcsa, bő köpenyekben, széles karimás kalapokban jártak, és a levegőben is nehéz, fojtogató szagok terjengtek.

Benne voltam megint valamelyik emlékemben. Na, tessék, ez lett a laza kis délutáni sétámból.