45. Hogyan tovább?

 

Draco elhallgatott, és az utolsó mondata ott visszhangzott a levegőben. Olyan áhítatos hangulat lett a szobában, mint egy templomban. Ültem a fotelban, és nem tudtam, mi jöhet ezután. Talán megnyílik az ég, és virágok záporoznak rám, elönt a fény, és felemelkedem a mennyekbe… vagy valami hasonlóan magasztos dolog történik, és szentté avatnak közben.

De semmi ilyesmi nem következett be. A visszhang elhalkult, a korábbi zúgás is megszűnt, a tárgyak is visszanyerték a normális körvonalaikat. Most vettem észre, hogy a szobában ég a villany, a nagy beszélgetés közben valamikor beesteledett.  

Leon felállt, levette a tartóról az Utolsó ítélet poszterét, összecsavarta, és visszatette a polcra a többi közé. Draco nagyot nyújtózott, aztán elővette a zsebéből a mobiltelefont. Nézte egy ideig a kijelzőt, aztán kikapcsolta a készüléket. A szekrényhez ment, kihúzta az egyik alsó fiókot, beledobta a telefont, és hangos csattanással becsukta. Aztán megfordult.

– Kell egy új mobil. Nyugdíjba megyek.

Leon egyetértően bólintott:

– Rendben. Én meg bezárom pár napra a boltot, és körülnézek a városban. Régen sétáltam már az utcákon nappali világosságban. – A tálcára tette a teáscsészéket, és kivitte a konyhába.

Én meg csak ültem ott, és nem tudtam, mit kezdjek magammal.

Most akkor mi van?

– Megcsináltad. Minden rendben van – mondta Draco. Leon közben visszajött a konyhából, és ő is rábólintott.

– Persze, megcsináltad. Nagyszerű tett volt. Csodálatos eredmény.

– És most mi lesz? Hogyan tovább? – kérdeztem.

– Éld az életed. A feladatot elvégezted.

– De akkor mostantól nagyon figyelnem a tetteimre, ugye? Ha én vagyok az üzenet, akkor vigyáznom kell, hogy jól éljek, hogy ne hibázzak, és hogy tiszta üzenetet képviselhessek.

– Aha, persze. És kolostorba is kellene vonulnod, nehogy bepiszkold magadat a mindennapokban. Vagy testőröket fogadnod, akik távol tartják tőled a külvilág ártalmas hatásait. És mostantól csak szent szövegeket olvashatsz, nehogy a gondolataidba valami szennyes téma befurakodhasson.  Nem beszélhetsz az egyszerű emberekkel, mert azok lehúznának a romlott fizikai síkra. Csak tiszta bioételeket ehetsz, abból is csak keveset, nehogy csökkentsék a szent rezgést benned. Imádkozz, böjtölj, és éldegélj a világtól távol, egy kolostorcellában, hogy minél hamarabb szentté válhass. – Draco végre elhúzta a száját, és most nagyon megkönnyebbültem ettől a gunyoros mosolytól. Eddig olyan komoly arccal sorolta a feladatokat, hogy kezdtem kétségbeesni az irreális elvárásoktól.

– Ne ijesztgesd már! – szólt közbe szelíd hangon Leon. – Még csak most ébredt fel, természetes, hogy keresi az útját.

– Nem kell keresni, már megvan – mondta Draco. –  Jó vagy úgy, ahogy vagy, Angele. Nem kell másnak lenned. Az életed rendben van. Eddig is jó volt, ahogy éltél, minden rendben volt benne, minden részlete fontos volt. Ezután is jó lesz, bárhogy döntesz, bármit is választasz.

Egyszerűen csak élj. Nem kell szentté válnod, az nem lenne egy normális élet.

Legyél ember, az, aki vagy, legyél nyugodtan önmagad mindenféle spirituális sallang és kényszercselekvés nélkül. Csak ennyi a feladatod. Ez igazán egyszerű, ugye?

   Hát…  hogy mi az egyszerű, azt majd meglátjuk, gondoltam magamban, de azért kezdtem végre jobban érezni magamat. Hiszen ez akkor szuper! Feladat megoldva, és élhetek nyugodtan. Tényleg csak ennyi a dolgom? Akkor jó.

Leon és Draco mosolyogva álltak előttem. És rájöttem, hogy valóban ennyi volt, ideje elindulnom, hiszen már órák óta beszélgettünk ebben a kis szobában. Későre járhat, a vendégségnek vége.

Elköszöntem tőlük, és kiléptem a lámpafényes, esti utcára. Az órámra néztem. Te jó ég, tényleg sok idő telt el.

Sietni kezdtem vissza Mamma Giulia szállodájába, és egyúttal vissza ebbe a jelenkori világba, a mai életembe. Ami valójában egy teljesen új élet volt. Vagyis az élet az ugyanaz maradt, csak én érkeztem meg végre bele. Úgy éreztem, hogy minden egyes lépéssel stabilabbá teszem ezt az új nézőpontú jelenemet.

Itt élek, és jól élek. Bármit teszek, az az én döntésem lesz, az én választásom. Nem a sors dobál, hanem én irányítom az életemet.

Ez itt az én életem, az én világom. És ha úgy akarom, akkor az én boldogságom.

Gyors léptekkel befordultam a sarkon, és beleütköztem valakibe. Meginogtam, de a férfi elkapta a karomat, és megtartott.

David volt az. Már megint.

Ugyanennél a saroknál találkoztunk nemrég. Vagyis inkább nagyon-nagyon régen, sok felismeréssel ezelőtt. Egy korábbi életemben, amiről azt hittem, hogy nem jól működik.

Most újra itt állt előttem David.

Fogta a karomat, szélesen elmosolyodott, és azt mondta:

– Nahát, te vagy Angele Hilcom, ugye? A te táskádat találtam meg a Szent Péter téren. Milyen különös véletlen, hogy újra összefutottunk. Olyan, mint egy csoda. Szerinted is?

   Összezavarodtam. Ma már túl sok teret és időt tapasztaltam meg, és pár pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy ez most melyik valóság. Miről beszél David?  Hiszen azóta már többször találkoztunk, például pár órája odafenn a romos falnál.

Aztán megláttam a szemében a kérést, és rájöttem, mit akar. Azt szeretné, hogy kezdjük újra onnan, attól a résztől, amikor először találkoztunk. Írjuk újra a forgatókönyvet. Próbáljuk meg másként, hátha más lesz a vége.

Álltunk egymással szemben.

Már nem volt rajtam a múltam terhe, mint a korábbi találkozásainknál. Se a távoli, se a mostani élet súlya nem nyomasztott. Szabadnak éreztem magam. 

Akkor hát miért ne?

Azt tehetek, amit akarok.

Akkor legyen. Próbáljuk meg újra.

Davidre mosolyogtam:

– Igen, szerintem is különös találkozás. És azt hiszem, Rómában vannak csodák.

David arca felragyogott az örömtől.

– Nagyszerű! Van kedved sétálni egyet? Olyan szép este ez a város.

Bólintottam. Elindultunk egymás mellett, és David megfogta a kezemet. Természetes mozdulat volt, és jóleső érzés. Sétáltunk hát kézenfogva a vidám, forgalmas utcákon át.

Az egyik sarkon vettünk egy pizzát, de nem ültünk le, csak úgy útközben ettük meg. Valamiről időnként beszélgettünk is, de egyikünk se figyelt a szavakra. Egyszerűen csak jó volt egymás mellett lépkedni.

Aztán egyre kisebb utcákba fordultunk, és egy meredek ösvénynél ismerős lett a táj. Rájöttem, hogy a délutáni dombtetőre jutottunk vissza.

És egyszer csak újra ott álltunk a romos fal előtt. A város fényei alattunk csillogtak, az utcazaj is csak távolról hallatszott már. Idefent pár halvány utcai lámpa világította meg a fákat, bokrokat.

David levette a farmerdzsekijét, és leterítette a fűre a fal tövében.

Leültünk egymás mellé. A hátunkat a langyos kőfalnak támasztva, csöndben néztük a fényeket odalent. Aztán szinte egyszerre mozdult a fejünk, és a csillagokat kezdtük figyelni odafent, a végtelen, sötétlő űrben. Távoli, aprócska fénypontoknak látszanak, pedig valójában hatalmas, forrongó energiagömbök. És milliárdnyi van belőlük, amiket nem is érzékelhetünk, ismeretlen galaxisokban ismeretlen életformákkal.

Hatalmas ez a világ itt körülöttünk.

Vajon mennyit látunk belőle? És amit látunk, jól látjuk-e?

44. A Tükörajtó kitárul

Leon szavai után nagy csend lett a szobában. Túl nagy csend. És azt éreztem, hogy ez a néma űr tőlem vár választ. Csak meg kellene mozdulnom, meg kellene szólalnom, és valami végre megváltozna. Talán helyrezökkenne a világ. Vagy legalább egy kis darabkája a helyére kerülne.

De hogyan csináljam?

Mit csináljak?

A hasamban gyűlni kezdett a görcsös feszültség, és húzott lefelé. Egyre kisebbnek éreztem magam, belesüllyedtem a fotelba, és nem tudtam, mit tegyek, hogy ne nyomasszon ennyire a feladat terhe. Lehet, hogy meg tudom csinálni. Lehet, de nem biztos. Azért persze érdemes lenne megpróbálkozni vele.

De mit csináljak? Mi ez a feladat?

Nem volt válasz, csak a nagy csend.

Itt ültem a szobában, de a tér kitágult körülöttem. Túl nagy lett. Elvesztem benne. A két ősz öregember pedig valahogy túl messze került tőlem. Nem szóltak, nem tudtak segíteni. Velem szemben a képen az Utolsó ítélet Krisztusa el volt foglalva a saját döntésével, a Nő pedig magába zárult, befelé figyelt, nem adott tanácsot nekem.  

Idelent nem találtam kapaszkodót. Sóhajtottam egy nagyot, és felnéztem a mennyezetre. Ez ismerős világ volt. Igaz, hogy csalódottsággal teli, de mégis ismerős világ, ismerős szereplőkkel.

A szemem végigsiklott visszafelé a képsoron: az öreg Teremtő halála, az Új Világ, a fiatalok kézfogása, a Tudás fája… Itt megálltam. Hát persze, a Tudás fája, a két kígyó, Hermész botja. Olyan vak tud lenni az ember! Kapaszkodót kerestem, és elfelejtettem, hogy már megtaláltam.

Megkerestem azt az ismerős sarokfestményt, azt az előre nyúló férfikart. Néztem, és újra megláttam magam előtt fényleni azt a szárnyas botot.  Kinyújtottam a kezem, és megmarkoltam.

A fény örvényleni kezdett körülöttem, magával ragadott, felrepített. Szálltam bele a gyönyörű, tiszta fehér fénybe. Amikor már azt reméltem, hogy beleolvadhatok, eltűnhetek benne, egy kemény zökkenést éreztem. A forgás abbamaradt, és én ott álltam egy fénykapu előtt.  Pislogtam, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Ilyet már átéltem pár napja, vagy ki tudja, talán már sokkal régebben is. Legutóbb ebből az lett, hogy egy busz oldalának mentem neki, és David rántott el az útból. Most újra itt álltam. Talán most már méltó leszek, hogy beléphessek a Fénybe.

Kinyújtottam a kezem. Ahogy az ujjaim a ragyogó felülethez értek, a fények megmozdultak, megelevenedtek. Arcok tűntek fel rajta, úgy, ahogy a múltkor is. Feltűntek, aztán átalakultak, összemosódtak, majd újra kirajzolódtak. Egy csillogó, gyönyörű kaleidoszkóp volt az egész. Megláttam benne Leon és Draco vonásait, aztán David, Raffaella, Mamma Giulia, a lányok arcát. A félelem egy pillanatra megjelent bennem, amikor feltűnt Max, de gyorsan váltott a kép. Ott volt még George, Leslie, a nagyapám, vagyis a valódi apám, aztán az anyám, a két húgom… A kép egyre színesebb lett, és a sok kis arcból egy nagy kezdett kirajzolódni,  betöltötte az egész teret előttem. Egy nagyon ismerős, békés tekintetű, szép vonású arc volt, egyszerre férfi és nő is. Végtelen nyugalom sugárzott belőle.

Eggyé akartam válni vele, beleolvadni. A tenyeremet a felülethez nyomtam, azt reméltem, hogy ki tudom nyitni a kaput.  De az meg se moccant. A kép viszont szivárványszínű foltokká vált szét, azok forogni kezdtek, és végül újra egy fényörvényben voltam.

Aztán a fény elhalványult, és a szobában ültem megint, velem szemben a két öreg. Kissé csalódott voltam, de elfogadtam a helyzetet. Hát, újra itt vagyok. Megint nem nyílt meg nekem a fénykapu.  

– Nem kapu – mondta Draco olyan vidáman, mint aki valami nagyon vicceset látott az előbb. – Lásd már meg azt, ami az orrod előtt van! Ez nem kapu, hanem tükör! Nem arra való, hogy átmenj rajta, hanem arra, hogy felismerd önmagad.

– Micsoda? Az lehetetlen. Egy csomó embert láttam benne. Davidot, az anyámat… és a többieket. Ők nem én vagyok.

– És ha mégis? Hogyha azok, akiket láttál, mind a te részeid tükörképei? Mi változna akkor, ha ezt hinnéd?

  Meghökkentem a gondolattól. Egyrészt túl elvont volt, olyan misztikus, elméleti… másrészt viszont nagyon is hihető. Mert ahogy láttam őket, egyértelmű volt, hogy mindenki hozzám tartozik. Az életem részei voltak. Akkor talán az Énem részei is?

Ők mind én vagyok?

De akkor egyszerre vagyok olyan bölcs, mint Leon, keményen céltudatos, mint Draco, de tehetetlenül elveszett is, mint az anyám, gazember, mint Max, alkoholista ösztönlény, mint George… tehetséges, mint David, életvidám, mint Raffaella… és…

Huhh, te jó ég! Mi van, ha mindez tényleg bennem van?

Na persze nem teljesen, de részletekben, darabokban. Ahogy ők az életem egy-egy részletét jelentették, úgy tükröznek is belőlem egy-egy darabkát.

Ez nagyon érdekes gondolat volt. Nagyon ismerős, és megnyugtató is.

Valami mintha kattant volna bennem odabent, a mélyben. Mint amikor egy főkapcsolót átállítanak. Az eddigi nehéz teher eltűnt, és átjárt a megkönnyebbülés érzése.

Minden, amit eddig megéltem, én magam vagyok.

Nem külső erők dobáltak ide-oda, nem a végzett sodort magával. Mindezt én csináltam.

Ez mind én vagyok.

Minden, ami történt, az én életem része.

A felismerésben akkora biztonságérzet volt, hogy egyáltalán nem zavartak a fájdalmas tények. Hiszen így bármi, ami történt velem, csak az volt, ami amúgy is létezett bennem. Ha szenvedést okozott, csak azért tehette, mert bennem is ott volt a szenvedés. Csupán megjelent kívül is, és szembesülhettem vele a tükörben. És ha már láttam, akkor tehettem ellene, változtathattam rajta.

Persze, könnyebb lett volna, ha már korábban felismerem, hogy mindez én vagyok. Akkor nem hittem volna azt, hogy bárkinek hatalma van felettem. Nem hagytam volna magam zsarolni és kihasználni, ha tudom, hogy Max nem lehet erősebb nálam. Az én tükörképem, tehát csak annyira erős, mint az a darabka, amit tükröz belőlem. Én viszont, összességében több vagyok, mint bármilyen tükröződő rész. Én az Egész vagyok.

Most már tudom, hogy mindenki csak a belőlem tükröződő részlettel kapcsolódik hozzám, így én dönthetem el, hogy melyiket hagyom működni, és melyiket változtatom meg.   

Eddig azt hittem a tükörképről, hogy nem én vagyok. De most már tudom, hogy mindez én vagyok, és többé semmitől sem kell félnem. Csak az jelenhet meg kívül, ami már megvan bennem.

Biztonságban vagyok. Ez az én életem. Ez az én világom.

És ez a világ az én biztonságos otthonom.

Ezek a gondolatok végigszáguldottak az agyamon, és nem is mindig fogalmazódtak meg tisztán. Inkább csak éreztem őket, és azt, hogy valami nagyon fontos dolgot találtam meg, amit még nem is értek egészen.

Közben a fényörvény megint megjelent körülöttem, magával ragadott, és újra felragyogott előttem az a fénylő tükör, és az a békés, szép arc.  

Ez is én vagyok? Ez mind én vagyok? Ez igazán csodálatos!

Elmosolyodtam, és a kép is mosolyogni kezdett. Felemeltem a kezem, és intettem neki. A tükörből visszaintett az a másik.

Furcsa, új érzés kezdett szétáradni bennem. A gyomromból indult, ahol korábban a fájdalmas görcs volt. Most helyette melegség öntött el, öröm, és egy eddig ismeretlen érzés, a magabiztosság. És büszke voltam önmagamra. Csodáltam magamat, hogy mindezt túléltem, végigféltem, megszenvedtem, és kibírtam úgy, hogy fogalmam sem volt arról, valójában milyen erős is vagyok.

Eközben az arc egyre jobban fénylett a tükörben, majd hirtelen szétrobbant a kép. Apró fényszilánkok repültek szerteszét, és a mögöttük egy nagy erejű energiafolyam zúdult befelé a kép helyén megnyíló térből. 

Olyan volt, mint egy özönvíz, fényből és energiából. Sűrűbb, töményebb volt, mint az a korábbi fényörvény, ami felemelt és idehozott. Ez az új energia körbevett, belém hatolt, eggyé vált velem, és közben elborított mindent kívül is, beleivódott ebbe a világba. Mint amikor a megtermékenyítő áradat elönti a sivár, kiszáradt vidéket, és új életet hoz.

...

Valami zörrent. Kinyitottam a szemem, pislogtam, hogy a nagy fény után lássak valamit ebben a homályosabb világban. Újra Leon szobájában ültem, de valami megváltozott. Mindenhol apró fények szikráztak, a tárgyak körvonala enyhén hullámzott, és egy különös, halk zúgás töltötte be a levegőt.    

Aztán egy üveg koccant a poháron. Draco a szekrény mellett állt, italt töltött. Megfordult, és széles mosollyal megemelte a poharát:

– Gratulálok! Megcsináltad! – És felhajtotta az italt. Most valahogy fiatalabbnak tűnt, mint korábban, és a szeme is máshogy csillogott. Mintha egy új ember lett volna, egy lelkesebb, optimistább. Letette a poharat, és Leonhoz fordult: – Mit szólsz hozzá, testvér? Hitted volna, hogy ilyen gyorsan áttöri a falat? Elképesztő ez az új nemzedék. Csak végiggondolja, és tessék, már nyitva is az új átjáró. Fantasztikus!

   Leon csöndben ült, lehajtott fejjel. Először azt hittem, valami baja van. De aztán mosolyogva felnézett, és meglepve vettem észre, hogy könnyes a szeme. Gyorsan megtörölte, köhintett egyet, és bólogatott Draco szavaira.

– Mit csináltam? – kérdeztem csodálkozva.

– Megnyitottál egy új Kaput ­– mondta Draco. – Áttörted a tükörfalat, és ezzel utat engedtél az új energiának, hogy beáradjon ide. Mi nem is gondoltuk volna, hogy ez ilyen könnyen lehetséges.

Mi a régi utakat kerestük. De azok az öreg kapuk már berozsdásodtak, és túl sok vallási dogma, filozófiai elv és észérvekből összehordott törmelék torlaszolja el őket. Ezért azt hittük, sokáig tart megtisztítani az utat, hogy elindulhassunk a fejlődés felé. De te megoldottad a helyzetet. Nem a régi kapukat tisztogattad, hanem átvágtad a gordiuszi csomót. Új kaput nyitottál, az önfelismerésen, a tükrön keresztül. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű, hogy ott ilyen vékony a fal.

– Mi a régi Kapukat ismerjük – vette át a szót Leon –, azokon át próbáltunk hazajutni, miközben tudtuk, hogy szinte reménytelen feladat. Azok a Kapuk az elvesztett Édenkertbe visznek vissza, és nemcsak az a gond, hogy a történelem során eltemetődött a hozzájuk vezető útvonal. Ha meg is találjuk őket, azokon csak tiszta, ártatlan lélekkel lehet átlépni. De a mi szívünket a sok-sok élet alatt összegyűjtött bűntudat, szégyen és csalódottság olyan hatalmas terhe nyomasztja, hogy lehetetlennek tűnt az átjutás. Ezért csak abban reménykedhettünk, hogy sikerül felébresztenünk azokat, akik nálunk fiatalabbak, akik kevesebb múltbeli csomagot cipelnek, és legalább nekik segíthetünk hazamenni.

Nem hittük, hogy lesz valaki, aki meg tudja nyitni a Tükörajtókat. Ez eddig csak elméleti lehetőség volt. Idáig ezek egyszerű lelki tükörként működtek, és segítettek abban, hogy valaki megláthassa önmagát.

De az emberek már félúton el szoktak akadni az önmegismerésben. Vagy beleragadnak a régi fájdalmakba, vagy elvesznek a lehetőségek jövőbeli illúziójában. Önmaguk teljességét nem merik meglátni itt, a jelenben. Mert a teljességben erő van. Az emberek pedig az erejüktől sokkal jobban félnek, mint a gyengeségüktől.

Mert az erőhöz felelősség is tartozik. Ha erős valaki, akkor nem okolhat mást a fájdalmáért, kudarcáért, csalódásaiért.

Mi a kifelé vezető Kapukat kerestük, és megpróbáltunk hazaküldeni pár szerencsés kiválasztottat. És közben tudtuk, hogy mi örökre száműzöttek maradunk, mi már soha nem léphetünk vissza az Édenkert ártatlanságába.

De te most kitártál egy Tükörajtót, ami befelé nyílik. Nem arra való, hogy kilépjen innen az ember, hanem arra, hogy behozza ide az otthonát. Már nem kell hazamennünk. Az Édenkert folyója már ide torkollik, és hozza magával az otthon energiáját. Már otthon lehetünk itt is. – Leon hangja elcsuklott a meghatottságtól. Zsebkendőért nyúlt, és megtörölgette a szemét.

Én meg egyre nagyobb zavarban ücsörögtem a fotelban. Eddig is fura volt, amit láttak bennem, amit vártak tőlem. De most azt állítják, hogy megtettem valami nagy és fontos dolgot.

Én? Nem csináltam semmit. Csak belenéztem egy tükörbe. Nem győztem le egy sárkányt, nem szenvedtem el nagy kínokat, nem haltam kereszthalált. Nem vittem végbe semmilyen egetverő nagy tettet. Mivel érdemeltem ki ezt a nagy elismerést? Mi ez a nagy dolog?

– Megláttad a valódi önmagadat, és vállaltad a felelősséget az életedért – mondta Draco. – Igen, ez ennyire egyszerű, és ennyire könnyű. Mégsem merik megtenni az emberek. Pedig ennek a felismerése és ennek a felelősségnek a vállalása töri át a falat az itteni és az otthoni világ között. Ledönti a falat, új Kapukat tár ki, és egybenyitja a két világot. Hazavisz úgy, hogy el sem kell mennünk innen.

Ezzel a felismeréssel lesz újra Teremtő az ember. Megtalálja az elveszített önmagát, a hiányzó másik felét. Nem egy férfi vagy egy női társ hiányzik belőlünk, hanem a saját, teremteni tudó másik felünk. És akkor találhatjuk meg, amikor felismerjük azt, hogy sosem veszítettük el. Mindig itt volt bennünk. Csak lefojtottuk, eltemettük magunkban akkor, amikor nem az lett az eredmény, amit vártunk, amikor úgy éreztük, hogy kudarcot vallottunk.
A szégyen megöli a bennünk élő Teremtőt. Fel kell támasztanunk, meg kell látnunk, hogy ott van, mindig is ott volt. És aztán el kell fogadnunk magunkat, mint tökéletlen Teremtőt, aki tud hibázni is. Nem minden terv lesz sikeres.

– De hogy lehet tökéletlen egy Teremtő? Hogyan hibázhat egy Isten? – kérdeztem csodálkozva.

– Úgy, hogy változásra vágyik. Fejlődni akar. Más akar lenni. Hiszen ha tökéletes, akkor nem hibázik, de emiatt nem is változik. Unalmasan és egyhangúan mindig ugyanolyan tökéletes marad.

Ha tehát változni szeretne, akkor vállalnia kell a tökéletlenséget, a hibák lehetőségét, mert csak abból lesz új tapasztalat, abból lesz fejlődés.

Mi vagyunk ezek a tökéletlen Teremtők, csak elfelejtettük ezt. Vagy ha emlékszünk rá, akkor a kudarc szégyene bénítja le a teremtő képességeinket.  Eddig önmagunkban elveszve, a régi otthonból száműzve éltünk itt.

De te megtaláltad önmagadat, és ide hoztad az otthont. És mivel te is része vagy a régi nagy Egésznek, aki egykor darabokra robbant, ezért ha te megcsináltad, akkor a képesség megjelent mindnyájunkban. Ha egy ember tudja, akkor azt már mindenki tudhatja.

Lehet, hogy eleinte nem sokan fogják felismerni, nem akarják használni, nem mernek változni. De a lehetőség már megvan minden ember számára.

Ez lett tehát a te Üzeneted, amit áthoztál.

Te magad vagy az Üzenet.

 

43. A történet vége és az Utolsó ítélet

Sóhajtottam egy nagyot, és felemeltem a tekintetemet a képről. Visszatértem a saját időmbe, a római kis szobába. Leon és Draco egyszerre bólintottak, ahogy rájuk pillantottam. Most igazán kényelmes helyzet volt az, hogy ők közben hallották a gondolataimat, és nem kellett hangosan elismételnem, mire jutottam.

– Igen, jól látod, ez a lényeg – mondta Leon. – Raffaello is felismerte a helyzetet, de nem nagyon tudott mit tenni. Ebbe az első szobába belefestette az Üzenetet és a közben felismert figyelmeztetést is. A négy freskó összeolvasva elmondja a történetet. Az Erények, a szellemi igazság, a szent tudás megtestesült, és lejött a földre. A Parnasszuson a művészek megfogalmazták, és aztán lehozták az emberek közé az égi üzenetet. Később az Athéni iskolában a művészetek mellé betársult a tudomány is, és az emberiség szellemi tudása kiteljesedett. De a hitből merev, dogmatikus vallás lett, emiatt szétvált az égi és a földi világ, az emberek pedig vitázni kezdtek egymással az összefogás helyett, ahogy a Disputa freskóján is látható. Ezért az Athéni iskola szereplői visszajöttek, hogy a reneszánsz eszmékkel újraegyesítsék a szellemi és az anyagi oldalt.

Ez volt az eredeti üzenet. És menet közben kiderült, hogy a terv félrecsúszott, a világ kibillent az eredeti menetéből. Erre figyelmeztet a freskón az utólag odafestett Michelangelo gondterhelt figurája.  

Raffaello ennyit tudott tenni a cél érdekében, aztán folytatta a saját feladatát, festette azt a szebb, másik világot, ami az ő eredeti küldetése volt.

Michelangelo és Raffaello erőfeszítésének volt azért egy kis hatása, Leonardóban megmozdult valami. Ekkor festette meg a Szent Anna harmadmagával című képét, amivel kiegészítette a Sixtus-kápolna freskósorán az Éva teremtésének hiányzó képkockáját.  Ez a festmény illik oda, nem az, amit Michelangelo tehetetlenségében odarakott a fiatalkori vázlatai alapján.

De egyébként Leonardo ebben az időben, 1508-tól 1513-ig Milánóban élt, a francia király szolgálatában. Geológiai és vízrajzi tanulmányokat készített, anatómiai tanulmányokat végzett, megoldotta a görbe szögek matematikai problémáját, mellesleg pedig a testvéreivel pereskedett.

– Egyszóval elcseszte az idejét – szúrta közbe Draco, szokásos stílusában. – Felpislantott a hívásra, gyorsan festett válaszul egy képet, aztán újra elmerült a borsó-lencseválogatásba, mint egy mesebeli Hamupistike, akinek már régen az Élet báljában kellene lennie, de még mindig vár valami külső jelre. 

– Aztán Leonardo 1513-tól három évig Rómában élt – vette vissza a szót Leon, és nem fűzött megjegyzést Draco szavaihoz. – Akkoriban már a legtöbb nagy művész és tudós Firenzéből és egész Itáliából is Rómába igyekezett, mert ott tudták leginkább megvalósítani a terveiket. Kivéve Leonardót, akinek már régen ott lett volna a helye. Ő alig járt korábban Rómában, és tartósabban csak ekkor, az élete legvégén költözött oda.

Így abban a pár évben ott volt Rómában, egymás közelében a reneszánsz korszak földi Szentháromsága. Egyszer korábban már találkoztak, 1504 körül mindhárman Firenzében voltak. Raffaellónak ott indult el a művészi karrierje a két nagy elődöt követve. Leonardónak és Michelangelónak pedig akkor kellett volna megfesteniük a firenzei tanácsterem freskóit, de persze nem sikerült az együttműködés.

Aztán tíz év múlva Rómában megint adódott egy halvány esély. Michelangelo 1515-re készítette el Mózes szobrát, Raffaello pedig sorra alkotta a szebbnél szebb képeit. Egy helyen voltak, egy időben, és most sem történhetett meg a kapcsolódás, nem történt meg a csoda. Mert a harmadik ember, Leonardo továbbra is a kör négyszögesítésének a problémájával volt elfoglalva, tudományos és matematikai tanulmányokat végzett, amiket titkos tükörírással jegyzett fel a füzeteiben. Ezekről persze semmit sem tudott a külvilág, nem épült bele a korszak tudásába, nem vitte előre a fejlődést. Elveszett ez a tudás, ahogy elveszett a feltalálójuk, és vele együtt végleg elveszett az eredeti terv is az új világról.

Aztán 1517-ben Leonardo a király hívására Franciaországba költözött, és ott is halt meg két év múlva, hatvanhét évesen.

Raffaello lázas igyekezettel próbálta belesűríteni az idejébe azt, amit lehetett, mert érezte, hogy a terv kudarcával neki is rövidebb lett az élete. Nagy lánggal lobogva élt, szeretett, szerelmeskedett és rengeteg képet festett. Számtalan Madonnát gyermekkel a karján, szenteket a látomásaikkal, és embereket, akik a vásznon élőbbek lettek, mint a valóságban. 

És aztán az a belső tűz egy magas lázzal járó betegség képében el is égette őt, éppen a harminchetedik születésnapján. Egy évvel Leonardo után halt meg, 1520. április hatodikán, nagypénteken. Az utolsó képén dolgozott, aminek a témája Krisztus színeváltozása volt.

Aznap, amikor meghalt, meghasadt a vatikáni palota mennyezete, a pápának egy időre ki is kellett költöznie azokból a termekből. Raffaello halálának különös eseményei még jobban megerősítették a hasonlatosságát az isteni gyermekhez, Jézushoz.

Ezek után Michelangelo végleg egyedül maradt. Dolgozott még, de egyre megkeseredettebben. Olyanná vált, mint a márványtömbjei, itt ragadt ebben a világban a bánatával együtt. Az ideje nagy részét a két síremlékkel való küszködés töltötte ki, II. Gyula és a Mediciek számára. Jellemző ez is a helyzetre. Mintha Michelangelo itt maradt volna, hogy megalkossa az egykori nagy terv síremlékét, de ez sem ment egyszerűen. Mind a két mű monumentálisnak indult, és csak csonkán, részletekben készült el. Ezzel pedig tökéletesen modellezte azt a nagy szellemi vállalkozást, ami megváltoztathatta volna az egész világot, de végül csak a művészeti életre tudott hatni.   

Michelangelo 1535-ben III. Pál pápa megbízására megfestette még az Utolsó ítéletet a Sixtus-kápolnában. Hatvan éves volt, reményvesztett, magányos ember. Hat év alatt készült el a freskóval. A képet egyrészt látványosan megcsodálták, és a fiatal művészek azonnal másolni kezdték a részleteit, hiszen a híres Michelangelo festette. Másrészt azonnal támadták is a meztelenség tobzódása miatt, ami valljuk be őszintén, tényleg nem illett a szent falak közé. Hiába volt a vallási magyarázat, hogy a feltámadáskor nem ruhában fognak kikelni az emberek a sírból. Ezek a testek nem hirdetnek semmilyen átszellemültséget. A húsról-vérről, anyagi világról szólnak. Persze, nem véletlenül, mert Michelangelo éppen ezt akarta közölni velük. Azt, hogy hiába lesz feltámadás, ez az emberiség nem tud szabadulni az anyag fogságából, és Krisztus nem fog könyörülni rajtuk.  

Ezek után Michelangelo úgy érezte, hogy ő elmondta a művészetével, amit akart, és ettől kezdve alig alkotott valamit. Rómában élt, és foglalkozott építészettel is, a Szent Péter templom befejezését ő irányította, és ő tervezte meg a kupolát. Idős korára a hit felé fordult, verseket írogatott, és néhány Pietát még kifaragott. Bár szinte meggyűlölte az életet, mégsem tudott elmenni innen. Abban a korban különlegesen hosszúnak számító életet megélve, nyolcvankilenc éves korában halt meg, 1564-ben.

Nos, erről a freskóról, az Utolsó ítéletről már éppen eleget beszéltünk, de azért vess csak rá egy pillantást! – Leon a polcról újabb tekercset vett le, az előzőeket gondosan visszarakta a helyükre.

  

   Igazán kényelmes helyzetben éreztem magam, ma délután egy komplex tárlatlátogatást kaptam egy fotelban üldögélve. Utazás térben és időben. Tehát most Raffaellótól visszakanyarodtunk a kiindulópontra, Michelangelóhoz és a Sixtus-kápolnához.

Leon kigöngyölítette ezt a posztert is, és feltette az állványra. Láttam persze a freskót már bent a kápolnában, de akkor nem ezekre az alakokra figyeltem. Nem is igazán emlékeztem rá, hogy mi volt a szemközti falon, mert engem a mennyezet ragadott meg. Ott éltek, mozdultak az alakok. Szemben csak valami nagy kék folt rémlett. 

Most láttam, hogy abban a nagy kékségben embercsoportok gomolyognak egy energikus központi alak körül. A freskó első pillantásra az előzőleg látott egyik Raffaello-képre, a Disputára emlékeztetett. Ugyanolyan szétszakadást láttam benne. Mindkettőnél ott az a középső, széles sáv, fő helyén Krisztus alakjával, felette két csoportban pár angyal, alul meg a kavargó, különálló embercsoportok. Az a különbség, hogy itt hiányzik legfelül, középen az isten alakja, helyette a felső freskósor mintázata lóg bele a képbe, és azon túl ott ül a hatalmas termetű Jónás, óriásként trónolva felettük. 

A következő feltűnő különbség pedig a Krisztus-alak energiája, amiről Leon az előbb beszélt. A Disputánál még ül, és tehetetlenül tárja szét a kezét: „mindenki nyugodjon le…” Itt, az Utolsó ítéletnél pedig energiaörvény van körülötte, aktivitás és hatalom. A Disputánál a kutya se figyelt rá, itt meg a vele egy síkban levő embertömeg aggódó arccal várja a végső döntését. 

Krisztus balján mindkét képen ott a kék köpenyes Mária. A Disputánál tisztes távolságból, hódolattal hajol feléje, mint egy áhítatos hívő. Az Utolsó ítéletnél testközelben, hozzásimulva, de tőle elfordulva áll, mint egy önálló véleménnyel rendelkező partner, aki tudomásul veszi a döntést, de nem ért vele egyet. 

Újabb hasonlóság az, hogy mind a két képen a lenti, földi szinten levők a maguk dolgával vannak elfoglalva, nem néznek fölfelé. A Disputánál a nagy vita megy, itt meg a baloldalon a feltámadás, felfelé kapaszkodás, jobbra meg a lezuhanás, pokolra szállás zajlik, és közben nem látnak fel, a lényegre. 

Legalul ott van a pokol. Vicces lehet, hogy amikor a pápa misézik, a feje magasságában az ördögök veszik körül. És pont középen, ahol az oltáron a feszület szokott állni, ott nyílik a pokol ürege az ördögökkel. Szegény keresztre szögezett Krisztust pont a papok teszik bele a pokol bugyrába. 

Ez a lenti rész olyan, mit egy horrorfilm, elég szörnyű látvány. De feljebb a többiek, a szentnek bizonyult emberek sem látszanak olyanoknak, akik bejutnak az örök boldogság birodalmába. Ez a freskó nem a mennybemenetel örömét hirdeti, az biztos.

És ahogy Leon mondta, egyértelmű, hogy középen az a férfialak nem fog bűnbocsánatot hirdetni. Ő nem egy jóságos, békés Jézuska. Nem is hasonlít a klasszikus Krisztus-ábrázolásokhoz. Ha a jellegzetes sebhelyek nem lennének a testén, akkor egy görög isten, Apolló is lehetne. Ha pedig a mennyezet alakjait nézem mellette, akkor ő az új nemzedék, a fiatal férfi Teremtő. Ő Ádám, csak a teste már olyan izmos, széles, mint aki sokat birkózott ezzel a világgal, és most egy nagy tussal lezárja, berekeszti ezt a meccset. 

De az arca a Dávid szoborhoz is hasonlít. Ő az a Gyermek, aki már felnőtt, és most végső döntést hozott. Az előző nemzedékből Jeremiás tehetetlenül magába roskadt a kudarc láttán, az öreg Teremtő a Noé-féle utolsó képen pedig meghalt. Ők itt hagyták, magára hagyták ezt a világot. 

Ennek a Krisztusnak ezen a képen szintén elege van ebből az egészből, bűnösökből és szentekből is. De ő cselekszik, le akarja zárni az egészet. Az ő forgó mozgása a tornádó pusztító örvényét fogja elindítani, hogy tisztára söpörje ezt a darabokra szakadt világot.

És itt ér véget az a mozdulatsor, ami elindult a líbiai szibilla mozdulatánál, aki nem tudott összeolvadni a kettéváló világba belezuhanó Teremtővel. Utána következett Jónás figyelmeztetése, aztán a Hírnök üresen kinyúló karja. És most az egészet lezárja ennek az ítélő Krisztusnak a köríves mozdulata, ami elindítja a Végítéletet.  És ez az ítélet a teljes pusztulás.

Ahogy egyre tovább néztem a képet, kezdtem magam rosszul érezni. Már annyiszor láttam Michelangelo alakjait a mennyezeti freskókon, hogy ők már jó ismerősnek tűntek, mintha részesei lennének az életemnek. De ezek az emberek itt nem tartoztak közéjük. Sőt, nem is tűntek élő embereknek, csak túlburjánzó hús- és izomcsomóknak. Azoknak a szárnyatlan angyaloknak meg olyan furán illeszkedett a fejük a törzsükhöz, mintha egy ügyetlen fazekasmester össze nem illő részeket ragasztott volna egymáshoz agyagból. 

Ez a Michelangelo már nem az volt, akit ismertem. Ezeknek a torz testeknek már nem volt közük a mennyezet tökéletes alakjaihoz. Ez itt már nem Kapu, csak egy végső, elkeseredett üzenet a falra festve. Egy dühös, káromkodó graffiti.

Egyetlen ismerőst találtam a képen, a Nőt ott középen, Máriát. Vagyis a női Teremtőt.  Egyedül az ő alakjában maradt meg az az élő energia, ami a mennyezeten még jelen volt. Az ő teste nem formátlanodott el, őt nem nyomta el anyag. A forduló mozdulata hasonlít a líbiai szibilláéhoz. De Mária nem a könyvet csukja be, hanem önmagát. A két karjával, az egymást keresztező lábával önmagába zárja azt a spirális mozgást, ami a líbiai szibillánál is az életet jelentette. Ő, a Nő itt is megőrzi az életet, azt, amit a mellette levő Férfi éppen elpusztítani készül. 

A férfi és a női Teremtő forgása itt is elkülönül. Az új világban az új nemzedék sem tudott egységet teremteni. Megint nem sikerült az egyesülés, pedig már nagyon közel voltak egymáshoz. Ott álltak egymás mellett, de máshogy akarták a megoldást, és ezért más-más irányba fordultak.

Huhh, nagy levegőt kellett vennem, és elfordultam a képtől, mert a benne meglátott energia kezdett lehúzni. A fenébe is, megint kudarcot vallottunk! Hogy lehet ennyit szerencsétlenkedni már ezzel a nagy tervvel! Vagy lehet, hogy eleve kudarcra van ítélve minden próbálkozás, mert ez a jelenlegi emberiség nem képes békében és boldogan élni? Nem tud és nem akar egyesülni, mert túl messze pattantak már egymástól az eredeti, szétrobbant Egység szilánkjai, és már nem ismerik fel egymást? Túlságosan különbözőek lettünk, máshogy értékeljük a múltat, nem értjük meg egymást a jelenben, és nem tudunk egy egységes jövőt elképzelni.

Lássuk be, hiába próbálkozunk, valahol mindig szétcsúsznak az energiák, elszakadnak egymástól a szálak, amiknek össze kellene kapcsolódniuk. Vagy a terv rossz, vagy mi vagyunk alkalmatlanok rá, hogy megvalósítsuk. Nem sikerül, már sokadszorra sem sikerül.

– Eddig nem sikerült – mondta Draco, erősen megnyomva az első szót. – Eddig nem voltunk rá képesek. De minden egyes próbálkozással közelebb kerülünk a célhoz. És persze egyre mélyebbre vájjuk a régi kerékvágást is, ezért nehezebb lesz kilépni a régi mintából. De majdcsak megunjuk egyszer! – Felnevetett, és valódi vidámságot hallottam a hangjában. – Az biztos, hogy én már nagyon unom. És remélem, egyre többen érzik ugyanezt.

– Most, hogy itt vagy, Angele, a reményünk újra megerősödött – tette hozzá Leon. – Mi, férfiak csak tartjuk a frontot, őrizzük a régi tudást. De láthattad a képeken, hogy az életet a Nő viszi tovább. A változást a női Teremtő energiája indíthatja el, és mi, bukott Férfiak csak válaszolni tudunk a hívásra, ha egyáltalán meghalljuk azt. És persze akkor, ha ennyi kudarc után maradt még bátorságunk újra próbálkozni.

A változáshoz, a Teljesség új világához mindkét Teremtő energiájára szükség van. A Férfiból és a Nőből tud megszületni az új Gyermek, az Új Világ. De ehhez végre össze kell fonódniuk, egymásra találni, egymásba olvadni, hogy a két külön Egységből megfoganhasson egy harmadik, az új Egység, az új Élet.