29. David élménye

Ekkor odakintről zörgés és hangos csilingelés hallatszott. Valaki olyan nagy lendülettel vágta ki a bolt ajtaját, hogy a kis ajtócsengő hangja is elakadt félúton. A két öreg egymásra nézett, és nem Leon állt fel, hogy a vevőhöz menjen, hanem Draco.

– Ez aztán gyors volt! – mondta vidáman, és kilépett az eladótérbe.

Összerezzentem, ahogy meghallottam David indulatos hangját. Nagyon dühös volt, kiabálva kezdte, és minden mondatnál egyre hangosabb lett.

– Mit művelt Raffaellával? Hogy merészel beleszólni mások sorsába? Maga csak játszadozik az emberek életével! Ehhez nincs joga! Összezavarja őket, tönkreteszi az embereket! Maga egy rohadt csaló gazember! Nem tudom, mit csinált vele, de azonnal vonja vissza! Ez egy másik lány, nem az, akit ismertem! Elvette tőlem azt, akit szerettem, elvette tőlünk a szerelmet! Ezt… ezt nem teheti… adja vissza őt… – David hangja elcsuklott, és döbbenten hallottam, hogy a sírás fojtogatja. Aztán összeszedhette magát, mert nagyot csattant a pult, ahogy rácsapott, és keményen folytatta: – Ez csak valami mágia lehet, ez nem tisztességes dolog. Csinálja vissza! Követelem, hogy csinálja vissza!

  Draco eddig csak hallgatott. Nem tudtam, hogy vajon milyen arccal állhat Daviddel szemben. Attól tartottam, hogy a sértésekre ő is emelt hangon fog válaszolni. De amikor megszólalt, a hangja teljesen nyugodt volt.

– A patakot nem fordíthatod vissza a forrásba, és a csírát sem nyomhatod vissza a magba. Vagy ha megteszed, azzal elpusztítod. Ha az élet elindul, nem állíthatod meg, csak akkor, ha megölöd. Raffaella elindult a saját útján. Mi lenne, ha üvöltözés helyett te is rátalálnál a saját életedre? Ideje lenne, hogy kinyisd a szemed, és meglásd azt, ami elől elmenekültél.

  Csönd lett. David nem válaszolt. Aztán újra megkondult a kis csengő, és az ajtó keményen becsapódott. Draco elégedett mosollyal jött vissza a szobába, nyugodtan leült a fotelba, és felvette a teáscsészét.

– Igazán szép nap ez a mai – mondta, és belekortyolt a teába. – Még a végén reménykedni kezdek. Ha ez a kölyök is felébred, akkor olyan erős lesz ez a nemzedék, amilyen már nagyon régen nem volt. Itt van Angele, akiről nem is hittem, hogy létezhet – biccentett felém –, ma önmagára talált Raffaella, és most talán David is elindul. Ha még páran csatlakoznak, akkor… Mit gondolsz, Leon, lehet, hogy mégis megérjük az új feltámadást?

  Leon elgondolkozva bólintott, és a mennyezeti freskók felé fordította az arcát, mintha a Nap onnan sütne rá.

– Igen, lehetséges. Egyre erősebb a sugárzása, egyre fényesebben ragyog. Talán most végre átjön az üzenet. Talán befejeződik a mi küldetésünk, és felébred az új csapat. Reménykedjünk benne.

 Ott ült a két, ősz szakállú öregember, és békésen, elgondolkozva néztek felfelé. Bennem viszont mocorogni kezdett a kérdés, hogy vajon milyen feladata lesz ennek az új nemzedéknek, aminek ezek szerint én is része vagyok. Mit kell tennem, és vajon meg tudom-e jól csinálni? És nekem is ilyen öreg koromig tart majd a feladatom? És egyáltalán mitől is van szó?

Draco megmozdult, a kabátzsebéből egy mobiltelefont vett elő. Ez olyan furcsa volt, hogy elfelejtettem a korábbi gondolataimat, kétségeimet. Nagyon nem illett Dracóhoz ez a modern készülék. Sokkal kevésbé lepődtem volna meg, ha egy pergamenlapot húz elő, és lúdtollal kezd írni. De ő gyakorlott mozdulatokkal nyomkodta a billentyűket, aztán vidáman beleszólt:

– Hello, Marco, ugye te vagy most a bejáratnál? Ó, ez nagyszerű. Egy szívességet szeretnék kérni. Mindjárt odaér hozzátok egy fiatal srác, akinek nagyon sürgős lesz a bejutás. Farmerdzsekiben van, és egy kék pólóban. Járt már többször odabent, velem együtt is, talán emlékszel rá. Lehet, hogy rám fog hivatkozni, de nem biztos. A lényeg, hogy engedjétek be soron kívül. … Igen, igen, arról van szó. A szokásos. Nagyon köszönöm! Minden jót!

  Zsebre tette a telefont, kiitta a maradék teáját, és felállt.

– Na, megyek, mert kíváncsi vagyok az eredményre. Velem jössz, Angele?

– Hova? – kérdeztem csodálkozva.

– A Szent Péter térre. Megnézni, milyen arccal jön ki David a Sixtus-kápolnából. Drukkolj neki, hogy ma végre sikerüljön áttörnie a vaksága falát.

  

  Hát persze, hogy Dracóval mentem. Pedig eredetileg Leonhoz jöttem beszélgetni, de most jobban érdekelt az, hogy mire jut David. Amíg szótlanul haladtunk a Vatikán felé, folyamatosan azon gondolkoztam, mit is remélek. És egyáltalán érdemes-e reménykednem? Ha David most sem fog látni semmit, akkor csak még dühösebb lesz, és valószínűleg velem sem akar többet találkozni. De ha sikerül neki, akkor valószínűleg újra összejönnek Raffaellával, hiszen mindketten egyformán felébredtek lesznek, nem lesz köztük ez a mostani különbség. Bár akkor miköztünk sem lesz már nagy különbség… És esetleg engem is választhatna…

Ettől a gondolattól viszont elszégyelltem magam. Eszembe jutott David sírásba csukló hangja, ahogy Raffaelláról beszélt. Szereti azt a lányt. Nem szép dolog tőlem, hogy arra vágyom, hogy engem jobban szeressen.

Hát, lehet, hogy nem szép dolog, de akkor is arra vágyom…

Közben odaértünk a Szent Péter térre. Draco egyenesen az obeliszkhez ment. Csak amikor odaértünk, akkor láttam meg az oszlop túloldalán ücsörgő, összegörnyedt alakot. David a térdére hajtotta a fejét, két kézzel a halántékát szorította, és mozdulatlanul ült a márvány talapzaton. Összeszorult a szívem. Ezek szerint most sem sikerült neki. Jaj, istenem, szegény fiú! Annyira szerettem volna neki segíteni. Leültem mellé, és megsimogattam a hátát.  Egy ideig nem mozdult, aztán lassan felemelte a fejét. Nem rám nézett, hanem az előtte álló Dracóra.

– És most mihez kezdjek? – kérdezte rekedt, akadozó hangon. – Ez az egész túl sok nekem. Túl nehéz. Nem bírom el. Rám zúdult minden, az összes hibám, tévedésem. Így most sokkal rosszabb, mint eddig volt. Nem akarom ezt látni. Biztos, hogy nem lehet valahogy visszacsinálni?

– De lehet – mondta nyugodtan Draco. – Egyetlen módja van, hogy újra becsukd a szemed, és elfelejtsd azt, amit megláttál. Az, ha meghalsz. Akkor egy ideig semmit sem fogsz látni. Aztán a következő életedben kezdheted elölről a keresést. 

– Következő élet? Nem lehet végleg befejezni ezt az egészet?

– Nem tudom, nekem még nem sikerült – felelte Draco egy félmosollyal. – Megpróbálhatod, de nincs rá garancia, hogy te megtalálod a kikapcsoló gombot. Viszont elég nagy a kockázat arra, hogy hamarosan újra itt találnád magad a téren, és velem, vagy az utódommal hadakoznál, küzdve azért a felismerésért, amit az előbb végre megszereztél. Legalább próbáld meg, mit tudsz kihozni belőle. Most itt van előtted az élet.

– Az élet, persze! De nemcsak előttem van, hanem mögöttem is, a hátamon, a vállamon, és agyonnyom. És érzem annak a súlyát is, amit tennem kellene, még ha nem is tudom megfogalmazni pontosan, hogy mi lenne az. De azt tudom, hogy a jövőm is nehéz, nemcsak a múltam. És nem hiszem, hogy képes leszek hordozni ezeket a terheket. Nem vagyok elég erős hozzá. 

– Dehogynem.  Éppen olyan erős vagy, mint amekkorának a terhet érzed. Mert az nem teher. Az maga az erőd. Ugyanúgy, ahogy a hibád sem a gyengeséged, hanem a tapasztalatod, ami többé tesz. Megláttad az utadat, ez rendben van. De önmagadat még nem ismerted fel. Ugyanis ez mind te vagy. A hibák, a tévedések, a kimondott és a ki nem mondott szavak, a terhek a múltból és a jövőből: ezek mind a te részeid. Ettől vagy az, aki vagy. Meg persze te vagy a tehetséged, a különleges adottságod, a látásmódod, a festő, a segítő, a kedves fiú, a szerelmes férfi: ezek is mind te vagy. Ezt is lásd meg! Ismerd fel önmagadat, mindenestől. És akkor abbahagyhatod ezt az önmarcangoló játszmát, és esetleg megpróbálhatnál boldogan is élni. Hátha sikerül.

– Én eddig boldognak éreztem az életemet.

– Ó, igen, azt az aprócska részletet, amit megéltél belőle. De az csak egy kis darabka volt ahhoz képest, aki valójában vagy. A többi részedet lezárva tartottad. Hát, most szétesett a bőrönd, amibe elcsomagoltad a problémás részeidet, és szembe kell nézned önmagaddal, és a valódi nagyságoddal. Az eddigi életed csupán a próbajáték volt. Játszadozás. Vázlatrajz a nagy alkotáshoz. Ideje lenne belekezdeni az igazi életbe, mert itt van hozzá minden képességed. – Ezzel Draco megfordult, és elindult a térről kifelé, az utca felé. De a válla felett még visszaszólt. – Ja, és amint látod, társad is van hozzá.

28. Újra Leon boltjában

Leon a szokásos örömmel és kedvességgel fogadott minket. Engem most is megölelt, aztán egymásra mosolyogtak Dracoval.

– Sikerült Raffaellának? – kérdezte Leon.

– Igen, tökéletesen – bólintott Draco. – És remélem, ez elég nagy lökés lesz végre ennek a makacs kölyöknek, Davidnek is. Most már nem ücsöröghet nyugodtan, becsukott szemmel a lány mellett. Raffaella a maga tüzes módján robbanni fog, és ez nagy változást jelent.

  Bementünk a hátsó szobába, Leon kitöltötte a teát. Most Draco is békésen ezt itta a finom kis porceláncsészéből. Az egész szoba hangulata nagyon más volt, mint tegnap. Most béke volt, nyugalom, és valami megérkezés-féle biztonság. Most jó volt itt lenni, a két fehérszakállú öreggel együtt üldögélve, a könyvekkel teli polcok között, és a mennyezeti, ismerős freskósor alatt.   

Felnéztem, és eszembe jutott, amit Draco mondott a téren a Raffaella által választott festményrészletről. Nem igazi? Lehet, hogy azt nem Michelangelo festette?

– De, azt is ő csinálta – felelt Draco a ki sem mondott kérdésemre. Már nem csodálkoztam el rajta. Követtem a szememmel, ahogy felfelé mutatott. – Nézd csak azt a középső képet. Azt Michelangelo, az ember festette a falra, szakértelemmel, de ihlet nélkül. Az csak tapéta. Egy ügyes kis képecske.

A többit viszont Michelangelo, a művész alkotta, lélekkel, szellemi energiákkal, teremtő képességgel. Azok Kapuk. Azokban ott van a Titok. Ennél a képnél viszont a tapéta eltakarja a titkot. Azt mindenkinek önmagának kell megtalálnia. Azt kell meglátni, ami nincs ott.  

Pedig a nagyokosok szerint nem véletlenül került pont középre, mert az a csúcspont, Éva teremtése. Ezt a kápolnát eredetileg Szűz Máriának szentelték, ő az, aki eltörli az első nő, Éva állítólagos bűnét, és ő az egyház megtestesítője. Meg mondhatnék még pár ilyen szenteskedő, hangzatos szófüzért, de nem akarom elrontani a hangulatomat. A lényeg az, hogy ennek a középső képnek kellene leginkább hirdetnie az egyház dicsőségét. Hát, ahogy az a kis vacak Noé bárkája sem a dicsőségről szól, ezen a képen sem a nagy anyaszentegyház bújik ki Ádám oldalából. Hanem csak egy ájtatos, bamba nőszemély botladozik egy behúzott nyakú, bánatos öregember előtt. 

Nézd csak meg alaposan. Ott fekszik egy esetlen Ádám, ájultan elomolva a szikla mellett. Egy gyerekképű kis mamlasz, épp hogy a nyál nem csorog a szája sarkán. Az oldalából lép ki a vastag combú, kissé debil leányzó, és olyan mozdulattal hajol az öregember felé, mint aki cukorkát koldul a Mikulástól. 

És az az alak egyáltalán nem tűnik valami nagy hatalommal rendelkező Teremtőnek. Csak egy fáradt, csalódott öregúr, aki rezignáltan tárja szét az üres tenyerét a lány felé: sajnálom, de elfogyott a mikuláscsomag. És feltűnően, rikítóan szőke a szakálla és a haja. Ez még a kápolnában, lentről nézve is jól látható. A többi Teremtőnek mind ősz szakálla van, de ez az alak nem tartozik közéjük. Ő csak egy színész, álszakállal és parókával.  

És figyeld csak meg, milyen rosszul lett megfestve az öregember. Túl kicsi a feje, nem fér el rendesen a képen. A köpenye aránytalanul bő, és ezzel a görnyedt testtartással leginkább egy óriás kabócához hasonlít. Az egész kép olyan, mintha egy kezdő festő műve lenne. És Michelangelo fiatal korában valóban készített egy ehhez hasonló ceruzarajzot, Masaccio Az adógaras című freskójáról. Azon van egy hasonló testtartású alak, de a köpeny még azon a vázlaton is jobban néz ki, mint ezen a képen. Akkoriban tanulgatta a mesterséget, és van abból az időből egy másik vázlatrajza is egy görnyedt nőalakkal, Giotto freskójáról másolva.   

És most nézd meg a mennyezeten a környező festményeket! Ez előtt festi Michelangelo az Édenkerti jelenetet, gyönyörű, élő emberpárral, és ezután jön Ádám teremtése, a lendületes, energikus teremtővel. De a kép körül ücsörgő meztelen ifjak is sokkal elevenebbek, hát még az alattuk levő Ezékiel próféta. Csak a vak nem látja, hogy ezek mennyire más energiát hordoznak!

De persze az emberek szeretnek vakok lenni, mert akkor nem kell kényelmetlen kérdéseket feltenniük, és nem kell saját válaszokat találniuk a készen tálaltak helyett. Szerencsére Raffaella ma meg merte látni a valóságot. Azt, hogy ez a kép lepel, eltakarja az igazságot. És hogy ott vannak a jelek, csak észre kell venni őket. Te látod?

  Draco olyan hirtelen szegezte nekem a kérdést, hogy először nem is fogtam fel, hogy válaszolnom kellene. Nem szeretem ezeket a vizsgáztató kérdéseket. A mesét szívesen hallgatom, mások történetét is, de ne kelljen rejtvényeket fejtenem.

– Csak játék, nem vizsga – mondta kedvesen Leon. – Ne félj tőle. Csak nyisd ki a szemed, és meglátod.

  Ez a mondat felidézte a reggeli varázsigémet. Nem tudom, hogy Leon ezt is a fejemből olvasta-e ki, vagy csak véletlenül mondta pont így. De a mondat megnyugtatott. Ha kinyitom a szemem, akkor látok. Na jó, nézzük csak, mit láthatnék?  

Összehúzott szemmel néztem a mennyezetet, koncentráltam arra a középső részre, és egyszer csak mozdult a kép. Annyira meglepődtem, hogy kizökkentem a nyugodt állapotból, és ettől összefolytak a színek a szemem előtt. De gyorsan pislogtam párat, és újra láttam azt, ami az előbb olyan meghökkentő volt. Az a középső képkocka elhalványult, mintha kifakultak volna rajta a színek. Igen, az csak egy tapéta. Viszont a körülötte levő alakok élőbbé váltak, és az arcuk kiemelkedett a fal síkjából. Csodálkozva vettem észre, hogy a felső sarkon ülő meztelen ifjú arca pontosan olyan, mint a fekvő Ádámé a következő képen. 

A túloldalon levő alak pedig férfi lenne a teste alapján, de az arca nőies, és egyértelműen az édenkerti Éva vonásait viseli. Tehát megvan Ádám és Éva, de nem a képen, hanem a kereten kívül. Az ábrázolt történet keretein kívül. Hűha! Ez tényleg olyan, mint egy rejtvényfejtés! 

Kinek is kellene még ott lennie az eredeti képen? A harmadik szereplőnek, a Teremtőnek, és nem egy bánatos, lila kabócának helyette. Egy olyan energikus Teremtő kellene, mint aki a következő képen Ádámot kelti életre.

És ott is van! Alatta, a próféták között ott lendül előre Ezékiel a vörös köpenyében, indulatosan, számonkérően, mint aki fel van háborodva, hogy ilyen nagy hazugságot mernek állítani egyes emberek. Előtte egy nőalak mutat felfelé, hogy a gyengébb felfogóképességűeknek is egyértelmű legyen, hogy az miatt a jelenet miatt van kiakadva a próféta. Mögötte meg egy ijedt angyalka feje látszik. Húha! Hiszen ez a két alak majdnem ugyanígy szerepel a Teremtő mellett odafent is. A fiatal nő és az angyal. És Ezékiel köpenyét olyan energia mozgatja, mint azon a másik képen a Teremtőét. 

Megvan hát mind a három szereplő. Ők az igaziak, őket a művész Michelangelo festette, nem pedig a kis kezdő. Miért nem veszik észre az emberek az ordító különbséget az alakok között? És miért nem akarják felismerni, hogy üzenet van a képekben, titok, amit meg kellene fejteni?

 – Te legalább megláttad – mondta Draco. – Már eggyel több embernek nyílt ki a szeme a valóságra. Ez is jó.

– De még nem tudom a választ.

– És mi a kérdés? Azt már tudod?

– Igen, azt hiszem. Az lenne a kérdés, hogy mit takar el a tapéta?

– Erre azért elég könnyű felelni, ez még nem a lényeg. Én is mondtam a téren neked, emlékezz csak.

– Hát… gondolom, Éva teremtését. Ez van rajta, de látszik, hogy ez nem igaz. Tehát ennek a valódi történetét leplezi el a kép. És ezzel azt üzeni, hogy az, amit tudunk róla, hazugság. Az igazság nem a történetben van, hanem a kereteken kívül.

– Igen – bólintott Draco. – A Bibliai történet keretein kívül van a valóság. Az, amit a próféták még tudtak, de aztán elveszett a szavak közül a lényeg, mert a felismerés túl kockázatos lett volna. Ezékiel neve van ott, akinek a könyve egy különös látomás leírásával kezdődik, aki ettől az élménytől lett próféta. Konkrét beszámoló arról, hogy látott egy különös, tüzes szerkezetet, és furcsa, négyarcú alakokat. Részletesen leír egy valósnak tűnő élményt, amihez viszont nincs reális magyarázat. Látott valamit, de nem tudhatja, hogy mit, mert a valóság felismerése túl nagy kérdéseket vetne fel.  

Így van ez Évával kapcsolatban is. Van egy közismert, gyakorlatias bibliai leírás arról, hogy Ádám oldalbordájából formálta ki őt egy sebészprofesszor-szerű Teremtő. Emiatt a hívő emberek jelentős százaléka teljes meggyőződéssel hiszi azt, hogy a férfiaknak eggyel kevesebb bordája van. És a hitüket nem ingatja meg az az anatómiai tény, hogy ez nem igaz. Pedig akár a saját vagy a társuk oldalán meg is számolhatnák. De ők leragadtak a szavaknál, és olyan görcsösen kapaszkodnak a hitükbe, hogy inkább a valóságot nem akarják látni.

Ez a vakhit van ezen a képen. És nincs rajta a válasz, csak a lehetőség arra, hogy akinek van szeme, az lásson. És kérdezzen. Ezek után mi lehet a valódi kérdés?

– Hogyan teremtették Évát? Vagy… azt hiszem, másképpen is lehet kérdezni: teremtették-e Évát, vagy pedig… Ó, nem tudom rendesen megfogalmazni. Eddig nem nagyon foglalkoztattak ezek a dolgok, mesének tartottam az egészet. De most eléggé összezavarodtam. Nem tudom, mit higgyek.

– Bizony, nem mindegy, mit mersz megkérdőjelezni. Ezért olyan fontos, hogy jól tedd fel a kérdést. És egy igazán jó kérdés már maga a válasz is lehet. A kételkedés megadja az önálló gondolkodás lehetőségét. És egy önálló gondolat már jó válasz. Bármilyen kérdésre jó a válasz, ha az saját gondolat, és nem bebiflázott szöveg. Mert a saját gondolat változtatható, fejleszthető, az egy olyan élő információ, ami téged is éltet, mozgásban tart. A mástól kapott kész tény leblokkol, keretek közé zár. De ha mersz gondolkodni, kételkedni, kérdezni, akkor mindegyik saját választól több leszel. 

27. A Szent Péter tér és Raffaella

A reggel meg a délelőtt gyorsan eltelt, munkával, új feladatokkal, pörgősen, vidáman. Éreztem, hogy élek, és a világgal együtt lüktetek. Ez egy értelmes élet volt, értelmet adó tettekkel. Aztán ebéd után ezzel a nagy lendülettel indultam el Leonhoz, a találkozóra. Ingrid elmagyarázta, hogyan jutok el a bolthoz, mert a tegnapi sok élmény után már alig emlékeztem az útra.

Aztán, már a buszon utazva kissé elbizonytalanodtam. Leon azt mondta, ma délután vár a boltban. De nem volt szó arról, hogy ez nagyjából hány órát jelent. Nem tudtam, hogy az olaszok vajon milyen tágan értelmezik a délután fogalmát. Lehet, hogy ez most még a szieszta ideje, és én udvariatlanul túl korán érkezem. Végül is a délután még elég sokáig tart, és érdemes volna inkább várnom egy kicsit. Így aztán nem szálltam le a buszról Leon boltjánál, hanem tovább utaztam, a Szent Péter térig. Gyönyörű napsütéses idő volt. A téren sétálgattak a turisták. Én meg mentem, egyenesen a hívogató középpontba, az obeliszkhez, és leültem a tövébe, a hátamat a meleg kőhöz támasztva.

Hát itt voltam újra. A fényben, békében, biztonságban.

Most nem akartam elszállni, elmenekülni innen. Most jó volt itt lenni, békésen szemlélni a világot ezzel a védelmező, nyugalmat árasztó oszloptömbbel a hátam mögött. A napfény simogatóan melengette az arcomat, enyhe szél fújt, és azt éreztem, a világ közepén ücsörgök. Lassan szinte beleolvadtam a márványlapba, eggyé váltam az oszlopból sugárzó energiával, és egyszerre érezni kezdtem a hangokat. Nem a fülemmel hallottam őket, hanem valahogy belül érzékeltem a sokfrekvenciájú zizegést, ami a kőoszlopban áramlott, pezsgett. Rájöttem, hogy ez egy hatalmas antenna. Olyan, mint egy rádióadó-torony. Begyűjti és szétsugározza az információkat, szét a földön, a többi kőoszlopnak, meredek hegycsúcsnak, és aztán kifelé, a világűr felé, a nagyvilágnak is. És veszi is az adást, hozza le, és azt is teríti széjjel a földön. Csak mintha már nem használnánk azokat a vevőkészülékeket, amikkel ezeket a jeleket érzékelhetnénk.

De ezek nem is voltak konkrét gondolatok bennem, csak valami mély megértés. Nem elemezgettem őket, csak befogadtam ezt, ugyanúgy, ahogy a Nap melegét is. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy értem, amit körülöttem beszélnek az emberek. Először azt hittem, egy amerikai turistacsoport érkezett, és mindenki angolul beszél. De aztán a hangok között felismertem az olasz szavakat, a franciát, a németet, a magyart. És mindegyiket értettem. Úgy, mintha ez lenne a természetes. Mintha csak különböző hangon beszélnénk, de ugyanúgy megértjük egymást, a mély hangú dörmögést vagy a vékony gyerekhangot is.

Különös élmény volt, és a mélyben mégis nagyon érthető és megnyugtató. Mindenki egy nyelven beszél. Hát persze, hiszen mindannyian emberek vagyunk. Ugyanazok vagyunk. És én sem vagyok idegen.

Ebben a megértő, békés nyugalomban ücsörögtem, amikor észrevettem egy siető, karcsú nőalakot a tömegben. Egyenesen az obeliszkhez tartott, piros szoknyája tűznyelvként lobogott a gyors lépteitől, fekete haja is repkedett a feje körül. Ahogy közelebb ért, felismertem, hogy ő Raffaella. Feldúlt arccal érkezett az oszlop elé, itt megtorpant, felnézett a csúcsra, és kitört belőle az indulatos szóáradat. Felfelé beszélt, az égnek, talán éppen ezt a kőantennát használva az üzenetközvetítésre. Értettem a heves gesztikulálással kísért, számonkérő olasz szavakat.

– Miért nem mondta el ezt senki? Hogyan takarhatjátok el az igazságot? Miért nem tudják ezt mások? Mi ez itt, valami régi összeesküvés? Hova rejtettétek a mi erőnket? Hova lett a Nő? Mit tettetek velünk? Hol az igazság? Tudni akarom! Választ akarok! Ez így nem tisztességes!        

  Az emberek meghökkenten nézték, hátrébb húzódtak, és lehet, hogy kissé bolondnak tartották. De nem szólt rá senki. Raffaellából lassan kifogyott a lendület, a hangja elcsuklott, aztán lerogyott az obeliszk lépcsőjére, a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett.

Ismerős viselkedés volt, a Stendhal-szindrómának tűnt. Ezek szerint Draco ma őt kísérte be a Sixtus-kápolnába. Meg is láttam az ismerős, magas alakot a fekete kabátjában. Draco kényelmes léptekkel ballagott az oszlophoz, és nagyon elégedettnek tűnt.  Rám mosolygott, aztán ő is leült a lépcsőre. Hallgattunk. Raffaella kisírta magát, és felnézett. Megismert, egy halk hellóval tudomásul vette a jelenlétemet, de nem kérdezősködött, gondolom, tele volt a feje más problémával. Dracohoz fordult:

– Mi az igazság? Mit takar el az a középső kép? Maga biztosan tudja, mondja el. Tudnom kell!

  Draco csak mosolygott továbbra is. Most tényleg egy nagyon békés öregembernek tűnt, akiben ott rejlik a világ összes bölcsessége. Nagyon más volt, mint a tegnapi, pohártörős, indulattal teli Mózes.  

– Amit én tudok, az nem lenne a te saját válaszod. Az van a kép mögött, amit te hinni tudsz. Az a válasz lesz a tiéd, amit te adsz meg magadnak. Se istenek, se szentek, se angyalok nem adhatnak neked igazságot. Azt neked kell megteremtened, önmagadnak. Akkor lesz valóban a tiéd. Azt nem vehetik el tőled, és nem takarhatja el többé semmilyen külső illúzió. – Draco felemelte a kezét, és a Napra mutatott. A kinyújtott karja olyan stabilnak tűnt, mint az obeliszk oszlopa. – Nézz a Fénybe, Raffaella. Ott van az a látvány, amit keresel. Ott van a te saját képed, amit eltakart eddig a külvilág színes festékrétege. Ott ragyog a te igazságod.    

  Raffaella felnézett az égre. Az arca megváltozott, átszellemült, szinte fényleni kezdett. Elömlött rajta valami éteri öröm. A szája elnyílt, egy boldog mosollyal nézte a kéklő égen ragyogó Napot. Én is arra néztem, amerre ő, de az én szemem gyorsan könnyes lett az erős fénytől, és csak szivárványos csillámokat láttam. Raffaella viszont percekig nézte hunyorgás nélkül az eget, és egyértelmű volt, hogy ő lát valamit, ami boldoggá teszi.

Aztán pislogott párat, és úgy pillantott körül, mint aki most érkezik vissza ebbe a világba. A boldog ragyogás ott maradt az arcán. Megölelte Dracot, két oldalról meg is puszilta, és azt mondta:

– Grazie, mille grazie. Eddig azt hittem, maga csak egy fura, mániákus öregember, aki megbolondítja az embereket. De most már tudom, hogy én voltam a bolond egészen idáig. De most kijózanodtam. Megtaláltam a saját igazságomat. Még nem tudom, mit kezdek vele, de az biztos, hogy az életem más lesz mostantól. Köszönöm. Nagyon köszönöm.  

  Azzal felállt, rám mosolygott, és egy vidám arrivedercivel elköszönt mind a kettőnktől. Gyors léptekkel indult el, a piros szoknyája megint ott lobogott a körülötte, de most már nem a felháborodás, hanem az öröm lángjával.

Jó neki, gondoltam magamban, ahogy figyeltem a távolodó alakját. Ezek szerint neki ilyen egyszerű és gyors volt a megoldás. Boldog, elégedett és magabiztos. Bár eddig is annak tűnt, de most ez a téren lendületesen áthaladó nő mégis egy új Raffaella volt. Valahogy igazibb, valóságosabb, mint az, akit Davidnél láttam.

Erről eszembe jutott David. Vajon ő mit fog szólni ehhez az új lányhoz? Tetszeni fog neki? Biztosan, hiszen Raffaellából sugárzik a boldogság. Így még jobban egymáshoz illenek majd.

Mivel nem volt kedvem ezt a gondolatmenetet tovább folytatni, inkább Dracohoz fordultam:

– Melyik képet látta meg Raffaella? Miért lett tőle ilyen feldúlt?

– A középső képkockán, Éva teremtésén akadt meg a tekintete – felelte Draco, és elégedetten simogatta a szakállát. – Felismerte, hogy az az egyetlen részlet, ami csak egy vacak festmény. Egy átlagos, hétköznapi freskó. Egy tapéta, ami eltakarja a valódi Kaput. És rájött, hogy ami azon a képen van, az nem az igazság. Tehát Éva teremtésének a története hazugság. És akkor az, amit eddig gondolt a női-férfi szerepekről, egy hazug elméletre épült. Ez helyett kellett egy új igazságot teremtenie magának, és úgy láttam, hogy a Fényben meg is találta. És szerintem ez meg fogja zavarni a Daviddel való idillikus kapcsolatát is. – Ezt az utolsó mondatot Draco egy olyan sokatmondó mosollyal kísérte, hogy zavarba jöttem tőle. Úgyhogy megkönnyebbülve követtem, amikor felállt, és témát váltott. – Ha jól tudom, téged most délután vár Leon. Hát akkor befejezhetjük itt a napozást, és meglátogathatjuk őt.

   Azzal elindultunk együtt, át a téren, és mentünk Leon boltjához.   

26. A három lány története után

  Naima is befejezte a történetét. Az ő életének is meglett a megoldása. Én meg ültem csak csöndben a három lány között, és újra idegennek éreztem magam. Na, szerencsére azért nem annyira, mint korábban. Nem voltam teljesen elveszve, csak megint felismertem azt, hogy az én világom mégsem azonos az övékkel. Bár itt ülünk együtt egy kis olasz pensionéban, együtt cipeljük a tányérokat az ebédlőben, és közösen cseréljük az ágyneműt a vendégszobákban, de azért más múlt van mögöttünk. Egyikük élete sem volt könnyű, a fájdalmak meg a lelki zűrök pedig úgysem összehasonlíthatók, hiszen mindenkinek a maga baja tűnik a legnagyobbnak, és ez rendben is van. De azért nekik volt valahol egy normális életük, ami nekem sosem. És nagyon más társadalmi háttér van mögöttünk.

Azt éreztem, hogy itt nem kezdhetem el mesélni azt a múltamat, amiben nincstelenség van, erőszak és mocskos szex, bandaháborúban lelőtt drogkereskedő társ, aki prostit és drogfutárt csinált belőlem, menekülések és csalódások, utcasarkok és hajléktalanszállók… Az én életem nagyon más volt. Nem elmesélhető. Talán, ha így utólag belegondolok, nem is lehetett volna túlélni. Már régen meg kellett volna halnom, vagy drogossá válnom, és aztán abba belepusztulnom. Lelőhettek volna engem is Maxszal együtt abban az elszámolási vitában, hiszen valójában tőlem lopták el a droggal teli bőröndöt, én voltam a hibás. Vagy lebukhattam volna a csomaggal a mexikói vámnál, és akkor egy ottani börtönben halhattam volna meg. Benn éghettem volna abban a kigyulladt szállóban, ahogy több szobatársam is.  Annyiszor megölhettek volna a koszos sikátorokban vagy a sötét szobákban a szex után.

Furcsa így visszagondolni, mert most tűnt csak fel, hogy milyen sokan haltak meg körülöttem. Nekem meg sosem sikerült. Miután elköltöztem abból a rozzant lakókocsiból, ahol az utolsó időben éltünk anyámékkal, pár hónap múlva meghalt George. Halálra itta magát. Kár, hogy nem előbb tette. És utána anyám talált munkát, és egy normális kis lakást, ahol a húgaimmal élt. De akkor én már Maxszal voltam, egyre sötétebb ügyekbe keveredve, egyre több hullával magam körül. Aztán a menekülés után is, ha megpróbáltam valahol dolgozni, abból csak bukás lett, rendőrségi ügyek, zűrös cégek, törvénytelenség. Ez volt az a mélybe vezető út, aminek a Brooklyn-híd lett volna az utolsó állomása.

Ezzel a múlttal nem illek bele ebbe a társaságba. És nem értem, mit lát bennem Draco, Leon és David is… Az egy másik ember lehet, amit ők képzelnek rólam. Az nem lehetek én.

  Egészen elmerültem a gondolataimban, és meglepődtem, amikor Ingrid felpattant a szemközti ágyról, átült mellém, és átölelt.

– Ne vágj már olyan gyászos képet! – mondta kedvesen. – Nem gond, ha te még nem érted az életedet. Nézzél rám, a Sixtus-kápolnás élmény után még két hónapot töltöttem el meddő gondolkozással, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal, aztán tessék, egy pillanat alatt megvan a megoldás. De ehhez a pillanathoz kellett az előző két hónap! És Clara kereken egy évig kereste önmagát, aztán egyszer csak, hipp-hopp, megtalálta. Egy év után! Te meg csak most érkeztél. Az csak véletlen, hogy nekünk, mind a hármunknak pont most jött el a megvilágosodás szent pillanata. Emiatt ne keseredj el, hiszen mi is megjártuk a magunk köreit, hogy eljussunk ehhez az eredményhez, csak azt nem láthattad, mert akkor még nem voltál itt. Tekintsd inkább bíztatónak, hogy úgy tűnik, gyorsul a folyamat. Látod, Naima két hét után már tudja, merre akarja folytatni az életét. Lehet, hogy neked már egy hét is elég lesz.  

  A másik két lány is buzgón helyeselt, és erősítgették, hogy mennyi kétség és kusza gondolat után találták meg ezeket a válaszokat. Hagytam, hogy vigasztaljanak, hiszen tényleg kedvesek voltak. Nem akartam elmondani nekik, hogy nem az előttem levő bizonytalan jövő aggaszt, hanem a kemény és biztos múlt a hátam mögött.

  Aztán szerencsére jött a vacsoraidő, mehettünk segíteni az ebédlőbe. Az jó volt, lehetett dolgozni megint. A munka mindig boldoggá tudott tenni, mert éreztem végre, hogy része vagyok a világnak, alakíthatok rajta. Szerettem bármit csinálni, a mosogatás is élvezetes volt, mert a kezem alatt tisztultak meg a tányérok. Akkor, amikor nem volt munkám, a pénztelenség mellett az volt a legszörnyűbb érzés, hogy nem kellek ennek a világnak. Senkinek sincs szüksége arra, amit tenni tudnék, amit adni tudnék. Felesleges vagyok, egy nem idevaló, használhatatlan alkotóelem. Mit keresek akkor itt? Ha nem vagyok a része, akkor jogom sincs itt élni, nem járna nekem ebből a világból még a levegő sem.   

Most viszont benne foroghattam a rendszerben, mint egy pontosan illeszkedő fogaskerék, és része lehettem az eredménynek. És Mamma Giulia szállodájában valóban gyakorlottan, olajozottan mentek a dolgok, tényleg élvezet volt együtt dolgozni a többiekkel.  

Az este is eltelt, a lányok mind nagyon boldogok voltak a saját felismerésük miatt, nevettek, viháncoltak, mint a gyerekek. Velük nevettem én is, akár egy öreg nagymama a vidám unokák között. Örültem annak, hogy ők örülnek, és nem akartam a saját életemen gondolkodni. Lefekvéskor most nem akartam álmodni, vagy legalábbis nem akartam rá emlékezni. Aludni vágytam csak, egy mély, álomtalan sötétségben.

De valamit nem jól fogalmazhattam meg a kívánságomból, mert csak a sötétség jött be. És ehhez a sötéthez folyamatos álmok társultak, amikben vakon tapogatózva próbáltam rájönni, hogy hol vagyok, és merre mehetnék, hogyan szabadulhatnék a feketeségből. De sehol sem volt kijárat, nem volt fény. Az egyik álom tele volt fenyegető hangokkal, morgással, sziszegéssel, zúgással, mintha a sötétség el akart volna nyelni, és egy fenevad torkából kellett volna szabadulnom. De valószínűleg csukva volt a szája, mert hiába tapogattam körbe a nyálkás, bűzös falakat, csak egyre mélyebbre csúsztam, merültem bele abban a nyúlós folyadékba, fuldokoltam és nem találtam kapaszkodót. Egy másik álomban rideg és nyirkos kőfalak között bolyongtam valami útvesztőben, aztán meredek sziklafalak közé zuhantam le egy szakadékba, és onnan próbáltam kikapaszkodni.

  Úgyhogy amikor kora reggel megint felharsant az ablakunk alatt a Mamma mia slágere

nagyon megörültem azoknak a harsány hangoknak.

"Voulez-vous

Take it now or leave it

Now is all we get

Nothing promised, no regrets…"

Már tudtam, hogy ez a szomszéd utcában levő pékség szállítófiúja, aki a friss kenyeret hozza, és ezzel jelzi az érkezését.

Kinyitottam a szemem, és élveztem, hogy újra látok. Látom a szobát, a fényt, és a mennyezeten a freskósort. Olyan egyértelmű volt ez az igazság, ami annyira hiányzott az éjszakai rémálmokból. Ott nem láttam semmit, és most visszagondolva lehet, hogy végig csukva volt a szemem. Lehet, hogy csak ezért volt sötét azokban az álmokban?

Bevillant megint egy régi emlék, a sötétséghez társult a lakókocsi szaga és George testének a súlya felettem.  Eszembe jutott, hogy egy idő után már szorosan becsuktam a szememet, amíg rajtam feküdt, és próbáltam valami másra gondolni. Szép dolgokra nem tudtam, ahhoz nem volt elég erős a képzeletem. Olyanokat találtam ki, hogy egy fal dőlt rám, de hamarosan jönnek az emberek, és kimentenek majd. Vagy hogy egy medve támadott meg, de én lelőttem puskával, és csak a halott teste zuhant rám, az alatt fekszem, de mindjárt mordul egy utolsót, és le fog gördülni rólam. Meg azt, hogy elsodort a lavina, és a hótömeg van felettem, de jönni fog a tavasz, és úgyis el fog olvadni. Csak ki kell addig bírnom. Ezt a lavinát képzeltem el a legtöbbször, hogy ne legyenek se szagok, se hangok, hogy csak a hideget érezzem, a megfagyott, érzéketlen testemet, amivel nem is történik semmi, csak fekszik mozdulatlanul a tiszta fehér hóréteg alatt, a mélyben. Nincs semmi körülöttem, semmi szag, semmi érzés, semmi fény.  Senki se tudja, hogy itt vagyok. Senki se fog megmenteni. De lesz majd tavasz, biztosan lesz majd egyszer hóolvadás. Csak ki kell addig bírnom. A hideget meg a sötétséget is.

Ezek az emlékek most újra itt voltak velem. Nem örültem nekik, annyiszor próbáltam már elfelejteni azt a múltat, de mindig jött valami kis szilánk, amiről felidéződtek. Mint ahogy most is. De most hoztak valami pluszt is, nemcsak a régi fájdalmat, megalázottságot. Azt a felismerést, hogy már nem abban a régi sötétségben vagyok. Már nem az a tehetetlen kislány vagyok. Néztem az ágyam felett a freskósort, és az a mondat ismétlődött a fejemben, hogy „ha kinyitom a szemem, akkor látok”.

Oké, nem tűnik valami eget rengető felfedezésnek, de mégis volt benne valami erő, valami olyan energia, ami elkezdte bennem szítani a lelkesedés tüzét. Igen, ilyen költői képpel, azt éreztem, hogy egy apró kis szikrából lassan egyre nagyobb láng lesz ott belül, valami növekszik bennem, valami meleg, jó érzés, talán valami hit is. Vagy inkább bizonyosság, igen, inkább annak nevezhető.

Ha kinyitom a szemem, akkor látok.

Olyan egyszerű ez. És olyan felszabadító.

Láttam a freskósort. Láttam a napfényt.

És mivel láttam, hogy a szomszéd ágyban Naima is felébredt, halkan én is énekelni kezdtem. Egyszerűen muszáj volt kiadni magamból azt a boldogító érzést. De én nem azt a kintről hallott slágert folytattam, hanem egy másik, jóval lágyabb dalt a filmből.

"I have a dream

A song to sing

To help me cope

With anything" 

Naima kissé álmos hangon, de nevetve csatlakozott hozzám. Aztán átjöttek a szomszéd szobából a lányok is, és már négyen énekeltük a reggeli fényben, pizsamásan és nagyon boldogan azt, hogy "van egy álmunk".

És így kezdődött el a nap.

Mamma Mia: I have a dream - a You tube-on:

http://www.youtube.com/watch?v=3kL5vwNk-B4